A hangyák csodálatos élete

S. Foitzik – O. Fritsche: Hangyák | Palugyai István kritikája

Egészen elképesztő, ahogy ez a könyv közel hozza a tudomány apró, ám hihetetlenül izgalmas szeletét az átlagemberekhez. A tudományos ismeretterjesztés mesterfogásait lehet és kell(ene) is tanítani, de amit Suzanna Foitzik és Olaf Fritsche produkál, az ennek a szakmának a csúcsa. A siker kulcsa a jól összeillő páros, ugyanis előbbi kutató, utóbbi pedig tudományos újságíró. A közös munka szépirodalmi szintre emelte a kutatás tárgyát, ami nem más, mint a hangyák élete.

A csodálatos társadalmakban élő rovarokról sokszor hallottuk már, hogy rendkívüli dolgokra képesek, de ennyi izgalmas, érdekfeszítő és lebilincselő részletet összegyűjteni, amennyit a két szerző most elénk tár, valósággal ámulatba ejtő. Kétségtelen, az apró ízeltlábúak, mint afféle „pfúj állatok” vajmi kevesek kedvencei. Ezt maga Suzanna Foitzik is megerősítheti, hiszen egy társaságban, amikor kiderül róla, hogy „hangyás”, mármint, hogy a hangyákat kutatja, az első kérdés, amit mindig nekiszegeznek, nem más, mint: mondja már meg, miként lehet kiirtani a kis dögöket a lakásból. (Nekem például a boltban kapható csapdákkal sem sikerül, amelyek állítólag a bolyban végeznek velük, mert gyorsan rájönnek, és rá sem hederítenek a csalianyagra.)

Mégis, aki végigrágja magát a köteten – és ez egyáltalán nem nehézkes nyammogás, mert a jól fordított szöveg valósággal olvastatja magát –, a végére szinte a hangyák lelkes hívévé, és kellő távolságból, akár még csodálójává is válhat. Könnyű persze így viszonyulnunk egy államalapító rovarhoz, hiszen lépten-nyomon emberi párhuzamok adódnak, és ez nem afféle antropomorf erőlködés, hanem tudományos megalapozottságú tény.

Ha egy ismeretterjesztő könyvet veszek a kezembe, általában végigolvasom a fejezetcímeket, amelyek sokszor a mű összképét adják számomra. Itt ezek még szórakoztatóak is: A vad hordák, A milliós kolónia kertje, A hangyák és a kedves jószág, Élősködőkrül és rabszolgatartókrul, vagy A világuralomhoz vezető út, hogy csak néhányat emeljek ki közülük. De a nagyobb részek alcímei is igen izgalmasak: Hat lábon járó számítógép, A hippi hangyák, Drogfüggők serege, Hernyóistálló, Fagyálló megszállók, vagy Csapatintelligencia mindenkinek. Bizony a matriarchátusban élő hangyák sok olyasmire képesek, amelyekről csak emberek vonatkozásában hallottunk: gombát gondoznak a kertjeikben, háziállatokat – esetükben levéltetveket vagy hernyókat – tartanak, rabszolgákat zsákmányolnak és dolgoztatnak, gyógyítják a társaikat és önmagukat.

Persze korántsem megfontolásból, hiszen a köbmilliméternél is kisebb hangyaagy mintegy 250 ezer idegsejtje nem képes tudatosságra emberi értelemben, de az evolúció évmilliói alatt kifejlődött génmintázat – mi azt mondanánk talán, hogy ösztönösen – oly rugalmasan volt képes alkalmazkodni a környezethez és a változó igényekhez, hogy elképzelhetetlenül változatos hangyaviselkedéseket alakított ki. A szerzők abban is nagyszerűt alkottak, hogy nemcsak a sokféle hangya páratlanul színes magatartását írják le, de abba is engednek belelátni, hogy egyes esetekben számunkra milyen faramuci módszerekkel jutottak el a tudományos megismerésig.

Hát tényleg nem könnyű hangyakutatónak lenni. És nem csupán a fájdalmas csípések miatt, amelyeket az erdők avarjában, vagy a fák koronájában kúszva-mászva lehet összeszedni, hanem azért is, mert a kutatás tárgya sok esetben csupa-csupa milliméteres jószág.

Vannak olyan fajok, amelyeknek egész kolóniája belefér egy makk belsejébe, így nemcsak a viselkedési elemek, de maga az egyes fajok és a fajokon belül az egyes formák – dolgozó, katona, királynő – felismerése is szinte művészetnek hathat számunkra. Márpedig a könyv megszámlálhatatlan hangyacsalád, nemzetség és faj hétköznapjainak titkait tárja fel elképesztő részletességgel. És ilyenkor már azon is elámulunk, hogy a fenébe lehetett ezeket az apróságokat egymástól megkülönböztetni.

Ráadásul az is kiderül, hogy a hangyák számos csodálatos szokását úgy tudták felfedezni, hogy a kolónia egy részét valahogy begyűjtötték, és laboratóriumban figyelték meg a rovarokat. Persze, mint kiderül, néha a hangyakutatóknak is számos trükköt kell bevetniük, hogy megkülönböztessék kutatási alanyaikat, legyen az egy színes festékpötty, vagy kipreparált illatmirigy (atyaisten milyen minuciózus munka lehetett!) anyagának rákenése néhány állatra. Mindezzel még közelebb lehet kerülni a hatlábú rohamosztagosok szokásaihoz. Például ahhoz, hogy mikor indítanak háborút, mikor kötnek békét, melyik – náluk is kisebb apróságból – lesz jó falat és melyikből gondosan óvott háziállat.

A kertészkedő jószágok például egészen rafinált módszereket sajátítottak el túlélésük érdekében. Elképesztő az igyekezetük, amellyel a szétszabdalt és a saját súlyukhoz képest sokszoros méretű leveleket szinte váltófutás-szerű módon a hangyabolyba cipelik, ott azokat gombatenyészetek táptalajául cincálják szét, majd folyékony ürülékükkel trágyázzák, és a táptalajon növekvő gombagümőcskékkel táplálják lárváikat és magukat. Nem véletlen, hogy a műanyag csövekben masírozó levélvágó hangyák sok állatkert attrakciói, bár a látogatók az egész folyamatnak csak a levélszaggatós és a cipelős részét tudják megcsodálni.

De már egy-egy nagyobb levélvágó hangyaboly is majdhogynem mérnöki csoda szüleménye. Csak a központi rész nyolc autóparkolónyi helyet foglal el, és a mélységük is lenyúlik vagy nyolc méterre. Erre a hangyakutatók úgy jöttek rá, hogy folyékony cementtel kiöntötték a boly járatait, majd megvárták, amíg az anyag megköt, és utána kézi munkával az egész labirintust kiásták. Elképesztő!

Én ugyan kissé félreérthetőnek tartom, amikor a rabszolgatartó hangyák rabszolgáit gazdáknak nevezik, de hát, istenem, a mürmekológusok (na, ők a hangyakutatók) nevezik így a szerencsétleneket, amelyeknek szomorú sorsáról számos horrorsztorit olvashatunk a könyvben.

Nem kell azért megijedni, a szöveg olyan bájos humorral ábrázolja a hangyákat (ahogy az utánuk kúszó, mászó kutatókat is), hogy a fejlett erkölcsi magaslatokon álló olvasó sem háborodik fel az állati kizsákmányolás válogatott példáin.

Itt szeretném kiemelni a fordító, Fodor Zsuzsa rendkívüli empátiáról árulkodó munkáját. Azt hiszem, majdhogynem egyenrangú alkotójává vált a szerzőknek.

Talán az sem véletlen, hogy a kiadó ilyen kiállításban jelentette meg a könyvet, és most nem csupán a kemény borítóról beszélek. A színes fotók, a karikatúraszerű, mégis tudományos igényű rajzok, a modern grafikai tervezés mind-mind egy nagyon igényes, míves színvonalú, és tulajdonképpen letehetetlen ismeretterjesztő könyvvé emelik ezt az alkotást.