Háborúról hírekből hallani is borzalmas, de egy naplót olvasva egészen másképp megrendítő. Az Ukrajnát ért támadás első hónapját örökítette meg napról napra ebben a formában az orosz határ melletti Harkivban élő Szergej Geraszimov író, aki a városban maradt családjával, így az ostromról közelebbi képet kapunk, mint talán szeretnénk. Akármennyit is tudunk a háborúról, könyvét olvasva valami egészen más dolog válik világossá: az oroszok által bombázott városokban éppolyan emberek laknak, mint mi.

Helikon, 260 oldal, 3299 Ft

Az igazi hírműsorok immár hónapok óta az oroszok ukrajnai agressziójának fejleményeivel kezdődnek. A tájékozódni akarók innen értesülhetnek a háború szikár tényeiről. A hírnek ugyanis, ezt már az újságíró tanfolyamok legelső foglalkozásán megtanítják, a lehető legszárazabbnak, érzelemmentesnek, politikai-ideológiai szempontból semlegesnek kell lennie. Geraszimov naplója, mely a kelet-ukrajnai nagyváros első háborús hónapjának eseményeit rögzíti – műfaja lényegéből eredően – kiegészíti, a személyesség hitelesítő epizódjaival gazdagítja, így átélhetővé teszi a háború mindennapjairól szerzett tudásunkat. Mozgósítja empátiánkat. (A példás gyorsasággal kiadott, kiemelten aktuális művet Bartók Imre fordította.)

Ha máshonnan nem, a modern irodalom kultuszregényeiből, például Joseph Heller A 22-es csapdája vagy Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd (amelynek képregény feldolgozásáról itt olvashat) könyvéből tudhatjuk, hogy a háború szükségképp bővelkedik abszurd elemekben. A képtelenség Geraszimov naplójának is egyik alapélménye, hiszen az ukrán szerző (író, költő, műfordító) többször is hangsúlyozza: „Az összes gyerekkori barátom oroszul beszélt. Oroszul és angolul álmodom, de sosem ukránul. Még most sem, hogy az oroszok rakétákkal lövik a városomat, többségében olyanokat gyilkolva meg, akik oroszul beszélnek, oroszul gondolkodnak és oroszul álmodnak”. De egyáltalán: a 21. században európai (vagy bármilyen) városokat porig bombázni – maga a kiteljesedett irracionalitás, az elszabadult, puszta őrület.

Nem véletlen, hogy Geraszimov feljegyzései szerint a harkiviek napokig egyszerűen képtelenek voltak elhinni, feldolgozni, hogy ez megtörténhetett. Már csak azért sem, mivel „Harkiv orosz nyelvű város”.

De legalább ennyire abszurd, hogy az oroszok jelentős hányada vakon hisz a legvalószerűtlenebb és legprimitívebb putyini propagandatermékben is. Abban például, amelyik gátlástalanul szajkózza, „hogy az ukránok bombázzák Mariupolt, és ők igyekeznek eltörölni a saját városukat a föld színéről, a benne élő több százezer civillel egyetemben. Egy nő felhívja a moszkvai rokonát, és elküldi neki a pusztításról készült felvételeket, a moszkvai rokon azonban csak annyit felel, hogy „mi magunk pusztítjuk a saját épületeinket”. Ennél csak az képtelenebb, hogy a harkivi, tehát az áldozatok közé tartozó, ám eközben „putyinimádó” idős hölgy, aki kizárólag az orosz állami tévécsatornákat nézi, ugyancsak szentül meg van győződve arról, hogy a lakótelepét maguk az ukránok lövik rommá: „Te jó ég – mondja bámulatos ártatlansággal. – Sosem hittem volna, hogy ennyi náci él közöttünk!”

Nem ukránul álmodik

A föntebbi eset groteszk, már-már szatirikus vígjátékba illő, egyszersmind hátborzongatóan félelmetes. Mintegy poentírozottan mutatja ugyanis, hogy a média fórumait korlátlanul uraló, erkölcsi megfontolásokat nem ismerő hatalom miként él vissza az emberi naivitással, hiszékenységgel, ami persze – mint látható – bármikor lehet félelmetesen ön- és közveszélyes.

Épp e szélsőségek tanúsítják, hogy az együgyűség (a sokat emlegetett sancta simplicitas) nem lehet folyvást az ártatlanság menlevele: a mentálisan ép, azaz beszámítható egyén erkölcsileg természetesen felelős a nézeteiért, a hiedelmeiért, valamint azért is, ha hagyja magát folyamatosan becsapni. Heller Ágnes gondolata – mutatis mutandis – esetünkben is tanulságos: „abszolút autonómiahiány nem létezik, s ezért minden kollektív felelősségben megvan az egyéni felelősség mozzanata is”. Nem lehet minduntalan arra hivatkozni: de hát ezt mondták a tévében.

Az abszurditásnak akad egészen infernális változata is: „Egy orosz katona, Roman, felhívta a feleségét, hogy engedélyt kérjen tőle az ukrán nők megerőszakolására. A nejének, Olgának nem volt ellenvetése. Csupán annyit mondott, hogy legyen óvatos, nehogy elkapjon tőlük valami nyavalyát.” (Az esetről minden jelentős nemzetközi sajtó beszámolt.) Az aljasságnak és az álságos lojalitásnak ez a keveréke oly töményen visszataszító, hogy egy groteszk rémdrámában is ízléstelen túlzásnak éreznénk.

Az elszabadult őrület

A napló idézi Nyikita Mihalkovot, az egykoron jelentős orosz filmrendezőt (Etűdök gépzongorára), aki mára Putyin rezsimjének egyik leghívebb kiszolgálója, gátlástalan apologétája lett: „A valódi szabadság az, amikor nem kell választanod”. Amennyiben ez a mondat tényleg a hajdani komoly művésztől származik, akkor szavai csak arra vallanak, hogy az egyre embertelenebbé váló diktatúra konok védelmezése és a teljes szellemi züllés szükségképp karöltve jár. Mihalkov persze jól tudja, hogy putyinizmusa miatt aligha kell valamiféle kiközösítéstől tartania.

Geraszimov is részletesen szól arról, amiről – többek között – Masha Gessen ír magyarul nemrég megjelent dokumentum-riportjában (Jövőnk a múlt): az oroszok jó részének nem olyan fontos a szabadság, kiegyezni látszanak a keményedő diktatúrával is, s így végeredményben elfogadják a párialétet. A tiltakozók folyvást nyomasztó kisebbségben maradnak, sorsuk – miként ezt a Navalnij-csapat szomorú története is tanúsítja – a kíméletlen elhallgattatás, üldöztetés, száműzetés. A szolidaritáshiány. Az időnkénti ellenállók hősies gesztusait csaknem általános hallgatás övezi.

Az ukránok többsége azonban – mint újabban időről időre számunkra is bebizonyosodik – tényleg más. A hagyományos keleti despotizmussal szemben valamilyen nyugatias demokráciában szeretne élni, a nemzeti függetlenséget pedig – legalábbis önként – semmiképp sem adja fel.

A naplójegyzetek egyrészt hatásosan győzik meg az olvasót arról, mennyire hazug a putyini háborús propaganda. Másrészt leleplezik a tradicionális – vállveregetően jóindulatú – orosz előítéletet is, amely szerint az ukránok afféle „megbízható, cserébe viszont mentálisan elmaradott kistestvérként” kezelendők.

A putyini propagandát az ukránok egy része is elhiszi

Ez a birodalmi fölénytudat mostanra kiváltképp hamis, önáltató lett. Ma ugyanis, miként a napló ezt (nem is nagyon túlozva) több ízben tudatosítja, Moszkvával szemben éppenséggel az ukránok védik mindazt, ami a mi értékrendünk, kultúránk, civilizációnk szempontjából igazán fontos.

Geraszimov jegyzetei mintegy testközelből tudósítanak arról, hogy már eddig is hány és hány embernek okozott ez a háború jóvátehetetlen szenvedést, mennyi életet nyomorított meg végérvényesen. A naplóíró tipikus – és rettenetes – harkivi dilemmára utal William Styron híres regényének (Sophie választ) felidézésével: ha a fiatalok nem hagyják itt idős rokonaikat, ha nem menekülnek el idejében, akkor az életüket kockáztatják, ám ha viszik őket, akkor az otthonukból kirángatott öregek pusztulhatnak bele a viszontagságokba. S persze, itt sincs jó megoldás. A szerző szikár esetleírásai kétségtelenné teszik, hogy ártatlan és védtelen emberek sokaságát ilyen gyalázatos választási helyzetekbe kényszeríteni már önmagában is bűn.

A napló azért is érdekes, mert cseppet sem idealizálja az ukránokat.

Még ebben a végletes helyzetben is többször utal a helyi fejlesztésű, bezárkózó nacionalizmus, rasszizmus bornírtságára, a visszataszító történelmi változatokra, s arra, hogy a hatalom – „hazafiasságának” bizonyítására – korábban többször is felhasználta a szélsőségesek jelképeit és szlogenjeit. Paradox módon a háború épp amerikai és nyugat-európai segítséggel, a menekültjeik befogadásával tágította az ukránok szemléletének, tájékozódásának horizontját, ez pedig szöges ellentétben áll bármiféle nacionalista szeparatizmussal, szegregáltsággal. Geraszimov szerint a háborús körülmények közepette még az általa nem kedvelt, valóban meglehetősen hírhedt Azovi zászlóalj is érdemelhet egy-két jó szót, hiszen e szélsőjobbosokból verbuvált alakulat szinte az utolsó emberéig védte Mariupolt, s egyben az ott élő népes orosz közösséget.

Sok élettel teli részlet

A bejegyzésekben remek zsánerfigurák bukkannak fel: a bombázás okozta stresszt a legnagyobb hangerőre tekert heavy metál zenével enyhítő szomszédtól kezdve a teljesen kiszámíthatatlanul működő csodabogár festő barátig, az átmenetileg Puskint is megutáló értelmiségi ismerőstől a rettenthetetlen, bombatölcséreket kerülgető taxisofőrig. Ők telítik élettel a szöveget, s épp megjelenítésük adja a vállalkozás egyik lényegi küldetését, vagyis a szörnyű események részeseivé kényszerített hús-vér emberek világának bemutatását. Megjelenítésükkel teljesülhet a naplóírás egyik alapcélja, az exegi monumentum gesztusa.

A szöveg lélektanilag hitelesen adja vissza azt a folyamatot, amelynek során az ostromlottak egy idő után egyszerűen belefáradnak a rettegésbe, a bujkálásba, s kimennek a parkba, a játszótérre, kertészkedni kezdenek. Az élet folytatódna. S épp az átéltek mutatják teljes brutalitásában a háborús pusztítás – cikkünk elején már kiemelt – képtelenségét.

A „hiszem, ha látom” fordulatát idézve a szerző rezignált keserűséggel állapítja meg: „Ukrajnában ez ma már nem igaz. Most hiába látjuk, mégsem tudjuk elhinni, ami történik”.

A háború időtartama ma már a könyvbeli intervallum háromszorosánál jár, az igazságos békének egyelőre – szörnyű ez – semmi esélye sincs. Az ukrán szerző tehát, ha egyszerre mértéktartóan sztoikus és fölkavaróan tragikus ostromnaplóját folytatni kívánja, garantáltan nem marad téma nélkül.

Az éhezés és a kétségbeesés pusztáin tart a különös szerelvény Kazanyból Szamarkand félezer rongyos és éhező utcagyerekkel. Egy mindenre elszánt bolsevik a parancsnoka, akinek csak pár segítője van. Ez Guzel Jahina legutóbbi könyvének zanzásított története, de a Szerelvény Szamarkand felé sok minden másról is szól. Például Oroszország múltjáról és terheiről, amelyet cipel magával ma is.

Helikon, 436 oldal, 5499 Ft

Most kell jó orosz könyveket olvasni! Igen, épp most, és nem csak azokat, amelyek politikailag teljesen korrektek, tehát megfelelnek a háborúval és az orosz birodalmisággal kapcsolatos politikailag korrekt elvárásnak. Mármint az ún. nyugati értelmiségi cenzorelvárásokra gondolok, amelyek – bocsánat – bolsevik túlbuzgalommal vetik magukat rá minden jelre, amelyben akár a múltban is valamiféle olyan eltévelyedést fedeznek fel, ami ma akár igazolásul szolgálhat az orosz állami propaganda tébolyához. Az ilyenek kitörölnék a világirodalomból, betiltanák Puskint, Dosztojevszkijt, Bulgakovot, de még Joszif Brodszkijt is a tévelygőnek nyilvánított verseikért, szövegeikért. Zsenik is írtak vad marhaságot, vagy vallottak időnként tébolyult nézeteket.

Dehát hogyan akarjuk megérteni a megérthetetlent, az irracionális vadságot, amely most történik, ha nem olvasunk orosz irodalmat? Mert az sem igaz, amit Fjodor Tyutcsev írt rongyosra idézett versében, hogy Oroszországot nem lehet megérteni, csak hinni lehet benne. Honnan kapnánk fogalmat az orosz társadalomról, az orosz ember gondolkodásáról, hitvilágáról és tévelygéseiről, ha nem az irodalmukból? Az ukránokat sem érthetjük meg, mert ők is az orosz klasszikusokon nevelkedtek, legfeljebb azok ellenében határozzák meg magukat. Arról nem is beszélve, hogy milyen élményektől fosztjuk meg magunkat, ha nem olvasunk orosz könyveket.

Ilyen nagyon orosz könyvet írt a tatár születésű, oroszul író Guzel Jahina. Az írónő az elmúlt években valósággal berobbant az orosz és a világirodalomba egymást követő regényeivel. Első kötete a 2015-ben megjelent Zulejka kinyitja a szemét volt, amellyel minden lehetséges orosz irodalmi díjat besöpört, majd ezt követte A Volga gyermekei címet kapott regény. Most pedig, egy évvel az orosz nyelvű kiadást követve a magyar olvasó is kezébe veheti a harmadik regényt, a Szerelvény Szamarkand felét, ismét Soproni András értő fordításában.

Egy megrendítő, nagy utazás (FOTÓ: dreamstime.com)

Mind a három Jahina-könyv történeti és családregény egyszerre. Családregény annyiban, hogy Jahina a maga nagyszüleitől örökölt történeteit is beemelte a hömpölygő elbeszélésekbe, amelyek az oroszországi 20. század elképesztő és embertelen fordulatait mutatják be. A Zulejka az ún. „kuláktalanításról”, a gazdagnak minősített paraszti réteg elleni kegyetlen akcióról szól. Egy ilyen alkalommal Jahina egyik nagyanyját családjával együtt telepítették ki több ezer kilométerre. A Volga gyermekei a Volga mentén élt német telepesek tragédiájának történetét meséli el, egyúttal egy nemzeti-kulturális közösség felszámolásának, eltűnésének regénye is. Jahina nagyapja iskolai némettanár volt, ez a világ így került hozzá közel. A másik nagyapja viszont a húszas években utazott egy olyan vonaton, amely az éhínség elől a viszonylag jól ellátott Közép-Ázsiába menekített gyerekeket Tatárföldről. Egy ilyen nagy utazás története a legújabb regény.

A regény elején Gyejevet (nem tudjuk meg sem az apai, sem a keresztnevét, az életkorára is csak következtethetünk, húszas évei elején járhat), a szállítási részleg avagy parancsnokság tagját azzal bízza meg Kazanyban a parancsnoka, hogy vigyen el egy erre a célra összeállított szerelvényen ötszáz éhező gyereket a Volga mentéről a turkesztáni Szamarkandba. A szerelvény felszereléséről, ellátásáról, személyzetéről neki kell gondoskodnia. Ehhez kap egy felhatalmazást és mellé rendelnek egy komisszárt. Ő Belaja, a történet másik fontos hőse, a Gyejevnél pár évvel idősebb nő. Belaja is árva, egy monostorban nevelkedett, így lett maga is nevelő, majd a Gyerekbizottság munkatársa.

Ez az a szervezet, amelyet a hatalom azért hozott létre, hogy a polgárháború után elárvult, otthontalanná lett, s csapatokban kóborló gyerekeket megmentse, visszavezesse az éppen radikálisan átalakuló társadalomba.

Az orosz utakat, városok utcáit ugyanis ekkor már ellepték az éhező gyerekek, akiket „gondoskodás, felügyelet nélkülieknek”, orosz műszóval bezprizornyikoknak hívtak. Ők olyan telepekre kerültek, mint amilyet a ma méltatlanul kezelt Anton Makarenko is vezetett. A bizottság vezetője ekkor a lengyel születésű bolsevik forradalmár Feliksz Dzerzsinszkij volt, a Cseka rövidítésű szovjet politikai rendőrség és kémszolgálat alapítója.

Az éhezés több ezer gyermeket érintett

A rettenetes gyermekéhezés, a tömeges árvaság a regény egyik fő témája. A gyerekek tragédiája persze csak egy nagyon vérlázító része volt annak a számunkra ma már nehezen elképzelhető kaotikus állapotnak, amely a húszas évek elején uralta Oroszországot. A polgárháború 1923-ra formálisan véget ért, de béke nem volt. A korábbi rendszer szétesett, új nem állt a helyére. A vidék is hadszíntérré vált. A bolsevik hatalom szinte a teljes gépezetét bevetette, hogy működtetni tudja a hadikommunizmust, legalább annyira, hogy a nagyvárosok lakóit, a munkásosztályt elláthassa élelemmel. Így rabolta le az orosz vidéket, amelyet a korábbi világháborút követő polgárháború után egymást követő járványok, mindenféle természeti szerencsétlenség és politikai háborúskodás sújtott.

Jahina nagyon jó, ha a folyamatos háborús állapotot, s ennek az emberi tudatra való hatását kell érzékeltetni. Az éhínséget, valamint az éhezés változatos testi megjelenését pedig különösen megdöbbentő erővel írja le.

A család nélküli, bandákba verődött gyerekek megpróbáltatásait, világát még erősebb színekkel festi. Gyejev és Belaja feladata, hogy egy kazanyi gyermekotthonból elvigyenek ötszáz éhező gyereket, és a több ezer kilométeres úton életben tartsák őket, amíg elérnek a kenyérrel és gyümölcsökkel teli Turkesztánba. A parancsnok érzelmes ember, képtelen a hivatali szigorra, minden éhező gyereket elvinne magával. Dacol a komisszár és a bölcs felcser tilalmával, és az otthonból elviszi a haldoklókat is. Később az út során kóbor kölyköket vesz fel, így tartja fenn a szerelvény eredeti, ötszázas létszámát.

A remény városa: Szamarkand

Az utazás egyben kegyetlen kaland is. A szerelvény hiányos ellátmánnyal indul, Gyejevnek azonban folyamatosan kell gondoskodnia kell az éhezők ellátásról. A vonatnak fűtőanyagra és vízre van szüksége, a gyerekeknek gyógyszerre, élelemre, néha húsra, tejre, neki pedig mindezt az elképzelhetetlen hiány és zűrzavar körülményei között kell megoldania. Egy olyan világban, ahol megszűnt a pénzgazdálkodás, a kereskedelem gyakorlatilag tilos, még a morzsákra is a Cseka és a hadsereg vigyáz. A parancsnok a feladatot teljesíti, az ötszáz gyerek megérkezik Szamarkandba.

A történetben rengeteg a küzdelem és a feszültség, miközben nincsenek igazán „rossz emberek”. Gyejev gyerekmentő fanatizmusa nem hiábavaló, gyakran teljesen váratlan alkalmakkor és emberektől kap segítséget. Mellé állnak a hozzá hasonló csekisták, a begyűjtő osztag parancsnoka, sőt még a vasutasok is. Váratlan szolidaritásban részesül egy ellenforradalmár kozák csapattól, majd a turkesztáni baszmacsok muzulmán harcosaitól.

A drámai képek néha izgalmas kalandokkal, filmszerű jelenetekkel váltakoznak. Megrendítő a képsor, amelyben a kozák csapat a gyerekvonat eredetileg mozgó kápolnavagonjában vesz részt ortodox liturgián. Gyejev, a hithű kommunista dühöng a vallási szertartás miatt, de megadja magát, mert a kozákok kisegítik őket. A misszió még egy segítséget kap, ezúttal a közép-ázsiai muzulmán „ellenségtől”. Ez a fejezet is valóságos filmjelenet. A parancsnok lelkes kommunista hite különös megvilágítást kap a komisszár sokkal bürokratikusabb, intézményi szemlélete mellett.

A sztálinizmus ismét egyre népszerűbb

Főhőseinkről azonban nem lehet elmondani, hogy makulátlanul „jóemberek” lennének. Ez a szerep a mellék hősöknek, Bugnak, az öreg felcsernek és Fatimának, a magasan iskolázott tatár nőnek jut. Ők azok, akik a maguk életpéldájával, bölcsességükkel szinte átértelmezik Gyejev világát és küldetését. A parancsnok a polgárháború kegyetlenséggel zsúfolt világából cipeli magával a személyes felelősség terhét. Nem tud szabadulni azoktól az esetektől, amikor maga is részese, de legalábbis tanúja volt a forradalom nevében elkövetett szörnyűségeknek. A regény tele van szörnyű epizódokkal és szívszaggatóan érzelmes jelenetekkel.

Nem lenne orosz regény, ha Jahina nem illesztene a történetbe olyan víziókat, életfilozófiai üzeneteket, amelyek megjelentek korábbi regényeiben is.

Lev Tolsztoj mai tanítványa ebben. Egyúttal gondos kutató is. Sok olyan forrásból merít, amelyeket pár évvel az éhínség után vetettek papírra a túlélők. Olvasott egykori újságcikkeket, a bezprizornyik-világról szóló leírásokat, a bandákban kószáló gyerekek sajátos bűnözői kultúráját és nyelvét rögzítő kutatásokat.

Még csak részleteket olvastam tavaly ebből a könyvből az orosz interneten, amikor Jahina interjút adott nekem. A beszélgetést a Népszava közölte, s ebben főleg arról kérdeztem, mi az oka, hogy munkássága a korai szovjet korszakra összpontosul? Miért tartja fontosnak, hogy felelevenítse ezt a világot, különösen, amikor a sztálinizmusnak növekszik Oroszországban az ázsiója.

Guzel Jahina

Guzel Jahina akkor így fogalmazta meg a Szerelvény Szamarkand felé lényegét: „A harmadik regényben az volt a szándékom, hogy ne csak az éhező gyerekek megmentéséről szóljon a történet, de a szovjet jelenség lényegéről, kettősségéről. A szovjethatalom első évtizedeiben gyakran ugyanazok az emberek hajtottak végre bűnöket és hőstetteket: öltek a polgárháborúban, elkobozták a gabonát és ezzel a parasztokat tényszerűen éhhalálra ítélték, az állami erőszakszervezetekben szolgáltak, azaz részt vettek a tisztogatásokban. Eközben ugyanazok valódi hősök is voltak: mentették az éhező gyerekeket, harcoltak a keleti nők felszabadításáért, feláldozták magukat a második világháború frontjain. Akkor kik ezek az emberek – gyilkosok vagy hősök? És miként tekintsünk rájuk, ha az egyértelmű értékelés lehetetlen? Ez a Szerelvény Szamarkand felé fő kérdése.”

GUZEL JAHINA korábbi művei: A Volga gyermekei; Zulejka behunyja a szemét

Marie Aubert: Ha történne valami | Papp Sándor Zsigmond kritikája

Tavaly megjelent regénye egy nem épp idilli család hétvégéjébe pillantott bele a szingliségéből menekülni próbáló, már nem túl fiatal lány szemszögéből. A norvég írónő most megjelenő novelláiban is az élet törésvonalait térképezi fel: válások, cserben hagyások, menekülések, kijózanító szerelmek. A túlélés közben kapott sebek finom krónikái.

Scolar, 128 oldal, 3999 Ft

Alig egy éve igencsak lelkesedtünk az Oslóban élő írónő első regényéért. „Ez nem az újkori romantika magányossága, hanem az újkori élet kaján csapdája: megannyi kísértést és végtelenbe nyújtózó életet kínál fel, hogy végül akkor vegyük észre a láthatatlanná vált időt, amikor már rég lehagyott minket, és kaján vigyorral még egyszer visszafordul. A Felnőtt emberek finoman rétegzett szövege ennek a győzedelmes pillantásnak a fájdalmas, belenyugvó és nagyon bölcs regénye”, írtuk a magyar nyelven is megjelent könyve kapcsán.

Most pedig még inkább örülünk, hiszen kézbe vehetjük azt a 2016-ban megjelent novelláskötetet, amellyel Marie Aubert letette névjegyét az irodalomban. A húszas évei elején még kreatív írást tanult egy íróakadémián, amikor már novellákat írt, ám a folyamat valamiért mégis megakadt, inkább az újságírói pályát választotta, majd a Norvég Filmintézetben dolgozott. Amikor már úgy tűnt, hogy az írói pályának végképp búcsút int, 2013-ban elindult egy pályázaton, amit a hosszú évek után írt szövegével meg is nyert. Egy lelkes kiadó további szövegeket kért tőle, így született meg a Ha történne valami kilenc története. A könyv zajos sikert aratott Norvégiában, több mint tízezer példányban kelt el, és hét nyelven jelent meg.

Ennél is nagyobbat durrant az első regénye, a nálunk is megjelent Felnőtt emberek, amely immár tizenöt nyelven olvasható, és megkapta érte a Fiatal Kritikusok Díját.

Ez hazájában a Prix Goncourt des lycéens elismerésével egyenértékű – a legnagyobb francia irodalmi díj „kistestvérét” középiskolások ítélik oda minden évben. Az, hogy a siker mennyire megérdemelt és nem csupán egy újabb túllihegés, szinte azonnal kiderül, ahogy beleolvasunk Aubert szövegeibe. Egyrészt igencsak megfelel annak, amit mi skandináv stílusként szeretünk látni, másrészt ezen belül csupa elevenség, kortárs életünk gondos problémagyűjteménye.

Leginkább a válás, szakítás történetei ezek

A kötet novelláiban szinte mindegyik szereplő életében valamilyen törés következik be (vagy azt próbálja kiheverni), amikor a megszokott életvitele hirtelen összeomlik, s minden, amit addig elért és felépített, hirtelen kérdőjelessé, még rosszabb esetben jelentés nélkülivé válik. Néha annyi is elég, hogy felbomoljon egy véd- és dacszövetség, mert elköltözik a lakótársunk, akivel túl lehetett élni, sőt ki lehetett nevetni az élet megannyi apróságának abszurditását, és máris ránk zuhan a feneketlen magány (Mint egy öreg házaspár). Máskor viszont jóval nagyobb gödörből kell kikecmeregni, és azt kell túlélnünk valahogy, hogy egy egész ország előtt hurcolnak meg – jogosan vagy ártatlanul, nem derül ki – valamilyen hamisítási ügyben, és megpróbálják belénk préselni a szégyen érzetét. Mintha már nem is esendő emberek lennénk, hanem a bűn puszta megtestesülése, amit mindenképpen meg kell torolni. „Néha rám kiáltottak az utcán, mintha bárki csak úgy foghatná, és utánam hajíthatná a nevemet” (Szégyelld magad).

Leginkább persze a család, a házasság felbomlása a téma. Hol a szemünk láttára ér véget, hol pedig egy többször átgondolt örökbefogadás menthetne meg mindent, ám az hirtelen különös, de nagyon is életszagú fordulatot vesz (Carla). Máskor a család szétesésének friss következményeit látjuk, amikor az épp elköltöző apa hiányát és a család széthullását azzal próbálja kivédeni a kamasz elbeszélő, hogy a szomszéd házban, amelyre a tulajdonosok távolléte miatt kell vigyázniuk, próbál egy másik, reménytelibb otthont teremteni (Otthon).

Egy hétvége alatt is elpárologhat a boldogság

De követhetjük mindezt a már külön költözött apa szemszögéből is, aki a válást nehezen kezelő lányával próbál zöld ágra vergődni (Bocsánat, bocsánat, bocsánat), látjuk a szerető szemszögéből, aki az „új élet” béklyói közé szeretné beterelni egy álterhességgel a már több gyermekes férfit (Nagyon klassz lány). Mit ahogy azt is – a házasságtörő feleség szemszögéből –, hogy egy új kapcsolat sem jelent megváltást, az újdonság varázsa akár egy hétvége alatt is elpárolog a fjord partján álló nyaralóban (Ha történne valami).

Ezekből is látszik, hogy Marie Aubert az élet repedéseit, törésvonalait térképezi fel, a hétköznapi drámák mélységeit kutatja. Hogyan lehet túlélni a kudarcainkat, botlásainkat, vagy épp múltbéli traumáinkat (A báty). Hiszen súlyos és néma fellegek gyűlnek a fjordok csipkéi felett is. Mondatai kristálytiszták és lényegretörőek, de nem kopognak szenvtelenül, ahogy egy-két minimalista írónál megszokhattuk (Papp Vera-Ágnes ismét remek fordítása).

Takaréklángon égő költészet ez, ami tele van éles megfigyelésekkel, alig észrevehető gesztusok és rezdülések finom leírásával anélkül, hogy a pszichologizálás feneketlen csapdájába esne.

Egyik legnagyobb értéke az arányérzék: nagyon jól méri fel, hogy mit bírnak el a szavak, hol kell elvágni egy jelenetet, és mit nem kell az olvasó orrára kötni, úgyis kitölti majd a réseket.

Marie Aubert

Lefegyverző az is, hogy a kötet mennyire nem egyenetlen: nincs olyan darab, amelyről azt éreznénk, hogy csak a kellő terjedelem miatt vagy az izgalmas útkeresés miatt került volna be. Nincs töltelék, nincs üresjárat, egy olyan író beszél hozzánk, aki jól láthatóan uralja az eszközeit, csak a szemszögeket, a nézőpontokat variálja. Minőségében és kiforrottságában leginkább Tóth Krisztina tárcáihoz és novelláihoz tudnám hasonlítani, ugyanaz a dús takarékosság, ugyanaz a figyelmes, mindent felmérő tekintet. A témák és problémák univerzalitása, azok könnyű dekódolása teszi őt a külföldi olvasó számára is élménnyé, s bár könnyen ki lehetne végezni (akár egy délután alatt is) a vékonyka kötetet, a történetek súlya nem enged. Jó szünetet tartani egy-egy könnyednek tűnő, ám nagyon is okosan rétegzett szöveg között.

Egy szó mint száz: Marie Aubertre figyelnünk kell, mert kevés szóval képes nagyon sok mindent elmondani rólunk.

Vajon milyen bölcsességet adhat át egy 101 éves férfi egy 32 éves nőnek? Milyen régi korok tanulságairól szólhat a barátságuk? Szóba kerül-e a hosszú élet titka? Ali Smith regényének elolvasása után frivolnak tűnhetnek ezek az előzetes kérdések, és aki szívmelengető történetre számít, annak máshol kell keresnie.

Magvető, 231 oldal, 3699 Ft

„Azok voltak a legrosszabb idők, azok voltak a legrosszabb idők” – ezzel a dickensi rájátszással kezdődik az Évszak-kvartett első darabja. Egy öregúrtól származik a megállapítás, aki 101 év tapasztalataival fontos viszonyítási alapra tehetett szert, szóval hajlamosak vagyunk bízni az ítéletében. Az életre való rálátása annál is jelentősebb, mivel a művelt és művészetekben jártas Daniel Gluck épp megnövekedett alvási periódusban fekszik egy angliai gondviselőházban, feltehetőleg halálközeli tudatállapotban. De nemcsak emiatt nyomasztó a regény világa.

Az Egyesült Királyságban vagyunk, 2017-ben: idegengyűlöletet materializáló kerítések és szitkokkal telefirkált házfalak, abszurd hivatali eljárásrend, a véleményharcok és a népszavazás eredményei miatt két párhuzamos világra szakadt ország – itt minden igazolni látszik a fent idézett megállapítást. Ezért kínálkozik ide az „első Brexit-regény” címke, amely viszont meglehetősen redukáló, hisz az Ősz egyszerre több és „kevesebb” ennél. Természetesen a brit közeg annak összes társadalmi problémájával azt a valóságot képezi le, amelyben a szereplők mozognak, amelynek visszásságaiba saját bevallásuk szerint belefáradtak, és amelynek olykor megpróbálnak ellenállni, így tehát korántsem mellékes aspektusa ez a műnek.

Több és kevesebb is, mint egy Brexit-regény

Tágabb perspektívából nézve azonban a fő mozgatórugók a fiatal és az öreg, a régi és az új kapcsolatában lelhetők fel, elsősorban a fókuszba állított barátság miatt, amely már a kilencvenes években elkezdődött Daniel Gluck és a kivételes intelligenciájú, ám kissé cinikus szomszédgyerek, Elisabeth Demand között. Minderre jól rímel a magyar „ősz” szó többértelműsége. Akár az évszakra, akár az öregségre asszociálunk, mindkét fogalom az időhöz kapcsolódik, így a specifikus történetek is nagyobb távlatra tehetnek szert, főleg mert párhuzamba kerülnek a különféle idősíkok. De felszabadító tanulságra ennek révén ne nagyon számítsunk, már csak azért sem, mert a nem-lineáris szerkesztésmód, a kifejtetlenül hagyott utalások, a meglepetésszerűen felbukkanó irodalmi kikacsintások, az álomszerű, fákat és faleveleket vagy fává változó embereket szerepeltető lírai jelenetek, de akár a magyarul kissé erőltetett szójátékok is ellenállnak annak, hogy koherenssé rendeződjön a regény.

Csak sejtéseink vannak, hogy mit találnak meg egymásban (FOTÓ: Freepic.com)

Az Elisabeth és Daniel közötti barátság csak kettejük számára magától értetődő, mindenki más szemében indoklásra szorul. „Hogy lenne egy nyolcvanöt éves ember a barátod?” – háborog az anya a múltban, és hát, valljuk be, az efféle aggodalom jogos lehet, még egy olyan kevésbé figyelmes szülő részéről is, mint amilyennek Wendyt látjuk, aki bébiszitternek tekinti a férfit, amíg ilyen jellegű „szolgáltatásai” kényelmes megoldást jelentenek a számára. A gondviselőházban is hazudnia kell majd a felnőtt Elisabethnek, hogy beengedjék a „nagyapjához”, másképp nem lenne hivatalos magyarázata a látogatásainak. Persze a regény sem simítja el teljesen az ügyet, és ezért tud végig hiteles maradni, nem bocsátkozik nagy állításokba az igazi barátság természetéről. Csak sejtetéseket kapunk arról, hogy mit is találnak meg pontosan egymásban ők ketten: az apátlanul maradt Elisabeth esetében egy plátói szerelemszerűség is feltételezhető, amely egy darabig kihat majd a párkapcsolataira; Daniel pedig a fiatalon elveszített húga szurrogátumát láthatja a lányban.

Mindenesetre annyira epizodikus az, amit a történetükből megtudunk, hogy voltaképpen igen kevés információ áll rendelkezésünkre e kérdés lélektani túlboncolgatásához.

Fragmentumok szövődnek egymásba, különböző élethelyzetek, merengések, párbeszédrészletek, az öreg emlék- és álomfoszlányai.

Tehát inkább csak annak ad teret Ali Smith regénye, hogy minden komor társadalmi valósággal együtt (de arról nem megfeledkezve) örömmel szemléljük ezt az őszinte és szimpatikus viszonyt, amelyben Daniel mindig megkérdi, hogy Elisabeth éppen mit olvas. Empátiára és kritikai gondolkodásra sarkallja már kiskamasz korától fogva, felébreszti igényét a művészet és a történetek mint valóságformáló vagy -értelmező keret iránt.

Pauline Boty: Az egyetlen szöszi a világon, 1963

E mentor-mentorált jellegű barátság mellett Elisabeth másik fő kapcsolata az anyjához, Wendyhez fűzi, amely sosem volt problémátlan. Elisabeth felnőttkorára elkezd több hasonlóságot is észrevenni saját és az anyja értékrendje között, megcsillan a kölcsönös szimpátia lehetősége, amikor Wendy a felhúzott, az idegeneket távol tartandó kerítést megdobálja. És van közöttük egy jelentős kapocs, amelyre azonban egyikük sem reflektál: mindketten érdeklődnek a „régi” iránt, csak másfajta kivetülésben. Wendy a régiségek nosztalgia vezette megszállottja lesz – eladdig, hogy jelentkezik egy Arany Kalapács című tévéműsorba, amit értelmezhetünk a valóság elől való menekülésnek is.

Elisabeth művészettörténészként aktívabb, értelmezői viszonyba kerül a múlttal, kutatási témája egy alulértékelt festőnő, a brit pop art egyik alapítója, Pauline Boty munkássága. Az Ősz egyre inkább belekeveredik a tragikus sorsú művész történetének kaotikus részletezésébe, és azon belül is az Egyesült Királyság 20. századi történetének egyik legnagyobb politikai botrányára való, sokfelé szórt utalásokba. Boty egyik festménye ugyanis az 1963-as Profumo-botrányt tematizálja, amelynek során a John Profumo brit hadügyminiszter és Christine Keeler közötti viszony lelepleződése egy sor politikai fordulatot is befolyásolt, mint például a munkáspárt kormányra kerülését.

E mellékszálak talán túlságosan indokolatlan arányban terjeszkednek el a regény egészéhez képest.

Bár beigazolódik, hogy Pauline személyes ismeretsége jelentős fordulatot jelentett Daniel életében. Elisabeth elköteleződése a disszertációja témája iránt is a regény egyik fontos feminista vonulatát erősíti, amelyben jó néhány reflexió történik a női művészek helyéről a „férfivilágban”.

Az Évszak-kvartett első darabja az Ősz – Ali Smith

Innen nézve az Ősz nemcsak az időről és a benne levőkről szóló regény, hanem a művészetről is. Fontos témájává emeli egy alkotó sorsát és felforgató erejű műveit, idézetek révén adva újra hangot a művészettörténet során hol elfeledett, hol újra felfedezett Botynak (érdemes rákeresni a munkáira). Ugyanakkor az említett alkotások (kezdve Boty festményeitől egészen az Elisabeth által olvasott Szép új világig, vagy Joyce, Shakespeare, Dickens írásaiig stb.) révén párhuzamok teremtődnek az aktuális jelen és a művek (re)prezentálta, egyszerre időbe ágyazott és időtlen problémák között. A nosztalgia tehát becsapós, a múlt és a művészet nem mindig vigasz: mindig voltak és vannak legrosszabb idők.

Ha a regényt befejezve a legelső érzésem az volt, hogy túl keveset láttunk és érthettünk meg egy fiatal és idős személy közötti atipikus barátságból, vagy ha úgy tetszik: az idő tanulságából, néhány nap után az ülepedett le bennem, hogy másról van itt szó. Daniel meg akarta tanítani Elisabethet a világot olvasni, a világ pedig alapjáraton sosem koherens, hisz: „Az egész országban darabokra esett az ország.” Ezért nem kapunk mi sem koherens sztorit, hanem helyette inkább felismerések, értelmezések, asszociációk lehetőségét. Viszont továbbra is az a sejtésem (vagy reményem), hogy az Ősz prelűd csupán, egy nagyobb struktúra kiépülésének kezdete. De ez idővel fog kiderülni, a Tél, a Tavasz és a Nyár történései után.

ALI SMITH korábbi műve: Hogy lehetnél mindkettő

Különleges regény a dán Peter Høeg műve. A hetvenes évek Dániájában játszódik, mikor is nagyszabású integrációs kísérlet zajlott a népiskolákban annak érdekében, hogy a sérült és hátrányos helyzetű gyermekeket felzárkóztassák. Három kamasz egy zárt és levegőtlen magániskolában vívja a maga kilátástalan harcát, hogy megszabaduljanak a traumáiktól és megmentsék saját magukat. A rendszer erre láthatóan már nem képes.

Typotex, 271 oldal, 3500 Ft

Alig kezdtük el az olvasást, máris két kérdést szegez nekünk a könyv. Az egyik a címben (Megmenthetők?), a másik az első mondatban várakozik: „Mi az idő?” Előbbire válaszol a mű, utóbbi kapcsán inkább csak megközelítéseket ad, ugyanakkor ez a két kérdés jelenti Peter Høeg regényének két fő rétegét. Az elsőben három kamasz, Peter és két barátja, August és Katarina kálváriája bontakozik ki a hetvenes évek dán gyermekvédelmi és családjogi útvesztőjében, a másik pedig egy filozófiai alapossággal kibontott esszé, amely szervesen kapcsolódik a regény cselekményéhez.

Talán még sosem volt igaz annyira a tétel, mint itt: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Az illetékes hivatalok és ügyintézők elvileg mindent megtesznek (vagy legalábbis próbálkoznak), hogy az árva Petert felfogja a szociális háló, ám ő egyre reménytelenebb helyzetekbe sodródik. Mire kap egy komolyabb esélyt, és felveszik a híres és színvonalas Biehl Magániskolába, már túl van gyermekotthonon és nevelőintézeten, abúzuson és rendőrségi ügyeken, megaláztatásokon és éhezéseken. Tizenkét évesen százhuszonnyolc centi és mindössze huszonhárom kiló ruhástul, cipő nélkül, amikor bekerül az intézménybe. Az orvos állapítja meg, hogy nem törpe, hanem alultáplált…

Az igazi gondok azonban csak ekkor kezdődnek. A regény töredékessége és mozaikos szerkezete miatt apránként jutunk hozzá a kulcsfontosságú információkhoz, lassan rajzolódik ki a teljes kép.

Peter és társai egy nagyszabású kísérlet alanyai: 1964 és 1974 között a dán népiskolákban számos próbálkozás volt az integráció terén, amikor is sérült, hátrányos helyzetű, a törvénnyel összetűzésbe került és traumatizált, már-már menthetetlennek gondolt gyerekeket neveltek együtt az egészségesekkel abban bízva, hogy az előbbiek felzárkóztathatók az utóbbiakhoz.

Zárt rendszer

Csupa-csupa jó szándék és nemes cél – a csodálatos jövő megteremtése. Csakhogy az ötletgazdáknak „mintha semmilyen kapcsolatuk nem lenne a valósággal. Mintha színes és csodálatos elméletet teremtettek volna az időről, a gyerekekről és a közösségről.” És ami a legfontosabb: a jó szándék és a teória élesen elvált a mindennapi cselekedetektől, ezért a „nemesítés” kudarcra volt ítélve. Ennek lettek áldozatai a regény főszereplői. A jó szándék fegyelmezett terrorjának.

A regény másik szintje, amely a hetvenes évekbeli események elbeszélésével párhuzamosan fut, a traumák feldolgozására és az akkori helyzet megértésére tett kísérlet. Ennek legfontosabb része az idő mibenlétének megragadása, hiszen a magániskola zárt és fegyelmezett rendszerét a kimért idő és az ahhoz való feltétel nélküli alkalmazkodás tartotta fenn. Ezért lett ez a kulcsfogalom, amelybe a kamaszok folyton beleütköznek.

Peter huszonkét év távlatából eleveníti fel a történteket, immár családos emberként, a fejtegetései filozófia-, kultúra- és fizikatörténeti utazásként közelítik meg az időt.

Egyszerre kínzó töprengés, higgadt bölcseleti esszé és a beszámíthatatlanság ábrázolásának eszköze, a józan ész elvesztésének örvényekkel teli folyamata. Vagyis egyszerre fűti a kristálytiszta logika és a menekülés lehetőségeit kereső őrület.

Részlet a The Wall című filmből

Nem könnyű próza ez. Türelmes olvasót kér, aki képes egymáshoz illeszteni a szétszórt részleteket (elég sokszor kell visszalapozni, hogy élesebb képet kapjunk), megfejteni az utalásokat, rendszert vinni az olykor teljesen érthetetlennek tűnő fejtegetésekbe. Talán épp ez a Megmenthetők? egyik gyenge pontja: egy kamasz sem lehet annyira koravén, hogy olyan szabatosan gondolkodjon és beszéljen, ahogy időnként a főszereplők osztják meg egymással a gondolataikat. Egy alkalommal Peter így foglalja össze a tapasztalatait Katarinának: „Létezik egyfajta kiválasztás, az embereket a természet törvényei alapján választják ki. Az iskola a nemesítés eszköze. Ha megfelelően teljesítesz, az idő felemel.” És így tovább, mintha csak egy előadást hallanánk a katedra mögül.

Nem túl széles az a mezsgye, amely az őrület és a logika között húzódik, és amelyen mindkét terület erői hatnak: Høeg ezen megy végig.

Előnye, hogy képes eljuttatni olvasóját a katarzisig, a megértés és felismerés döbbenetéig, másrészt nagyon sok minden marad homályban. A regényben gyakran emlegetett laboratórium például külön elemzés tárgya lehetne: egyszerre tűnik megfoghatatlannak és konkrét helynek. Külső és belső helyszínnek, ahol „összeszedhetjük a gondolatainkat” és ahol a megértés kísérlete zajlik. Ugyanilyen sokrétegű az is, hogy Peter távolságtartó személytelenséggel „gyereknek” és „nőnek” hívja a kislányát és a feleségét (már ha a kislánya és a felesége), így utalva vissza a szintén gyerekként kezelt sérült pszichéjű Augustra, akit meg akarnak menteni, és Katarinára, aki iránt Peter gyengéd érzelmeket táplál. A két „család” így vetül egymásra.

Peter Høeg

A Megmenthetők? egyszerre van tele elborzasztó konkrétumokkal, a megalázás és megaláztatás számos megrázó részletével, a nemesítés kijózanító folyamatával, miközben bizonyos szimbólumokat, metaforákat tudatosan nem bont ki teljesen, hiszen az emberi elme még a legnagyobb igyekezete ellenére sem képes megérteni mindent. Főként a traumák esetén, abból pedig van itt bőven, mindhárom gyermek múltját, és így a jövőjét is meghatározzák. Az irracionalitás, a valóság rossz felmérése éppoly mozgatórúgója az eseményeknek, mint a meneküléssel kecsegtető értelem. E kettősség miatt a regény igencsak bevonja és munkára fogja az olvasót, rajta áll, hogy miként tölti ki a réseket, hogyan építi fel a megértés stratégiáját, hogyan kínál ő maga is menedéket a menekülő kamaszoknak. És legfőképpen, hogy miként válaszol a legégetőbb kérdésre: mi az idő?

Különleges regény, különleges dráma a dán író műve. Egyszerre olvasható az Iskola a határon nem túl távoli rokonaként, vagy felidézheti a Pink Floyd immár klasszikussá érett lemezére épülő The Wall című film iskolai jeleneteit, az arc nélküli diákok monoton menetelését és tehetetlen zuhanásukat a darálóba. Høeg regénye ad némi reményt, hiszen Peter példája révén a címbéli kérdésre is igenlő választ lehet adni, de az ezért fizetett ár súlya sokáig fogja nyomasztani az olvasót.    

Öregember nem vén ember, szajkózzuk a mondást, ám nem is tudjuk, hogy ez olykor mennyire igaz. Nem tudjuk, mert kerüljük őket, nehogy elkapjuk a fertőzést, a közeledő halált. A norvég író korkalauza a kamaszok és a középkorúak után most az öregekről mesél a már megszokott emberi és igen humoros hangon. Az eredmény pedig egy újabb felkavaró és gyönyörű könyv.

Scolar, 248 oldal, 5995 Ft

„Mást látunk egymásban, mint mások, a petyhüdt szemhéjak, a szempillafesték és a szemfesték mögé látunk, bele a szembe”, mondja a Hiszek című monológ névtelen öregasszonya. Kiragadott idézet, de valahogy Linn Skåber egész vállalkozására, az immár trilógiává érett korkalauzára is vonatkoztatható, mert annak lényegét foglalja össze: mögé látni a kornak, legyen az a kamaszok (A szívem egy bezárt bódé – itt olvashat róla bővebben), a középkorúak ideje (Ma négykézláb akarok járni – itt olvashat róla bővebben) vagy azoké, akik immár benne járnak az öregkor mélyében. Kikerülve a közhelyes jellemzéseket és a bevált toposzokat, egyenesen belenézni a szembe, az idő rajtunk élesedő tekintetébe.

Ahogy a szerzői előszóból kiderül, igazából nem is a kamaszokról, hanem az idősekről szeretett volna legelőször írni, így A szél most a legigazabb semmiképp sem kényszer következménye, nem kiadói vagy egyéb nyomásra kerekedett trilógiává az elkezdett munka. A módszere most is ugyanaz: sok órát tölteni az „alanyokkal”, beszélgetni velük, meghallgatni őket. Ám a szövegek – olykor monológok, versek vagy jól megmunkált novellák – mindig többek puszta interjúnál, a lepárlás művészete már írói feladat, és ehhez a civilben színésznőként munkálkodó (vagy civilként író) Skåber igencsak ért. Korábban ezt azzal magyarázta, hogy a színpadon jobban érezni a kimondható szavakat, a stílus göröngyeit, ezt a tapasztalatot forgatta vissza hát akkor, amikor ő kezdett el szavakat keresgélni a mondandójához.  

Az első kötet a frissességével tűnt ki; a másodikban, amikor a saját korát vette górcső alá, itt-ott már érezni lehetett némi megtorpanást, olykor fáradtságot is, ám a mostaniban ismét visszatért az eredeti lendület. Ennek lényege pedig nem más, mint ez a nagyon bensőséges, intim (hiszen mindent tud az adott kor nyavalyáiról) hang megtalálása, amely nem hagyja, hogy elgiccsezze, közhelyessé silányítsa a mondandót (a fordító, Patat Bence ismét remek munkát végzett).

Soha nem újat, nem falrengetőt akar mondani, nem radikális célokkal vág neki az adott kor felfedezésének. Csupán legyőzni a félelmeinket.

A kamaszoktól azért tartunk, mert vadak és kiismerhetetlenek. Az öregektől pedig mert túlságosan emlékeztetnek az utunk végére, a „saját halálunkat látjuk bennük”. Épp ezért óvakodunk tőlük, mert „nem akarjuk, hogy megfertőzzön bennünket az öregség”.

Lisa Aisato rajzai

A megoldás persze nem az, ha csupa költészettel aranyozzuk be az elmúlást. Jó egy kis karcosságot is vegyíteni ebbe a lírába. És Skåber bizony nagyon tud ellentartani a folyton elszállni akaró költészetnek. Ilyen például a Menni fog felütése: „A nyolcvankét éves Roald Amundsen próbálja előbűvölni a levendulaillatot a képből, de úgy nehéz, ha valaki beszart a bőrkanapén, és a szar beleszáradt a nadrágjába.” Könnyű lenne belemerülni a régi képek nosztalgiájába, de jó tudni, hogy az élet bűzei bizony ott keringenek körülöttünk. Ezért ez a könyv sem idealizálja az adott kort. Épp úgy beszél szörnyű és kiállhatatlan öregekről költőien (például A sirály vénasszonyáról, vagy a Menni fog menthetetlen alkoholistájáról), mint ahogy arról is, hogy még diszkrét gyöngyvirágillattal sem lehet a földi mennyországba jutni (A gyöngyvirág és a gonoszság illata). Az élet szagok, apró rosszaságok nélkül csak illusztráció.

Legtöbbször persze a látszatról beszél. Arról, hogy hajlamosak vagyunk besavanyodottnak, amolyan halálraítélteknek látni az öregeket, miközben sokkal többet tudnak az élet élvezetéről, mint mi (Két világ; Ahmed és Halvorsen), és bizony jobban hasonlítanak ránk, mint gondolnánk (Ea; Csámpás és időtlen). De igen érzékenyen és ötletesen közelíti meg a legkényesebb témákat is: a szellemi szétesést (Idegen a házunkban), a halált (Az élet ünnepe) vagy az időskori szerelmet (Szerelem Torshovban).

Megvan ebben a könyvben is az a három-négy kiemelkedő szöveg, amelyektől emlékezetessé válik, és amelyek miatt vissza fogunk térni hozzá, ha egy kis bátorításra van szükségünk.

Amelyekben a humor, a már említett hangütés, a költészet és az őszinte beszéd ha kell megható (Mondanom kell valamit), ha kell szellemes és felszabadult (Hiszek), ha kell drámai (Menni fog) hatást eredményez. Ezek a legerősebb pillanatok. Skåber ugyanis nagyon tudja, hogy mikor kell szellemességgel megolajozni a súlyosabb mondandót. A Háború egyik bekezdése remek példa erre: „A norvégok nem voltak háborúhoz szokva. Egy történet szerint német támadás ér egy falut, erre az egyik gazda kiáll az udvarra, és ezt ordítja: »Hagyják abba ezt a lövöldözést! Nem látják, hogy itt emberek vannak?«”

A humor sokszor megcsillan a kiemelt, külön lapra kerülő idézetekben is („Ateista vagyok. Hála Istennek.”), ám olykor semmitmondásba fulladnak („Sokkal jobb dolgom volt, mint gondoltam.”) A könyv legkevésbé sikerült szövegeinek a verseket érzem, vagy azokat, amelyekben a költészet túlterjeszkedik, partalanná válik, amikor a humor, a karcosság már nem képes kellőképpen ellentartani, és megjelenik a túlbeszéltség réme (Szarvasgomba vagyok; Titokzatos arcok). Ám ezek a szövegek sem húzzák le a kötetet, nem tompítják el a mindent átható, nagyon emberi hangot.

Skåber vállalkozása beteljesíti azt a célt, amit legjobban egy kiemelt idézet foglal össze: „Az időseknek több időt kellene tölteniük a fiatalokkal, hogy a fiatalok jobb fiatalok, az idősek pedig jobb idősek legyenek”. Mindhárom könyve megteremti a kapcsolódási pontokat, megadja a találkozás és az ismerkedés lehetőségét, ezzel pedig a több időt, hogy a kort ne lássuk se akadálynak, se elválasztó falnak. Azt pedig nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy Lisa Aisato felemelő, megrázó és borzongatóan szép illusztrációi mennyire kiteljesítik Skåber világát. Ezek nélkül jóval szürkébbnek tűnne minden mondat, így viszont olykor még a legsutább is képes felragyogni.

LINN SKABER legutóbbi művei: A szívem egy bezárt bódé; Ma négykézláb akarok járni.

Izgalmas vállalás a sztárénekesnő, Lana Del Rey első verseskötete. Az eredeti kiadó, a Simon & Schuster, de a magyar változatért felelős Jelenkor is érezhetően egyaránt fontosabbnak tartotta a külcsínt mint a tartalmat. Ebből a szempontból mindenképpen és megérdemelten sikerkönyvről beszélünk. A kérdés ezzel együtt mégiscsak az marad, hogy a kettő közül melyik érdemli meg a nagyobb figyelmet.

Jelenkor, 128 oldal, 3499 Ft

Lana Del Rey kötetére jó érzékkel találtak rá a fordítók: a négykötetes költő Simon Márton és a sokáig főleg színházi munkáiról ismert, egy ideje már kötettel is rendelkező költő Tóth Réka Ágnes párosa olyan anyagot kísérelt meg átültetni magyarra, amely legalább annyira impresszív, mint a saját alkotásaik. A többes szám alatt itt elsősorban a kettejük által működtetett, 5mondatok elnevezésű kísérleti Instagram-profil értendő, de Simon esetében nem mehetünk el az eddigi költői életmű mellett sem. Azt, hogy utóbbi impresszív törekvései miben keresendőek, azt Körösztös Gergő fogalmazta meg találóan – még ha némileg leértékelően is – a szerző negyedik kötetéről (Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni) szóló kritikájában a Literán: „Simon költészetének dísztelensége mögött nem (nyelv)filozófiai-esztétikai megfontolások húzódnak, hanem, impresszionizmusának megfelelően, a (szigorúan értéksemleges értelemben vett) hétköznapiság mimézisének szándéka.” (Mi itt írtunk bővebben a kötetről.)

Márpedig bármennyire is fáj ez a filozófiai-esztétikai szempontok kedvelőinek, a hétköznapiság mimézisének szándéka valószínűleg mindig is nagyobb sikert fog aratni a közönség körében. Ennek leginkább társadalmi és pszichés okai vannak, amely szempontokat szintén lehet ugyan demagógiával és közhelyességgel vádolni, ugyanakkor ez nem változtat azon a tényen, hogy az olvasó alapvetően szereti azt érezni, hogy valaki érthetően beszél hozzá, vagy legalábbis megkísérli azt. Ebben a tekintetben nem is a hétköznapiság mimézise a dicsérendő, sokkal inkább az, hogy erre egyáltalán szerzői szándék irányul. Olyan szerzői szándék, amely mindezzel nem kizsarolni akarja magának a figyelmet, hanem épphogy ő szentel figyelmet arra, hogy tegyen egy áthidaló gesztust a szerző és az olvasó között szükségszerűen tátongó szakadék ellenében.

A Violet a fűben hátrahajol már körülményeinél fogva is hasonló áthidaló gesztussal próbálkozik, épp csak rögtön két áthidalandó szakadék is tátong alatta. Az egyik ott húzódik, hogy adott egy amerikai sztárénekesnő, Lana Del Rey, aki arról szeretne beszélni, hogy sztárénekesnőként is akadnak az életének nehéz dimenziói. A másik szakadék pedig akkor jelent meg, amikor előbbi szándék megvalósításához új album helyett inkább verseskötettel jelentkezett. Maguk az áthidaló gesztusok ugyancsak nem lehetnek mások, mint impresszív kísérletek: a kötet verseinek témái vállaltan Lana Del Rey párkapcsolati nehézségei, illetve folyamatos útkeresése az egészséges önszeretet irányába. Vagyis magánéleti nehézségekből felépülő alanyi líráról beszélünk.

A kötet eredeti, angol nyelvű kiadása ismeretének hiányában ezen a ponton a fordítók munkájára vagyunk kénytelenek hivatkozni, akik finom és érzékletes munkát végeztek. Tolmácsolásukban a szerző szövegei pszichológiailag lenyűgöző, helyenként egészen átütő erejű tanulságokkal szolgáló versvilágba kalauzolják el az olvasót. Az előszó, illetve a kötetkezdő, egyúttal címadó vers lényegében az egész anyag irányát kijelöli. „A világ titokban összeesküdött értünk, / és ehhez mérten kell viselkedjünk”, olvasható előbbiben, ez az üzenet pedig már első olvasásra is tökéletes antikonteo érzést kelt. Ezek a versek egy olyan világ lenyomatai, amely értünk esküdött össze, nem pedig ellenünk, vagyis megadja annak a lehetőségét, hogy elkerülhetetlen fájdalmainkból és veszteségeinkből is sikerrel legyünk képesek kimászni.

A kötet további darabjai pontosan ezt az életfilozófiát igazolják, a melankólia felszíne alatt folyamatosan meg-megbújó és onnan fel-felcsillanó boldogságérzettel, néha pedig egyenesen a változtatás képességének ünneplésével.

A Sportcruiser és A Benedict kanyon romjai között című szövegek kiváló példák erre, a Tessa DiPietro nevű gyógyítóról szóló szövegnek – benne Jim Morrison felbukkanásával – pedig még sajátos humora is van. Mindennek alapján elmondható, hogy a kötet első áthidaló gesztusa sikeres: az impresszív megszólalási mód nagyon pontosan elmondhatóvá teszi Lana Del Rey személyes történeteit, tragédiáit, egyúttal pedig azok tanulságait is.

Az viszont, hogy ezek a szövegek mennyire képesek – pontosabban egyáltalán mennyire akarnak – verseskötetté összeállni, már kérdéses. A többnyire szabad formák indokolnák a szövegek kötetkoncepcióját, hiszen ezekre zenét szerezni, majd elénekelni őket erősen kísérleti próbálkozás lenne. Az, hogy ennek ellenére a kötet is kísérleti, már nem is csak feltétlenül a szövegeknek köszönhető, sokkal inkább annak a hazai kiadás szempontjából vélhetőleg inkább csak lekövetett szerkesztői elvnek, hogy azok mellett helyet kapnak Lana Del Rey fotói (amelyek a versekhez nem különösebben adnak hozzá), sőt, helyenként – egészen izgalmas, ám mégsem eléggé koncepciózus módon – különböző, nyomokban kézírásos szövegváltozatok is. (Arra, hogy ezek a két fordító közös munkájának eredménye, vagy pedig a szerző eredeti szövegváltozatai magyar kézírásban, sajnos sem a könyv, sem az 1749 című világirodalmi fórumnak a fordítókkal készített interjúja nem ad elég egyértelmű választ.)

A kötet ezen elemeit vizsgálva mindenképpen felmerül a kérdés, hogy valóban verseskötetnek készült-e, vagy inkább – az eladható példányszámok kedvéért – főleg vizuálisan feldobott multimédia kiadványnak.

Végeredményben utóbbi sem lenne baj, így viszont kérdésessé válik a második áthidaló gesztus sikeressége. Vagyis hogy egy ilyen kiadvánnyal az alapvetően popsztár Lana Del Rey mennyire vált a szó klasszikus értelmében költővé. Mindez mintha csak inkább tetszetős külcsín lenne, ráirányítva a figyelmet egy kulturálisan enyhén kényszeredettnek ható amerikai életérzésre, amelyhez a magyar olvasóknak nem sok közük van. Pontosabban ha van is, akkor nem ez a kulcsa annak, hogy Lana Del Rey szövegei működjenek. Az a kulcs ugyanis magukban a szövegekben keresendő, ráadásul még meg is található.

Az afrikai hadszíntér csupán alig említett mellékszál az első világháborút tárgyaló könyvekben, talán azért is, mert ott jobbára a helyiekből verbuvált „zsoldosok” vívták az európaiak háborúját. A tavaly Nobel-díjjal kitüntetett Abdulrazak Gurnah regényében végre arcot és nevet is kap egy helyi áldozat. Az ő sorsán át látjuk a gyarmatosítókat, a békét és háborút, barátságokat és szerelmet. Meg a poklok nem szűnő fájdalmát.

Európa, 377 oldal, 4399 Ft

Sokat vitáztunk azon, hogy melyik az izgalmasabb: ha számunkra teljesen ismeretlen szerzőt hirdet ki a svéd akadémia a neves napon, vagy olyat, akit már ismerünk, akinek a könyvei már ott sorakoznak a polcunkon. Az utóbbi pompás visszaigazolás, kicsit mindig bizonytalankodó ízlésünk megtámasztása, otthonosságunk elismerése, utóbbi pedig felhívás utazásra, egy teljesen új világ felfedezésére. Annie Ernaux díjának az ismerősség érzetével örültünk, hiszen mind az Évekről, mind a Lánytörténetről írtunk nem kevés elismeréssel. A tavalyi nyertes, Abdulrazak Gurnah kapcsán viszont azt sem tudtam hirtelen, hogy a térkép melyik részére pillantsak. Alig vártam, hogy valamelyik hazai kiadó elkezdje gondozni a – mint később kiderült – zanzibári születésű, de az Egyesült Királyságban élő szerző műveit, hogy közelebbről is megismerkedjünk.

Az Európa kiadó az Utóéletek című regénnyel indította el az életműsorozatot (ezt a Paradicsom követi majd), és olvasás közben valahogy mindig az a kérdés merül fel először, hogy vajon valóban megérdemelte-e a világ legrangosabb irodalmi elismerését. (Kissé naiv felvetés tudom, hiszen ez már nem kérdés, de civilként jó rábólintani vagy épp vitatkozni az ítészekkel.) Főleg úgy, hogy az akadémikusok indoklása szerint ők a kiválók között keresik a még inkább kiemelkedőt.

Gurnah eredetileg két éve megjelent regénye kétséget kizáróan új területekre vezeti el európai olvasóját.

Hiszen az első világháború eseményeivel foglalkozó történelemórákon csak a legritkább esetben foglalkoztunk az afrikai hadszíntérrel. A mi szempontunkból ez csupán mellékszál volt, és az európai borzalmak tekintetében hajlamosak vagyunk másodlagosnak tekinteni.

A Schutztruppe és a besorozott aszkarik

Holott – és e tekintetben jelentős munka az Utóéletek – borzalmak és borzalmak, értelmetlenségek és értelmetlenségek között nincs, és nem is lehet különbséget tenni. A felesleges halálnak nincs mértékegysége, mint ahogy a veszteség traumáját sem lehet súlyozni. A regény a mindössze 33 évig fennálló Német Kelet-Afrikába vezet el, illetve a német tisztek vezette, de a helyiekből toborzott, úgynevezett aszkarikkal feltöltött gyarmati hadsereg, a Schutztruppe tevékenységét villantja fel. És ami a nóvum: nem európai szemszögből. A még szinte kamasz Hamza, a regény főszereplője jelentkezik a seregbe (bár nem teljesen önszántából), őt látjuk a kiképzés első napjától a háború végéig, majd az utána következő civil életben.

Az ő nézőpontjából fokozottan döbbenetes ez a háború: „még nem tudták, hogy évekig fognak harcolni mocsarakon, hegyeken, erdőkön és szavannákon át, zuhogó esőben és szárazságban, hol ők gyilkolnak, hol őket gyilkolják azok, akikről az égvilágon semmit sem tudtak: pundzsábik és szikhek, fantik és akánok, hauszák és jorubák, kongóiak és lubaiak, zsoldosok, akik az európaiak háborúit vívják helyettük”. Ráadásul – mivel a német tisztek és az aszkarik méltóságon alulinak tartják ezt a munkát – felfogadott vagy kényszerrel odaterelt teherhordók tömegei pusztulnak el névtelenül úgy, hogy igazából még a pontos azonosító számukat sem lehet tudni, mert senki sem tartotta érdemesnek feljegyezni a szinte fogyóeszközként kezelt életeket. Mindezt olyan érdekekért, amelyeket Afrika ezen részén felfogni sem lehet, de nem azért, mert a lakosság java része iskolázatlan, írni-olvasni sem tudó ember.

A legtöbben névtelenek maradtak

Az Utóéletek legmegrázóbb részei azok, amikor Hamza szemszögéből követjük végig a kiképzéstől a világégés rémségein át a lábadozásig tartó folymatot. Gurnah regénye ugyanakkor messze nem vádirat, hiszen a képlet itt sem fekete-fehér: bár a háború majdnem elpusztítja Hamzát, a katonáskodás groteszk módon némi előnyhöz is juttatja, hiszen egy német tiszt révén megtanul németül írni és olvasni. Hasonlót mondhatunk el azon német, majd brit gyarmatosítók kapcsán is, akik a civilizáció vívmányait hozták magukkal (az oktatás, a közegészségügy, az infrastruktúra javítását), ám borzalmas áron: elrettentő kegyetlenséggel vernek le minden lázadást, ellenállást. Bár kiemelik a szintúgy életeket követelő és sanyarú sorsot garantáló elmaradottságból a helyieket, ám ez az élet – még ha látszólag „civilizáltabb” is – rabszolgalét, jól körülhatárolható, lokális szabadsággal. Addig terjed, amíg nem veszélyezteti a gyarmatosítók érdekeit.

A civil élet bemutatása viszont már egyenetlenebb. Érdekfeszítő a helyi élet részletes és igen árnyalt megrajzolása, a mindennapok küzdelmei, a traumákkal és bántalmazással induló egyéni sorsok kibontása.

Mint például a szüleit korán elveszítő Afiyáé, aki szintén a szemünk előtt cseperedik érett nővé. (A szövegben számos szuahéli kifejezés hitelesíti a környezetrajzot, amelyeket az első előforduláskor lábjegyzetben le is fordítanak, ám később – mivel nem túl gyakran használt szavakról van szó – már nem. Talán egy könyv végi szószedet jobban segített volna a tájékozódásban.)

Abdulrazak Gurnah

A legtöbb szereplő azonban elég statikus marad szinte ugyanazokkal a jellemvonásokkal. A zsémbes, de aranyszívű Khalifa; a zsémbes, de már kevésbé aranyszívű felesége, Asha, vagy az egzisztenciájukat biztosító, ezért függő viszonyt kialakító kereskedő, Nassor Biashara inkább érdekes illusztrációk, semmint hús-vér emberek. Utóbbi kapcsán többet tudunk meg a vállalkozásairól, aktuális üzleteiről, mint a mögötte álló emberről. Könnyen lehet, hogy a jellemfejlődés, az összetett lélektani folyamatok igazából az európai regény eszközei, és ebben a közegben idegenül hatnának. A kereskedő elidegenítését, elszemélytelenítését még fel lehet fogni jól használt írói eszközként, de a többiek kétdimenzióssága már szokatlanabb, és inkább kihagyott lehetőségnek tűnik. Az Utóéletek ugyanakkor messze nem eseménytelen könyv. Barátság, szerelem, háború és béke, a boldogulás megannyi öröme és bánata színesíti.

A „regényesség” ellen dolgozik a kimondottan szikárrá váló, a második világháború és az azutáni éveket is tartalmazó végkifejlet, amely inkább tűnik egy hosszabb utószónak, nagyobb lábjegyzetnek, bár rendelkezik némi csattanóval.

Ez is kissé eklektikussá teszi a regényt, itt mintha a szerző nem találta volna meg a fikció és a tényanyag korábban jól alkalmazott vegyítési arányait.

Gurnah bemutatkozása a magyar olvasók előtt (Neset Adrienn minden részletre kiterjedő fordítása) némiképp felemás: regénye fontos és nélkülözhetetlen, ám nehéz remekműnek nevezni. Ugyanakkor a kíváncsiságot sem oltja ki, ugyanolyan érdeklődéssel fordulhatunk a következő művek felé.

Bár minden porcikánk berzenkedik a híres írók halálának kiárusítása láttán, Rodrigo García könyvének egyetlen bulvárgesztusa sincs. Ez a memoár valóban megrendítő búcsú, miközben feleleveníti az utolsó napokat, a temetést, és ezzel együtt a saját gyermekkorát is. A mindennapokat. A mindenen nyomot hagyó apát és az őt mindenhová elkísérő feleségét. Egy regénybe illő életet.

Magvető, 141 oldal, 3699 Ft

Félsz, kérdezte a nyolcvanéves Gabriel García Márqueztől a fia. Pontosabban a kérdés eredetileg arra vonatkozott, hogy milyen érzés belépni a kilencedik évtizedbe, és milyen érzés ebből a korból szemlélni a világot. Lenyűgöző a látvány, érkezett a válasz, de már közel a vég. És ekkor jött a félelemmel kapcsolatos kérdés. Kegyetlen és fontos kérdések ezek, mégis a legfontosabbak, amelyeket fiú csak feltehet az apjának, ha a pillanat engedi és van elég bátorsága. A válaszhoz is.

Gabo, ahogy a család és a barátok becézték, ekkor már legyőzte a nyirokrákot, és túljutott azon a koron is, amikor az írók már nem tudnak hosszabb regényeket írni. Ekkor kezdett el küzdeni egy jóval nagyobb rémmel, a demenciával, amely előbb memóriazavarokat okozott, majd elorozta az emlékezetét. És vele az íráskészségét is. Hiszen az emlékezet, a múlt mélyéből felhozott tapasztalatok adták legfőbb írói eszközét, a „furcsa mesék” erejét. Már sem regényei, sem életének „csalóka tájait” nem tudta úgy bejárni, ahogy szerette volna.

De nem félt. „Csak végtelenül elszomorít”, válaszolt végül a fia, Rodrigo García kérdésére. A vékonyka memoár az utolsó napok, a temetés, a búcsúk emléke. Előbb Gabótól, majd Mercedestől, aki ötvenhat évig volt a Nobel-díjas író társa, és akit a demencia rosszabb időszakaiban nem ismert meg. A Búcsú… viszont ugyanúgy szól a halálról, mint az életről. Hiszen a fiú emlékeiben az apa alakja mit sem fakul.

Ráadásul a világ minden tájáról összegyűlő család, rokonok és barátok történetei még azt is megvilágítják, milyen forrásokból táplálkozott Márquez színes, fantáziadús prózája.

„Ezek a történetek eszembe juttatják, hogy apám családja milyen szenvedélyesen szereti a túlzásokra épülő, túlcifrázott anekdotákat. Ragadd meg a hallgatóság figyelmét, és ne engedd el többé. Egy jó történet mindig érdekesebb, mint az igazság. Egy jó történet maga az igazság.”

Két fia társaságában – jobb oldalt Rodrigo

A legmegrendítőbb rész mégis az, amikor a valóság és a fikció összeér. Az író halála napján egy madár tetemét találják meg a házban, nekirepült a befedett terasz üvegének, és oda zuhan a kanapéra, ahol Márquez üldögélni szokott. Ráadásul nagycsütörtök van. Csak másnap hívják fel a család figyelmét arra, hogy a Száz év magány egyik leghíresebb szereplője, Úrsula Iguarán szintén ekkor hunyt el. Ráadásul nem sokkal a vég után bódult madarak repültek neki a falaknak, és zuhantak a földre holtan… Lehet, hogy a sors keze volt a dologban, így adott elégtételt az egyik legnagyobb írónak? Hiszen „apám sokszor panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni”. Lehet, hogy mégis sikerült neki?

Szintúgy felkavaró az is, hogy Márquez, aki világéletében tartott attól, hogy nem megfelelő minőségű művek kerültek ki a keze alól – ezért nem is olvasgatta régi regényeit –, idős korában, amikor az emlékezete már cserben hagyta, elővette őket. Honnan a fenéből jött ez, kérdezte meglepetten egy-egy rész után, mert olyan volt, mintha akkor és ott olvasná először népszerű regényeit. „Néha, amikor becsukott egy könyvet, meglepődött, hogy a hátsó borítón az ő fényképe díszeleg”, ám legtöbbször már csak nagyon keveset fogott fel belőlük. Árulás volt ez, amelynek súlya szinte felfoghatatlan.

Márquez és Mercedes

Már az is érdekes, hogy miért angol nyelven írta meg a jegyzetei alapján Rodrigo García a visszaemlékezését, aki filmrendezőként kétlaki életet él, egyszerre otthonos Mexikóvárosban és Los Angelesben, vagyis mindkét kultúrában. Az angol nyelv kellett ahhoz, hogy kilépjen apja sikerének bűvköréből, hogy távolságot tartson a Márquez név jelentette hírnévtől. S bár rendezőként nem sikerült az apja életművéhez fogható filmet forgatnia (A nő ötször és A 109. utas talán a legismertebb mozija), ám a tévésorozatok direktoraként, illetve producerként és forgatókönyvíróként igencsak hosszú lista áll a neve mögött. Ezek között számos népszerű sorozat epizódjai is feltűnnek.

A könyvből kiderül, hogy Márqueznek is nagy álma volt a filmrendezői szék, és csak a kudarc után kezdte eladni a maga furcsa történeteit. Egy alkalommal pedig az is felmerült, hogy közösen írjanak forgatókönyvet.

Már meg is volt a történet váza, ám a részleteket az apa memóriazavarai miatt már nem lehetett kidolgozni. Parttalan veszekedésekbe torkollt a páratlan lehetőség, így Rodrigo kénytelen volt hagyni, hogy a közös munka feledésbe merüljön. De megnéztem volna ezt a filmet!

A búcsú pillanatai

Visszafogott, érzelmekkel teli és nem tolakodó könyvecske Rodrigo memoárja, amelyet néhány kedves és eleddig ismeretlen fotó tesz még intimebbé. Leginkább az apró részletek miatt lehetünk hálásak, amikor apja kedvenc zenei stílusáról (vallenatos), vagy arról a pillanatról mesél, amikor közösen megnéztek egy Elton John-koncertet, amely után kijelentette: „Carajo, ez a fickó fantasztikus bolerista”. Vagyis igazi bolero énekes. Vagy hogy latin popslágereket hallgatott a Szerelem a kolera idején megírásakor, mert sokat lehetett tanulni az énekesektől a „technikáról, amelyekkel érzelmeket lehetett kelteni”. És beszél az íróról, az apáról, a családról, a látszólag szenvtelen anyáról, amely szenvtelenség mögött azonban csak úgy dúlnak az érzelmek, a kapott jótanácsokról és arról az örökségről, amit neki és a világnak maradt.

Nagyon olvasmányos és igen gördülékeny próza ez (Totth Benedek fordítása). Eléri, hogy olyan megrendülten álljunk a haláleset előtt, ahogy Márquez és felesége gyászolta el Aureliano Buendía ezredes halálát 1966-ban. Mercedes tudta, hogy az ezredes végzete mit jelentett a férjének, így hát „csak ültek, és csendben szomorkodtak a történtek miatt”. Rá egy évre jelent meg a Száz év magány…

Példátlan sikert aratott megjelenése idején, 1938-ban, és reneszánszát éli a kilencvenes évek közepétől, mikor is a világ megismerhette Kathrine Taylor remekbeszabott novelláját. A Címzett ismeretlen mára klasszikussá érett: egyszerre mutatja fel a nácizmus valódi természetét, amivel felrázta Amerikát, és azt, hogy miként lehet olykor legyőzni.

21. század, 93 oldal, 3990 Ft

Vannak szövegek, amelyeknek már a keletkezése és utóélete is legalább annyira beszédes, mint maga a mű. Igen sokatmondó például az az epizód, amikor Kathrine Taylor novelláját a szerkesztő férje, Elliott megmutatja a Story magazinnak. Whit Burnett, a lap szerkesztője azonnal úgy dönt, hogy a Címzett ismeretlen nem maradhat a fiókban, ki kell adni, csakhogy a történet „túl erős ahhoz, hogy egy nő neve alatt jelenjen meg”, úgyhogy a két férfi kitalálja Kathrine-nek a Kressmann Taylor álnevet. Ezért is szerepel két vezetéknév mindmáig a könyv borítóján.

Bár nem nagyon összemérhető a kettő, ez a momentum pont annyira szíven ütött, mint a novellában olyan jól ábrázolt kegyetlen eszmék és gondolatok megjelenése a harmincas évek első felének Németországában. Hiába próbálja a tipográfia szinte már művészi szinten kisregénnyé dúsítani, együltünkben röpke egy óra alatt elolvasható a könyv. Burnett egyébként jól ráérzett a remekműre: a magazin 1938-as szeptemberi számának minden példánya tíz nappal a megjelenés után elfogyott. Az olvasók lelkesen sokszorosították, hogy elküldhessék azoknak, akiket valóban érdekelt, mi történik az óceán túlpartján a nácik által uralt országban.

Fontos pillanat ez. Az amerikaiak zömének még fogalma sincs arról, miféle szörny növekszik a nem is olyan távoli kontinensen.

Sokan – az Egyesült Államok vezetése is – inkább a homokba dugják a fejüket. Egyrészt elhiszik az elszigetelődés politikájának alaptételét, miszerint semmi közük a megint zűrös európai ügyekhez, épp elég volt a Nagy Háborúban való részvétel. Másrészt abba az illúzióba ringatják magukat, hogy a németekkel igazából nincs semmi baj, csupán egy erős kezű ember vette át a kormányrudat. Ennyi és nem több. Ez már azért is könnyen hihető, mert olyan korabeli „celeb”, mint Charles Lindbergh is úgy tért vissza Németországból, hogy ott minden a lehető legnagyobb rendben van. (Nem csoda, hiszen Hitler és Göring is a megfelelő módon fogadta, sőt még ki is tüntették, mint a kor legnagyobb pilótáját, aki ráadásul szimpatizált is az ott teret nyerő eszmékkel.)

Ebben a közegben szólt nagyot a Címzett ismeretlen, amely tömören, és a napnál is világosabban tárta az olvasók elé a valóságot egy megrázó metamorfózis révén. Martin Schulse egy jól működő galéria tulajdonosaként, liberális elveire büszkén tér vissza régi hazájába, Németországba 1932-ben, ahol még az általa nagyra becsült Paul von Hindenburg vezeti a köztársaságot. Amerikában maradt régi barátjával és műkereskedő üzlettársával, a szinte családtagnak számító Max Eisensteinnel levelezve, a szemünk láttára bontakozik ki az átalakulása: eleinte csak felkapja a fejét a „kormány igazi fejének” titulált Hitlerre. „Ez az ember olyan, mint egy áramütés, olyan erős, amilyen egy igazán nagy szónok és fanatikus tud lenni.” De azért még munkál benne a kétely, hiszen lehet, hogy ez a kiváló szónok amúgy nem egészen normális, a „barnainges csapatai a társadalom söpredéke”.

Ám a kételyek helyét fokozatosan átveszi a sziklaszilárd meggyőződés, és Schulsen nem sokkal később a nácik támogatói, hívei és aktív tagjai között találja magát.

Ami azzal jár, hogy fokozatosan elidegenedik zsidó barátjától és annak érzelgős aggodalmaitól. Jól példázza ezt a folyamatot a levelek végén található aláírás. A „szívélyes üdvözlettel, Martin” formulából előbb a „szívélyes” kopik ki, hogy maradjon a puszta és hideg név, Martin Schulse. A fordulat azért is hiteles, mert személyes tapasztalatokból táplálkozik. Kathrine Taylor több „művelt, intellektuális, melegszívű” német barátja vált igen rövid idő alatt Hitler szenvedélyes támogatójává, amint hazatértek Németországba. Amikor pedig látogatóként visszatértek Kaliforniába, hátat fordítottak régi barátaiknak, még csak nem is álltak szóba velük zsidó mivoltuk miatt, derül ki az utószóból, amit az írónő fia, Charles Douglas Taylor jegyez.

Kathrine Taylor

A novella azonban nem pusztán a metamorfózis miatt válik emlékezetessé, hanem a szavak között kibontakozó, tragédiába torkolló dráma, majd a nemes bosszú miatt is. Remek ötlet, hogy a nácik erőtől duzzadó tetterejét végül képes legyőzni pár okosan elhelyezett, ártatlannak tűnő mondat. Kevés mű van, amely ennyire képes meggyőzni az írott szó erejéről. A Címzett ismeretlen legnagyobb erénye a kiváló arányérzék: semmi sem felesleges, semmi nem töri meg vagy tereli el az olvasó figyelmét. A levélváltások fokozott személyessége pedig még átélhetőbbé teszi a történéseket, amelyeket még az egyes szám első személyben előadott narrátor révén is távolibbnak éreznénk. A ma már klasszikusként olvasható mű nem csupán a háború elején aratott elképesztő sikert, a kilencvenes évek közepén újra felfedezték maguknak az olvasók, ekkor hódította meg a világot. 2010-ig huszonhárom nyelven jelent meg, és mindenhol nagy sikert aratott. (A francia kiadás ötvenezer példányban kelt el az első évben, a következőben százezer, majd később kétszázötvenezerben.) Készült belőle rádiójáték és színpadi változat is.

A töretlen siker nem csupán az idejében felállított diagnózisnak vagy Amerika felrázásának köszönhető, és nem is annak, hogy remek kordokumentum – akad ilyenből bőven.

Kathrine Taylor művét az teszi időtlenné, hogy egyszerre mutatja fel a 20. század legnagyobb traumáját és bűnét, illetve azt, hogy miként lehetett vele szembeszállni, olykor legyőzni pusztán azzal a leleménnyel, ami az emberiség eszmélése óta velünk van: a betűkké formált igazságérzettel.