Egyszerű kérdés, amelyre mindenkinek van valamilyen elmélete vagy magyarázata. Mármint arra, hogy miért vannak szegényebb és gazdagabb országok, modern világunkban miért nem csökkennek vagy tűnnek el az egyenlőtlenségek. Az amerikai közgazdász professzor az emberi civilizáció hajnalától tekinti át a történelmünket igen élvezetes művében, hogy feltárja a mélyben rejlő folyamatokat.

Libri, 351 oldal, 4599 Ft

Ha épp ezt az ajánlót olvassa, akkor nem is nagyon tudja elképzelni, hogy milyen szerencsés ember. Hiszen abban a korban élhet, amikor az emberiség már vagy kétszáz éve kilépett a szegénységcsapdából, és mára szinte elképzelhetetlen mértékben ugrott meg az életszínvonala az elődeihez képest. A 19. század hajnala óta eltelt időszak, és „az azóta is folyamatos fejlődés olyan radikális változásokat hozott, hogy már nem is látjuk, milyen kivételes ez az időszak történelmünk többi korszakához képest”, figyelmeztet Oded Galor amerikai közgazdász professzor, az egyesített növekedéselmélet atyja.

És valóban nehéz elképzelni a laptop mögül Az emberiség utazásában felvázolt gondolatkísérlet szerint egy Jézus korabeli ács az 1800-as évek Jeruzsálemében – a számos különbség ellenére – viszonylag könnyedén lenne képes alkalmazkodni a környezetéhez, és még munkát is kapna, mert az 1. század hajnalán szerzett tudás a 19. század fordulóján nagyjából naprakésznek számított. Persze elcsodálkozna a megnövekedett népességen, Jeruzsálem „pompázatos városfalán”, egynéhány újításon és kulturális szokáson, de még a várható élettartamban sem számíthatna sokkal többre, mint az ókori Római Birodalomban. De tegyük csak át őt a 21. század Jeruzsálemébe… Nem is folytatom, a filmek alaposan kihasználták már az ebből fakadó lehetőségeket.

Vajon mi a magyarázata ennek a hirtelen bekövetkezett fejlődésnek és növekedésnek, ami a létminimum közeléből a felfoghatatlan gazdagságba (a 19. század óta az egy főre eső jövedelem a világban tizennégyszeresére, a leggazdagabb országokban pedig a húszszorosára nőtt) és jólétbe (a várható élettartam a harminc-negyven évről több mint a kétszeresére ugrott) emelte az emberiséget?

Milyen erők, fogaskerekek dolgoztak a mélyben, hogy az emberiség egy pillanat alatt (legalábbis a Homo sapiens 300 ezer évvel ezelőtti megjelenéséhez viszonyítva) ilyen magasra jutott?

Mi változott meg az ipari forradalom kezdetétől a felszín alatt, hogy az addigi folyamat (a stagnálás, a roppant erős malthusi mechanizmus, amely minden korábbi növekedést és visszaesést kiegyenlített) hirtelen egészen más irányt vett? Vagy ami még húsbavágóbb kérdés: hogyan lehetséges, hogy az így megszülető jólét nem egyenletesen oszlott el a bolygón, miért vannak olykor hajmeresztő különbségek és egyenlőtlenségek kontinensek és országok között?

Galor igen olvasmányos könyve (Bujdosó István gördülékeny fordítása) a növekedés és az egyenlőtlenség titkait tárja fel úgy, hogy uralkodók, csaták vagy nagy világválságok helyett a mélyben zajló folyamatokra koncentrál onnantól kezdve, hogy az evolúció során kialakult az emberi agy, majd az őseink kirajzottak Afrikából. Fontos állomás lesz a mezőgazdasági és az ipari forradalom, illetve a közte húzódó hosszú stagnálási időszak, amelyben a technológiai fejlődés előnyeit (emelkedő életszínvonal, élelmiszer-többlet) a növekedésnek indult népesség emészti fel, szegénységcsapdában tartva az emberiséget. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a kitörés egyik kulcsa az oktatás, vagyis a humán tőkébe való befektetés volt, épp az a terület, amelyet manapság oly látványosan tesznek tönkre minálunk. És akkor a nemek közti egyenlőségről még nem is beszéltünk.)

Oded Galor, ha nem is vonultat fel olyan részletes és szerteágazó ismereteket, mint Jared Diamond földrajzprofesszor a Pulitzer-díjas könyvében (Háborúk, járványok, technikák) vagy Yuval Noah Harari a Sapiensben, amelyek hasonló kérdéseket boncolgatnak, mégis igen impozáns tudást mozgatva világít rá a nagy összefüggésekre. S bár a könyv tele van számos diagrammal, röpködnek az adatok, sorjáznak a közgazdasági fogalmak és modellek, Galor kristálytiszta érvelése és stílusa mindvégig képes mindezt közérthetően tálalni, és úgy elbeszélni, hogy a laikus olykor élvezettel csettint.

Az elvont folyamatokat például három fiktív család történetével teszi jól átláthatóvá három különböző korban, hogy bármikor fel tudjuk idézni a különbségeket.

Oded Galor

Az emberiség utazása azért is remek könyv, mert nem engedi, hogy elvesszünk a részletekben, hiszen bár számos szenvedést hozott a pestis és a két világégés, nagyot lendített rajtunk az eke vagy a telefon feltalálása. A mélyebben rejlő folyamatokra ezek – ha a kellő távlatból nézzük – alig hatottak, legfeljebb itt-ott késleltették. Manapság a gazdasági fejlődés és a mindenáron való növekedés, főként a klímaválsággal és a környezetszennyezéssel szemben, erkölcsileg kétes fogalmakká váltak, és sokan amellett érvelnek, hogy előbb vagy utóbb választani kell a kettő között, vagyis az élhető jövő és a gazdasági növekedés között. Galor szerint – bár kissé röviden tárgyalja ezt a részt – viszont összeegyeztethető a kettő, hiszen a gazdasági fejlődés fenntartása, illetve a környezetszennyezés visszaszorítása, a küszöbön álló összeomlás valószínűségének csökkentése ugyanazon kulcstényezőkön alapul, amelyek az utazásunk során idáig vezettek minket.

Vagyis ha képesek vagyunk bevetni a megfelelő eszközöket (azt az emberi innovációt, amely a haladás korszakában oly látványos találmányokkal és fejlesztésekkel változtatta meg a világot, valamint a termékenység csökkenését – mindkettő titkos motorja az oktatás, vagyis a megfelelő humán tőke képzés), akkor van esélyünk. Mert „még időben kifejleszthetjük azokat a forradalmi technológiákat, amelyekre szükségünk lesz, hogy ez a klímaválság csak halványuló emlékkép maradjon az előttünk álló évszázadokban”. Nem szeretnénk ellentmondani…

A kulturális közeg, az értékrendszerek és a személyes preferenciák döntő szerepet játszanak a választásainkban, de vajon befolyásolja-e még az evolúció az életünket napjainkban? A neves pszichológiaprofesszor szerint több szempontból is mint gondolnánk. William von Hippelt a tudományos hitelessége mellett az olvasmányos és közérthető stílusa teszi a tudományos ismeretterjesztés méltán jeles képviselőjévé.

Corvina, 298 oldal, 4990 Ft

Az evolúcióra jellemzően anatómiai folyamatként gondolunk, pedig az emberi test az elmúlt hat-hét millió évben nem sokat változott, szemben az emberi pszichével. Ez alakította a génjeinket, amelyek aztán az elménket is formálták. Az evolúciós pszichológia kritikusai persze joggal hívják fel rá a figyelmet, hogy lehetetlenség bizonyítani, miszerint bizonyos jelenlegi kognitív képességeink megegyeznek a jégkorszak emberének készségeivel, a szabad akarat kérdéskörét már nem is említve. Úgy tűnik viszont, hogy az ausztráliai William von Hippel pszichológiaprofesszor megtalálta az arany középutat ebben a fiatal tudományágban.

A nagy társas ugrás című kötete tárgyilagosan és olvasmányos stílusban (Silberer Vera fordítása és Falus János szerkesztése) mutatja be, hogy a minket érő környezeti hatások és a személyes döntéseink mellett miképp formálja az evolúció még ma is mind az érzelmi életünket, mind a genetikai állományunkat. Nem utolsó sorban pedig arra is rávilágít, hogy evolúciós szempontból miért fontos a boldogság érzete, illetve mi az a tíz tényező a gondolkodásunkban, amely szerinte a mai modern világunkban leginkább hozzásegíthet minket az elégedett élethez. Mindezt logikusan felépítve tárja elénk, így a könyv végére nagyon is egyet tudunk érteni egyszerű, ám annál hasznosabb tanácsaival.

Richard Dawkins neodarwinista önző gén elméletével szemben Hippel nagyobb jelentőséget tulajdonít a különböző törzsekben is megfigyelt, a csoportdinamikát jelentősen befolyásoló emberi együttműködésnek és nagyvonalúságnak. Az is tudható, hogy már legközelebbi rokonaink, a csimpánzok is igen nagylelkűek egymással.

Az élelemszerző vadászatukat követően azoknak is adnak a zsákmányukból, akik nem vettek részt annak megszerzésében, nem tesznek tehát különbséget potyázók és segítők között.

Igen ám, de „azok, akik nem különböztetik meg az együttműködőket és a kívülállókat”, írja a szerző, „soha nem lesznek képesek hatékony csoportok létrehozására és megtartására.”

A nagyvonalúságtól az önzés felé

Az embergyereknek a csimpánzzal szemben esze ágában sincs magától megkínálnia társait azzal az édességgel, amit jutalmul kapott valamiért. Minden szülő tudja, hogy az önzetlen osztozkodás (hosszas) nevelés eredménye. Ez az önzőség lenne hatékonyságunk, és ezáltal fejlődésünk kulcsa? De akkor miért mégis a csapatmunka az emberi fejlődés egyik, ha nem legfontosabb mozgatórugója?

Az ugyanis ma már nem kérdés, hogy a túléléshez szükséges kooperáció mindennél nagyobb hatást gyakorolt az emberi psziché fejlődésére. Ettől lettünk okosabbak és eredményesebbek, így testünk is ennek érdekében változott anatómiailag. Jó példa erre az emberi szem ínyhártyája, amely fehér, így azonnal észrevehető, ha a tekintet a csoporttal együtt fókuszál valamire, vagy ha épp elkalandozik. Szemben legközelebbi rokonainkkal – a csimpánz ínyhártyája barna –, amelyek esetében nem látható, hogy a tekintete merre jár. Fejlődése szempontjából nem is volt erre az információra szüksége, hiszen bár közösségben él, a tagok ritkán végeznek csoportos tevékenységet.

Hippel kronológiai sorrendben haladva elemzi fejlődésünket attól a hat-hét millió évvel ezelőtti „pillanattól” – a valóságban hárommillió éven át tartó folyamattól –, hogy őseink felegyenesedtek.

Laikus számára is érthetően ismerteti azt a mai napig élénk tudományos vitát, amelynek tárgya, hogy vajon mi késztette őket biztonságos életterük, a lombkoronák elhagyására, hogy fejlődésüket a veszélyekkel teli szavannákon folytassák. Elöljáróban csak annyit, hogy magyarázatként olyan geológiai eseményekre hívja fel a figyelmet, amelyek az egész kérdést más megvilágításba helyezik.

A csapatmunka volt a fejlődés egyik kulcsa

Ne feledkezzünk meg a képzelet és a szimuláció jelentőségéről sem: az ember az egyetlen, aki képes bonyolult terveket ki-és átgondolni, ennek köszönhetően pedig akár több ezer vagy millió ember összekapcsolásával egyetlen dologra irányítani a figyelmet. Hippel az embert épp ezért társas újítónak nevezi, hiszen a többség még akkor is jobban hajlik a problémák társas kezelésére, ha lehetősége van műszaki megoldásra is. Az emberiség jövőjére nézve további „jó hír”, hogy mivel az egocentrikus és nem kooperatív emberektől a partnerkapcsolatokban is ódzkodunk, a szexuális szelekció révén hosszútávon a kooperációra hajlamosító gének öröklődnek tovább egyre nagyobb számban.

Megosztja véleményét a közösségi médiáról, sőt az online társkeresésről is. Érdekfeszítően ismerteti elméletét a morális és az immorális vezetők felismerése és besorolása kapcsán, valamint érdekességeket olvashatunk arról, hogy mi célt szolgált őseink életében a ruházkodás (amellett a nyilvánvaló evidencia mellett, hogy ne fagyjanak meg). A nagyszülői szerepkör kialakulásának genetikai okairól, valamint több 20. századi pszichológiai kísérlet eredményeiből is izgalmas tanulságokat von le.

Persze van, ami nem változott: például az az ősi félelem, hogy pár nélkül maradunk – ezért is méricskéljük állandóan a másik embert, mint potenciális veszélyforrást.

Hippel szerint ugyanakkor ez a fajta összehasonlítás árt a legtöbbet az egyéni boldogságnak, nem utolsó sorban pedig „tolakodóan kíváncsivá tesz”. A nagy társas ugrást azoknak ajánljuk, akiket érdekel az emberiség múltja és jövője, a viselkedésünkkel kapcsolatos tágabb összefüggések, valamint a pszichológia. Az irodalomjegyzék pedig további könyveket is kínál azok számára, akiknek az érdeklődését felkeltette a téma.

Ha nem sejti, hogy mihez adja a jóváhagyását, amikor a Google keresőjét használja vagy posztol a Facebookon, akkor a finn szerzőpáros munkája kijózanító olvasmány lesz. A jövőnk kérdései ugyanis nem a parlamentekben és a választásokon, hanem a világ ötven legveszélyesebb vállalatának laboratóriumában és irodáiban dőlhetnek el. És az sem igaz, hogy semmit nem tehetünk ellene.

Scolar, 551 oldal, 9950 Ft

Még annál is naivabb voltam, mint amit feltételeztem magamról. A két finn újságíró könyve viszont igencsak kijózanító olvasmány, de nem feltétlenül azért, amit a cím sugall. Juha-Pekka Raeste és Hannu Sokala ugyanis nem vállalati bűnözők gazdasági tevékenységeit leplezik le a könyvükben, és nem az adóelkerülés morális vagy büntetőjogi vetületei érdeklik. Azt nézték meg, hogy az elmúlt években, évtizedekben lezajlott koncentráció, amelynek során a nagyvállalatok még nagyobb vállalatokká, piaci monopóliumuk még nyomasztóbbá vált, vagyis a korunkban zajló „átlagos, törvényes vállalati és gazdasági működés” milyen veszélyeket rejt a jövőnkre nézve.

Megvizsgálták, hogy az óriásvállalatok egyre növekvő hatalma és felfoghatatlan befolyása milyen hatást fejt ki a demokrácia alapjaira, hogyan képes megingatni vagy akár ellehetetleníteni fontos alapintézményeket, ha úgy diktálja az érdekük, illetve miként változtatja meg a környezetet. Csupa olyasmivel foglalkoztak hát, ami nem, vagy elvétve kerülnek be a lapok gazdasági rovataiba és nem keltik fel a figyelmét a népszerűséget kergető, hatásvadász dokumentumfilmek alkotóit. Magyarán milyen elképesztő kockázatokat generál a „normális” működés, és a felszín alatt vagy nagyon is látható gazdasági folyamatok, amelyeket az óriásvállatok testesítenek meg és alakítanak.

Egyszerűbben fogalmazva: jó, ha tudjuk, hogy felhasználóként mire adjuk az áldásunkat, amikor posztolunk a Facebookon, használjuk a legtöbbünknél alapértelmezett Google keresőprogramot, kényelmesen vásárolunk az Amazonas felületén vagy az IKEA-ban, pénzt veszünk fel a Visa kártyánkról vagy utazunk a Ryanair olcsónak tűnő járatain, megnézünk egy Walt Disney által gyártott filmet. Milyen rendszert tartunk fenn ezen ártatlannak tűnő tevékenységek alatt és főként milyen jövő felé terelgetjük magunkat és gyermekeinket. A helyzet pedig nem ad okot túlzott derűlátásra.

Gazdasági érdekek döntenek

Arra figyelmeztet a szerzőpáros, hogy utoljára négyszáz évvel korábban állt elő hasonló helyzet a mai világunkhoz képest. Akkor a Brit Kelet-indiai Társaság és a Holland Kelet-indiai Társaság kezében összpontosult elképesztő hatalom, Afrika és Ázsia kifosztásával uralták a világgazdaságot és majd kétszázötven évig hagytak nyomot a kortársak (és a következmények révén ma élő utódaik) életén. Ne legyenek nosztalgikus illúzióink: a két társaság saját hadsereggel rendelkezett (az előbbié az 1800-as években kétszer akkora volt, mint a hivatalos brit sereg), hatóságként léptek fel, adókat szedtek és könyörtelenül érvényesítették az érdekeiket.

Ma kissé „demokratikusabb” a helyzet, mert nem két társaság, hanem ötven, de inkább tíz óriásvállalat kezében összpontosul hasonló erő, és még hadsereg se nagyon kell ahhoz, hogy a világ úgy táncoljon, ahogy ők dudorásznak.

„A jövő nem a választásokon dől el, nem a kormányüléseken vagy a parlamentben, de még csak nem is a nemzetközi megállapodásokon, hanem az óriásvállalatok termékfejlesztő laboratóriumaiban és sarokszobáiban”, írják a szerzők. Nem a rossz diktátorok vagy jó vezetők döntéseire kell hát figyelni, hanem az üzleti logikára és a vállalatok tulajdonosainak érdekeire. Ezért érdemes – sőt: kötelező – megismerni, hogy fogyasztóként és felhasználóként mi mindennel állunk szemben, mit tartunk fenn. Számos országban ugyanis a munkaerőpiacra és egyéb tényezőkre gyakorolt hatásuk miatt az óriásvállalatokhoz a politikusok is csak hízelegve viszonyulnak – ehhez nem is kell nagyon messzire menni, hogy árulkodó példákat lássunk.

Megtorpan a nyugati dominancia?

A rangsorolás igazából félig-meddig játék (főként a középmezőny táján), hiszen a szempontok – ahogy azt a szerzők is elismerik – igencsak szubjektívek, ám ezen túl nehéz lenne vitatni a top tízbe bekerült vállalatok helyét. Az első helyen majdhogynem vitathatatlanul a Google áll, a másodikon annak kínai megfelelője, a Tencent áll, a bronzérmet pedig a Szaúdi Királyság koronahercegének „cége”, a „legnagyobb csendben tevékenykedő” Aramco csípte el, amelynek elsőségét (egy ideig a világ legértéksebb vállalata volt) épp a techcégek orozták el előle. Az előkelő tízben még ott van a kínai online kereskedő vállalata, az Alibaba, az Amazon és a Facebook, Európát a Deutsche Bank és az orosz Gasprom képviseli. A bankárok közül pedig a JP Morgan és a Goldman Sachs fért bele.

A mű a számos adat és elemzés ellenére a laikusoknak, vagyis azoknak is lehengerlő, és nem kevés töprengést okozó olvasmány, akik nem csüngenek a közgazdászat emlőin.

A két szerző rutinos újságíróként – több mint harminc éve állnak helyt a gazdasági újságírásban, illetve az oknyomozásban – igen jól lavírozik a száraz tények, az adatsorok között, és mindig igen olvasmányosan (Panka Erzsébet fordítása) fogalmazzák meg a következtetéseiket számos újságcikkre és tanulmányra hivatkozva. Így egy pillanatig sem veszítjük el a szálakat, viszont annál inkább összeáll a kép, megerősödnek a sejtéseink. És akkor a viszonylag egyszerű könyvborító zsenialitásáról még nem is beszéltünk (Somogyi Péter munkája).

Juha-Pekka Raeste és Hannu Sokala

A mű fontos része még két nagyobb lélegzetű gondolatmenet, amely a két címben feltett kérdésre keresi a választ: Kína a jövő szuperhatalma?, illetve Ki irányítja a világot? Az elsőre még nem dőlt el a kérdés, de fel kell készülnünk rá, hogy a nyugati világ oly hosszú dominanciájának végéhez közeledünk, a hangsúlyok lassan, de biztosan tevődnek át a kínai gazdaságra, amelynek egyes termékei ma már fejlettebbek, mint amit mi megszoktunk (nem Kelet-Európát értve ezalatt). Csak egy példa: nem ritka a QR-kóddal felszerelkezett koldus, ugyanis Kínában öt emberből négy már az okostelefonjával fizet, így a koldusnak szánt pénz is eleve a számláján landol…

A második kérdés kulcsfogalma a mesterséges intelligencia, illetve azon algoritmusok, amelyek lassan helyettünk tartják mozgásban a világot. E tekintetben elég nagy a versenyfutás az Egyesült Államok és Kína között. A tét: a techcégek révén begyűjtött adatok (a Facebook és Google többet tud rólunk szinte, mint mi magunk) elemzése, feldolgozása és felhasználása ugyanis felbecsülhetetlen a jövő szempontjából. A minket tanuló algoritmusok birtoklása és irányítása dönti el, hogy milyen jövőnk lesz. Többek között ezért sincs még meg a politikai akarat ahhoz (bár számtalan vizsgálat indult már el a monopolhelyzet és a jogosulatlan versenyelőny felszámolásáért), hogy feldarabolják a Google-hoz hasonló óriásokat. Kína ugyanis nem tenné meg ezt a szívességet nekünk.

Nem akarom az elcsépelt frázist puffogtatni (Ha csak egy könyvet akar elolvasni…), de a két finn újságíró munkája számomra az év egyik legfontosabb könyvévé lépett elő. Még akkor is, ha kissé mélyebbre kell nyúlnunk a zsebünkbe érte.

Ha csak felületesen kukkantunk bele ebbe a vékonyka, ám annál hasznosabb könyvecskébe, akkor is döbbenten könyvelhetjük el, hogy hány tévhitet használunk és adunk tovább a mindennapokban. Például hogy az űrben nincs gravitáció, az alkohol pusztítja az agysejteket és a hangos kiáltás lavinát indít el. De jó tudni, hogy bizony a világ sem úgy néz ki, mint a térképeken.

Scolar, 126 oldal, 3999 Ft

Elmondani sem tudom, hányszor használtam már szóban és írásban a békás párhuzamot. Mármint, hogy a mindenbe beletörődő, a tiltakozást hírből sem ismerő közösség vagy társadalom olyan, mint a béka a lassan melegedő vízben: egyszerűen megfő. És őszintén szólva mind a mai napig nem gondoltam bele, hogy miért lenne a béka olyan tohonya, hogy gond nélkül ücsörögjön az egyre melegebb és melegebb vízben. Nos, a békák sem hülyék és nem is öngyilkos hajlamúak. Ahogy nekünk, nekik is van egy úgynevezett „kritikus hőmérsékleti maximumuk”, vagyis az a maximális hőküszöb, ami felett már semmi nem összeegyeztethető az élettel, hacsak nem a tányérra kívánkoznak.

De miért várná meg a béka ezt a pillanatot? Nem várja meg, derül ki három tudományos újságíró (Maartje Kouwen, Stejin van Schie és Koen Moons) vékonyka könyvecskéjéből, amelynek épp az a célja, hogy az ilyen mélyen gyökerező és különösebb megfontolás nélkül terjesztett tévhitekről lerántsák a leplet (Lénárt Zsuzsanna fordítása). Úgy tűnik hát, hogy más természetbeni párhuzamot kell keresni a saját levében puhára párolódó társadalomra, mert a békák kiestek. Hasonlóképpen ideje lenne megszokni, hogy tolvaj szarkák helyett szárcsákat mondjunk. A szarkák ugyanis átmentek a kleptomániás teszten, a kutatók hiába tettek ki csillogó gyűrűket, csavarokat és alumíniumfóliákat, a madarakat nem érdekelték. Sőt: félnek az ismeretlen tárgyaktól.

A rossz renoméjukat egy francia drámaírónak köszönhetik, akinek az 1815-ben írt darabjában egy szobalányt ékszerlopással vádolnak, ám kiderül, hogy a szarka a valódi tettes.

Ezt a PR-katasztrófát talán még átvészelték volna a megvádolt madarak, ám amikor Rossini felhasználta a melodrámát és megírta világhírűvé vált operáját (A tolvaj szarka), már nem volt visszaút. A szarkákra végérvényesen ráragadt a kleptománia.  

Nem esnek mindig talpra

Ezzel szemben a szárcsa mindenféle kacatot képes beépíteni a fészkébe a fesztiváli karszalagoktól és fejhallgatókon át a napszemüvegig. De találtak már ablaktörlőt is az egyikben, amiről már nehéz eldönteni, hogy ez a szemetelő ember szégyenéről vagy a szárcsák találékonyságáról állít-e ki bizonyítványt. És jó végre elkönyvelni, hogy a vakond nem vak, a kaméleonok pedig nem veszik át minden esetben a környezetük színét. A földigiliszta sem nem az eső iránti szeretetből bújik elő zimankós időben a földből, hanem sokkal inkább félelemből.

Mint ahogy a macskáknak is legalább 44 centire van szükségük ahhoz, hogy talpra essenek, mert 0,3 másodperc kell ahhoz, hogy megforduljanak a levegőben. Ennél kisebb magasságból esve épp úgy képesek oldalra vagy pofára esni, ahogy mi egy átlagos fagyos napon a járdán. A New York-i állatklinika 132 esetéből pedig az is kiderült, hogy a macskák jobban járnak, ha hét emeletnél magasabbról esnek ki a toronyházból, mintha ennél lejjebbről támad kedvük repülni.

De nem csupán az állatok, hanem magunk kapcsán is érdemes felülbírálni néhány nézetünket. Valahogy úgy, ahogy a kínaiak tették 2003-ban, amikor az első kínai űrhajós is megerősítette: a kínai nagy fal – más ember alkotta építményhez hasonlóan – bizony nem látszik az űrből.

A nemzeti gyászt követően az oktatási miniszter el is rendelte a tankönyvek átírását. Példájukat a gondos anyukák is követhetik, akik megfázás és orrfolyás esetén mindenképpen orrfújást rendelnek el. Nos, jobb lenne, ha inkább szívnánk, mondják a tudósok, hiszen a váladékban a vírusrészecskék mellett több száz különböző antimikrobiális fehérje és fehérvérsejt is található. A gyerekek pedig még azért is örülhetnek – már ha eláruljuk nekik –, hogy végképp kiderült az igazság: a sok tévézés nem rontja a szemet.

Innen még igen, de az űrből már nem látszik

Természetesen volt alapja a nézetnek. A hatvanas években ugyanis a General Electric olyan készüléket dobott a piacra, amely gyártási hiba miatt hihetetlenül sok röntgensugarat bocsátott ki. A vállalat gyorsan korrigált, ám az éber hatóságoknak (az egészségügyi szerveknek) ez már elég volt ahhoz, hogy kiadják a figyelmeztetést: egy óránál többet egyetlen gyereket se hagyjunk tévézni. A jogosnak vélt aggodalmat azóta is generációk adják tovább, de ma már inkább pedagógiai szempontból van haszna, a tévézés közbeni szemfáradás ugyanis pont olyan, amilyet könyv- vagy újságolvasás mellett szerezhetünk, főként gyengébb világításnál.

Ez a kis könyv számos hasonló tévhitet cáfol, így hol pironkodva, hol igencsak hálásan tehetjük le, és máris kezdhetjük környezetünk térítését. Hasonlóan hasznos kiadványt olvashattunk már korábban is, a Legendavadászat című könyv hittérítői (Dezső András, Marinov Iván, Pál Attila) például azt a nagy körben elterjedt vélekedést torpedózták meg, hogy az eszkimók száznál is több szót használnak a hóra. Engem most már csak az a rejtély érdekelne, hogy az ehhez hasonló könyvekhez vajon miért kell három szerző?      

Korunk egyik divatos hívószava a kreativitás, hiszen mindenki az akar lenni. De vajon mi játszódik le az agyban, amikor egy korszakalkotó ötlet kipattan a fejünkből? Tényleg részegnek vagy őrültnek kell lenni ahhoz, hogy maradandó műveket hozzunk létre? A norvég szellemtörténész könyve egyszerre kultúrtörténeti utazás és kitartó nyomozás a kreativitás valódi összetevői után.

Park, 408 oldal, 4299 Ft

Légy kreatív! – hányszor hallottuk már ezt a reklámízű felszólítást. Hol a főnökünktől ilyen-olyan gyűlésen, hol csapatépítő tréningen motiváció gyanánt, hol családi nyaraláson, ha túl hosszú volt a sor a múzeum előtt. A kreativitás nem csupán divat lett a felfokozott önmegvalósítás korában, hanem szinte már követelmény, hiszen ki kell tűnni a tömegből, a szürkeségből, és amúgy is jól fest az önéletrajzban. Az őrületet mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy a kreativitásról könyvet összeállító norvég szellemtörténész, író és újságíró a mű megírása idején hetvenezer (!) témába vágó könyvet talált az Amazonon. Hiszen mindenki kreatív akar lenni, lehetőleg minden pillanatban.

A kreativitást fejlesztő művek egy része viszont kész önellentmondás, hiszen azt kérik az olvasójuktól, hogy pontról pontra kövessék a szerző utasításait, hogy megjelenjen az életükben a kívánt képesség. Csakhogy a szabályok és a normák, jegyzi meg igen találóan Hilde Østby, épphogy visszatartják a kreativitást, hiszen az leginkább nem konvencionális megoldásokban, ötletekben és szemléletmódban ölt testet, amely gyakran meghaladja, felülírja az addig érvényes szabályrendszert. Szabályoknak engedelmeskedni minden csak nem kreativitás. De vajon miben is áll ez az oly felkapott fogalom? Hogyan változott az alkotás és az alkotók (művészek, tudósok, feltalálók) megítélése az évszázadok során? Milyen mítoszok és elgondolások kötődtek az ihlethez? És hogyan fest mindez az agykutatók szempontjából? Milyen folyamatok játszódnak le legfontosabb szervünkben, amikor épp kipattan a fejünkből egy világ- vagy saját magunkat megváltó ötlet?

A Kreativitás című könyv ezekre a kérdésekre keresi a választ, miközben a kiindulópontja nagyon is prózai. Vagy inkább fájdalmas. Történt ugyanis, hogy a szerző épp a nálunk is megjelent kötete (Titokzatos memória) bemutatójára készült, amikor a biciklijével nekihajtott a hídvégnek, és beverte a fejét a falba.

Az enyhe agyrázkódás nem várt következménnyel járt: nem sokkal az ütközés után elöntötte a tetterő és tele volt ötletekkel. Legalább húsz könyv terve lebegett a szeme előtt.

Ám a fokozott kreativitásnak meglett a maga böjtje, mivel sérült a temporális lebeny, és ezzel sérült az agy úgynevezett végrehajtó funkciója, vagyis a munkamemóriája is.. A végrehajtó funkciónak alapvetően a koncentráláshoz és a fókuszáláshoz van köze, mert kizár minden zavaró körülményt, hogy tudjuk tartani a helyes irányt. Olyan akár a lovakon a szemellenző.

Munkában a belső kritikus

Østby belső kritikusnak is nevezi, amely rendszerint a kreativitás ellenében hat, hiszen folyton lerángatja a földre a képzeletet, meggátolja, hogy elszállt ötleteinkkel hülyét csináljunk magunkból. Ez a belső kritikus teszi, hogy újra és újra átfogalmazom a mondatomat, mert attól tartok, hogy az olvasók nem lesznek elégedettek vele, mert nem felel meg az elvárásoknak. Azt hihetnénk, hogy a temporális lebeny sérülése felszabadítja a gátlásokat és az alkotóerő szabadon szárnyalhat – nos ez csak pár pillanatig tartott a szerző életében. Ám a kínzó mellékhatások végül arra indították, hogy alaposan átgondolva a kreativitás mibenlétét igen szórakoztató könyvet írjon minderről.

Egyszerre használja újságírói énjét, amikor számos kutatót, írót és pszichológust szólaltat meg, szellemtörténészként izgalmas utazásokat tesz a kultúrtörténetben, hogy remek példákkal illusztrálja mondandóját, íróként pedig beleszővi a saját életét, hogy személyessé és így jobban átélhetővé váljon a kreativitás összetevői iránti nyomozás.

Talán akkor a leggördülékenyebb és legizgalmasabb, amikor közkeletű hiedelmeket vet össze a modern tudomány eredményeivel.

Például azt, miszerint az antik görögök óta él velünk a mítosz, hogy a mámor és a felszabadult művész kéz a kézben jár. Ehhez kapcsolódott később az őrület is: minden valamirevaló alkotónak meg kell tapasztalnia a téboly valamilyen formáját, már ha jelentős művész kíván lenni. A leggyakrabban emlegetett példák között Van Goghot szokás emlegetni, aki még a füléből is levágott egy darabot (végre valaki nem a teljes fület emlegeti). És akkor még nem beszéltünk az egyéb tudatmódosító szerekről, mint a marihuána vagy az LSD.

Hilde Østby – egy fejsérüléssel kezdődött

Nos, a tudomány e tekintetben kiábrándítóan józan. Jó tudni, hogy a skizofrén páciensek csupán két százaléka foglalkozik alkotással, és azokat sem nagyon lehet érteni. Van Gogh termékeny időszaka pedig azonnal véget ért, mihelyt elhatalmasodott rajta a betegség. Az viszont érdekes összefüggés, hogy egy felmérés szerint tízszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy író bipoláris zavarban szenved, költőknél pedig már negyvenszer. „Ez lehet az egyik oka annak, hogy Arisztotelész a művészeket és gondolkodókat melankolikusoknak írja le” – talán csak a depressziós szakaszokat érzékelte. Ám a bipoláris zavar önmagában még senkit sem tesz költővé, de még kreatívvá sem.

A számos érdekes adalékkal, történettel és gondolatmenettel operáló Østby jól vegyíti a tudományos ismeretterjesztés ismérveit a szabadon gördülő esszé jellemzőivel (Domsa Zsófia fordítása) és az újságíró konok kíváncsiságával. Talán csak egyes alanyai, például a nálunk is jól ismert író, Maja Lunde mondanak olykor bátran kihúzható banalitásokat: „Az írásnak arról kell szólnia, ami égetően fontos.” „A fantázia ajándék. Ez tesz bennünket emberré.” Ám ezektől függetlenül a Kreativitás gördülékeny szövegfolyama eléri a célját: töprengésre késztet és vitára ingerel. Egy szóval: felébreszti szunnyadó kreativitásunkat.

HILDE ØSTBY  korábbi művei: A vágyakozás enciklopédiája; Titokzatos memória.

Végre egy laikusoknak szóló, ám tudományos alapossággal megírt könyv korunk egyik legfontosabb tudományáról, a gazdaságról. Miért működik úgy, ahogy a pénzvilágban, milyen folyamatok jellemzik, és egyáltalán: miért fontos minderről tudnunk? Olvasmányos kultúrtörténeti utazás, amelynek végére mindenki jobban fogja érteni a világot.

„Sajnos a kapitalizmus a magyar nyelvben még mindig a rablógazdálkodás szinonimája”, olvashatjuk már rögtön az első oldalakon, ugyanakkor Kertész Balázs közgazdász azt is leszögezi, hogy könyve „nem szentírásként olvasandó: inkább gondolkodási és vitaalapot kíván nyújtani”. Az alcím (Avagy miért nem működik a kapitalizmus Magyarországon) is beszédes, és egy sor további kérdést vet fel, szerencsére mindegyiket meg is válaszolja. Arra is ráérzett a szerző, hogy valóban szükség van olyan könyvekre, amelyek a 21. század mindennapos témáinak jobb megismeréséhez és megértéséhez adnak kapaszkodót.

Üdvözöljük az ilyen tudományos ismeretterjesztő műveket, amelyek ki mernek lépni a szaknyelv és a tudományos közeg szigorú világából, és közérthető stílusban, ám az alaposságból mit sem engedve szólítják meg a szélesebb, az adott témában kevésbé elmélyült olvasóközönséget. Az ilyen könyvek hazánkban (ellentétben az angolszász világgal) még mindig úttörőnek számítanak, bár a történelem és az irodalomtörténet terén már születtek jelentős művek hasonló szemlélettel.

Kertész most a gazdaság világát mutatja be ezzel a céllal, hiszen igencsak fontos lenne pontosan ismerni és érteni a gazdasági folyamatok alapszókincsét, folyamatait, céljait, hibáit – ha másért nem, hát azért, hogy hitelesen tudjuk azokat kritizálni. Véleménye ugyanis mindenkinek van (jellemzően még akkor is, ha nincs) iskolázottságtól és lakóhelytől függetlenül.

A könyv eleget is tesz felvállalt céljának, remek kultúrtörténeti gyorstalpalót ad a világgazdaság megértéséhez.

Nem feltétlenül könnyed, ám Kertész olvasmányos stílusának köszönhetően a szöveg gördülékeny, a történelmi adalékok miatt pedig kifejezetten érdekes olvasmány a laikus számára is. A közérthetőség mellett pedig másik nagy előnye, hogy a legkomolyabb témákhoz is képes humorral nyúlni.

A piac lett a központ

A cserekereskedelem kialakulásának bemutatásával indít, és meg sem áll a 21. század számos égető kérdésfelvetéséig. A csere mint tevékenység megjelenése mérföldkőnek számított az emberi civilizációk épülése során, hiszen ez az együttműködés, a piac és a városok kialakulásának alapja. Kertész szerint azonban nem csupán az anyagi, de az erkölcsi fejlődés alapja is lett, mivel kereskedelem nélkül a tízparancsolat jónéhány tilalma (például a ne lopj) is nehezebben lenne betartható. Következő nagy fordulópont a 18. században zajlott le, amikor a felvilágosodás egyik következményeként elindult az ipari forradalom és megjelent a kapitalizmus. Csak néhány sokatmondó szám: napjainkig, tehát röpke 2-300 év alatt a gyermekhalandóság a világban 43 százalékról 4,3 százalékra csökkent, a várható élettartam pedig harmincról hetven év fölé nőtt.

Elgondolkodtató érveket kapunk többek között a 2008-as világválság, a migráció, a liberális demokrácia kontra putyini oligarchakapitalizmus csatájában, vagy épp a szexuális szabadság témájában.

Igen, ez utóbbi is szervesen kötődik a témához, sőt, mérhető hatása van a gazdaságra. Mint írja, „a szexuális kielégülésnél jobban semmi sem csökkenti az agresszivitást. Nem véletlen ám, hogy az összes elnyomó, agresszív ideológia (…) nagy hangsúlyt fektetett az emberek szexuális frusztrációban tartására.” Nem utolsó sorban pedig arról is képet kapunk, hogyan látja Magyarország jelenlegi helyzetét a világgazdaságban, valamint gazdasági szempontból mi a különbség Simicska Lajos és Mészáros Lőrinc között.

Globálisan kell gondolkodnunk

A kötet előzményének tekinthető az Ésik Sándor ügyvéd által jegyzett és nagy sikert aratott Sanyikám, én nem politizálok – az baj, mert akkor más fog helyetted című könyv, amelynek megírásában Kertész is részt vett, és célja szintén a szélesebb olvasóréteg elérése volt. Mindkét szerző a Diétás Magyar Múzsa nevű Facebook-oldal szerkesztőségének tagjai. Nevüket a Csokonai Vitéz Mihály által írt és szerkesztett, a pozsonyi országgyűlés (diéta) tagjainak szóló Diétai Magyar Múzsa című verses folyóirata kapcsán választották. Azonban míg Csokonai egyszemélyes folyóirata az 1796-os megjelenést követően érdektelenség okán hamar megszűnt, az információs oldalt mára 43 ezren követik.

Ahogy Ésik hangsúlyozza az Előszóban, a szerző – és mások – szerint „a kapitalizmus messze nem tökéletes, de jobbat még nem találtak ki nála.” „A kereskedelem nélküli világ ugyanis a Mad Max világa: a szűkös erőforrásokért és a túlélésért vívott harcban mindenki ellenség, a legszűkebb család vagy nemzetség/törzs kivételével”, írja később már a szerző.

Kertész Balázs

Amellett, hogy történelmi kontextusba helyezi és bemutatja a kollektivista keleti kultúrák, valamint az individualista Nyugat gazdasági fejlődése közötti különbségeket és hasonlóságokat, Kertész perspektívát is felvillant: „Globálisan kell gondolkodnunk, mert az államhatárok egyre kevésbé relevánsak, és a korlátlan nemzeti szuverenitással is ez lesz a helyzet hosszú távon (már csak azért is, mert ez utóbbi igen könnyen háborúhoz vezet).” Ennek pedig már ismerjük a következményeit.

Napjaink fake news áradatát nem könnyű megszűrni gazdasági kérdésekben sem, de ez a könyv remek alapot biztosít ehhez. Célközönsége széles, a kamaszoktól kezdve 99 éves korig mindenkinek ajánljuk. 

Hogyan tudott Sisi átszúrt szívvel beszélgetni az udvarhölgyével? Mi vezetett végül Houdini halálához, és miért beszélt egy egész ország XVI. Lajos fitymájáról? A holland sebész érdekfeszítő könyve az orvoslás történelmével és a sebészet tudományával ismertet meg minket a világ leghíresebb páciensei és műtétei révén. Illetve megtudjuk azt is, hogyan lett egy sokáig jelentéktelennek hitt foglalkozásból a gyógyítás egyik, ha nem a legfontosabb szereplője.

Helikon, 339 oldal, 5499 Ft

Soha nem akartam orvos lenni. Talán azért sem, mert mindig is irtóztam a vértől. És akkor is riadtan kaptam el a fejem, amikor a képernyőn követhettem volna az orromba dugott szondát, ami kétség nélkül megmutatta volna az orrsövényem ferdülését. Miközben az orvosokról szóló tévésorozatok (a Kórház a város szélén címűtől a Vészhelyzeten át a New Amsterdamig) minduntalan a székhez láncolnak, csak úgy habzsolom az epizódokat. Valahogy egyszerre vonz és taszít az a titkos működés, az élet megannyi apró titka, ami a bőröm alatt zajlik reggeltől estig és estétől reggelig. Azt nem mondom, hogy Arnold van de Laar könyve után magam is szívesen megműteném magam, ahogy a híres holland kovácsmester tette a 17. században, de egészen más szemmel nézem a sebészeket.

Az amszterdami kórház orvosa, aki a laparoszkópos (kucslyuksebészet) műtétek specialistája, pompás módot talált arra, hogy az olyanok – a belső szervektől irtózó laikus – figyelmét is felkeltse az orvostudomány és -történelem iránt, mint én. A bulvárra éhes énünket csalogatta be a sebészet több évszázados múltra visszatekintő históriájába méghozzá úgy, hogy neves páciensek híres (és hírhedt) műtétein keresztül világítja meg az orvostudomány sorsfordító pillanatait.

Ennek kapcsán közérthetően megírt gyorstalpalókon keresztül ismertet meg minket a sebészet alapjaival is, vagyis a Kés alatt elolvasása után már nem fogunk bután nézni sem az orvosi műszerekre, sem a mára bevett műtéti eljárásokra, sem a fejünk felett repkedő szakszavakra, amelyek sokszor oly baljóslatúan csengenek. A fejezetek kereteseiben mintegy mellékesen beszél a sürgősségi ellátás ábécéjéről, a diagnózisról és a láz természetéről és sokszínűségéről, vagy épp arról, hogy hány ember kell manapság egy átlagos műtéthez és milyen feladatuk van.

A korcsolyagyártókkal volt közös céhük

Mivel pontosan tudja, hogy sokkal könnyebben jegyzünk meg alapvető dolgokat (szaftos) történeteken keresztül, így folyton sztorizik, a történelem pedig szerencsére kimeríthetetlen ilyen szempontból. Így tudjuk meg, hogy olykor a családi veszekedések is előmozdíthatják az orvoslást. Történt ugyanis, hogy Viktória királynő és férje olykor tettlegességig fajuló vitákat folytattak, mert előbbi nem tudta elviselni azt az „állatias” fájdalmat, amellyel a szülés jár. 1853-ban, amikor ismét teherbe esett, és közelgett a nyolcadik gyermekének világra hozatala, a férje sorsdöntő lépésre szánta el magát. A palotába hívatta John Snow-t, aki amatőr aneszteziológusként kloroformmal csillapította a fájdalmakat, és ezzel elindította az általános és helyi érzéstelenítés, illetve az altatásban végzett műtétek felé a sebészetet.

Addig ugyanis a sebészek gyorsan és igen véresen dolgoztak, hiszen mindenképpen el kellett kerülni azt a katasztrófát, ami azzal járt, hogy a lefogott páciens – nem bírva tovább a fájdalmakat és a vér látványát – kitört a segédek szorításából.

Azért is hordtak fekete köpenyt az orvosok, hogy ne látszódjon rajta sem a friss, sem a régebbi vér – néhány sebész ruhadarabja olyannyira megmerevedett a rászáradt testnedvtől, hogy magától állva maradt, amikor letették a földre.

A sebeskezű orvosok természetesen idegenkedtek az érzéstelenítés módszerétől, azt híresztelték, hogy csak annak van kedve efféle humbugra, aki túl lassú a fontos beavatkozásokhoz. Ám Viktória királynő esete olyan reklámot csapott az új, akkor már nem teljesen ismeretlen módszernek, hogy a betegek követelni kezdték a fájdalommentességet az orvosaiktól. Az új világrendben pedig már nem kellett kapkodva műteni (a beavatkozások pontosak, aprólékosak és szárazak lettek), nem fröcsögött mindenfelé a vér – ezzel pedig a fekete köpeny helyére a fehér léphetett.

Az érzéstelenítés hozta el a fehér köpenyt

Sebésznek lenni persze nem volt mindig hálás feladat. Hammurápi törvénykönyve még úgy rendelkezett, hogy ha egy beteg meghal a sebész kezétől, akkor az orvos mindkét kezét le kell vágni. Dareiosz király számára még természetes volt, hogy amikor egyiptomi orvosai helyrerántották kificamodott bokáját, a mozdulat okozta fájdalom miatt keresztre akarta feszíteni mindegyiket. A 16. században pedig még annyira „egyértelműek és korlátozottak” voltak a kirurgusok által nyújtott szolgáltatások, hogy azokat egyszerű iparosemberként egy kisebb műhelyben is elvégezhették, és olyan jelentéktelen foglalkozásnak tűnt, hogy nem is volt külön céhük: a korcsolya- és facipőgyártókkal, valamint a borbélyokkal bútoroztak össze.

De a történetek! Kennedy és II. János Pál pápa kapcsán egyenesen a műtőbe kalauzol, ahol közvetlenül a merénylet után próbálják megmenteni a sebesültek életét.

A népszerű lengyel egyházfő ugyanis azzal is kiemelkedett 305 kollégája közül, hogy – nem függetlenül a merénylettől – ő volt a legtöbbet műtött pápa.

Az amerikai elnök esetéből – amelyet a szerző az évszázad légcsőmetszéseként aposztrofál – az is kiderül, hogy miért támadt annyi összeesküvés-elmélet a golyó ütötte sebek körül, valamint hogy Kennedy számára nem a fejlövés volt végzetes (a teste még élhetett volna tovább az agysérüléssel), hanem egyszerűen elvérzett. Sisi kapcsán is megoldódik az a rejtély, hogy miként volt képes a szívét átszúró reszelő ellenére felszállni a hajóra és beszélgetni az udvarhölgyével, amíg el nem ájult.

Arnold van de Laar

Azt a legendát is át kell adnunk a felejtésnek, hogy Weisz Eriket, azaz Harry Houdinit a hasára mért ütés vitte el (szeretett azzal dicsekedni, hogy a hasizmai olyan erősek, hogy bármilyen ütésnek ellenállnak). Halálának oka sokkal prózaibb: kilyukadt a vakbele, és a hasüreget elárasztó genny miatt végzetes fertőzés alakult ki. Abban a korban, amikor még nem használták az antibiotikumot. S bár a rendőrség kihallgatta a kanadai diákot, aki az állítólagosan végzetes ütéseket mérte a hasára, igazából nincs összefüggés a hasát okozó hashártyagyulladás (peritonitisz) és a furcsa mutatvány között. A legenda elterjedésének talán az kedvezhetett, hogy az özvegy kétszeres biztosítási pénzt kapott baleset esetén…  

A Kés alatt szórakoztató és szinte önmagát olvastató könyv (dr. Kelemen László értő és minden apró részletet megvilágító fordítása), amely észrevétlenül tanít meg bennünket a sebészet alapfogalmaira, ma már elfogadott módszereire és eljárásaira. Ha nem is leszünk egészségesebbek tőle, de sok mindent megtudunk testünk felépítéséről, a leggyakoribb betegségekről és arról, hogy adott esetben mi várhat ránk a műtőben.

Kivételesen nem táplálékként kerül a reflektorfénybe, hanem mint ökoszisztémánk egyik legfontosabb alapja. A brit biológus díjnyertes tudományos ismeretterjesztő könyvét elolvasva egészen más szemmel nézünk majd a gombákra. Tökéletesen megmutatják, milyen érzékeny egymásrautaltságban élünk sérülékeny környezetünkkel, és milyen pótolhatatlan szerepük van a mindennapi életünkben.

Park, 416 oldal, 5099 Ft

 

A brit Merlin Sheldrake azon biológusokok közé tartozik, akik már gyermekkoruktól kezdve szembesültek azzal, hogy milyen gyorsan halnak vagy lehetetlenülnek el fajok, és milyen drasztikusan változik a bolygónk ökoszisztémája. Amit többek között David Attenborough a pályája elején még javarészt egyedül képviselt a nagyközönség előtt, annak jól felépített előadásmódja és üzenete napjainkra beérett. Az a tudós nemzedék, amelyiknek egyik jeles képviselője Merlin Sheldrake is, már nem ismer pardont. A tudományos alaposságból nem engedve, ugyanakkor közérthetően, sőt érdekfeszítően mutatják be azokat a folyamatokat és összefüggéseket, amelyeken keresztül megérthetjük, hogy a szimbiózis az élet minden területén jelen van, illetve miért életbevágóan fontos megismerni és vigyázni rá.

A brit biológus mindezt a gombákon keresztül szemlélteti. Első hallásra talán nem hangzik túl izgalmasnak a téma, ám kezdjék csak el olvasni a könyvet! Meg fognak lepődni, hogy mennyire nehéz letenni. Egyrészt, mert majd minden oldalon megdöbbentő tényeket sorol fel velük kapcsolatban. Egyes fajok például akár tízezerszer gyorsabban szórják szét a spóráikat, mint egy űrsikló. Mások anyagcseréjük változatosságának köszönhetően a kőzeteket, a nyersolajat, de még a TNT-t is képesek lebontani, sőt van, amelyik a radioaktív sugárzásnak is ellenáll.

A gombák alkotják a növények „közösségi hálóját” (wood wide web), amelynek segítségével folyamatosan és területi határok nélkül képesek kommunikálni egymással.

Merlin Sheldrake

Másrészt mert Sheldrake célja érezhetően több mint a gombák világának aprólékos feltárása és bemutatása. Az élet szövedékét nem véletlenül válogatta be 2020-ban, megjelenésének évében a Time magazin az év száz legfontosabb könyve közé, majd lett a szerző 2021-ben Nagy-Britannia legrangosabb tudományos ismeretterjesztő könyvdíjának (Royal Society Science Books Prize) a nyertese. (A jegyzetekkel, bibliográfiával, valamint név- és tárgymutatóval is rendelkező könyv magyar fordítása Sóskuthy György, szaklektorálása Kovács M. Gábor, szerkesztése pedig Szalay Marianne munkája volt.)

„Ökoszisztémák vagyunk, egy mikrobák alkotta és általuk lebontott rendszer, és ennek a jelentőségét csak most kezdjük megérteni”, hívja fel rá a figyelmet a szerző, és párhuzamba állítja a gombák alkotta kényes egyensúlyt azzal az emberi gondolkodással, amely szerint az intelligencia egy csakis az embert (de legalábbis a gerinceseket) megillető tulajdonság. Azonban minél többet olvasunk a könyvből, annál inkább egyetértünk a biológussal, miszerint az intelligencia egy nagyon is szubjektív fogalom.

„A növények úgy 500 millió évvel ezelőtt csak a gombákkal való együttműködésüknek köszönhetően voltak képesek a vízből a szárazföldre lépni, mivel a gyökerek feladatát több tízmillió éven át (amíg a növények nem fejlesztették ki a saját gyökérrendszerüket) a gombák látták el.” Az élet szövedékéből kiderül, hogy még ma is függ tőlük minden élőlény, pusztítanak és gyógyítanak, és messze nem csupán az állati élet egyfajta tétlen hátterét jelentik.

Nagyon is képesek olyan elvont mechanizmusokra, mint a problémamegoldás, kommunikáció, döntéshozatal, tanulás vagy az emlékezés.

Ma is függünk tőlük

A végén már csak hümmögünk és bólogatunk magunkban, amikor azt olvassuk, hogy „milyen sok gondolatot kell felülvizsgálni, nem utolsósorban az identitás, az önállóság és a függetlenség kulturálisan oly nagy becsben tartott fogalmait”. (A szerző kortársa, Peter Wohlleben a fák kapcsán hívta fel a figyelmet a növények kommunikációjára, ide kattintva pedig a hangyák elképesztő világáról olvashatnak.)

A gombák kapcsán azonban mindez csak a kezdet. Jelenleg 2,2-3,8 millió fajtájuk él a földön, tehát hatszor vagy tízszer több mint ahány növényfaj, viszont eddig csupán a hat százalékukat írták le. „Éppen csak hogy elkezdtük felfedezni a gombák életének bonyolultságát és kifinomultságát.” Amit tehát Sheldrake felmutat nekünk, csupán a jéghegy csúcsa. A tekintetben viszont nem hagy kétséget, hogy bolygónk és személyes jóllétünk érdekében az egyik legfontosabb megismernivalónk a gombák világa.

M. Perko és S. M. Stahl: Tesla bámulatos és gyötrelmes élete | Falusi Dóra ajánlója

Hogyan teremtette meg a modern technika és társadalom alapjait egy zseniális, ugyanakkor bipoláris és kényszerbeteg személyiség? Miképp befolyásolták mániás és depressziós korszakai a világ egyik legjelentősebb feltalálóját – és ezzel az egész emberiség sorsát? Hogyan élte meg ő maga, hogy miközben találmányaival új fejezetet nyitott az emberiség történetében, sosem tudott beilleszkedni a társadalomba?

A mágneses tér, váltóáram, indukciós motor, vezeték nélküli energia- és adatátvitel, mágneses rezonancia, neon-, illetve fluoreszcens világítás, lézer, távirányítás, robotika, röntgensugár és a részecskegyorsító feltalálója, Nikola Tesla (1856–1943) azt vallotta, hogy „a végső cél a természet erőinek az emberi szükségletek szolgálatába állítása, a szellem maradéktalan uralma az anyagi világ fölött.” Ennek azonban hatalmas ára volt a saját életében.

Találmányait jóval többen ismerik, mint az életét, pedig nem egy könyv és film született már róla. Eddigi életrajzírói azonban lényegi említés nélkül hagyták a súlyos mentális problémáit, amelyek pedig nagymértékben befolyásolták gondolkodását és munkáját. A jelenlegi életrajz nóvuma, hogy a szerzők – a már megszokott életrajzírói technikák mellett – a pszichobiográfia eszközeivel is értelmezik és mutatják be Teslát. (Ezzel a módszerrel élve Gerevich József pszichiáter is több művészt vizsgált meg a Szemfényvesztő művészet című kötetében.) Ez a fajta élettörténet-elemzés, amelyet Sigmund Freud alkalmazott először a Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke című tanulmányában, jóval többet nyújt, mint egy önéletrajz. A hangsúly a személyiségre kerül, és az alkotói tevékenységet az érzelmi élet elemzésén keresztül vizsgálja (nem véletlenül alkalmazzák a módszert a kreativitáskutatás során).

Tesla a laboratóriumában 1899-ben (Colorado Springs)

A Tesla bámulatos és gyötrelmes életéből megismerhetjük azt az embert, aki miután szabadalmaztatta az elektromos izzólámpát, napszámosként árokásáson dolgozott; akinek egyetlen célja az volt, hogy tudását az emberiség javára fordítsa, de magányosan élt és halt meg; aki nélkül nem létezne a mai modern világ, élete utolsó évtizedeit mégis szegénységben töltötte; aki képes volt megvalósítani majdnem minden tudományos tervét, érzelmileg azonban szinte egész életében szenvedett.

Megérthetjük, hogy mentális problémái (a bipoláris zavar, és az ezzel együtt járó depresszió különböző fázisai, valamint kényszerbetegségei) hogyan befolyásolták ötleteinek megvalósíthatóságát, érdekérvényesítését és kapcsolatait. Ahogy a szerzők rekonstruálják, Tesla termékeny évei egybeestek mániás vagy hipomániás korszakaival, ezek az állapotok azonban rendkívül kimerítették szellemét és testét. Életének utolsó negyven évében már nem tudott meggyőző lenni a mecénások számára, egzisztenciálisan teljesen ellehetetlenült. Azonban még akkor is elutasította a tudomány kereskedelmi hasznosításának fontosságát, amikor már a titkárának sem tudott fizetést adni.

Nicola Tesla, 1941

Különcsége egyre jobban elszigetelte őt a személyes kapcsolataiban éppúgy, mint a tudományos életben. A helyzetet csak súlyosbította, hogy sokan és sokat loptak tőle mind anyagilag, mind az ötletek terén. A könyv részletesen taglalja többek között a Thomas Alva Edisonnal (1847–1931) való, konfliktusokkal terhelt kapcsolatát. Amellett, hogy Edison többször is becsapta Teslát, még lejárató kampányt is indított ellene a váltóáram okán, mondván annak használata túl veszélyes a „hétköznapi ember” számára. Tesla szerint azonban találmányainak eredményei minden embert egyformán megilletnek. Kénytelen volt szabadalombitorlási pert indítani Guglielmo Marconi (1874–1ö37) olasz fizikus és mérnök ellen is több találmány kapcsán.

Életének egyik legfájóbb pillanata volt, amikor 1909-ben Marconi Nobel-díjat kapott a rádió feltalálásáért, pedig annak tervét Tesla dolgozta ki először. Csak Tesla halála után, 1943-ban nyilvánította őt az amerikai Legfelsőbb Bíróság a rádió feltalálójának, és vonta vissza a szabadalom jogát Marconitól.

A könyv egyúttal olvasmányos kortörténet is (a fordítás Makovecz Benjamin, a szerkesztés Török Mária munkája). Bemutatja az Osztrák–Magyar Monarchia etnikai, vallási és kulturális közegét, az 1880-as évek Budapestjét, ahol Tesla Puskás Tivadarral dolgozott, valamint a 20. század hajnalának európai és amerikai társadalmi és tudományos életét. A Bibliográfia, a Névmutató és a szabadalmak felsorolása mellett tartalmaz egy-egy, a fontosabb eseményeket és a pszichiátriai történéseket összefoglaló időrendet is. A könyvet mindenkinek ajánljuk, akit érdekel a ma már hétköznapinak számító tárgyak keletkezése, és egy olyan ember sorsa, aki szenvedélyesen dolgozott azon, hogy az emberiségnek jobb élete legyen, miközben ő maga egész életében a démonaival küzdött.

Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy Nagy-Britannia leghíresebb kórboncnoka beszél a halálról, az nem csupán izgalmas (országos hírverést és vitákat kiváltó esetei miatt), hanem igen tanulságos is. Új könyvében a korosztályokra leselkedő veszélyeket, vezető halálokokat és rossz, olykor végzetes szokásokat tárgyal. És persze azt is megfejti, hogy miként halhat meg valaki a saját sporttáskájába zárva.

Helikon, 367 oldal, 4999 Ft

Sokáig képtelen voltam beszélni a halálról. Tán még az is nehezemre esett, hogy tudomásul vegyem.  Pedig – derül ki Nagy-Britannia leghíresebb törvényszéki kórboncnokának könyvéből – nem árt szoktatni magunkat a gondolathoz, mert anatómiailag úgy huszonöt éves korunkban vagyunk a csúcson, ekkor kezdődik el az a hol lassú, hol gyorsuló folyamat, amit öregedésnek nevezünk. Vagyis elkezdünk araszolni a halálunk felé.

Richard Shepherdnek viszont munkaköri kötelessége, hogy beszéljen a halálról, hiszen őt rendszerint akkor hívják, ha nem egyértelműek a körülmények, magyarán ha a hatóságok arra gyanakodnak, hogy nem a sors vagy a véletlen, netán az életmód és a rossz szokások végeztek az illetővel, hanem valaki más. A patológus pedig megy és boncol, töpreng és nyomoz, és a halál felől szemlélve az életet rendszerint el is jut a legfontosabb kérdések megválaszolásáig. Ő a holtak vallatója, ahogy első könyvének címe jellemzi igen pontosan a tevékenységét. És hogy ez miért érdekes? Hát azért, amiért rajongtunk a Doktor Hause vagy épp a CSI: A helyszínelők epizódjaiért: az apró jelekből ki kell hámozni a végzet pontos forgatókönyvét. Mert néha nagyon vékony a határ baleset, gondatlanság, emberölés vagy előre kitervelt gyilkosság között.

A törvényszéki kórboncnok élvezetes és magával ragadó stílusa (Kőrös László pompás fordítása) ugyanis eléri, hogy A halál hét korában akkor is érdekes legyen egy eset, ha nem kap országos hírverést, ha nem okoz mindmáig tartó éles vitát.

Hiszen soha nem csupán az aktuális esetre koncentrál, hanem beszél a feltárt rendellenességek orvosi oldaláról, így akár anatómiai gyorstalpalóként is olvashatjuk, és mindig talál valamit, hogy miként tudja személyessé, átélhetővé tenni az esetet a kívülálló és olykor viszolygó olvasó számára.

Így aztán nem csupán híres eseteivel ismerkedünk, de magával a szerzővel is, aki a könyv végére igazi jó barátunkká válik. Mindezt pedig egyszerre teszi végtelen alázattal az élet és a halál iránt, hatalmas szakmai elhivatottsággal, empátiával az emberi gyarlóságok tekintetében, és nem utolsó sorban remek tollal. Például így jellemzi az egyik létfontosságú szervünket: „A máj megtévesztően esetleges pozíciója, az, ahogyan lustán ráterül más szervekre, engem egy nagy macskára emlékeztet, amely egy maga választotta, napsütötte helyen heverészik”.

Sok és tekervényes út vezethet a végig

A halál hét kora az Ahogy tetszik híres monológjára (Színház az egész világ…) fűzi fel az eseteket, és ahogy a veretes szöveg, Shepherd is végiglépked az emberi korosztályokon a csecsemőktől és a fiatalokon át a középkor nyavalyáin át az utolsó évtizedekig. Mivel a szerző a könyv megírás idején 69 éves volt egynémely kórt vagy az öregség egy-egy szakaszát magán is bemutatja – például a porcok kopását a térdekben. Tárgyalja az adott korosztályra statisztikailag jellemző (inkább az angolszász adatokra épít, ám elég nagy az átfedés az európaival, s azon belül a magyarral szemben is), vezető halálozási okokat. Azt, hogy mit művelhetnek velünk az örökölt gének vagy az életmóddal összefüggő rossz döntések.

Mindjárt egy igen sok vitát kiváltó esettel kezd: a csecsemő Fergussont bár egy igen ritka és veleszületett rendellenesség vitte el, az életét meg lehetett volna menteni, ha a szülei, főleg az apja nem az alternatív gyógyításban, hanem a valódi orvosokban hisz.

(Ennek kapcsán szót ejt a fogantatás, a terhesség és a születés kockázatairól és a velünk született problémák fajtáiról, és hogy miért olyan veszélyes az első évünk.) De ugyanilyen érdekfeszítő, amikor a ragyogóan intelligens, a harmincas évei elején járó Gareth Williams ügyét tárja fel, aki a titkosszolgálatoknak dolgozott, ám egy napon a saját sporttáskájában találják a lakása fürdőszobájában. Úgy, hogy a lakásban nem találnak idegen DNS-t vagy ujjlenyomatot. (A férfi kapcsán elemzi az autoerotikus parafíliák – a szexuális izgatás rendhagyó fajtái – nem akármilyen veszélyeit, és azt is, hogy ilyenkor mi játszódik le a testünkben, amely legtöbbször fulladáshoz vezet.)

Richard Shepherd

És persze, hogy nem tudjuk letenni David Kelly, a híres brit fegyverszakértő halálát tárgyaló részeknél, ahol az eset felülvizsgálatára kérték fel a szerzőt. A halott nem akárki, ő volt az, aki pontosan tudta, hogy az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló kormányjelentések hazugságokon és torzításokon alapulnak, ezért a Szaddám Huszein rezsimje ellen indított háború indoklása igencsak ingatag alapokon áll. Az emiatt kitört botrány miatt nehezen hitte el a közvélemény, hogy Kelly öngyilkosságba menekült, halálának körülményei mindmáig számos összeesküvés-elméletet táplálnak. A könyv a tanúvallomások, a helyszínelés tényei és nem utolsó sorban a tetem vizsgálata kapcsán rakja ki a saját, nagyon is hihető verzióját.

Shepherd első könyve (Holtak vallatója) tavaly jelent meg, és egyáltalán nem csoda, hogy gyorsan elfogyott. Így érthető volt a kiadó sietsége, hogy a következő könyve is hamar felkerüljön a magyar olvasók polcára. A patológus ugyanis tud valamit, amit elég kevesen: úgy beszél a halálról, olyan szakmaisággal, mégis költőien, olyan természetességgel, mégis megőrizve a misztériumokat, olyan szigorú szakmaisággal, mégis oldottan csevegve, hogy azonnal átadjuk magunkat a történeteinek. És a segítségével jobban fogjuk érteni azon folyamatokat is, amelyek bennünk és körülöttünk zajlanak. A veszélyeket és a kihívásokat. Jobban fogjuk érteni az életet.