Klasszikusok képekben

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd; George Orwell: Állatfarm | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Az amerikai kultszerző klasszikus műve képregényben, míg Orwell örökzöld tanmeséje remek illusztrációkkal született újjá. Albert Monteys és Ryan North bátran nyúlt az alapanyaghoz és ezernyi ötlettel adaptálta Az ötös számú vágóhíd sokrétű és finom iróniával dolgozó világát. Ralph Steadman rajzain pedig még soha nem voltak ennyire visszataszítóak a vezető kasztot alkotó disznók és esendők a négy lábon maradó egyenlők.

Újabb kötettel bővült a Helikon kiadó klasszikusokat feldolgozó képregénysorozata. Tavaly ilyenkor George Orwell 1984 című regényét a brazil származású Fido Nesti rajzaival vehettük kézbe (itt írtunk róla bővebben), most pedig Kurt Vonnegut leghíresebb művét adaptálta a Barcelonában született Albert Monteys. Ami, valljuk be, nem könnyű feladat. Az amerikai regényíró ugyanis Az ötös számú vágóhídban járatta tökélyre sajátos szemléletmódját és iróniáját, sci-fibe csomagolt társadalom- és civilizációkritikáját, és mindezt olyan frivol elbeszélés-technikával megfejelve, ami egycsapásra kultszerzővé avatta.

Nem is annyira az idő- és térbeli ugrálások – az idő tralfamadori felfogása – megjelenítése okozott gondot. Ezzel jól megbirkózott az 1972-es moziváltozat is, amelyben Michael Sacks alakította a kívülállók számára különcnek és hajbókosnak (olykor kifejezetten bolondnak) tűnő főhőst, Billy Pilgrimet. A rendezés az éles vágásokkal remekül adta vissza az időben elszabaduló, a történetsíkok és bolygók között kedvére ide-oda kalandozó katonát és látszerészt, aki Vonnegut második világháborús hadifogságát és Drezda szőnyegbombázásának keserű élményét éli át.

A váltásokat a képregény is remekül adja vissza. A háborús jeleneteket a komorabb, a monokróm felé hajló színek, az amerikai mindennapokat a harsányabb, míg a tralfamadori „idillt” a sterilebb, lilásabb árnyalatok különítik el. De Albert Monteys még ezeken kívül is számos stílust és technikát alkalmaz, hogy visszaadja a regény sokrétűségét. Amikor Pilgrim tévét néz, a filmet színtelen skiccekkel adja vissza, a sikertelen sci-fi szerző, Kilgore Trout képregényeit (képregény a képregényben!) a korabeli rajzok modorában tálalja.

És végre megnézhetjük azt is, hogy milyen egy tralfamadori könyv, amelyben a nyelvet képek helyettesítik rövid és sürgős üzenetekként. Megrázóak az utolsó oldalak éjfekete kockái, amelyekbe könnyedén beleképzeljük Pilgrim halálát, ahogy a kattant Lazzaro betartva mániákus ígéretét, végül lelövi. A Billy életútja a képregény elején remekül adja vissza azt az időszemléletet, ahogy a tralfamadoriak látnak minket: több, egyszerre létező pillanatban éljük az életünket csecsemőkorunktól a halálunkig, ami az idegen lények számára csupán egy állapot, mikor is az illető „meglehetősen rossz bőrben van”.

A szövegért felelős Ryan North bátran nyúlt az alapanyaghoz, a feldolgozást „némiképp a Tralfamador bolygón honos, sürgönyszerű és skizofrenikus történetek modorában” vezeti elő. Vagyis a regény mellett látjuk annak keletkezését is, hiszen maga Vonnegut árulja el a könyv előszavában, hogy 1964-ben Drezdába utazott egy katonatársával, mert így akart túllendülni a holtponton, amit a várossal kapcsolatos élmények megírása jelentett. Az is jól adja vissza a regény iróniáját, kissé mindent idézőjelbe tévő gesztusát, hogy a szerző a saját főhősét/alteregóját faggatja annak élményeiről hófehér háttér előtt. Mert épp itt bicsaklott meg kissé a film, hiszen a regény folyton ide-oda mozog a háború abszurditásig fokozott értelmetlensége, a csontig hatoló valóság és annak felülírása között. Finom és elegáns játék, amit a képregény remek formaérzékkel és ezernyi ötlettel képes megjeleníteni.

Új fordításban olvashatjuk Orwell másik klasszikusát, az Állatfarmot, de az új kiadást nem igazán ez teszi látványossá, hanem Ralph Steadman karakteres rajzai. Gyerekkoromban még megszokott volt, hogy a felnőtt regényeket is illusztrálták, mára ez jobbára a gyermek- és ifjúsági művek kiváltsága maradt, a nagyregényeket és az örökzöldeket a szikár és tekintélyes betűtengerről lehet felismerni, a vizualitás egyetlen terepe a borító (és néha egy-egy jól kitalált tipográfia). Ezért is nagy élmény az Állatfarm „képes” verziója.

Steadman egyszerre képes megidézni a gyerekrajzok tiritarka világát, amely fokozatosan vált át a regény véres valóságává, egyre félelmetesebbé és fenyegetőbbé varázsolva a rajzokat. Érdemes végigkövetni a disznók ábrázolását, akik fokozatosan veszik át a farm irányítását, majd egyenlőbbek lesznek az egyenlőbbeknél, hogy végül két lábra állva teljesen beolvadjanak az emberek világába. Amilyen kiábrándító és kijózanító változás ez, olyan tragikus a naiv, magát halálra dolgozó Bunyós pusztulása.

Napóleon és követőinek mostani megjelenítése már azért is érdekes, mert annak idején – a második világháború vége felé – négy kiadó is visszadobta a kényesnek ítélt kéziratot. A fülszövegben olvashatjuk az egyik visszautasító levél szempontjait. Az még nem lenne baj, hogy a tanmese általában a diktátorokról és a diktatúrákról szól, az viszont már gond, hogy a cselekmény könnyen a Szovjetunióra – vagyis az angolok kulcsfontosságú szövetségesére – vonatkoztatható, és az is, hogy az uralkodó réteget a nem túl szalonképes disznók alkotják. „A disznók vezető kasztként való megjelenítése kétségkívül sok embert sérteni fog, különösen azokat, akik egy kissé érzékenyek – márpedig az oroszok ilyenek”.

Pedig ők még nem is láthatták előre Steadmannek a „sértést” kimaxoló illusztrációit.