Mi a kritika jelentősége a kulturális életben? Közelebbről pedig: mit adott hozzá, vagy épp mit vett el a magyar színházművészettől a 20. század második felében? A hatalmi megrendelésre készülő kritikák, mint megtudhatjuk, könnyen épp az ellenkező hatást érték és érik el, mint amit közvetíteni szerettek volna vagy szeretnének. A Kádár-korszak vizsgálata ebből a szempontból eddig jobbára elmaradt, ezért is hiánypótló Herczog Noémi kötete.

Kronosz, 482 oldal, 3500 Ft

Mostanában kezdenek megjelenni azok a fontos könyvek a pártállami diktatúráról, amelyeket már az utókor emberei írnak. Azok, akiknek arról már semmilyen személyes tapasztaluk nincs. Herczog Noémi színikritikus, esztéta még bölcsis volt, ha volt, amikor a diktatúra összeomlott. Viszont meghatározó pályatársai között ott vannak (többnyre sajnos már csak voltak) az idősebb generációból a Kádár-kori kritikai élet főhősei. Nyilván a kritikai élet alakulásában látott Herczog Noémi olyan folyamatosságot, amelyet csak a diktatúrába visszafogva lehet megérteni.

A „nem ítélkezem” retorikája álságos, mert akinek van értékrendje, minden értékeléssel ítél. De az ítélkező és az értő szándék különbsége mégis alapvető. Az első leegyszerűsítéshez, tehát hamisításhoz és szellemi igénytelenséghez vezet (lásd elrettentő példaként Beke Albert a helyt is tárgyalt munkásságát), az értő szándék pedig az ellentmondások, megszorítások és dilemmák mélyére visz, amelyekből végül mégiscsak kiemelkedik egy termékeny, megvilágító tanulság. Herczog Noémi könyve az értésre törekvés magas színvonalán jár, bár megnehezíti a maga és az olvasó dolgát a kulcsfogalom, a feljelentés kiválasztásával és értelmezésével, de erről majd később.

A lényeg az a gazdag példatár, amelyből kiderül, hogy a kritika, mint a szellemi és kulturális élet alapvető funkciója, a totalitárius diktatúra keretei között működésképtelenné válik.

A kritikában leírt szavak sohasem jelenthetik önmagukat, a kritika sohasem lehet azonos önmagával. Ezen az sem változtat – sőt –, ha a totalitárius diktatúra önkorlátozó módon működik, sokféle, egymással vitázó kritikai álláspont nyilvánosságát engedélyezi vagy egyenesen szorgalmazza, és viszonylag ritka kivételektől eltekintve nem kapcsol elmarasztaló kritikához súlyosabb megtorlást. A műfaj ideáltipikus lényege szerint a kritikus autonóm személyiségként fejti ki egy műről a saját véleményét, és ebben nem befolyásolja őt véleményének hatása az alkotó(k)ra és az alkotásra.

Slawek Gruca festményei

A kritika persze minden korszakban eltérhet ettől. Mindig is voltak és vannak megvásárolható, etikátlan, személyes indulataik által vezérelt kritikusok (és alkotók), s olyanok is, akik emberi szempontok szerint tekintetbe vették kritikájuk tárgyának helyzetét, nehézségeit, a rájuk leselkedő veszélyeket stb. De a totalitárus diktatúrákon kívül mégis van tér a tárgyán kívül másra nem tekintő, autonóm kritika számára, mert van a politikai hatalomtól, az állami befolyástól védett tér. A politikai hatalom kompetenciájának vannak garantált határai, hiszen ezek létezése különbözteti meg a totalitárius diktatúrát más rendszerektől.

A korlátozottan érvényesített totalitárius diktatúra önmagát negatív módon legitimálja éppen azzal, amit nem tesz meg mindabból, amit megtehetne, s aminek a megtehetéséhez ragaszkodik. Ebben a negatív legitimációjú, konszolidációs diktatúrában, ahol van mozgástér, van pluralizmus, lehet hatalmi szándékokat szolgálni, megkérdőjelezni és ellensúlyozni, de nincs szabadság, nincs jogi védelem és nincs egyértelműség, a kritika egészen sajátos helyzetbe kerül. Nem tud létezni és nem tud nem létezni. Nem tud nem taktikázni és nem tud biztos támpontokra lelni a taktikázáshoz. Ebbe a dzsungelbe hatolt be jelentős kompetenciával Herczog Noémi, akit egy közel félezer oldalas könyvhöz képest ritkán érünk tárgyi tévedésen (például akkor, amikor Vekerdi László Németh-monográfiáját regénynek véli).

A hatalmi megrendelésre készült elítélő kritika az ötvenes évek reprezentatív műfaja volt. A hatalmi üldözés jelzője vagy követője, és a tényleges üldözöttség pótszerének annyira megfelelt, hogy Marton László például konfabulált magának egy ilyen, sohasem létezett, megrendelt kritikát a Képzelt riportról. A hatvanas évektől bizonytalanná vált, hogy a kritika, akár a párt központi lapjában, a Népszabadságban a hatalom hangja-e, a versengő hatalmi csoportok egyikéé-e, vagy csak a kritikusé. Ez utóbbi esetben pedig a kritikus valóságos véleményét tükrözi, vagy csak taktikai állásfoglalás, csak a hatalom viszonyát kívánja befolyásolni így vagy úgy az alkotóhoz, a színházhoz vagy magához a kritikushoz.

Nem létezett ártatlan kritika és ártatlan olvasat. Aki ártatlan is volt abban, hogy nyilvános kritikájában elhallgassa vagy módosítsa a valóságos véleményét, még vétkes lehetett abban, hogy hatalmi repressziónak, vagy legalábbis a veszélyének tette ki az őszinte véleményével kritikája tárgyát. Például kibontotta a műbe belerejtett rendszerkritikus üzenetet. Az öncenzúra, az őszintétlenség morális követelmény lehet, az ellenkezője pedig a hatalom potenciális áldozatainak elárulása. Az öncenzúra erkölcsi parancs lehet, a szabad véleménynyilvánítás pedig erkölcsi bűn.

A véleményszabadságnak tehát akkor is lehet hatalmi akadálya, amikor a hatalom nem akadályozza, hanem felhasználja azt a szabad véleményt.

Molnár Gál Péter hatalmas kritikai életműve (amelynek rendkívül igényes és árnyalt elemzését olvassuk a könyvben) olyan korban jött létre, amikor a legkevésbé sem érvényesülhetett az ő maximája, miszerint „a kritikai egyenrangú felek közötti érintkezés”, „kritikát csak egyenrangú felek között lehet elevenen és szépen működtetni”. MGP-nek erre annyira nem volt lehetősége, hogy Karinthy Ferenc akkor is az egyenrangúságuk hiányából indult ki, amikor a kritikus jót írt a darabjáról. Úgy vélte, biztos nem azért írt jót, mert tetszett neki, hanem ez valami játszma része lehet, ami az ő feje felett folyik.

Lukács György híres kritikája Az ember tragédiájáról például a szerző véleményének autentikus és következetes kifejtése volt, a folyománya pedig a mű fokozatos leritkítása a színpadról. A kritikák akkor és a továbbiakban úgy támogatták a mű jelenlétét, hogy ideológiailag következetlenek és eklektikusak voltak, elmosták a mű pesszimista, haladástagadó történelemszemléletét és lezárásának következetlenségét.

A konszolidációs Kádár-kor kultúrpolitikájának az volt az egyik deklarált alapelve, hogy a nem szocialista, de nem is antiszocialista alkotásokat is megtűrik benne, viszont ezeket a marxista kritika eszközeivel fogják bírálni, helyükre tenni, alkotóikat és közönségüket szocialista irányba orientálni. Ennek a deklarációnak a kritika sohasem felelhetett meg. Már eleve azért sem, mert politikailag mindig az minősült helyesnek, amit a konszolidációs politika érdekei szerint a politikai vezetés éppen annak ítélt. Sokféle réteget, csoportot, érdeket kellett egyeztetni és a sérelmektől megóvni, ez pedig eklektikus és pragmatikus, ideológiailag tehát igazolhatatlan és lekövethetetlen, változékony értékrendet követelt. Az ideológia által vezérelt korszaknak vége volt, és ebben a „posztideokratikus” korszakban ideológiailag, marxista alapon helyre tenni a műveket nem lehetett.

Az ideológiai következetesség ellenzékiséghez vezetett. A demokratikus ellenzék posztmarxista, posztmaoista szellemeit éppen a következetesség igénye vezette el a tagadásig. A „helyretevő kritikus” a szellemtelen hatalom szellemi ítéletét megfogalmazó pária volt, akit megkülönböztettek az igazi, egyéniséggel rendelkező kritikustól.

Herczog Noémi sok példát említ, amikor egy kritikát represszív lépések előhirnökének, kiváltójának véltek, pedig nem az volt. A következményhiány azonban sohasem egyértelmű. Sem potenciálisan, sem faktuálisan. A szerző példás alapossággal beledolgozta magát szülei, nagyszülei korába, de azért talán a hatalmi represszió finom hálózatait nem érzékeli eléggé. A hetvenes évek közepéről egyenesen azt írja, hogy „a művészeti térfélen azonban ekkor már minden megengedett, szilencium legfeljebb politikai tevékenységért jár”. Következésképpen kritikákba hatalmi büntetőlépések előlegezését csak tévesen lehet belelátni. Ez azért nem így volt. Szépirodalmi műveket is tiltottak be szép számmal. A világirodalom számos jelentős alkotása mellett Eörsi, Petri, Konrád, Lengyel József, Illyés Gyula, Sinkó Ervin stb. egyes művein kívül éppen Weöres Sándornak A kétfejű fenevad című színpadi művét, az életmű egyik legjelentősebb darabját.

Művek, életművek betiltása csak a jéghegy csúcsa. Minden az állam kezében volt, a totalitárius kultúrpolitika az alkotók egész élete, az alkotások teljes pályája fölött uralkodott. Mit, hol, hányszor adnak elő, mikor veszik le a műsorról, hány színházban kerül színre, hányszor adja ki a kiadó, mennyi idő alatt és milyen példányszámban, mennyire futtatják; milyen fordítások készülhetnek belőle, milyen lehet a külföldi jelenléte, miként menedzselik, lesz-e belőle film, rádiójáték, tévéjáték, színpadi adaptáció. Az alkotó miként utazhat (vagy sem) külföldre, milyen honoráriumban részesül, milyen állást, szinekúrát, munkalehetőségeket biztosítanak a számára, milyen kedvezményekben részesítik, hogyan viszonyulnak lakásügyeihez, magángondjaihoz, egészségügyi problémáihoz és – pláne! – milyen díjakat kap vagy nem kap. Ezek a tényezők határozzák meg az alkotó sorsát.

Nagyon is indokolt volt tehát, hogy az alkotók jelzésként tekintettek a kritikákra, kivált a Népszabadságban megjelentekre, kivált a magasabb politikai körökhöz szorosan kapcsolódókéra, mint amelyek a saját és műveik sorsát befolyásolhatják, jelezhetik kegyeltségük mértékét, annak alakulását.

Miközben egyáltalán nem volt biztos, hogy azt jelzik! Csak éppen lehetséges. Azt is csak találgatni lehetett, hogy hatalmi szó alakította a kritikát, vagy a kritikus kívánt hatni a hatalomra.

A kétfejű fenevad betiltásáról Herczog Noémi is tud, említi is, mindazonáltal azt hangsúlyozza, hogy Weöres a hetvenes évek közepén már érinthetetlen, megkérdőjelezhetetlen klasszikus, akinek nem lehet ártani. Erről Szilágyi Ákos 1975-ös Weöres-pamfletje kapcsán esik szó. A fiatal költő, kritikus, teoretikus ekkor a marxista következetesség útján halad az ellenzékiség felé, és még az út elején jár. A maga marxista következetességével kimutatja azt a közmegegyezésesen titkolt evidenciát, hogy a nem csupán tűrt, de ekkor már (A kétfejű fenevadtól eltekintve) látványosan támogatott Weöres Sándor – polgári költő. Nem szocialista, polgári. Ezzel az evidenciával a renitens ifjú hatalmas zűrzavart okozott. Támadták őt és féltették Weörest balról is, jobbról is, a hatalom pártján is, azzal szemben is. Azok is, akik azt hitték, hogy a szigorításra készülő hatalom üzenetét hozta pamflet az Aczél által Pándi Pálnak adományozott hitbizományban, a Kritikában; és azok is, akik úgy vélték, hogy a hatalmat támadja a pamflet szerzője a polgári értékrendet kanonizáló opportunizmusa miatt. Ennek az 1975-ös Weöres-botránynak mindezen túl is számos szála, bonyodalma van még, amelyekről Herczog Noémi részletesen beszámol.

Itt most nincs hely arra, hogy tovább szemezgessünk a könyv gazdag és izgalmas példatárából, csak jelezzük, mennyire érdemes szemezgetni benne. A hatalommal szemben védelmező ügyvédi, a hatalom nevében támadó ügyészi kritikák kategóriáiban egyaránt sok tanulságosat találunk.

Van még egy harmadik kategória is, a „szabadulóművész”, de annak a jelentése sajnos homályban marad. Viszont a Peter Brook-társulat vendégszereplése után kitört hatalmas színházi vita mélyáramait itt világítja át a szerző – őszinte örömünkre.

Viszont azt is meg kell jegyeznünk, hogy a mű nem felel meg annak a teoretikusi igénynek, amivel íródott. Azért nem felel meg, mert a hétköznapi tudat pongyola szóhasználatából vett fogalmat állít a középpontba. A pártállami diktatúra éveiben feljelentésként marasztalták el azokat az írásokat, közöttük kritikákat, amelyek a hatalmi represszió, hivatalos elmarasztalás, kiátkozás, betiltás, kitiltás, perbe fogás, pellengérre állítás előhírnökei voltak. Herczog Noémi arra gondolt, hogy akkor legyen ez a feljelentő kritika. Legyen a kritériuma az, hogy nem jogállamban íródik, egy totalitárius hatalom kezdeményezésére születik és egzisztenciális következménnyel jár. Így aztán a szerző kiveszi a feljelentő kritika kategóriájából azt, ami a legegyértelműbben az: amikor például Max Reinhardt budapesti vendégjátékának a betiltását követelik konkrét törvényhelyre hivatkozva 1926-ban.

Ami nem fér bele a feljelentő kritikának nevezett szűk kategóriába, az fantomfeljelentés, perszekútorkritika, zsandárkritika stb. lesz. Márpedig éppen az a kritika nem feljelentés, amit a szerző akként definiál. A feljelentés az feljelentés, jogállamban is, nem totalitárius társadalomban is, akkor is, ha egyetértünk a feljelentővel abban, hogy amit feljelent, az bűn, és akkor is, ha nem. A feljelentés értékmentes fogalom. Akkor is, ha sajtóközleményben jelenik meg. A Népszabadságban például a kivégzése előtti másfél évtizedben, amikor ott dolgoztam, számos cikk jelent meg, amely bűncselekmény vagy legalábbis törvénysértés erős gyanújára hívta fel a figyelmet. Ezeket bízvást nevezhetjük feljelentésnek.

A feljelentésnek éppen az a sajátossága, hogy nem azonos az ítélettel, a feljelentő pedig nem azonos a bíróval. A feljelentés feljelentés marad attól, hogy felmentő ítélet születik, vagy nem születik ítélet egyáltalán. A feljelentő nem a bíró nevében szól, nem ítéletet hirdet.

Amit Herczog Noémi feljelentő kritikának nevez, az az ítéletjelző, ítéletelőlegező, ítéletértékű kritika. Amikor a politikai ítélet már megszületett, és annak előzetes, még nem hivatalos kihirdetését, a jogi nyelvtől elszakadó indoklását az újságíróra, adott esetben kritikusra bízzák.

Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a cím (Kuss!) teljességgel stílus- és műfajidegen, motiválatlan. Egészen mást ígér, mint amit az olvasó kap (jobbat). A mű helyenként túlírt, túlrészletezett, túlteoretizált. Én azt javasolnám az olvasónak, ugorja át bátran a könyv első negyedét, az első, teoretizáló fejezetet. Nem veszít vele sokat. Mindenesetre kevesebbet, mint amennyi időt nyer vele.

Szerdahelyi István a magyar szellemi élet egyik nagy alakja volt a Kádár-korszak idején, aki egyetemi oktatói pályája során generációk irodalomszemléletére volt hatással. 2017-es halála után Lajta Erika most egy vele készült riportkönyvvel jelentkezett, amelyből azonban sok olyan információt is megtudhatunk, amelyet nem biztos, hogy szerettünk volna.

L’Harmattan, 314 oldal, 3990 Ft

„Én a rendszerváltás veszteseinek írója akarok lenni”, szögezi le öntudatosan a szerző, s végeredményben nem döntött rosszul, amikor riportkönyve főhőséül az esztéta-szerkesztő Szerdahelyi Istvánt választotta. Lajta Erika ugyan következetesen regénynek titulálja művét, de hőse a munka egyik fázisában jogosan figyelmezteti, hogy poétikai szempontból ez semmiképp sem stimmel.

Szerdahelyi ugyanis az általa jegyzett Új Fórum című szocialista pártlap megszüntetésével a rendszerváltás idején tényleg kikerült a politikai hatalomból. Ettől kezdve írással és tanítással foglalkozhatott, ezt azonban – sokakkal ellentétben – végzetes, kolosszális kudarcként élte meg, a további sikerek megritkulását pedig ellenfelei összeesküvéseként, úgymond: az általa képviselt minőség elnyomásaként. Noha van abban valami Don Quijote-i makacsság is, amivel kitartott korábbi nézetei, választásai mellett, ám ez a kitartás egyszersmind kétségtelenül megteremtette körülötte a hűség auráját.

A szöveg legfontosabb része a vele több alkalommal készült életútinterjú, és a könyv elég fura, olykor kifejezetten zavarba ejtő mű lett. Részben azért, mert a szerző nem elég felkészülten látott munkához. Miként arra egyébként a műben megszólaltatott Szilágyi Ákos is figyelmeztetett, a korismerete, valamint az irodalmi és kulturális életben való tájékozottsága rendre hiányosnak bizonyul. Az olyan mondatokkal, mint például a következő, egyszerűen nincs mit kezdeni: „a kritikai fősodor úgy tartja, hogy minden, amit a Kádár-korszakban írtak, helyből lapos, érdektelen”. Miként azzal sincs, hogy „az irodalom a szocializmusban gyakorlatilag megszűnt. Nem több mint szürke betűtenger.” Az interjú amiatt is akadozik, s kerül újra és újra vakvágányra, mivel a kérdező és az alanya viszonyában nincs meg az elvárható szintű közös tudásbázis.

Koola Adams festményei

Zavarunkat csak fokozza, hogy Szerdahelyi érzékelhetően egy percig sem gondolja azt, hogy ebből a vállalkozásból lesz valami, hogy tehát ezeket a beszélgetéseket komolyan kellene vennie. A hiúságának azonban valamennyire hízeleghet az ügy, így lazán fecseg arról, ami éppen eszébe jut. Szinte mindvégig úgy vélheti: tét nélkül – néha már-már infantilis módon – szabadjára engedheti szeszélyeit, elfogultságait. Előhozhatja (méghozzá végletes formában) a vesszőparipáit. Dikciójában mértéktelenül földicséri önmagát, gorombán szidja vélt és valódi ellenfeleit. Hol a szörnyeteg szerepét játssza, hol valami bohócszerű figuráét. Mintha valami karikatúra lenne. Szerencsére nem hiányzott belőle az önirónia és az önismeret sem: „én egy afféle showman vagyok”. Ennek ellenére akadnak részek, ahol az olvasó kínos feszengésre kényszerül.

Különös tehát, hogy ebből az emberi-szakmai zűrzavarból, az esetlegességek, torzítások és félreértések kavalkádjából valamiképp mégiscsak kirajzolódik az emlékeinkben élő Szerdahelyi nyilvános arcainak egyike, a maga ellentmondásaival, megosztó gesztusaival, vaskos (néha trágár) poénjaival. A szerző ennyiben, mosolyogtató húzásai ellenére, kétségtelenül tud valamit.   

„Pista ellenszenves. Öntelt. Nem való neki a hatalom: eltelik a saját fontosságérzetével”, írja Király István a naplójában (ezt a szöveget Lajta Erika is idézi). Egy fiatal tudós, a remek utószót író Kántás Balázs viszont – méghozzá nagy nyomatékkal – azt emeli ki: „István segített megtalálni nekem és más fiatal ítészeknek azt az utat, hogyan is közeledjünk egy irodalmi alkotáshoz. A maga módján rávezetett, hogy a bölcsészettudományokban a szélsőséges, csak és kizárólag egy séma alapján történő gondolkodás sosem vezet sokrétű, sokhangú, szellemileg izgalmas műértelmezésekhez.” Szerdahelyi esetében szinte semmi sem fehér vagy fekete.

Nem az a szakmai megítélése sem. A kötetben megszólaltatott Szilágyi Ákos például kizárólag Szerdahelyi lexikonszerkesztői, ismeretterjesztői munkáit tartja maradandónak, s ezzel a szűkítéssel bizonyosan nincs egyedül. De vannak, akik nagyra becsülik például a több könyvben összegezett verstani, vagy a költészetesztétikai kutatásait, a Lukács-tanulmányát stb. Szilágyi Ibsen Hedda Gableréből vett metaforával úgy véli, hogy Szerdahelyi a középszerű Jörgen Tessmannhoz hasonlít ugyan, de az újító Ejler Lövborgnak képzeli magát.

Ez azért így elég méltánytalan: hősünk gondolkodásából sosem hiányoztak az innovatív, szellemes ötletek, kezdeményezések. Minden volt ő, csak nem szürke. Vibrálóan eleven lett körülötte minden, mi sem állt távolabb tőle, mint a szobatudós attitűdje. Amúgy egészében véve igencsak kérdéses, hogy a szerzőnek épp Szilágyi Ákost kellett-e szembesítenie vállalkozásával. A sokat tapasztalt költő-esztéta tehát, mint a szövegből azért kiderül, méltán furcsállotta ezt az elég groteszk megkeresést.

A könyv – alighanem a szerző tájékozottságának szűkössége, valamint hőse túlzásai következtében – az aczéli kulturális politikáról igen leegyszerűsített képet sugall, valamiféle monolit képződménynek láttatja.

Ezzel szemben Herczog Noémi a színházművészet kapcsán vizsgálta meg a kérdést igen alaposan. Lajta Erika nem veszi figyelembe (vagy egyszerűen nem tud eleget arról), hogy ez az intézmény hálózatszerű képződmény volt, igen bonyolult rendszert alkotott, amelyben az elemek száma és súlya időről időre változott, s a részek egymáshoz és az egészhez fűződő viszonya korántsem volt súrlódásoktól mentes, sőt gyakran igencsak feszültté és konfliktusossá vált. Különböző értékpreferenciák, érdekek mentén szerveződő hatalmi csoportok olykor késhegyig menő harcot folytattak egymással (a híres tankönyvvita például – bizonyos metszetében – szintén ilyen küzdelemnek tekinthető).

Szerdahelyi egy ilyen struktúrában töltött be a Kritika című havi folyóirat helyettes főnökeként, majd néhány évig irányítójaként, végül a kéthetenkénti Új Fórum első embereként a kulturális élet hatalmas konglomerátumában egy közepesen jelentős posztot. Amikor tehát az interjúban lépten-nyomon a hatalombeli „irányító” szerepéről beszélt, akkor e tekintetben is eltúlozta önnön jelentőségét. (A nagy színházak, a múzeumok, filmstúdiók igazgatói például lényegesen több hatalommal rendelkeztek, mint egyébként bármely folyóirat főszerkesztője.) A kultúrpolitika alakításában, a döntések előkészítésében sokaknak volt összehasonlíthatatlanul hangsúlyosabb szerepe (csak néhány név – puszta szemléltetésként: Ancsel Éva, Berend T. Iván, Glatz Ferenc, Illés Endre, Kardos György, Király István, Pándi Pál, Rényi Péter stb.)

Ráadásul előfordult olyan közszereplése (például a hajdani Népszabadság kulturális rovatában megjelent egy-két elég szélsőséges hangvételű kritikája), melynek nyomán elengedhetetlenné vált a kármentés, azaz álláspontja ezekben az esetekben éppen nem „a” hatalom véleményét, érdekét képviselte: ez ugyanis vele nem ritkán részben ellentétes volt.

Néha fölöslegesen nyitott frontokat, ilyenkor bizony ellenségekké tett olyanokat, akik egyébként potenciális szövetségesek voltak vagy legalábbis lehettek volna.

Nem volt véletlen, hogy Aczél György hosszú ideig vonakodott kinevezni a Kritika élére (ezalatt csak megbízottként szerepelhetett az impresszumban), s amikor végre beadta a derekát, az interjú szerint nem éppen hízelgő intenciókkal látta el: „Tartózkodjon az italtól! Ne ragadtassa magát nemi kilengésekre! Vigyázzon, hogy mindig rendben legyenek a fogai!” Szerdahelyi szerint ezek „hülyeségek” voltak. Ha komolyan így gondolta, alaposan tévedett: Aczél nem minden alap nélkül figyelmeztetett. S ekként ajánlatos volt megszívlelni.

A könyv végének furcsaságai közé tartozik „az életútinterjúban említett személyek” kislexikonja. Egy esztétáról, szerkesztőről és egyetemi oktatóról, azaz magasan kvalifikált értelmiségiről szóló kötet függelékében elmagyarázni, hogy ki volt Hitler, Sztálin, Churchill vagy Homérosz, Hemingway, Proust, netán Petőfi, Ady, József Attila – aligha jól átgondolt ötlet. Ebben a közegben némiképp olyan ez a tájékoztató, mintha a szokványos filológiai apparátusok paródiája lenne. Nem szerencsés továbbá – többszörösen is foglalt lévén – a kötet címe sem, a benne rejlő evidens Esterházy-utalás pedig egy Szerdahelyi-riport esetében enyhén szólva ambivalens.

Az utószó (Morfondírozások egy Janus-arcú tudósról) befejezéséül Kántás Balázs biztos ízléssel egy elégikus, lírai Szerdahelyi publicisztikából („morfondírozásból”) citál: „most már azon kapom magam, hogy egyre többször bámulok rá a természetre. Nem aggaszt, hogy meg kell szűnnöm benne.” A harsány gesztusok után e Csokonait idéző, csöndesen meditáló attitűddel a könyv végül is méltóképp vesz búcsút Szerdahelyi Istvántól.

Háborúról hírekből hallani is borzalmas, de egy naplót olvasva egészen másképp megrendítő. Az Ukrajnát ért támadás első hónapját örökítette meg napról napra ebben a formában az orosz határ melletti Harkivban élő Szergej Geraszimov író, aki a városban maradt családjával, így az ostromról közelebbi képet kapunk, mint talán szeretnénk. Akármennyit is tudunk a háborúról, könyvét olvasva valami egészen más dolog válik világossá: az oroszok által bombázott városokban éppolyan emberek laknak, mint mi.

Helikon, 260 oldal, 3299 Ft

Az igazi hírműsorok immár hónapok óta az oroszok ukrajnai agressziójának fejleményeivel kezdődnek. A tájékozódni akarók innen értesülhetnek a háború szikár tényeiről. A hírnek ugyanis, ezt már az újságíró tanfolyamok legelső foglalkozásán megtanítják, a lehető legszárazabbnak, érzelemmentesnek, politikai-ideológiai szempontból semlegesnek kell lennie. Geraszimov naplója, mely a kelet-ukrajnai nagyváros első háborús hónapjának eseményeit rögzíti – műfaja lényegéből eredően – kiegészíti, a személyesség hitelesítő epizódjaival gazdagítja, így átélhetővé teszi a háború mindennapjairól szerzett tudásunkat. Mozgósítja empátiánkat. (A példás gyorsasággal kiadott, kiemelten aktuális művet Bartók Imre fordította.)

Ha máshonnan nem, a modern irodalom kultuszregényeiből, például Joseph Heller A 22-es csapdája vagy Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd (amelynek képregény feldolgozásáról itt olvashat) könyvéből tudhatjuk, hogy a háború szükségképp bővelkedik abszurd elemekben. A képtelenség Geraszimov naplójának is egyik alapélménye, hiszen az ukrán szerző (író, költő, műfordító) többször is hangsúlyozza: „Az összes gyerekkori barátom oroszul beszélt. Oroszul és angolul álmodom, de sosem ukránul. Még most sem, hogy az oroszok rakétákkal lövik a városomat, többségében olyanokat gyilkolva meg, akik oroszul beszélnek, oroszul gondolkodnak és oroszul álmodnak”. De egyáltalán: a 21. században európai (vagy bármilyen) városokat porig bombázni – maga a kiteljesedett irracionalitás, az elszabadult, puszta őrület.

Nem véletlen, hogy Geraszimov feljegyzései szerint a harkiviek napokig egyszerűen képtelenek voltak elhinni, feldolgozni, hogy ez megtörténhetett. Már csak azért sem, mivel „Harkiv orosz nyelvű város”.

De legalább ennyire abszurd, hogy az oroszok jelentős hányada vakon hisz a legvalószerűtlenebb és legprimitívebb putyini propagandatermékben is. Abban például, amelyik gátlástalanul szajkózza, „hogy az ukránok bombázzák Mariupolt, és ők igyekeznek eltörölni a saját városukat a föld színéről, a benne élő több százezer civillel egyetemben. Egy nő felhívja a moszkvai rokonát, és elküldi neki a pusztításról készült felvételeket, a moszkvai rokon azonban csak annyit felel, hogy „mi magunk pusztítjuk a saját épületeinket”. Ennél csak az képtelenebb, hogy a harkivi, tehát az áldozatok közé tartozó, ám eközben „putyinimádó” idős hölgy, aki kizárólag az orosz állami tévécsatornákat nézi, ugyancsak szentül meg van győződve arról, hogy a lakótelepét maguk az ukránok lövik rommá: „Te jó ég – mondja bámulatos ártatlansággal. – Sosem hittem volna, hogy ennyi náci él közöttünk!”

Nem ukránul álmodik

A föntebbi eset groteszk, már-már szatirikus vígjátékba illő, egyszersmind hátborzongatóan félelmetes. Mintegy poentírozottan mutatja ugyanis, hogy a média fórumait korlátlanul uraló, erkölcsi megfontolásokat nem ismerő hatalom miként él vissza az emberi naivitással, hiszékenységgel, ami persze – mint látható – bármikor lehet félelmetesen ön- és közveszélyes.

Épp e szélsőségek tanúsítják, hogy az együgyűség (a sokat emlegetett sancta simplicitas) nem lehet folyvást az ártatlanság menlevele: a mentálisan ép, azaz beszámítható egyén erkölcsileg természetesen felelős a nézeteiért, a hiedelmeiért, valamint azért is, ha hagyja magát folyamatosan becsapni. Heller Ágnes gondolata – mutatis mutandis – esetünkben is tanulságos: „abszolút autonómiahiány nem létezik, s ezért minden kollektív felelősségben megvan az egyéni felelősség mozzanata is”. Nem lehet minduntalan arra hivatkozni: de hát ezt mondták a tévében.

Az abszurditásnak akad egészen infernális változata is: „Egy orosz katona, Roman, felhívta a feleségét, hogy engedélyt kérjen tőle az ukrán nők megerőszakolására. A nejének, Olgának nem volt ellenvetése. Csupán annyit mondott, hogy legyen óvatos, nehogy elkapjon tőlük valami nyavalyát.” (Az esetről minden jelentős nemzetközi sajtó beszámolt.) Az aljasságnak és az álságos lojalitásnak ez a keveréke oly töményen visszataszító, hogy egy groteszk rémdrámában is ízléstelen túlzásnak éreznénk.

Az elszabadult őrület

A napló idézi Nyikita Mihalkovot, az egykoron jelentős orosz filmrendezőt (Etűdök gépzongorára), aki mára Putyin rezsimjének egyik leghívebb kiszolgálója, gátlástalan apologétája lett: „A valódi szabadság az, amikor nem kell választanod”. Amennyiben ez a mondat tényleg a hajdani komoly művésztől származik, akkor szavai csak arra vallanak, hogy az egyre embertelenebbé váló diktatúra konok védelmezése és a teljes szellemi züllés szükségképp karöltve jár. Mihalkov persze jól tudja, hogy putyinizmusa miatt aligha kell valamiféle kiközösítéstől tartania.

Geraszimov is részletesen szól arról, amiről – többek között – Masha Gessen ír magyarul nemrég megjelent dokumentum-riportjában (Jövőnk a múlt): az oroszok jó részének nem olyan fontos a szabadság, kiegyezni látszanak a keményedő diktatúrával is, s így végeredményben elfogadják a párialétet. A tiltakozók folyvást nyomasztó kisebbségben maradnak, sorsuk – miként ezt a Navalnij-csapat szomorú története is tanúsítja – a kíméletlen elhallgattatás, üldöztetés, száműzetés. A szolidaritáshiány. Az időnkénti ellenállók hősies gesztusait csaknem általános hallgatás övezi.

Az ukránok többsége azonban – mint újabban időről időre számunkra is bebizonyosodik – tényleg más. A hagyományos keleti despotizmussal szemben valamilyen nyugatias demokráciában szeretne élni, a nemzeti függetlenséget pedig – legalábbis önként – semmiképp sem adja fel.

A naplójegyzetek egyrészt hatásosan győzik meg az olvasót arról, mennyire hazug a putyini háborús propaganda. Másrészt leleplezik a tradicionális – vállveregetően jóindulatú – orosz előítéletet is, amely szerint az ukránok afféle „megbízható, cserébe viszont mentálisan elmaradott kistestvérként” kezelendők.

A putyini propagandát az ukránok egy része is elhiszi

Ez a birodalmi fölénytudat mostanra kiváltképp hamis, önáltató lett. Ma ugyanis, miként a napló ezt (nem is nagyon túlozva) több ízben tudatosítja, Moszkvával szemben éppenséggel az ukránok védik mindazt, ami a mi értékrendünk, kultúránk, civilizációnk szempontjából igazán fontos.

Geraszimov jegyzetei mintegy testközelből tudósítanak arról, hogy már eddig is hány és hány embernek okozott ez a háború jóvátehetetlen szenvedést, mennyi életet nyomorított meg végérvényesen. A naplóíró tipikus – és rettenetes – harkivi dilemmára utal William Styron híres regényének (Sophie választ) felidézésével: ha a fiatalok nem hagyják itt idős rokonaikat, ha nem menekülnek el idejében, akkor az életüket kockáztatják, ám ha viszik őket, akkor az otthonukból kirángatott öregek pusztulhatnak bele a viszontagságokba. S persze, itt sincs jó megoldás. A szerző szikár esetleírásai kétségtelenné teszik, hogy ártatlan és védtelen emberek sokaságát ilyen gyalázatos választási helyzetekbe kényszeríteni már önmagában is bűn.

A napló azért is érdekes, mert cseppet sem idealizálja az ukránokat.

Még ebben a végletes helyzetben is többször utal a helyi fejlesztésű, bezárkózó nacionalizmus, rasszizmus bornírtságára, a visszataszító történelmi változatokra, s arra, hogy a hatalom – „hazafiasságának” bizonyítására – korábban többször is felhasználta a szélsőségesek jelképeit és szlogenjeit. Paradox módon a háború épp amerikai és nyugat-európai segítséggel, a menekültjeik befogadásával tágította az ukránok szemléletének, tájékozódásának horizontját, ez pedig szöges ellentétben áll bármiféle nacionalista szeparatizmussal, szegregáltsággal. Geraszimov szerint a háborús körülmények közepette még az általa nem kedvelt, valóban meglehetősen hírhedt Azovi zászlóalj is érdemelhet egy-két jó szót, hiszen e szélsőjobbosokból verbuvált alakulat szinte az utolsó emberéig védte Mariupolt, s egyben az ott élő népes orosz közösséget.

Sok élettel teli részlet

A bejegyzésekben remek zsánerfigurák bukkannak fel: a bombázás okozta stresszt a legnagyobb hangerőre tekert heavy metál zenével enyhítő szomszédtól kezdve a teljesen kiszámíthatatlanul működő csodabogár festő barátig, az átmenetileg Puskint is megutáló értelmiségi ismerőstől a rettenthetetlen, bombatölcséreket kerülgető taxisofőrig. Ők telítik élettel a szöveget, s épp megjelenítésük adja a vállalkozás egyik lényegi küldetését, vagyis a szörnyű események részeseivé kényszerített hús-vér emberek világának bemutatását. Megjelenítésükkel teljesülhet a naplóírás egyik alapcélja, az exegi monumentum gesztusa.

A szöveg lélektanilag hitelesen adja vissza azt a folyamatot, amelynek során az ostromlottak egy idő után egyszerűen belefáradnak a rettegésbe, a bujkálásba, s kimennek a parkba, a játszótérre, kertészkedni kezdenek. Az élet folytatódna. S épp az átéltek mutatják teljes brutalitásában a háborús pusztítás – cikkünk elején már kiemelt – képtelenségét.

A „hiszem, ha látom” fordulatát idézve a szerző rezignált keserűséggel állapítja meg: „Ukrajnában ez ma már nem igaz. Most hiába látjuk, mégsem tudjuk elhinni, ami történik”.

A háború időtartama ma már a könyvbeli intervallum háromszorosánál jár, az igazságos békének egyelőre – szörnyű ez – semmi esélye sincs. Az ukrán szerző tehát, ha egyszerre mértéktartóan sztoikus és fölkavaróan tragikus ostromnaplóját folytatni kívánja, garantáltan nem marad téma nélkül.

Egy hivatalos ügy, a kárpótlás intézése adja Márton László új regénye gerincét. Ennek ürügyén pillantunk bele egy traumatizált család életébe és a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországába. De vajon lehet-e kárpótolni bárkit is az elvesztett életekért, a játszmákért, a kisebb-nagyobb gyűlölségekért? Vagy maradnak az emlékezés beválthatatlan terhei? A szép, szikár mű válaszai talányosak.

Kalligram, 200 oldal, 3990 Ft

Márton László szeret neveket vagdalni. Már a Ne bánts, Virág! című könyve is erre a naiv módszerre épült, és most, A kárpótlás megjelenésekor olvashatjuk, hogy Por Zsolt Porzsoltból lett. Ha beleereszkedünk a regénybe, megértjük, hogy miért van szükség erre: mert legalább ennek könnyűnek kellett lennie. Ám ha egy szereplőnek ilyen neve van, az még nem jelenti azt, hogy kétlelkűsége ne lenne bonyolult. Mindaz, amiben Por Zsolt felnőtt, egytől egyig borzalmas, és röviden úgy foglalható össze: az érzelmi zsarolások tárháza. Ki ezért, ki azért, de mindenki zsarolt mindenkit a családból, és együttesen zsarolták a gyermekeket, közöttük Por Zsoltot is.

Mindig velük, a gyerekekkel a legegyszerűbb, mert ők még nem tudják, miféle játszmákba kerültek bele, egyszerűen csak szeretetre vágynak. Felnövésük egyik legnagyobb keserűsége az lesz, amikor rájönnek, hogy játszmák szereplői voltak, és az már csak hab a tortán, hogy miféle játszmáké. Mindenki szeretetre vágyik, és megsérül, ha kiderül, hogy szó sincs semmiféle szeretetről. Attól a pillanattól nincsenek szülei, s a legnagyobb baj, hogy vannak. Hogy ki hogyan zsarolt, ez adja ki egyénisége mintázatát. A nagymama élete szenvedéseivel, az apa a gyámoltalanságával. Talán ez utóbbi a kártékonyabb, hiszen ő konfliktuskerülő, gyáván félrevonuló ember, aki azonban évente néhányszor minden látható ok nélkül agyba-főbe veri a fiát.

Szóval nem könnyű gyerekkor ez, és az életrajzi érintettségre már csak az artisztikusabb Márton-regényekénél – mondjuk a Jacob Wunschwitz igaz történeténél vagy a Testvériség-trilógiánál – jóval szikárabb stílusából is következtethetünk. A mondatok mindenféle Kleist-ség vagy barokkosság nélkül következnek egymás után, mintha egy Petri-passzust illusztrálnának: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.” Végül is érthető, hiszen a lendületes mondatoknak megvan a maguk veszélye, mondhatni hozadéka, és a korrektúrában már nehezen húzza ki őket az ember. Ám Por Zsolt maga is ilyen tőmondatos: akivel csak lehet, megszakítja a kapcsolatot, vagy minimálisra egyszerűsíti, és megpróbál élni a maga lelkifurdalásaival és ellentmondásaival.

A folyamat nehézségeit és a döntés konokságát jól érzékelteti a vissza-visszatérő ismétlés, amelyben a „többé” szó felbukkanását a megerősítés követi: „soha többé”. „Magda néni, amíg Por Zsolt eljárt hozzájuk, egyetlen témáról volt hajlandó beszélni, arról, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást. // Ezt Por Zsolt évekig hallgatta, aztán egyszer közölte Magda nénivel, hogy nem akarja hallani többé. Soha többé. A következő látogatáskor Magda néni mégis kinyilatkoztatta, keserű szemrehányással a hangjában, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást. Mire Por Zsolt elköszönt, és ezután nem lépte át Vékonyék küszöbét többé. Soha többé.”

Ha a szülők nem adnak támpontokat, pontosabban csak kezelhetetlen támpontokat adnak, akkor kénytelenek vagyunk felépíteni egy kíméletlennek tűnő világot, amelyben a saját törvényeink érvényesülnek.

Ezt a világot azonban kizárólag saját vérünkkel építhetjük fel, ezért kell olyan megátalkodottaknak lennünk. Mi sem szívesen adjuk meg az árat.

Az elbeszélés egyes szám harmadik személyben szól, a kamera viszont Por Zsoltot kíséri. Ha netán nem érthető, amit mondok, gondoljanak a 19. századi nagyregényekre: Balzac vagy Dosztojevszkij mintha mindenkit figyelnének, mindenkinek a gondolatait, tetteinek mozgatórugóit értik. A kárpótlás elbeszélője Por Zsoltot érti a leginkább, mert a főszereplőt követi a legkövetkezetesebben. Éppen ezért a látszólag távolító elmélkedések sem csaphatnak be.

(FOTÓ: Földesi Bálint)

 „Most, amikor idáig jutottam az életvesztés történetével, a járvány visszahúzódóban van. A rendszabályok és a korlátozások nagy részét feloldották. Még mindig kötelező maszkot viselni a járműveken és az üzletekben, de újra kinyitottak az éttermek és a strandok. Viszont az idős embereket, akik a hivatalos vélemény szerint leginkább ki vannak téve a fertőzésnek, továbbra is rossz szemmel nézik az utcán. Továbbra is tilos a kézfogás és a baráti ölelés. Én sem szorítok kezet a történet szereplőjével. Magamhoz ölelni végképp nem szeretném.” Akihez csak megfigyelőként van közünk, azzal szemben nem kell ilyen zord korlátokat felhúzni. A töprengésekre meg azért van szükség, hogy az elbeszélő levegőt kapjon.

A regény kerete egy hivatalos ügy, a kárpótlás intézése, melyet Por Zsoltnak kell végigcsinálnia. A jól kitalált keret mederben tartja a történetet, éppen annyit olvasunk, amennyit olvasnunk kell, és addig, amíg az elbeszélő elbeszéli a szereplő megfelelő életszakaszát: a maga szétzilált fejlődési regényét.

Másfelől persze metaforikus a cím, és azt sugallja: a kárpótlás igen sovány. Nem mellesleg a valóságban is: „Önnek már nem jár semmi!”, szögezi le szigorúan a hivatalnok a regény végén.

FOTÓ: Thomas Leuthard

A „soha többékkel” el lehet ugyan zárkózni a családtól, de mondhatni pusztán filológiailag: családunk tagjai velünk voltak, ők teremtették a történetünket, örököltünk tőlük ezt-azt, tulajdonságokat és viselkedési mintázatokat. Becsukhatjuk az ajtót, de mást nemigen tehetünk, hacsak magunkat is ki nem akarjuk zárni. A kárpótlás tehát minden értelemben merő fikció, önáltatás. Miközben azt hisszük, megteremtettük a magunk saját, önálló, független világát, a múlt egyre visszaköszön, és egyre keserűbbek a „soha többéink”, hiszen egyre kevesebbet jelentenek, lassan már bosszút sem lesz kin állni.

A kárpótlás szép, szikár kisregény. Nem úgy nagy családregény, mint a Harmonia cælestis, hiszen nincs meg az a kalandvágyó öröm, amellyel egy ilyent meg lehetne teremteni, nincs meg az a mindenre kíváncsi habzsolás, amely mindent mindennel egyenlővé tesz. Megvan viszont az a szűkajkúság, amely mindent nagyon is pengén akar ábrázolni. Talán ez maga a kárpótlás, az emlékezésnek ez a szikéje.

Hrapka Tibor borítója is ironikus a régi idők villamosával, amelyből emberek lógnak, a járművön felirat: „A boldogság madara”. Egy ilyen madár szárnyalt ott is, ahol Márton László regényét beszélte el az elbeszélő a szereplőről. De senki nem vágyik már egy ilyen madárra többé. Soha többé.

MÁRTON LÁSZLÓ legutóbbi művei: Bátor Csikó; Két obeliszk; Hamis tanú.

Igen erős verseskötet ez, amely a poétikai gazdagságát leginkább a bőségesen halmozott szürrealista képeknek köszönheti. A költői én a költői tudatalattiban olyan mélyre igyekszik fúrni, hogy nagy kérdés, hová vezet majd az útja, vagy lesz-e kijárat innen egyáltalán – mármint irodalmi értelemben.

Jelenkor, 80 oldal, 1999 Ft

Egy kényszeres, mániás, depresszív költői én végletekig önemésztő munkáját látjuk ebben a kötetben, ráadásul ez a költői én olyan tudattal van felruházva, amelynek legfőbb jellemzője a kizárólagos önreflexivitás. Ez az önmagának is fájó tudat (nem a lélekről beszélek) a lehető legmélyebbre igyekszik hatolni, hogy kitapogassa belső határait, és megértse, pontosabban képes legyen értelmezni részint azt az egót, amelyet időnként a sajátjának tekint, részint pedig annak a belső utazásnak az állomásait, amelyeket bejár.

Az egyik fő hang a kötet egészén át a szenvedésé. Ez a rebbenékenyen érzékeny tudat mintha önmaga létezésétől is szenvedne, ezért próbálja szimbólumokba, szürreális költői képekbe, kivételesen meglepő vizuális elemekbe sűríteni a fájdalmát. Az üres létbe vetettség fájdalma ez? Vagy egy traumatizált, sebzett ember vergődése a ki nem mondott, ki nem mondható, de soha be nem gyógyuló trauma miatt? Átöröklött trauma ez, vagy saját sebződés? Nem derül ki, nem tudjuk meg, de furcsa módon ez nem is okoz hiányérzetet, aminek a költői következetesség lehet a magyarázata: amikor elkezdjük olvasni ezeket a szabadverseket, azonnal egy eredeti, saját, jól körülhatárolt, azaz jól megírt világban találjuk magunkat.

Így tehát nem azon gondolkodunk, hogy miképpen kerültünk ebbe a világba, hanem belefeledkezünk az elénk táruló, vagy inkább elénk tárt, különösen eredeti látványba.

Ez a költészet ugyanis elsősorban: látványos. Miközben olvastam, mintha festményeket láttam volna magam előtt, csak éppen nem festékből és színekből vásznon, hanem szavakban „festve”: papíron.

Simeon Gonzales festményei

Ezzel nemcsak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy Deres Kornélia költői fantáziája és vizuális képzelete mennyire határtalan, hanem arra is, hogy ezek a szabadversek igazából versképek, s többségük nélkülözi azokat a ritmikus versképleteket, amelyek egy-egy verset hagyományos értelemben vett – azaz ritmizálva előadható – „verssé” tesznek. Ez persze nem újdonság sem a magyar, sem a világirodalmi lírában, úgyhogy nem is értékítélet volt ez részemről, hanem tényközlés.

Szeretnék kicsit bővebben beszélni a szimbólumvilágról is, amelyben feltűnően sok az állatfigura, hogy csak párat említsek, van itt hal, medve, majom, farkas, sárkány, kígyó, s ami a közös bennük, hogy ezek mind-mind fenevadak. Nem szelíd és szép teremtményei az idilli természetnek, hanem fenyegető, ősi, animális lények, rejtélyes szörnyek, titokzatos vérszopók, amelyeknek nemcsak az a szerepük, hogy végletekig fokozzák a költői én rettegésélményét, de egyúttal élő (állati és állatias) tartalommal töltsék meg a tudat hol szűkülő, hol vészesen táguló tereit.

Ezek az állatok, pontosabban szólva az általuk megidézett állati szellemek mintha az emberi civilizáció őskorából szivárogtak volna elő, hogy 21. századi nyelven öltsenek formát – úgy érzem, ez Deres Kornélia egyik legnagyobb költői leleménye ebben a kötetben.

Mágikus tartalmakról szól mai, modern kifejezésmóddal, sőt olykor nemcsak szól, hanem szellemesen ki is szól a szövegből, jelezve mintegy, hogy a határokat, bárhol jár is, ismeri. Erre a szellemességre kifejező példa a második versciklus címe: Kérem, fáradjanak ki a történetemből.

A szimbólumok közül különösen hangsúlyos a hal, amely (jelképként) itt új tartalmakat nyer. Mint az közismert, a hal a mágikus tudatban egyrészt kifejezetten szexuális töltetű szimbólum évezredek óta, hiszen sikamlóssága és formája okán fallikus jellegű alakzat. Ugyancsak közismerten a hal a keresztény vallás egyik központi jelképe, egyszerre jelenti magát Krisztust (a görög nyelvből képezve), ugyanakkor utal Krisztus csodatetteire is. Nos, Deres Kornéliánál a hal sem nem szexuális, sem nem keresztény képlet, leginkább ez is valamiféle ősi fenevad, amely az elmét elragadó sodrásban életveszélyt jelent, s amely elől menekülni kell.

A másik fő hang ugyanis ebben a kötetben a menekülésé. A saját magába zárt tudat saját maga elől menekül, miközben tudván tudja, hogy nincsen hová. Minden, ami a világban fenyeget, az lényegileg és fogalmilag is belső eredetű, ha tehát belső eredetű, kifelé értelmetlen menekülni, befelé pedig fölösleges. Hadd idézzem ennek igazolására a Hamelni patkányfogó című vers néhány sorát: „Hősködés kilőve. Az összetört mellkas még huhog. / Hol a vészkijárat ebben a migrénzöldre mázolt hotelben?”. Ugye, mennyire szemléletes kép ez: ha jobban belegondolunk, voltaképpen a szenvedő agy leírását kapjuk, hiszen egyrészt a migrén az emberi fej görcsös fájdalmára utal, másrészt a „migrénzöld hotelből” is magára az emberi fejre lehet asszociálni, amely ebben a megfogalmazásban nem más, mint az animálistól rettegő tudat átmeneti, ideiglenes szálláshelye.

Miután végigolvastam ezt a kötetet, az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ez a költészet, ez a téma így, ebben a formában, ebben a kötetben: körbeért. Innen már nincsen tovább. A költői én olyan mélyre fúrt a koponyában, hogy a tekintete csontot tört átellenben, majd ott találta magát a másik oldalon, a koponya másik felének felszínén. Elért egy bizonyos pontig: íme, ennek határköve a BOX című kötet. Innen vagy visszahátrál a kereső-kutató elme „belülre”, vagy elindul a „felszínen” körbe-körbe – ám irodalmi értelemben túl sok értelme szerintem egyiknek sincs.

Magyarán az az érzésem, hogy ez a tematika szerintem nem folytatható tovább, az anyag „szét lett írva”. Innen nincs hová tovább menekülni, nincs hol tovább kutatni és keresgélni. „Be vagy a Hét Toronyba zárva…”, jutott eszembe József Attila kifejező sora, de remélem, a következő kötetben ott lesz a kijárat: feltárul az önreflexív tudat előtt az a bizonyos mágikus kapu, amely már egy másik (irodalmi) világba vezet.

DERES KORNÉLIA korábbi művei: Emma és Elefánt; Bábhasadás; Képkalapács.

Margócsy István (szerk.): Petőfi Sándor emlékezete | Balogh Ernő kritikája

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját ünnepeljük jövő év január 1-én, így a 2022-2023-as Petőfi-emlékév több olyan eseményt is tartogat, amely a költő személyét és munkásságát hivatott közelebb hozni a mai kor emberéhez. Ezek közül is kiemelkedik a neves irodalomtörténész által szerkesztett kötet, amely a Petőfi-kutatás eddigi eredményeit tárja elénk igen sokszínűen.

Osiris, 644 oldal, 4980 Ft

„Petőfi recepcióját, hagyományát, jelenlétét a halála után eltelt több mint másfél évszázadban és a jelenben áttekinteni szinte lehetetlen feladat; a róla szóló írott és verbális ismeretanyag, legyen annak műfaja tanulmány, anekdota, emlékezés, elemzés, mitikus feltételezés, hódoló vers, szatíra, politikai szónoklat vagy publicisztika stb. olyan tömegben árad halálának pillanatától napjainkig, hogy teljes felmérésre vagy számvetésre még gondolni sem lehet” – írja előszavában a tudós szerkesztő, Margócsy István.

A radikális szűkítés valóban elkerülhetetlen. Így tehát a szép küllemű, vaskos kötet „mindössze” a Petőfi életművéről – életéről és művéről – született szakmai értekezésekből, valamint írói-költői esszékből, versekből közöl válogatást. Ami persze önmagában is gigantikus szövegkorpusz. Joggal mond le tehát a monografikus-összefoglaló vállalkozások szemelvényezéséről (mint például Horváth János híres műve, Hatvany Lajos legendás gyűjteménye, Pándi Pál két munkája, Fekete Sándor biográfiája vagy Kerényi Ferenc teljesítményei), rangos listájukat az irodalomjegyzék tartalmazza. Mellőzi továbbá a legutóbbi negyedszázad Petőfi-szakirodalmának fontosabb opuszait is. Végül a kizárások után fennmaradó művek jó részét a szerkesztő keményen lerövidítette. Így „csupán” mintegy hatszáznegyven oldalnyi szöveget kap a reménybeli olvasó.

A kényszerű korlátozásokon belül Margócsy körültekintően szelektált; egy-két kivételtől eltekintve maradandóbb, karakteresebb szöveg megítélésem szerint sem maradt ki, a bekerültek pedig egytől egyig sajátos hangot képviselnek.

Ennek következtében pedig a válogatás kaleidoszkópszerűen, azaz látványosan reprezentálja Petőfi fogadtatástörténetének roppant színességét, az egymást erősítő-cáfoló érvek, szempontok, értékelésbeli árnyalatok kavalkádját.

A nem egészen magától értetődő, ám nagyon jó redaktori döntések sorából Karinthy Frigyes Magyar dolgozat című remek paródiáját vagy Esterházy karcolatát (Petőfi, a légtornász) említhetjük. Kosztolányi Szeptember végén elemzése vagy Márai – részben ugyanerről a költeményről szóló – esszéje (Ihlet és nemzedék) akárhányszori újraolvasás után is megunhatatlan.

Persze, tapasztalatból tudjuk, hogy teljesen igazságos szerkesztés – nincs, eleve nem is nagyon lehet. Ennek jegyében hiányolhatjuk például az összehasonlítható elemzések sorából az előszóban egyébként említett Asbóth János Három nemzedékének megfelelő részletét. A méltányosság kedvéért jegyezzük meg továbbá azt, hogy az a szerkesztési koncepció, mely kirostálta az átfogó műveket, s általában az egy szerzőtől egy mű elvét érvényesítette, fő szemponttá pedig a sokféleséget avatta, éppen a professzionális Petőfi-kutatókat (például Fekete Sándor, Kerényi Ferenc, Martinkó András vagy Pándi Pál) hozta némiképp hátrányos helyzetbe. A szembeszökően hiányzó Kerényi esetében azért közölni lehetett volna a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András által szerkesztett A magyar irodalom történetei című kötet Petőfi-fejezetét.

Szellemisége mindenhol jelen van (FOTÓ: hypeandhyper.com)

A föntebbiek is mutatják: a válogatás aggályosan vigyáz arra, hogy elkerülje a hangsúlybeli megkülönböztetéseket. Az apró betűs lapalji jegyzeteket átböngésző – kellően elszánt – érdeklődő azonban mégiscsak kap valami eligazítást a szerzők jelentőségéről: ezekben az annotációkban Margócsy a jelzők minuciózus megválasztásával, az alap-, közép- és felsőfok precízen kidekázott alkalmazásával a szikár tényközlésen túl kirajzol egy hozzávetőleges jelentőségbeli skálát is.

A vállalkozás komoly erénye, hogy olyan kutatók mellőzhetetlen tanulmányát is közli, akik alkalmi szereplői a Petőfi-kutatásnak. Szegedy-Maszák Mihály átfogó analízise (Világkép és stílus Petőfi költészetében), Németh G. Béla (Itt van az ősz, itt van újra…), Szörényi László (Szörnyű idő…) és Veres András (Az ítélet) verselemzése egyaránt a kötet emlékezetes, nem fakuló teljesítményei közé tartozik. Nyomós érvek szóltak volna amellett, hogy Szegedy-Maszák szinte alapműnek számító Kis-Kunság-elemzése is helyet kapjon a kötetben – többen szerepelnek két írással a válogatásban.

Az írások sorrendje általában a megjelenés kronológiáját követi, az ettől való eltérés – mint a korszakok élére került versek esetében – általában funkcionális. Nem egészen világos azonban, hogy a kötet vége felé ez az elv miért nem érvényesül (Veres András tanulmánya például 1976-ban jelent meg, az őt követő Kulin Ferencé 2011-ben, Szörényi Lászlóé pedig 1973-ban).

Egyik legismertebb verse egy szófiai utca falán (FOTÓ: eifert.hu)

A szerkesztői bevezető méltán emeli ki, hogy a múlt század második felének kutatásaiban „roppant erős hangsúlyt kapott annak a történeti kérdésnek vizsgálata: milyen külföldi 19. századi szocialisztikus, utópikus szocialista vagy esetleg kommunista eszmék és elképzelések határozhatták meg Petőfi tájékozódását”. Majd a szerző zárójelben, azaz mellékesen megjegyzi: „e téma körül folyt az 1960-1970-es években a legélesebb, s mai szemmel nézve talán legcsekélyebb eredményt hozó irodalmi vita Pándi Pál, Lukácsy Sándor és Fekete Sándor között”.

Ez így nem egészen méltányos. A többfordulós polémia arról zajlott, hogy Petőfi forradalmári világnézete alapkarakterében kapcsolatba hozható-e a babeufi-buonarrotiánus utópista kommunista tanokkal (Lukácsy Sándor), vagy esetleg a korabeli „új-szociális” eszmék tágabb-lazább halmazával rokonítható (Pándi Pál). Fekete Sándor pedig – elutasítva-cáfolva Lukácsy érvelését, jórészt (de nem teljesen) elismerve a Pándi felsorakoztatta analógiák megalapozottságát – mindenekelőtt azt igyekezett komoly apparátussal, új tények-adatok egész sorával megerősíteni, hogy a költő forradalmi nézeteit döntően a jakobinusok ideái alakították.

E vita következtében a korábbiaknál jóval pontosabban, részletgazdagabban értelmezhetjük Petőfi kései lírájának és közszerepléseinek egy igen hangsúlyos területét.

Kétségtelen persze, hogy e polémia hozadékai csak azok számára jelentésteliek és lényegesek, akik ezt az egész kérdéskört az életmű megítélése szempontjából mellőzhetetlennek ítélik. E tekintetben a kötet híven dokumentálja, hogy a szakmai közvélekedés hosszú ideig – Gyulai Páltól Salamon Ferencen, Meltzl Hugón és Ferenczi Zoltánon át Horváth Jánosig – mellőzte vagy enyhébben-keményebben helytelenítette Petőfi forradalmiságát. Majd 1945 után előbb a politikai deklarációk övezetében ez eltúlzott, később aztán a szakszerű kutatásokban végeredményben (szerintünk legalábbis) a jelentőségének megfelelő pozíciót szerzett.

A könyvbeli művek arra vallanak, hogy a revolúciós szerepet kételyekkel övező szólam – a legzordabb időket leszámítva – szinte folyamatosan jelen volt a Petőfi-irodalomban, újabban pedig fel is erősödött. De vélhetően az inga egyszer majd vissza fog lendülni.

Elég beszédes szerkesztői tudatosságra vall az egymás mellé helyezett két Németh László szöveg. Az első 1929-ben keletkezett, s a dicsőítő énekek regiszterében szól alanyáról: „Bányász a költő, s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legnagyobb. Ezt a leletet mindenőnk ismeri. Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén…” (Petőfi). Majd jó tíz évvel később, a Kisebbségben hírhedt Petőfi-portréja jórészt visszavonja a korábbi elismerést: „Más kérdés, hogy Petőfi leért-e igazán ahhoz a magyarsághoz, melynek a lassú elsüllyedését egy hirtelen támadt irodalmi magyarság alatt nyomon követjük. Nem – ő erről a magyar Atlantiszról nem tudott. Magyar nyelv és ritmus keserves szülőfájásait sosem érezte.” E kirekesztés a kötet vitathatatlan szellemi mélypontja.

XVI. Lajos francia király kivégzése 1793-ban

A kötet egyik záró darabja Márton László alapjaiban igen tanulságos cikke, mely Kerényi Ferenc Petőfi-monográfiáját recenzeálja (Félbetört élet teljes rajza). Ennek egyik felsorolásában a költő – szerinte megengedhetetlen – agresszivitásának (összefüggéseikből jórészt kiszakított) példáit részletezi: „Egy negyedik versben a »király«-lyal, akit az elsőként említett költemény tanúsága szerint saját kezűleg végezne ki, előtte még megásatná a sírját. Mai szemmel nézve igen könnyűnek látszik a »király« szót bármely más szóval – társadalmi osztályt, foglalkozást, vallást, etnikumot, rasszt jelölő szavakkal – behelyettesíteni; és bizony, hogy el ne távolodjunk a magyar lírától, tudunk egy olyan kiváló 20. századi magyar költőt, aki megtapasztalhatta, milyen az, amikor az áldozatnak meg is kell ásnia a sírját, mielőtt belelövik a gyilkosok.” – Természetesen, ilyen behelyettesítő analógiákat gyártani tényleg roppant „könnyűnek látszik”, az eredmény azonban minden esetben – és szükségképp – történetietlen anakronizmus lenne.

Ezt a számunkra nem igazán meggyőző logikát a jeles szerző lendületes következetességgel ad abszurdum viszi: „Ideje volna végre számot vetni azzal, hogy Petőfi a világszabadság költőjeként, valamint a »nép«-nek járó jogok képviselőjeként egyszersmind a mai magyar közéletet züllesztő populista demagógia egyik előfutára is volt.” A cikk 2009-ben született. Belegondolni is rossz, mi mindenért kellene költőnknek felelni, ha Márton mindezt ma írná meg. De félreértés ne essék: a kegyetlenség, a politikai cinizmus és az otromba hatalmi manipulálás éles elítélése teljesen jogos és változatlanul nagyon aktuális ugyan, de ebbe így – ürügyként – nem kellene Petőfit belekeverni.

Margócsy István

A hangsúlyaiban, szempontjaiban, módszereiben szerteágazó kötet írásai – a nem sok közös mozzanat egyikeként – arról tanúskodnak, hogy Petőfi kivételes jelentőségét, kánonbeli előkelő helyét a 19. század közepétől kezdődően a szakmai és a szépirodalmi fősodor képviselői mintegy vitán felül álló előfeltevésként kezelik. (A revíziót hirdető Szász Zoltán-szöveg (1912) e tekintetben válhat már-már üdítő kivétellé.) „Ami az egyént illeti, mindenik korának a gyermeke; így a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva. Azt hinni, hogy valamely filozófia túlmegy a maga jelen világán, éppolyan balgaság, mint az, hogy az egyén átugorja a maga korát” – írta volt Hegel a A jogfilozófia alapvonalai előszavában (Szemere Samu fordítása).

Kötetünk szövegei – mutatis mutandis – szemléletesen bizonyítják, hogy a literátorok és poéták szintén koruk gyermekei, törvényszerűen csak önnön világuk meghatározottságai felől közelíthetnek Petőfi életéhez és művéhez. Persze, a könyvben szereplő híres versek – a műalkotások természetéből fakadóan – más idődimenziókkal rendelkeznek. Magától értetődik tehát, hogy Babits sorai (Petőfi koszorúi) bennünket is megszólítanak: „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: / talány zaja, csöndje / és úgy támolyog az idők sikátorán, / mint átvezetett rab a fogház udvarán / börtönből börtönbe.”

MARGÓCSY ISTVÁN legutóbbi művei: Színes tinták; Eleven hattyú; „…a férfikor nyarában”.

A magyarországi, 1919 és 1921 közötti antiszemita és politikai erőszak történelmi és társadalmi kontextusban való kutatása és elemzése azért is jelentős, mert a fehérterror feldolgozása, néhány történész feltáró munkáján kívül, még mindig nem kap megfelelő hangsúlyt. Bodó Béla, a Bonni Egyetem történész professzorának jelen kötete fontos lépés ennek ellensúlyozására.

Napvilág, 351 oldal, 4900 Ft

Az olvasó számára mindig öröm, ha egy könyv jóval többet nyújt, mint amit a címe ígér. Bodó Béla művének alcíme már inkább érzékelteti, hogy a köztudatban fehérterrorként számontartott, jórészt tiszti különítmények Tanácsköztársaság utáni garázdálkodása mellett az erőszak más megnyilvánulásairól is szó esik a műben. A szerző a jelzett időszakot is kitágítja, mindkét irányban. Így a világháború végével, a Monarchia összeomlásával elszabaduló káosz időszakát, az 1918-as év rablásait és fosztogatásait is tárgyalja, sőt mivel az erőszakosság, a brutalitás, de a különítmények csoportkultúrája vagy éppen az egyetemeken eluralkodó antiszemita akciók is nyilvánvalóan az első világháború addigi morális gátakat elsöprő retteneteiben gyökereznek, ide is visszatekint. Didaktikus utalások nélkül teszi világossá, hogy az 1919–21-es antiszemita megnyilvánulások a magyarországi zsidóság 1944-es sorsának előzményeként is tekinthetők. Nemcsak a faji alapú gyűlölet fellángolása, zsidók származás alapján meggyilkolása, de a vagyonukra, javaikra ácsingózás miatt is. Ugyancsak messze túlnyúlik a munka a jelzett időkereten azzal is, hogy a szerző tárgyalja a különítményeknek, illetve vezetőiknek a fehérterror érdemi lezárása, illetve a Horthy-rendszer konszolidációja utáni pályáját is.

Extremitása miatt itt csak Francia Kiss Mihály viszonylag ismert sorsát említem, mint amely a 20. századi magyar történelem egészéről is némi képet nyújt. Az egykori kegyetlen különítményes 1945 után sikeresen tűnt el a hatóságok elől, de az ’56-os forradalom résztvevői elleni hajszában elkapták. Ha már, alkalmasnak látszott vele bizonyítani, hogy a „Horthy-fasizmus” és az „1956-os ellenforradalom” kontinuus. Ez nem sikerült ugyan, de azért az 1948-ban ellene született ítélet alapján 1957-ben kivégezték.

A Kádár-rendszer az ’56-os forradalom mártírjainak hamvait azzal is meggyalázta – a könyv erre is kitér –, hogy Francia Kisst, de rajta kívül háborús bűnösöket és köztörvényes bűnözőket is a nevezetes 301-es parcellába temették el, az itt nyugvók 30-40 százaléka közülük került ki.

Bodó művének legfőbb erénye, hogy a nem vagy kevéssé ismert történetek leírásán túl történeti antropológiai és a szociálpszichológiai irodalom bevonásával érdemben elemzi a terror természetét, a primer megnyilvánulások mögötti esetleges jövőképet, igyekszik feltárni a tettesek és áldozatok társadalmi hátterét is.

Prónay Pál (FOTÓ: archivnet.hu)

A könyv expozíciója lényegében a kötet egész szerkezetétől elkülönülő önálló tanulmány, egy konkrét eset leírása és elemzése, az úgynevezett Tószegi-ügy bemutatása. A Prónay-különítmény tagjai közreműködésével Fonyódon 1919 augusztusában végrehajtott hármas akasztás azért tekinthető tantörténetnek, mert áldozatai, nem számítva zsidó származásukat, az ellenforradalom normái szerint is ártatlanok voltak. Ketten a Tanácsköztársaság által ellenségnek tekintett burzsoáziához tartoztak (egyikük egy földbirtokoscsalád tagjaként, másikuk jószágigazgatóként), a harmadik kivégzett pedig lényegében véletlen került melléjük, átmenetileg tartózkodott a településen, „bűne” az volt, hogy családneve a Tanácsköztársaság egyik népbiztosáéval volt azonos. A faji alapú antiszemitizmust jelzi, hogy a földbirtokos már régebben katolizált. Az ügy alapos elemzését, szemben a fehérterror számos más történetével, az tette lehetővé, hogy a jómódú Tószegi család, részben társadalmi beágyazottságának köszönhetően is, az igazságszolgáltatás útjára vihette a gyilkosságot. Így a források révén, a konkrét történeten túl, a szerző bemutathatja az ártatlanok szenvedésében, ez esetben halálában a társadalom, a különböző státuszú helyiek, illetve a kívülről jöttek és a politikai elit felelősségét.

Ismert, hogy a fehérterror bűneinek elkövetőit, nem számítva a lopásokat és rablásokat, Horthy – hazafias felbuzdulást emlegetve – 1921 végén amnesztiában részesítette.

Bodó az erőszak dinamikájának, a motivációk értelmezésének, a pletykák, szóbeszédek szerepének bemutatásával, a „népítélet” emlékezetének felidézésével, anélkül, hogy ilyesmire közvetlenül utalna, az olvasó számára érthetőbbé teszi a társadalom jelentős részének viselkedését hasonló szituációkban – nem utolsósorban a zsidók 25 évvel későbbi deportálása idején.

A könyv második fejezete az erőszak szakaszairól és színtereiről ad áttekintést, kezdve az antiszemita megnyilvánulások háború alatti felerősödésével, folytatva a Monarchia szétesését követő, majd a Tanácsköztársaság, a román megszállás alatti, és végül a kommün bukása utáni paramilitáris erők által elkövetett politikai erőszakkal. A további részek tematikusan, más és más metszetekben vizsgálják a témát. A tárgyalás ilyen módjának következményeként alig kerülhetők el az ismétlések, olyannyira, hogy olykor önálló cikkek gyűjteményének tetszik a kötet.

Tab, 1919, Libics Imre kivégzése

Az erőszak tereinek tárgyalása során esik szó a Tanácsköztársaság utáni tömeges letartóztatásokról, az internálótáborokról és az ottani brutalitásokról, a helyi milíciák szerepéről és külön is a budapesti terror megnyilvánulásairól. Az erőszak formáinak bemutatásakor Bodó sorra veszi a népítéletek vagy az annak látszó esetek fajtáit, így a börtönök lerohanását, a pogromokat és a zsidónak nyilvánítottak elűzését a településekről, valamint tárgyalja az ilyen akciókban a mozgósítás, a propaganda hatását, megkülönböztetve a helyi kezdeményezésűeket és a kívülről érkezők által mozgatottakat, így a félig állami szereplőnek tekintettek, nem utolsósorban a különítmények szerepét. A szerző külön részt szentel a szexuális bántalmazásoknak, amelyek nőket, férfiakat egyaránt érintettek. Az erőszak mint társadalmi helyezkedés című fejezetben esik szó a különítmények társadalmi státusz szerinti összetételéről. Máshol, de bemutatja a vörös milíciák, a fehérterror alakulataitól természetesen gyökeresen eltérő hátterét is. Ugyancsak külön-külön foglalkozik a csoportkultúra vörös-, illetve fehérterrorban játszott szerepével. Ír az 1919 augusztusa utáni korszakot jellemző egyetemi antiszemita erőszakhullámról, úgy is, mint a numerus clausus társadalmi környezetéről, valamint a „szociálpolitika etnicizálásaként” a zsidónak számítók szakmai kirekesztési törekvéseiről. Fontos és érdekes része a könyvnek a vörös- és fehérterror összevetése. Inkább példálózás, mintsem szisztematikus elemzés az erőszak európai kontextusba illesztése.

Bodó mindenesetre nyilvánvalóvá teszi, amit egyebek között az említett fonyódi történet is világosan mutat, hogy a fehérterrort félrevezető a vörösterrorra adott válaszként prezentálni.

Csak a korszak erőszak-megnyilvánulásaiba illesztve, de a sajátosságokat elemezve lehet reális képet alkotni. A mű bemutatja a terror magyarországi területi megoszlását, intenzitását, és foglalkozik a fehérterror antiszemitizmusának áldozatul esett zsidók becsülhető arányával is. Számításai szerint mintegy ezerre tehető a számuk, ami az összes erőszak következtében elhunytak harmadát teszi ki. Ha máshonnan nem lenne evidens, e műből is egyértelmű, nincs sok értelme az úgynevezett számháborúnak, mármint összehasonlítani a vörös- és fehérterror áldozatainak számát annak érdekében, hogy kiderüljön, ki volt a gonoszabb. Az egyik oldal gyilkosságai nem mentik a másik oldal megtorlásait, és nem is szimmetrikusak a történtek. Nem mellékes például, hogy az erőszakos halál valakit aktív, fegyveres ellenállóként, példát statuáló megfélemlítés csoportos áldozataként, vagy éppen pusztán származási alapon ért-e.

Tab, 1919, Somogyi Ferencet viszik akasztani

Mindezektől függetlenül a kommün 133 napja és a fehérterror, pontosabban a Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlás időszakának hosszúsága reálisan nem is mérhető össze. A fehérterror időszakát általában 1919. augusztus elejétől 1921 novemberéig számítják. Bodó azonban a paramilitáris és rendőri erőszak 1924 elejéig tartó periódusáról, annak négy megkülönböztethető szakaszáról beszél. Ebből csak a Horthy 1920. március eleji kormányzóvá választásáig tartó hónapokat tekinti a tulajdonképpeni fehérterrornak, amikor a megtorlás halálos áldozatainak száma messze meghaladta a további időszak adatait.

Ettől függetlenül e könyv és az újabb kutatások alapján is nyilvánvaló, nincsenek pontos számok sem a vörös-, sem a fehérterror áldozatairól. Előbbinél Bodó igen tág keretről, mintegy 350–1000 főről ír. Közkeletűen ebben a tekintetben Váry Albert 1919 utáni főügyész adatait szokták említeni, aki 589-ben állapította meg a kommün által meggyilkoltak számát. Ismert, hogy 1945 után a hazai propaganda tényként kezelte, és sok nyugati feldolgozás is elfogadta a Horthy-rendszerrel szemben álló emigrációban elterjedt becslést, amely 5-6 ezerre tette a fehérterror áldozatainak számát.

Bodó Béla

Bodó könyve több helyen is említ erről adatokat. Egyszer (105. oldal) 3000 és 5000 közti számot ír, de ide érti a meggyilkoltak mellett a megsebesítetteket és megkínzottokat is. Máshol (123. oldal) az ellenforradalom (tehát nem a fehérterror) 1500 és 3000 közötti áldozatát említi, egy harmadik helyen (188. oldal) azt mondja, kb. 3000 főre tehető a fehérterror következtében meghaltak száma, közülük 1200 embert végeztek ki, 1500–1700 fő pedig az internálótáborokban, börtönökben vagy röviddel kiszabadulásuk után, a szenvedések következtében halt meg.

A Bodó művének eredeti, angol nyelvű megjelenése után közzétett kutatás, Kórodi Máté 2020-ban publikált könyve, a Magyar Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei és más fegyveres szervek által elkövetett gyilkosságként 680 fő biztosnak tekintett adatát tette közzé, de a szerző egyrészt 1921 októberét választotta időhatárnak, másrészt hangsúlyozta, hogy közel sem tekinti teljesnek az általa vizsgált forrásokat.

Bodó Béla 1988-ban, 25 évesen emigrált Magyarországról. Könyve eredetileg angolul jelent meg 2019-ben New Yorkban, a tekintélyes Routledge kiadónál. A témából adódóan természetesen forrásai, nem tekintve a szakirodalmat, döntő részben hazai levéltárakból, helytörténeti kiadványokból származnak. A mű magyar fordítása Konok Péter munkája.

Glenn Crouch – Steve Appleford: The Rolling Stones | Balogh Ernő kritikája

Mit érdemes még leírni egy világszerte évtizedek óta ismert zenekarról? A most megjelent kötet épp attól érdekes, hogy messzire elkerüli a tagokkal kapcsolatos bulvárhíreket, és helyette a dalokra és az alkotás folyamatára koncentrál, ráadásul eddig sosem látott fotókat is publikál. Még ha vannak is hiányosságai a könyvnek, a Rolling Stones a mai napig kimeríthetetlen téma.

Álomgyár, 192 oldal, 7999 Ft

„A hatvanas években hittünk egy mítoszban – abban, hogy a zene ereje képes megváltoztatni az emberek életét. Ma az emberek egy mítoszban hisznek – abban, hogy a zene csak szórakozás. A hatvanas évek mítosza, kell-e mondanom, sokkal érdekesebb volt – de nem olyan hatékony mint kereskedelmi eszköz. Mivel úgy tűnik, hogy a morális vagy társadalmi fontosság utolsó foszlányát is elveszítette, következésképp immár semmikképpen sem minősül ellenkultúrának, a rock and roll Nyitott Szezám lehet a vállalati szponzoráció nirvánájába – üdítőitalok, ruházati cikkek, kiegészítők és fegyverek a feszültséggócokba, Isten és az ember nagyobb dicsőségére” – írja Stanley Booth a kultikus, Chandler stílusában megírt riportregényében (The True Adventures of the Rolling Stones, magyarul: Rolling Stones – Tomori Gábor fordítása). Ha ez így van, akkor annál meglepőbb, hogy – mítoszok ide vagy oda – a Rolling Stones a hatvanas évek eleje óta folyamatosan a gyorsan változó műfaj élvonalában van. Zsenialitásuk kifejezője, hogy az életmódbeli lázadás auráját az egyre grandiózusabb üzleti vállalkozásaik közepette sem veszítette el. A Rolling Stones Circus ma is mozgásba hozza a roppant méretű – globális – rajongótábort.

Az akkor és a most idézetbeli radikális különbsége egyszersmind híven tanúsítja, hogy a történeti távlat – persze, közhely ez – még a populáris rétegzene fejleményeinek értékelésében is evidensen meghatározó. Esetünkben tehát a Rolling Stones hat évtizedes sztorijának legújabb fejezetei – azaz napjaink fejleményei – adják a szükséges perspektívát a kezdetek, a beérkezés, a sikerek és kudarcok értelmezéséhez. S mivel a show-nak még ma sincs vége, az elemző számára is egyelőre minden mozgásban van. Nekünk pedig, akik a hatvanas években voltunk tizenévesek, a világ a Stones zenéjével, újabb kalandjaival – egyáltalán a puszta jelenlétével – együtt lehet kerek.

„Senki nem hord névjegykártyát”

Mindezt azért érdemes ilyen nyomatékkal hangsúlyozni, mivel Glenn Crouch és Steve Appleford műve (a fordítás Varga Csaba munkája) valahol a kétezer-tízes évek elején-közepén zárul. Keith Richards Life című önéletírásának megjelenésére (2010) vagy Mick Jagger partnerének, L’Wren Scottnak a tragikus halálára (2014) például még utal a szöveg zárórésze. Az újabb – mellőzhetetlen, olykor tragikus – események azonban már hiányoznak a könyvből. Említés nélkül marad tehát, hogy 2021-ben elhunyt Charlie Watts, a zenekar dobosa, aki csaknem hat évtizedet töltött el az együttesben, s akinek legendás alakja csak Ringo Starréhoz mérhető. Miként az sem szerepelhet, hogy a többiek, néhány héttel a megrendítő haláleset után világ körüli turnéra indultak, s körútjuk – óriási sikerrel – most is zajlik. Hiányzik az a fontos diszkográfiai adat is, hogy a zenekar 2016-ban új lemezt adott ki (Blue & Lonesome), mely nem akármilyen publicitást kapott. A végső számvetés – szerencsére – még várat magára. A könyv így szükségképp töredékes képet ad, az értékelésbeli hangsúlyai valamilyen mértékben feltétlenül viszonylagosak.

A mű kétségtelen erénye, hogy nem az együttes tagjainak máshonnan jól ismert életrajzára, nem a bonyolult belső viszonyok alakulására összpontosítja a figyelmet. Ez által következetesen mellőzi a felmérhetetlen mennyiségű pletykaáradatot, a bulvárintimitásokat, s magukra a művekre, az alkotás folyamatára, a mindenkor kemény munkát követelő felvételek jellegzetességeire koncentrál.

Sorra veszi, kommentálja, elemzi, értékeli az eredeti albumok (az első tehát: The Rolling Stones, az utolsó: A Bigger Bang) minden egyes szerzeményét, a kötet elején és végén pedig a szerzők néhány fontos kislemez legendássá váló dalát interpretálják (például Come On, I Can’t Get No Satisfaction, Get Off My Cloud, Jumpin’ Jack Flash vagy Honky Tonk Women). Érthetően kimaradnak a szinte áttekinthetetlen válogatások, a rendszeresen kiadott koncertfelvételek, valamint a filmek, DVD-k tucatjai. Karakterében a vállalkozás Ian Macdonald méltán híres, alapműnek számító Beatles-monográfiájára emlékeztet (A fejek forradalma), noha színvonalában, szakszerűségében valamelyest alatta marad.

Generációkat köt össze

A kibontakozó pályakép nagyjából a már ismert kritikai közvélekedéssel összhangban jelöli ki az eddigi csúcspontokat, a fordulatokat, az emlékezetes sikereket és az elég látványos kudarcokat. Meggyőzően rajzolják fel azt a folyamatot, amely a kezdeti bluesrajongástól vitt a mai populáris kultúra csúcsaira. A szerzők eközben sokakkal (például részben Földes „Hobó” Lászlóval) osztoznak abban, hogy időnként az értékelésükben nosztalgiával kezelik a korai stílust, mintegy etalonnak tekintik az afroamerikai népzene e változata iránti elkötelezettséget, a tőle való eltérést pedig értékvesztésként kezelik. Ilyenkor persze mintha ők is felednék azt az evidenciát, hogy a zenekar világhírének, globális népszerűségének egyik feltétele éppen e behatárolt horizontú rétegzene meghaladása, kreatív megszüntetve-megőrzése volt. Azok, akik következetesen – azaz makacsul – ragaszkodtak a blues indíttatásához, nem arathattak kimagasló, a Rolling Stones által rendre kivívott sikereket. Ma már kétségtelen, hogy Alexis Korner vagy John Mayall ismertségben, műfajbeli jelentőségben igencsak elmarad a Mick Jagger/Keith Richards szerzőpárostól.

A könyv is szemléletesen tükrözi azt a metamorfózist, amelyet bevezetőnkben Stanley Booth villantott fel, s amelynek során a Rolling Stones – másokkal együtt – az underground lázadás ifjúsági szubkultúrájának képviselőjéből professzionális üzleti vállalkozássá, a nemzetközi szórakoztatóipar sztárzenekarává vált.

Az együttes tagjai híresek és gazdagok szerettek volna lenni, ehhez világslágerek kellettek, amiket csak a szűk zenei szekták ízlésköreit meghaladva, a rétegkultúrákon átívelő, egyetemesebb igényekre figyelve lehetett létrehozni.

„Ez csak rock ’n’ roll, de nekem tetszik” – énekelte Jagger már a hetvenes években, elég egyértelműen utalva arra, nem egészen azonos azokkal a szerepekkel, amelyeket dalaiban alakít, noha közönségének jó része – elég naivan – hisz az előadói egyéniség és lemezbeli/színpadi szövege közötti direkt megfelelésben.

Szerep és személyiség nem mindig egyezik

Különös módon ezt a hibát olykor a mű szerzői is elkövetik, azaz önkéntelenül egyenlőségjelet tesznek az énekes dalbeli és hétköznapi énje közé. „A dal arról szól, hogy Richards megpróbálja elcsábítani egy másik férfi asszonyát.” Nem, nem erről szól. Félrelépni ugyanis nem a zenész, hanem szerzeményének hőse szeretne. Vagy: „Teljesen egyértelmű, mire biztat minket ez a szám. Jagger komolyan bulizni akar, és azt szeretné, hogy a táncparkettre perdüljünk” (Dance PT. 1). Túl azon, hogy ez a részlet fölöslegesen emel ki egy evidenciát, természetesen nem Jagger akar bulizni, hanem a dal hőse. A műbeli szubjektum félreértésének példáit hosszasan folytathatnánk: „Jagger ért a szakításhoz. Az ilyesmi szórakoztató és tök vidám” – olvashatjuk a Let Me Go rövid kommentárjának bevezetőjében.

Lehet, sőt alighanem bizonyos, hogy a rocksztár a kapcsolatkezelések mestere, a dal keletkezésében pedig nyilván a személyes élmények is nagy szerepet kaphattak, de maga a szám szükségképp egy legalább részben fiktív énről szól. Jagger nem véletlenül hasonlította a Rolling Stones koncertjeit valamiféle zenés színházi produkcióhoz, amelybe azért kellenek mindenféle látványelemek, mivel mindvégig ugyanaz a néhány ember van a színpadon, ami idővel bizony unalmassá válhat. Ez az analógia is félreérthetetlenné teszi a szerep és személyiség különbségét, amelyet a könyv zenei szakíróinak illett volna következetesen megőrizniük. Összekeverésük ugyanis a nem elég szofisztikált befogadói mentalitás jellegzetes sajátossága.

A szerzők (és persze a fordító) stílusa néha olyan kollokvializmusokba, nyelvi modorosságokba vált át, amelyek egy ilyen – komolynak tűnő – könyvben zavaróvá válnak.

A kritikusok például „beszólnak” a zenekarnak, a keményebb hangvétel minduntalan „zúzósnak” minősül, az igazi rock and roll pedig egyszersmind folyvást „őszinte”, akármit jelentsen is ebben a kontextusban ez a jelző. A „laza” nyelvhasználat, a kommentárok tágra szabott igényszintje, valamint a kép- és a betűméret aránya egyaránt arra utal: e kötet valamennyi közreműködőjének jól érzékelhető célja egy kommersz, tömegfogyasztásra szánt kiadvány létrehozás volt. Ami egyébként teljesen rendjén való törekvés.

A koncert egyúttal zenés színházi produkció is

Akadnak azonban olyan gondok is, amelyek a sikerorientált termékekben sem fordulhatnának elő. Érthetetlen például, hogy maradhatott javítás nélkül az ilyen mondat: „Mégis mi a fenéért hangolnák (sic!) be valamit, amit utána ütni-vágni fogok?” Vagy ez: „Jaggert egyszer megkérdezték a Creem hasábjain, hogy nem szeretett-e volna (sic) színes bőrű emberként megszületni.” Továbbá: „Még a Timesban is megjelent egy szerkesztőségi cikk, ami megkérdőjelezte az ítélet súlyosságát. Az volt a címe, hogy »Miért tesznek kerék alá egy pillangót?«” Nos, nem ez volt. Az újságban ugyanis ez állt: Who breaks a butterfly on a wheel? Magyarul: Ki tör kerékbe egy lepkét? (William Rees-Mogg írásának híres címe egyébként idézet Alexander Pope egyik episztolájából.) Végül a könyv zárásaként van ugyan egy tárgy- és névmutató, ebben viszont meglepő módon nem szerepelnek olyan fontos zenésztársak, mint Blondie Chaplin, Bernard Fowler, Darryl Jones, Bobby Keys vagy Chuck Leavell stb. Groteszk módon még az egykori szólógitáros, Mick Taylor is hiányzik, vagyis a filológiai apparátus jobbára használhatatlan.

A Rolling Stones eredeti közönsége többé-kevésbé ismeri a könyvbeli históriát, életét végigkísérték a bemutatott lemezek, s el-eljutott a koncertekre is. Ennyiben maga is a sztori részévé lett. Számára evidencia, hogy – mondjuk – Brian Jonest Mick Taylor követte, akinek a helyére aztán Ron Wood lépett. A zenekar aktivitása azonban újabb és újabb rétegeket hódíthat meg, ők viszont innen (is) megkaphatják a tájékozódáshoz szükséges információhalmazt. S persze, a beavatottabbak is szívesen lapozgathatják az ilyen kiadványokat – nagy úr a nosztalgia.

„Elmondtak egy történetet, boldoggá tettek másokat”

„… amikor mások, nálam fiatalabb srácok odajönnek hozzám, rájövök, hogy csak egy vagyok a trubadúrok, vándorénekesek, balladaköltők és történetmondók hosszú sorában. Bizonyos értelemben az a bizarr érzése támad az embernek, hogy ehhez a különös családhoz tartozik. De senki nem hord névjegykártyát. Nincsenek titkos kézfogások. De van ez a csodálatos folytonosságérzet, ahogy visszamégy az idő ködén át. És csak egy vagy azok közül a fickók közül, akik elmondtak egy történetet, boldoggá tettek másokat, elénekeltek egy dalt, és veled is törődtek, hogy ne érje szó a ház elejét” – meditálgat Keith Richards (az idézetet Victor Bockris híres monográfiájából vettük). A gitáros dalszerző itt tehát szinte filozofikus mélységben reflektál önnön mesterségének-művészetének egyetemesebb dilemmáira.

Richards eszmefuttatásával mindenekelőtt azt szeretnénk kiemelni, hogy egy magasabb szellemi színvonalú közelítésmód egyáltalán nem lenne idegen a Rolling Stones zseniális muzsikusainak, előadóművészeinek kultúrájától.

Ilyen, emelt minőségű, részletgazdag monográfia azonban, úgy tűnik, még várat magára. Annál is inkább, mivel a történet még „írja önmagát”. De biztos, hogy egyszer majd megszületik.

Az éhezés és a kétségbeesés pusztáin tart a különös szerelvény Kazanyból Szamarkand félezer rongyos és éhező utcagyerekkel. Egy mindenre elszánt bolsevik a parancsnoka, akinek csak pár segítője van. Ez Guzel Jahina legutóbbi könyvének zanzásított története, de a Szerelvény Szamarkand felé sok minden másról is szól. Például Oroszország múltjáról és terheiről, amelyet cipel magával ma is.

Helikon, 436 oldal, 5499 Ft

Most kell jó orosz könyveket olvasni! Igen, épp most, és nem csak azokat, amelyek politikailag teljesen korrektek, tehát megfelelnek a háborúval és az orosz birodalmisággal kapcsolatos politikailag korrekt elvárásnak. Mármint az ún. nyugati értelmiségi cenzorelvárásokra gondolok, amelyek – bocsánat – bolsevik túlbuzgalommal vetik magukat rá minden jelre, amelyben akár a múltban is valamiféle olyan eltévelyedést fedeznek fel, ami ma akár igazolásul szolgálhat az orosz állami propaganda tébolyához. Az ilyenek kitörölnék a világirodalomból, betiltanák Puskint, Dosztojevszkijt, Bulgakovot, de még Joszif Brodszkijt is a tévelygőnek nyilvánított verseikért, szövegeikért. Zsenik is írtak vad marhaságot, vagy vallottak időnként tébolyult nézeteket.

Dehát hogyan akarjuk megérteni a megérthetetlent, az irracionális vadságot, amely most történik, ha nem olvasunk orosz irodalmat? Mert az sem igaz, amit Fjodor Tyutcsev írt rongyosra idézett versében, hogy Oroszországot nem lehet megérteni, csak hinni lehet benne. Honnan kapnánk fogalmat az orosz társadalomról, az orosz ember gondolkodásáról, hitvilágáról és tévelygéseiről, ha nem az irodalmukból? Az ukránokat sem érthetjük meg, mert ők is az orosz klasszikusokon nevelkedtek, legfeljebb azok ellenében határozzák meg magukat. Arról nem is beszélve, hogy milyen élményektől fosztjuk meg magunkat, ha nem olvasunk orosz könyveket.

Ilyen nagyon orosz könyvet írt a tatár születésű, oroszul író Guzel Jahina. Az írónő az elmúlt években valósággal berobbant az orosz és a világirodalomba egymást követő regényeivel. Első kötete a 2015-ben megjelent Zulejka kinyitja a szemét volt, amellyel minden lehetséges orosz irodalmi díjat besöpört, majd ezt követte A Volga gyermekei címet kapott regény. Most pedig, egy évvel az orosz nyelvű kiadást követve a magyar olvasó is kezébe veheti a harmadik regényt, a Szerelvény Szamarkand felét, ismét Soproni András értő fordításában.

Egy megrendítő, nagy utazás (FOTÓ: dreamstime.com)

Mind a három Jahina-könyv történeti és családregény egyszerre. Családregény annyiban, hogy Jahina a maga nagyszüleitől örökölt történeteit is beemelte a hömpölygő elbeszélésekbe, amelyek az oroszországi 20. század elképesztő és embertelen fordulatait mutatják be. A Zulejka az ún. „kuláktalanításról”, a gazdagnak minősített paraszti réteg elleni kegyetlen akcióról szól. Egy ilyen alkalommal Jahina egyik nagyanyját családjával együtt telepítették ki több ezer kilométerre. A Volga gyermekei a Volga mentén élt német telepesek tragédiájának történetét meséli el, egyúttal egy nemzeti-kulturális közösség felszámolásának, eltűnésének regénye is. Jahina nagyapja iskolai némettanár volt, ez a világ így került hozzá közel. A másik nagyapja viszont a húszas években utazott egy olyan vonaton, amely az éhínség elől a viszonylag jól ellátott Közép-Ázsiába menekített gyerekeket Tatárföldről. Egy ilyen nagy utazás története a legújabb regény.

A regény elején Gyejevet (nem tudjuk meg sem az apai, sem a keresztnevét, az életkorára is csak következtethetünk, húszas évei elején járhat), a szállítási részleg avagy parancsnokság tagját azzal bízza meg Kazanyban a parancsnoka, hogy vigyen el egy erre a célra összeállított szerelvényen ötszáz éhező gyereket a Volga mentéről a turkesztáni Szamarkandba. A szerelvény felszereléséről, ellátásáról, személyzetéről neki kell gondoskodnia. Ehhez kap egy felhatalmazást és mellé rendelnek egy komisszárt. Ő Belaja, a történet másik fontos hőse, a Gyejevnél pár évvel idősebb nő. Belaja is árva, egy monostorban nevelkedett, így lett maga is nevelő, majd a Gyerekbizottság munkatársa.

Ez az a szervezet, amelyet a hatalom azért hozott létre, hogy a polgárháború után elárvult, otthontalanná lett, s csapatokban kóborló gyerekeket megmentse, visszavezesse az éppen radikálisan átalakuló társadalomba.

Az orosz utakat, városok utcáit ugyanis ekkor már ellepték az éhező gyerekek, akiket „gondoskodás, felügyelet nélkülieknek”, orosz műszóval bezprizornyikoknak hívtak. Ők olyan telepekre kerültek, mint amilyet a ma méltatlanul kezelt Anton Makarenko is vezetett. A bizottság vezetője ekkor a lengyel születésű bolsevik forradalmár Feliksz Dzerzsinszkij volt, a Cseka rövidítésű szovjet politikai rendőrség és kémszolgálat alapítója.

Az éhezés több ezer gyermeket érintett

A rettenetes gyermekéhezés, a tömeges árvaság a regény egyik fő témája. A gyerekek tragédiája persze csak egy nagyon vérlázító része volt annak a számunkra ma már nehezen elképzelhető kaotikus állapotnak, amely a húszas évek elején uralta Oroszországot. A polgárháború 1923-ra formálisan véget ért, de béke nem volt. A korábbi rendszer szétesett, új nem állt a helyére. A vidék is hadszíntérré vált. A bolsevik hatalom szinte a teljes gépezetét bevetette, hogy működtetni tudja a hadikommunizmust, legalább annyira, hogy a nagyvárosok lakóit, a munkásosztályt elláthassa élelemmel. Így rabolta le az orosz vidéket, amelyet a korábbi világháborút követő polgárháború után egymást követő járványok, mindenféle természeti szerencsétlenség és politikai háborúskodás sújtott.

Jahina nagyon jó, ha a folyamatos háborús állapotot, s ennek az emberi tudatra való hatását kell érzékeltetni. Az éhínséget, valamint az éhezés változatos testi megjelenését pedig különösen megdöbbentő erővel írja le.

A család nélküli, bandákba verődött gyerekek megpróbáltatásait, világát még erősebb színekkel festi. Gyejev és Belaja feladata, hogy egy kazanyi gyermekotthonból elvigyenek ötszáz éhező gyereket, és a több ezer kilométeres úton életben tartsák őket, amíg elérnek a kenyérrel és gyümölcsökkel teli Turkesztánba. A parancsnok érzelmes ember, képtelen a hivatali szigorra, minden éhező gyereket elvinne magával. Dacol a komisszár és a bölcs felcser tilalmával, és az otthonból elviszi a haldoklókat is. Később az út során kóbor kölyköket vesz fel, így tartja fenn a szerelvény eredeti, ötszázas létszámát.

A remény városa: Szamarkand

Az utazás egyben kegyetlen kaland is. A szerelvény hiányos ellátmánnyal indul, Gyejevnek azonban folyamatosan kell gondoskodnia kell az éhezők ellátásról. A vonatnak fűtőanyagra és vízre van szüksége, a gyerekeknek gyógyszerre, élelemre, néha húsra, tejre, neki pedig mindezt az elképzelhetetlen hiány és zűrzavar körülményei között kell megoldania. Egy olyan világban, ahol megszűnt a pénzgazdálkodás, a kereskedelem gyakorlatilag tilos, még a morzsákra is a Cseka és a hadsereg vigyáz. A parancsnok a feladatot teljesíti, az ötszáz gyerek megérkezik Szamarkandba.

A történetben rengeteg a küzdelem és a feszültség, miközben nincsenek igazán „rossz emberek”. Gyejev gyerekmentő fanatizmusa nem hiábavaló, gyakran teljesen váratlan alkalmakkor és emberektől kap segítséget. Mellé állnak a hozzá hasonló csekisták, a begyűjtő osztag parancsnoka, sőt még a vasutasok is. Váratlan szolidaritásban részesül egy ellenforradalmár kozák csapattól, majd a turkesztáni baszmacsok muzulmán harcosaitól.

A drámai képek néha izgalmas kalandokkal, filmszerű jelenetekkel váltakoznak. Megrendítő a képsor, amelyben a kozák csapat a gyerekvonat eredetileg mozgó kápolnavagonjában vesz részt ortodox liturgián. Gyejev, a hithű kommunista dühöng a vallási szertartás miatt, de megadja magát, mert a kozákok kisegítik őket. A misszió még egy segítséget kap, ezúttal a közép-ázsiai muzulmán „ellenségtől”. Ez a fejezet is valóságos filmjelenet. A parancsnok lelkes kommunista hite különös megvilágítást kap a komisszár sokkal bürokratikusabb, intézményi szemlélete mellett.

A sztálinizmus ismét egyre népszerűbb

Főhőseinkről azonban nem lehet elmondani, hogy makulátlanul „jóemberek” lennének. Ez a szerep a mellék hősöknek, Bugnak, az öreg felcsernek és Fatimának, a magasan iskolázott tatár nőnek jut. Ők azok, akik a maguk életpéldájával, bölcsességükkel szinte átértelmezik Gyejev világát és küldetését. A parancsnok a polgárháború kegyetlenséggel zsúfolt világából cipeli magával a személyes felelősség terhét. Nem tud szabadulni azoktól az esetektől, amikor maga is részese, de legalábbis tanúja volt a forradalom nevében elkövetett szörnyűségeknek. A regény tele van szörnyű epizódokkal és szívszaggatóan érzelmes jelenetekkel.

Nem lenne orosz regény, ha Jahina nem illesztene a történetbe olyan víziókat, életfilozófiai üzeneteket, amelyek megjelentek korábbi regényeiben is.

Lev Tolsztoj mai tanítványa ebben. Egyúttal gondos kutató is. Sok olyan forrásból merít, amelyeket pár évvel az éhínség után vetettek papírra a túlélők. Olvasott egykori újságcikkeket, a bezprizornyik-világról szóló leírásokat, a bandákban kószáló gyerekek sajátos bűnözői kultúráját és nyelvét rögzítő kutatásokat.

Még csak részleteket olvastam tavaly ebből a könyvből az orosz interneten, amikor Jahina interjút adott nekem. A beszélgetést a Népszava közölte, s ebben főleg arról kérdeztem, mi az oka, hogy munkássága a korai szovjet korszakra összpontosul? Miért tartja fontosnak, hogy felelevenítse ezt a világot, különösen, amikor a sztálinizmusnak növekszik Oroszországban az ázsiója.

Guzel Jahina

Guzel Jahina akkor így fogalmazta meg a Szerelvény Szamarkand felé lényegét: „A harmadik regényben az volt a szándékom, hogy ne csak az éhező gyerekek megmentéséről szóljon a történet, de a szovjet jelenség lényegéről, kettősségéről. A szovjethatalom első évtizedeiben gyakran ugyanazok az emberek hajtottak végre bűnöket és hőstetteket: öltek a polgárháborúban, elkobozták a gabonát és ezzel a parasztokat tényszerűen éhhalálra ítélték, az állami erőszakszervezetekben szolgáltak, azaz részt vettek a tisztogatásokban. Eközben ugyanazok valódi hősök is voltak: mentették az éhező gyerekeket, harcoltak a keleti nők felszabadításáért, feláldozták magukat a második világháború frontjain. Akkor kik ezek az emberek – gyilkosok vagy hősök? És miként tekintsünk rájuk, ha az egyértelmű értékelés lehetetlen? Ez a Szerelvény Szamarkand felé fő kérdése.”

GUZEL JAHINA korábbi művei: A Volga gyermekei; Zulejka behunyja a szemét

Lorraine Kaltenbach: A katonakirályné titka | Vér Eszter Virág kritikája

Kevés hiteles könyv jelent meg eddig Sisiről és családjáról. Mi is írtunk már testvére, Mária Sarolta életét bemutató, valamint egyik udvarhölgyének, Festetics Máriának visszaemlékezéseiből válogató könyv kapcsán. Most a Helikon kiadó egy francia újságíró nemzetközi szinten is szenzációt keltő munkájához nyúlt. Lorraine Kaltenbach regénye a fentiek fényében váratlan meglepetést hozott Sisi húga kapcsán.

Helikon, 240 oldal, 3999 Ft

A személyes jelleg, az egyes szám első személyben megjelenő narrátori megközelítésmód akár írói fogás is lehetne. Esetében ezzel szemben egy valódi családtörténeti kutatás során kibomló titok nyomába eredő újságíró személyes tapasztalatai jelennek meg, kutatástörténeti egységet képezve a családi levelezés, az anyakönyvi bejegyzések, a gyászjelentések és az újságtudósítások után kutatva. A kötet mottójául választott Jacques Boucher de Perthes-től származó idézet minderre kiemelt hangsúlyt helyez: „Az ősöktől őrzött emlék a népek levéltára és a világ családfája.”

A szerző a Figarónak adott interjújában a kötet műfaji sajátosságait tekintve annak hibrid jellegét hangsúlyozta, mely valóban különleges nézőpontot jelent. Félig életrajzi regény, részben személyes beszámolókkal megszakítva a kötet hőseiről, egyéb kutatás- és családtörténeti kitérőkkel keretezve, mely a könyv megírását megelőző három évig tartó anyaggyűjtés „kulisszatitkaiba” enged betekintést. Az általa alkalmazott módszerek is döntően zsurnalisztikusak, kevertek. Saját bevallása szerint szigorúnak és következetesnek kellett lennie, a kutatások során gondosan dokumentálva az általa feltárt adatokat, hogy szándékai szerint később „átadhassa a stafétabotot az igazi [céhbeli] történészeknek”. E „kevert” forma közben arra is lehetőséget biztosított számára, hogy műkedvelőként figyelmen kívül hagyhassa a tudományos szempontokat s az ebből fakadó kötelező szabályokat. Így az írói szabadság és felszabadultság jegyében hősei bőrébe bújhatott, próbálva megérteni érzéseiket, cselekedeteik motivációit és esetlegesen olyan észrevételeket is megfogalmazni, melyekről források még nem álltak rendelkezésére.

Esetenként átlényegül – s bennünket, lázas olvasókat is erre késztet – egy katolikus, legitimista és a Risorgimentot határozottan elutasító hősnővé.

Újragondolásra készteti az olasz nemzet születésének győztesek által írt krónikáját, mivel a károsultak, elüldözöttek oldaláról láttatja az ebből fakadó nehézségeket, az egyes elfoglalt területek leszakadását, elpusztítását, miközben a korábbi vezetők küzdelmeibe, sorstragédiáiba is betekintést enged.

Mária 1860 körül (FOTÓ: rct.uk / G. Reiger)

Munkája egyfajta tudatosan felvállalt tisztelgésnek is tekinthető Sisi családja előtt, s az irántuk érzett tisztelet, csodálat és szeretet a kötet minden sorát áthatja. A családtagok közül kiemelkedik Marie Louise von Larisch-Wallersee grófné, aki, a 20. század elejére teljesen elszegényedve, a családi titkok felfedéséből, illetőleg kreálásából remélte anyagi helyzetének rendezését. Így az Erzsébet királynéról szóló munkáját követően másik híres nagynénje, jelen kötet főszereplője, Sisi húga, a két Szicília utolsó királynője, Mária Zsófia (1841-1925) – általa csak részben ismert – személyes tragédiáját „bocsátotta áruba” a 1936-ban megjelent Die Heldin von Gaete – Tragödie enger Königin című kötetében. Ebben – azóta megcáfolt állítása szerint – a trónról letaszított királyné a római száműzetése idején Armand de Lavayss belga gróf kedvese lett, akinek titokban ikreket is szült. Eltitkolt gyermeket egyébiránt – feltehetően szintén anyagi haszonszerzés és mítoszrombolás céljából – Erzsébetnek is tulajdonított a későbbiekben.

Kaltenbach hosszas kutatásai számos ponton módosították, családtörténeti adalékokkal tisztázták Mária nápolyi exkirályné életének egyes, titkolni kényszerült mozzanatait, így jelen kötet a Wallersee-től származó pontatlan adatok újabb revíziójára sarkall. Például az általa tévesen belgának gondolt gróf valójában a belga-francia zuávokból álló pápai ezredben szolgáló Charles Felix Emmanuel de Lavaÿsse (1837-1868) gróf volt, akivel egyetlen közös gyermekük, Marie Louise Élisabeth Mathilde Henriette de Lavaÿsse-Châteaubourg (1862-1885) 1862. november 24-én született az augsburgi Szent Ursula kolostorban.

A katonakirályné titka egy nagy, életre szóló szerelem mementója, amely az érintettek számára a boldog, gondterhes kezdetet követően csak gyötrődést hozott, életüket örökre megváltoztatva.

A mű szüzséje alapján a téma valóban nagyregénnyé formálásért „kiált” (a magyar fordítás Balla Katalin munkája). A szerző finom érzékkel tárja fel a Máriára dinasztikus érdekből ki- és rákényszerített eseményeket. Kezdve mindjárt az 1859. január 8-án Münchenben, képviselők útján megkötött házasságával a Bourbon-ház nápolyi ágából származó Ferenccel, a nápoly-szicíliai trón várományosával. (A kor normáit követve a szertartást a menyasszony testi éréséig elhalasztották.) Esküvőjüket 1859. február 3-án Bariban személyesen is megerősítették, megismételve a szertartást Calabria hercegével, II. Ferdinánd nápolyi király legidősebb fiával.

II. Ferenccel 1860 körül

Frigyüket nem követte harmonikus közös élet, sem a trónra kerülésüket követően, sem a családi életet tekintve. Ez utóbbiban, Erzsébethez hasonlóan, szintén meghatározó volt anyósa elutasítása, valamint a házasfelek természetének különbözősége és idegensége, noha egyes beszámolók kapcsolatuk jellegét testvéries jelzőkkel illették. A királyság fennmaradásáért hozott áldozatuk hiábavalónak bizonyult, II. Ferenc sógora, Ferenc József a saját birodalmának bel- és külpolitikai válságai közepette nem tudott támogatást nyújtani felesége, Sisi családjának. Erzsébet a krízis súlyossá válása idején előbb Madeirán, majd Korfun tartózkodott, s a sajtóban megjelent – nem ellenőrizhető – híresztelések szerint húga szökése esetén menedéket biztosíthatott volna számára, ahogyan később hosszasabb velencei időzése idején is.

A kötet a testvérek egymás közötti kapcsolatában, valamint a családtagok érintkezésében is elénk tár új összefüggéseket, a leírások regénybe (esetenként fikcióba) ágyazottsága mellett. II. Ferenc nápoly-szicíliai királyt a Garibaldi vezette csapatokkal szemben elszenvedett vereségek következtében 1860 októberében detronizálták. A gaetai kapitulációt követően feleségével, Máriával, valamint a többi, szintén száműzetésbe kényszerült családtagjával együtt Rómába menekült, IX. Pius pápa „oltalma alá” helyezve magukat. Emigrációjuk idején kormányalakítással, csapatok szervezésével hatalmuk visszaállítását tervezték.

Máriát a gaetai ostrom során tanúsított magatartása a 19. század kiemelkedő nőalakjainak sorába emelte.

1861 körül

Helytállása, hősiessége olyan nemzetközi hírnevet biztosított számára, mely számos szerzőt, köztük Jókai Mórt is megihlette, de emblematikussá vált alakját Proust (a címadás egyébiránt őt idézi), Daudet, Lampedusa is megörökítette. Ekkor szerzett nimbuszát egy ma is joggal visszatetszést keltő, lejárató kampánnyal próbálták megsemmisíteni: 1861-ben pornográf kollázsokat terjesztettek róla. Mária „bukására” tehát – a korábbi, szintén hírnevének csorbítását szolgáló, neki tulajdonított képzelt szerelmi viszonyokat követően – feltehetően 1861 őszén vagy telén került sor, ekkor találkozott ugyanis a pápa védelméért fegyvert fogó francia arisztokratával.

Lavaÿsse gróffal való kilovaglásain Mária kíséretében húga (ekkor már sógorának, Trani grófnak a feleségeként), Mathild is megjelent, aki később, kapcsolatuk elmélyülése során is segítségükre lehetett. Házasságának kudarca egyes források szerint a kötelék felbontásának kezdeményezésében is testet öltött, de ez irányú tervei meghiúsultak, az érintett családok részéről egyáltalán nem kapott támogatást családi helyzete rendezéséhez. Feltehetően ekkor, politikai és magánéleti válságának mélypontján dönthetett életének újrakezdéséről, különösen azután, hogy nyilvánvalóvá válhatott számára a várandóssága. Az udvarból való hirtelen bajorországi távozását rossz egészségi állapotával indokolták, amely az elszenvedett megpróbáltatások ismeretében mind fizikai, mind érzelmi tekintetben indokoltnak is tűnhetett. Hosszú időn át ezzel sikerült a közvélemény figyelmét elterelni. Különösen azt követően, hogy kiszivárgott zárdába vonulásának és az ezzel járó elzárkózásának híre, valamint férjéhez való visszatérésének elutasítása is. Utóbbit – Ferenchez hasonlóan – vallási okokkal magyaráztak, amit ekkori életvitele igazolhatott is.

Lorraine Kaltenbach

Lavaÿsse gróf kapcsolatteremtési kísérletei szerelmével, Máriával a környezet ellenállása (védelmezése?) következtében kudarcot vallottak. Végül, a novemberi szülést követően, már betegen érkezett Augsburgba, ahol feltehetően egy egyezség eredményeképp magához vehette gyermekét. Eközben Mária – a szerző feltételezései szerint –, kiharcolva Daisy számára az apai gondoskodás lehetőségét, ennek fejében ígéretet tett elhagyott férjéhez való visszatérésre. Daisy a szerző dédanyjának egyik unokatestvére volt, már csak ezért is féltő figyelemmel követi a gyermek sorsát, akinek létezéséről eddig mindössze néhány bizonytalan forrásértéket képviselő munkából értesülhettünk, sok-sok tévedéssel, imaginárius elemmel tarkítva.

Kaltenbach megindító leírásában az egymástól elválasztott szerelmesek lehetőségeikhez mérten igyekeztek gyermekük számára elfogadható életet teremteni, noha a viszontagságokkal tarkított rövid élete során számos veszteség érte: „Milyen borzalmas események sora! Ahogy felállítom a családfa-kezdeményt, látom, hogy a szerencsétlen kislány négyévesen elvesztette apai nagyanyját, ötévesen az apját, hétévesen a nagyapját, tízévesen az egyik nagybátyját, tizennégy évesen a másikat, tizenhat évesen a harmadikat. Tizenhét éves, amikor Laure nagynénje, a tüzértiszt felesége is meghal. A zuáv utolsó öccse pedig két évvel előzi meg a sírban. Valóságos temető a család…”