Guzel Jahina: A Volga gyermekei | Miklós Gábor kritikája
Első nagy könyve, a Zulejka kinyitja a szemét már megmutatta az utat, amelyen Guzel Jahina halad. Regényekben tárja fel Oroszország huszadik századi világát, és a benne élő különböző népek sorsát, tragédiáját. Új könyvében a volgai németekről mesél a fantázia és a tények varázslatos keverékével.
Zulejka, az írástudatlan tatár parasztasszony életmeséje Tatárföldről indult, de a „kuláktalanítás” nagy története az egész szovjet világot leírja: a diktatúrává lett utópiát a maga tetteseivel és áldozataival, hőseivel és ellenhőseivel. Ez folytatódik a most már magyarul is olvasható, oroszul három évvel ezelőtt megjelent A Volga gyermekeivel. Eredeti orosz címe: Gyétyi moi, vagyis Gyermekeim. Így fordult az országába hívott németországi telepes parasztokhoz, a szintén német földről importált cárnő, Nagy Katalin.
A német telepek a 18. században keletkeztek Oroszországban. A cárizmus nem csak parasztokat telepített be, de tudósokat, katonákat, hajósokat és más szakembereket is – elsősorban a német nyelvű országokból. Németország a maga feldaraboltságával, szűk világaival különösen szorító és kilátástalan hely lehetett, és az agrárnépesség számára sem volt más lehetőség, mint hogy más helyeken keressenek földet, és ott folytassák az óhazában elkezdett életet. Amikor visszatértek, újra kellett tanulni a nyelvüket is, de nyilván nem csak a nyelvtudás hiánya különböztette meg őket a németországi németektől. Kétszázötven év Oroszországban sajátos mentalitást alakított ki bennük.
Van tehát egy történet, amely a 18. század derekán kezdődik, amikor különböző német fejedelemségek területéről Oroszországba áramlanak a telepesek. Jelentős részük a Volga mentén létesített falvakba. Földet kapnak, viszonylag privilegizált életet élhetnek. Legalábbis a félig rabszolgasorban élő adható-vehető oroszországi jobbágyokhoz képest. A volgai németek sajátos félig-meddig elkülönült életet élnek. Egyik falujuk Gnadental, közel a kazah sztyeppékhez. Itt iskolamester Jakob Bach, a történet elején talán harminc körüli agglegény. Ő tanítja mindenféle tudományokra a falu gyerekeit németül.
Bach kötelességtudóan teljesíti iskolamesteri feladatait, de életét a német költészet világában éli. Elvarázsolt lélek. Egészen addig tart számára is kínosan unalmas léte, amíg nem kap egy levelet, amelyben üzleti megbeszélésre hívja egy bizonyos Grimm a Volga túlpartjáról. Bachot átviszik a folyón, ahol egy tanyát talál. Grimm, a tanyásgazda felfogadja őt, hogy tanítsa meg lányát rendesen beszélni németül, egyáltalában tanítsa mindenre. A lányt, Clarát azonban nem láthatja, az apa paravánt állít közéjük, hogy a lány „ne váljon a bűn edényévé.” A különös tanya, a láthatatlanul is elragadó lány elkábítja Bachot. Szavakkal ki nem mondott szerelem alakul ki közöttük. Grimm eközben felszámolja gazdaságát, lányával és szolgálójával elindul Németország felé. Clara azonban visszaszökik a tanyára, ahol ezentúl Bachhal együtt élnek – szemérmes, kevés szavú szerelemben.
Ennek a regénynek az egyik különös varázslata az, ahogy Guzel Jahina az idővel bánik. Sejthető, hogy a történet a huszadik század elején kezdődik, de a szerző nem köti naptári napokhoz a cselekményt. Hősünk sem a valós időben él.
Belső világát az irodalom tölti meg, miközben valós tanítói élete a német parasztok gazdálkodásához, a sztyeppe évszakaihoz, a Volgához kötődik.
Amikor kettesben maradnak Clarával a tanyán, teljesen kiszakad mindenből, ami Oroszországban zajlik az első világháború és a polgárháború éveiben. Különös páros. Remeteéletüket egy tragédia töri ketté. Egy kóbor banda megtalálja a tanyát, megerőszakolják az asszonyt. Clara terhes lesz, de a szülésbe belehal. Kislányuk, Antje a férfira marad, aki elveszíti a beszéd képességét. Kénytelen átevezni az elhagyott faluba, hogy tejet szerezzen az újszülöttnek. Elkapják.
Ekkor kezdődik Bach új élete. A falu új főnöke a nyomorék Hoffmann párttitkár, egy Németországból áttelepült kommunista, aki felfedezi, hogy a megnémult iskolamester a helyi szokások, telepesek és hiedelmek kimeríthetetlen forrása. Tőle ismerheti meg, hogyan élnek, gondolkodnak ezek az emberek, akiket ő át akar vinni a kommunizmusba, az emberiség napfényes jövendőjébe. Később meséket követel Bachtól, ezeket Hoffmann hozzápasszítja az aktuális pártvonalhoz, majd elviszi a helyi német laphoz. Bach írói karrierje megindul, a mesék népszerűek lesznek, még külön kötetben is kiadják, más nyelvre is lefordítják Hobach falusi tudósító műveit.
Bach tudathasadásos állapotba kerül. Írói sikereitől megszédül, szinte elkábul, amint megtapasztalja, hogy a falubeliek csoportosan olvassák a falusi tanács elé kirakott újságpéldányon az ő meséit, majd megbeszélik a történetet. Közben pedig elborzad, mert úgy éli meg, hogy a rémmesék valósággá lesznek a harmincas évek szovjet-orosz éveiben. Korábban is utaltam rá: Jahina történetében a falusi világ szikár ábrázolása elkeveredik a mesék és varázslatok világával. A párthatározatok abszurd nyelve átfolyik az átkok és a megmagyarázhatatlan csodák szférájába. Ahogy az idő is egyszerre kötött, valamint nyúlós és határtalan. A halál gyakori szereplő benne, de soha nem befejezett, ahogy a mesékben is visszafordítható.
Az időtlenség is része az írói módszernek. Bach, ez a különös alak, aki a sivár falusi tanítói létből a legmagasabb klasszikus költészet világába menekül, maga is alkotó lesz. Tündérmeséi pedig megtalálják olvasóikat. A Grimm-mesékben is feltűnő német mitológia és paraszti kegyetlenség bukkan fel bennük, és ez reflektál a kezdődő sztálini világra. Apropó Sztálin! Több alkalommal ő maga is beköszön a történetbe. Az író általa is tükrözi a sztálinizmussá alakuló rendszer brutalitását, ahogy az utópia egy kegyetlen, elnyomó gépezetté transzformálódik. A dokumentálható, brutális történelem és a mágikus világ keveredik eggyé a szövegben. Néha megkülönböztethető, és elválik egymástól a fantázia és a tény, olykor még színek alapján is, néha viszont azonos árnyalatú keverékké lesz az elegy. Ez is erősíti a varázs hatását.
A történet végül már nem mesés. Bachtól elveszik a lányát és Vászkát, a kirgiz kóbor kisfiút is, aki velük élt és nevelkedett a tanyán. A gyerekek otthonba és iskolába kerülnek. Bach látogatja őket, örül is az életüknek. Aztán felgyorsulnak az események, tömeges tisztogatás veszi kezdetét, és a szovjet németek kerülnek az NKVD (a KGB elődjének) célkeresztjébe. Bachot elítélik, lágerbe kerül, a háború alatt egy bányában hal meg – írja az epilógus. Lányát még a háború elején deportálják, amikor felszámolják a volgai németek autonóm köztársaságát. Ő az egyik lábát veszíti el egy balesetben. Vászka túléli a háborút, majd később megtalálja és feleségül veszi a lányt. Aztán falusi némettanár lesz. A kör bezárul.
Az olvasó nem azért vesz a kezébe egy közepesen testes kötetet, hogy abból tájékozódjék a huszadik századi orosz történelemről, a kisebbségek helyzetéről, vagy a kommunista utópia kudarcáról és a diktatúra kegyetlenségéről. Szórakozni akarunk, jó esetben lebegni az olvasmányban. De! Ez a könyv tolsztoji módon, az egyén életén, vágyain és kudarcain keresztül vezet el a nagy – máig ható – folyamatok megértéséhez. Azt hiszem, Jahina a mai kor egyik nagy írója. Népek élete, egy birodalom szétesése és átváltozása, egy történelmi kor elevenedik meg a billentyűzete alatt. A szöveg magyarul is varázslatos, ez Soproni András magas színvonalú fordítói munkáját dicséri.
GUZEL JAHINA korábbi műve: Zulejka behunyja a szemét.
