Jared Diamond: Zűrzavar | Péli Péter kritikája
Jared Diamond könyve amolyan útmutató próbál lenni a világ számára a jelenlegi, még kialakulóban lévő, rendszerszintű, az egész emberiséget érintő krízis kezelésére. Ahogy a mű sokatmondó alcíme sejteti, a szerző több történelmi nemzeti krízist vizsgált az elmúlt kétszáz évből, és ezek révén próbálja következtetések levonására sarkallni az olvasótáborát. Amely elég jelentős: a könyv ajánlói között szerepel Bill Gates és Steven Pinker sztárpszichológus is.
A bostoni származású Jared Diamond nagy tudású kutató, már-már polihisztor: sok nyelvet beszélő földrajzprofesszor a University of California Los Angelesi kampuszán, de ugyanígy ornitológus, antropológus, szociológus, közgazdász is, jelentős régészeti, genetikai és epidemiológiai ismeretekkel. A Háborúk, járványok, technikák című 1997-es könyve tette egy csapásra ismertté és népszerűvé, ami dióhéjban az emberi történelem és a földrajzi adottságok közötti kapcsolatokra mutatott rá. Huszonkét évvel később a Zűrzavar a pszichológiához fordul a történelem megértéséhez és a nemzetek jövőbeli esélyeinek megjóslásához.
A könyv legfőbb alapgondolata, hogy a nemzeti válságok és azok sikeres vagy sikertelen kezelésének megértéséhez Diamond a pszichológiában bő fél évszázada használatos krízisterápia már jól kidolgozott szempontjai közül hív segítségül néhányat. A terapeuták által használt módszerekkel meg lehet jósolni a személyes krízis feldolgozásának sikerességét. Diamond onnan ismeri a krízisterápiát, hogy a felesége évtizedek óta ezzel segít különféle embereknek túllépni a válságaikon. A nemzeti válságok visszavezetése az egyéni válságokra azért fontos, mert a legtöbb felnőtt negyvenéves korára már sikeresen leküzdött valamilyen krízist, így mindenkinek van saját tapasztalata annak kezeléséről. A szerző reménye szerint ebből mindannyian meríteni tudunk a világ előtt álló válságok átvészelése érdekében.
Diamond kissé ad hoc módon választ ki a személyes kríziskezelés szempontjai közül tizenkettőt, majd próbálja átformálni ezeket a nemzetekre és történelemre alkalmazható fogalmakká. A szempontok közül az első kettő a krízis felismerése és a felelősség beismerése az egyén részéről. Ezen lépések nélkül a válságot megélő személyek általában nem tudnak változtatni az életükön, nem tudnak kilábalni a krízisből, és vagy visszaesnek, vagy feladják. Diamond szubjektívan kiválasztott példáinak elemzésén keresztül azt igyekszik sugallani, hogy nincs ez másképp a nemzeti válságokkal sem.
A probléma egyik része azonban abban áll, hogy az egyéni szintű beismerésnek a nemzetekre alkalmazható verzióját Diamond egy nemzeti szintű konszenzusnak felelteti meg. Ennek megléte azonban sokkal kevésbé kézzelfogható vagy vizsgálható fogalom, mint az egyéni felismerés. És ezek még a nem annyira megosztó szempontok közé tartoznak. A nemzetek esetében a politikai vezetőknek olyan kiemelkedő szerepük is lehet, mind negatív, mind pozitív irányban, amelynek nincs megfelelője az egyén szintjén. Ezt a könyv elején Diamond még csak mint hipotézist kezeli, a végére azonban más kutatók (Benjamons Jones és Benjamin Olken) széleskörű elemzési eredményeire hivatkozva beismeri, hogy egyes politikai vezetők oly módon befolyásolhatják a történelmet, amely nem vezethető vissza a nemzeti válságkezelés tizenkét szempontjára. További lényeges különbség, hogy a pszichológiai krízisterápiának alapvetően van egy megszabott, szigorú, hathetes menete, míg az országos válságok ennél sokkal tovább tartanak.
A Háborúk, járványok, technikák rám is nagy hatással volt évekkel ezelőtt. Rendkívül meggyőzőnek és forradalminak éreztem Diamond hozzáállását a világtörténelemhez, ahogy a kultúrák és civilizációk felemelkedését és bukását a földrajzi adottságok viszonylatában taglalta. Minden gondolata friss volt, eredeti és részletesen kidolgozott. Egészen új perspektívát mutatott, sokkal jobban megmagyarázta a történelmi fejleményeket, mint ahogy azt az egyedi esetek külön-külön tárgyalása megengedte volna.
Ebben az új könyvben azonban lényegesen nyersebb Diamond gondolatvezetése, itt az elmélet kiforratlan, elnagyolt marad. A személyes krízisek tényezőinek átültetése a nemzeti válságokra nincs hatékonyan levezetve. Maga a szerző is többször említi, hogy valójában azt várja, hogy a könyvben elkezdett gondolatokat mások teszteljék, fejlesszék tovább kerek elméletté. A könyvben szereplő példák jelen formájukban se mennyiségükben, se részleteikben nem eléggé meggyőzőek az összehasonlítás (személyes vs. nemzeti krízisek) alkalmazhatóságát illetően.
Azt a hét országot és azok politikai, gazdasági és/vagy civilizációs válságait választotta ki, amelyekben hosszabb időt töltött el, és egy kivétellel a nyelvüket is ismeri. Diamond tudásának és elbeszélői érdemeket megcsillogtató prezentációjának köszönhetően a nemzeti krízisek külön-külön ismertetése már önmagukban is magukkal ragadják az olvasót, és tanulságosak is, de az összhatásból hiányzik a kríziskezelési összehasonlítás relevanciájának meggyőző ereje. Egyformán lebilincselően mesél a finnek heroikus ellenállásáról a szovjet téli invázióval szemben a második világháborúban, valamint a japánok nagyon tudatos megközelítéséről a nyugati technológiai vívmányok elsajátítása érdekében a Meidzsi-korban (1868–1912). Mint ahogy Pinochet tizenhét évig elhúzódó és brutális kínzásaival kiemelkedő chilei diktatúrájáról, vagy az 1965-ös indonéz tömegmészárlásokról is.
Az eszmefuttatások szerint közel sem véletlen, hogy egy teljes generációnyi időnek el kellett telnie a második világháború után azért, hogy Willy Brandt, az NSZK akkori kancellárja az 1970-es varsói látogatása során a protokollt felrúgva – feltételezetten – spontán letérdeljen a gettófelkelés emlékműve előtt. Ezzel szimbolizálva Németország önnön múltjával való szembenézésének kezdetét. Más országoknak ez még mindig nem sikerült, így például Japánnak sem.
A könyv ilyen szempontból eléri a célját, hiszen nemcsak érdekes történelmi összefüggéseket tudunk meg, de az olvasó önkéntelenül is elkezdi vizsgálni a jelenlegi kríziseket Diamond szempontjai szerint. És itt kezdődnek a bajok. Az például már kevésbé meggyőző, hogy a finnek és japánok esetében is a kiemelkedően sikeresnek ítélt válságkezelést alapvetően az erős, robusztus nemzettudatukra vezeti vissza, amelyet hovatovább a különösen egyéni nyelvükből eredeztet. Hol van akkor az egészséges magyar válságkezelés, kérdezheti az olvasó, hiszen a nyelvünk alapján nekünk is kijárna? Vagy nem?
A tizenkét kríziskezelési szempont némelyike tökéletesen átültethető az egyén szintjéről a nemzetre, például akadnak-e segítőink és vannak-e korábbi kríziskezelési tapasztalataink (4. és 5.). Más megfeleltetések azonban erősen problematikusak, közülük is talán leginkább a 6. és a 11. pontok, amelyek a legtöbb potenciális buktatót rejtik. Az énerő (ego strength) megfelelőjének a nemzettudatot (national identity) jelöli meg, míg az egyéni alapértékeknek a nemzeti alapértékeket (indiviual vs. national core values). Diamond alapvetően liberális beállítottságú, de e széles spektrumú politikai csoportnak a konzervatívabb szárnyához tartozik. A nemzettudat ilyen szintű kezelését csak egy hajszál választja el a hétköznapi tipizálástól, és így a rasszizmus és nacionalizmus hangulata is szerencsétlenül körbelengi.
A könyv záró fejezeteiben Diamond a világ válságkezelési esélyeit latolgatja a tizenkét szempont és a hét ország korábban ismertetett válságainak fényében. Sajnos ez a hét példa önmagában túl kevésnek bizonyul ahhoz, hogy érdemi konklúziót lehessen levonni belőlük. A világon belül természetesen az USA jövőbeli helyzete foglalkoztatja a szerzőt. Az ország előtt álló legnagyobb problémának a „kompromisszumra való készség hanyatlását” tartja. Diamond ennek kezdetét az 1990-es nagy rendszerváltásra vezeti vissza, de különösen érezhető a felerősödése az elmúlt évtizedben a közösségi médiák algoritmusainak köszönhető politikai polarizálódások miatt. A további három jelentős problémának a növekvő egyenlőtlenséget, az elhanyagolt közoktatást és a demokrácia elcsökevényesedését említi (az USA választóinak akár fele nem él vagy nem is tud élni szavazati jogával). A szerző elemzése szerint az ország elég rossz pozícióban áll az egyre jobban kiterjedő válságának sikeres kezelésében, mert még a krízis meglétéről szóló konszenzusig sem jutott el.
Az egész világ válságát illetően sem sokkal biztatóbbak a kilátásaink. Ezek közül a nukleáris fegyvereket, az éghajlatváltozást, a nem-megújuló erőforrásaink felélését és az gazdasági egyenlőtlenséget emeli ki. Diamond próbál ugyan egy-két biztató jelet találni itt-ott, ám ezek is csak kiábrándítóan enyhe formában nyilvánulnak meg. Az egyik ilyen pozitív jel például, hogy Izrael és Libanon között a madármegfigyelők értesítik egymást a légtereik biztonságát veszélyeztető madárátvonulásokról. A Zűrzavar kapcsán a George Washington Egyetemen tartott egyórás előadásában ezt a konkrét „biztató” jelet több percen át ecseteli. Nem meglepő módon a közönség reakciója az volt, hogy ez elég kevésnek tűnik a megalapozott optimizmushoz. Diamond végső válasza, hogy bármilyen csekélyek és gyengék legyenek is a kilátásaink, az egyetlen esélyünk, hogy szembenézünk az emberiség előtt tornyosuló problémákkal, és valahogy mégiscsak megoldjuk őket. Hajrá!
JARED DIAMOND legutóbbi művei: Háborúk, járványok, technikák; A világ tegnapig; Összeomlás.
