Az ezer éve késő járat

Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Lassan, de biztosan generációja egyik legnépszerűbb és legmeghatározóbb hangú költőjévé vált. Persze sokat tett ezért a slam poetry is, meg az a tűéles tekintet, amellyel a világot, ezt a csiricsáré bazársort szemlézi, méregeti, szóra bírja. És az is jó, hogy a hazából olykor csak egy néma H, Istenből meg konyhai beszélgetőpartner lesz.

Piszok nehéz úgy ajánlót írni, ha az ember nem konyít a versekhez. Én úgy József Attiláig értem a magyar költészetet telefonos segítség nélkül. Na jó, Szabó Lőrincig. Vagy inkább Petri Györgyig. És az már egészen közel van. Akár Simon Mártonhoz is. Közel ehhez a lüktető, eleven ritmushoz, ami a versei sajátja, a lélegzetéé, amikor átvág a városon, megáll az erkélyen vagy fekszik a strandon. Amikor befogja azt, ami szavakkal még befogható.

Van tehát ez a ritmus, görgeti maga előtt a szavakat egy magyar népdal lüktetése szerint, „most viszik most viszik / a vulkán / oldalában álló / elromlott / szélturbinához / a cserelapátot / viszik / az idő letört végét”. És a sodrásban képek, emlékek, villanások, a nagyon konkrét alaphelyzethez társuló más helyzetek hordalékai, ahogy a jármű sárga villogója rá-rávetül mindenre, ami az útjába kerül.

És az egészben ott mocorog valami nem is odaillő remény, hogy „egyszer odaérnek / egyszer megszerelik / egyszer jó lesz”, talán a világ, és benne mi is olyanok vagyunk, hogy megszerelhetők, helyreállíthatók még egy világjárvány után is. Aztán beleömlünk, belesodródunk egy bekapcsolva hagyott számítógépbe, táncolunk a keskeny merevlemezen, mert „az összes érzésed / spam”, és várunk, hogy választ kapjunk a függőben maradt kérdésekre: „mit keresel itt / mi történik itt” (Egyszer használatos jelszó). És az is jó, hogy nincs instant válasz, hogy a kevéssel kell beérni.

Tán azzal, hogy egyszeri jelszók vagyunk az univerzum nagyteljesítményű laptopjában, amelyen Isten pötyörészik. Egy ujjal, hogyan másként.

„A viszonyunk valahogy odáig jutott, / és ez talán jó, / hogy csak nagyon kevés mondandóm / maradt neked, és az is / kitalálhatatlan”, mondja ezt talán épp neki, vagy a szeretőjének. Én az előbbi felé hajlok, mert az is lehet egy furcsa szerelem, amikor az ember megszólíthatja a Teremtőjét, bizonytalanul és dadogva, de azzal a hittel, hogy van néhány „a nagyobb egész / eldobhatóságán túlmutató kijelentés, / szókapcsolat vagy hangsúly” (Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni). És ez csakis tőle, csakis neki, mert hogyan másként is lehetne körülírni a hitet/szerelmet, ha nem ezzel a kizárólagossággal. Jó, a macska egy kicsit még bezavar.

Persze az lenne az igazi, ha mindezt lehetne „úgy mondani, mintha / az első ember lennél, aki megszólal. / Vagy az utolsó. Vagy csak egy / valahonnan a sok közül.” Ez már igazából a strandon történik, ahol a „közelebbik énje” jegyzetel (a távolabbik a járkáló nőket stíröli), vershez készülődik a medencezajban, és bár minden adott a hazugsághoz, jó lenne valami valósághoz (igazsághoz?) közelebb férkőzni.

Hisz miért pont a vers ne hasonlítana ahhoz a játékhoz, amikor egy mondatot adnak át egymásnak a részvevők, s mire körbeér, csodálkoznak, hogy szinte az érthetetlenségig megváltozott. És persze a nyugtalanító érzet, hogy a vers ereje nélkül (és bizony sok minden nem fér bele a lejegyzésre váró képbe), ez csak „egy rendbe rakásra váró / természettudományi múzeum, nem a világ” (Kint a strandon). Bár az igazság kérdését egy turistacélpontként szolgáló arc is eldöntheti olykor, csak mellé kell állni, így tán még Istent is ki lehet spórolni az egyenletből.

És azt is szeretem, hogy tudja „mi mindenről tudunk szomorú képet csinálni”. De vajon meg lehet szólítani rendesen a hazát, vagy marad néma H-ként a torkunk mélyén? Egy körvonalazatlan, „párába írt táj egy ezer éve késő járat ablakán”. És bár annyi hősies, pátosszal kikent-kifent sor énekli meg, hozza közel, vetíti fel a falakra, árulónak bélyegezve mindenkit, aki nem látja, nem akarja észrevenni, mégis csak ez marad belőle a jelenben: „Az érzés, hogy mennyivel jobb lenne / lenni máshol, volt a legtöbb, amit adhattál, adtál.”

A nyelvért viszont, amelyen mindez még elmondható, talán mégis megérte. Nincs ennél pontosabb vagy keserűbb hazakép most ennél, polaroid az abszurd és a groteszk legszélére sodródott helyről. Pedig soha nem voltak igazán nagy elvárásaink felé: „Te, ahol a szabály csak azt írja elő, hogy rá legyen írva, / »ITT NYÍLIK«, azt nem, hogy valóban ott nyíljon, hazám” (H).

Én ehhez még hozzáolvasok holmi kéretlen, öntudatlan, már sajgó cinkosságot is egy másik versből: „A tekintetem ennek a sötétségnek már / nélkülözhetetlen alkatrésze” (Leszállóegység). És még van sok, nagyon sok kedvenc sorom, ha sok karom lenne, néhányat fel is varratnék csak úgy szórakozásból: „Szoktál nevetni is. / Ha zihálsz mindig történik valami” (Vers); „Az átváltozás valódi fájdalma, / hogy ugyanaz maradsz” (Citromelégia); „Egyszer annyit hazudtam, / hogy napokra fiktív lettem” (Mítosz). És a verscímek, amelyek önmagukban olyanok, mint egy kis karcolat: Égő múzeum mellett az esőben, és nem jön a busz; Hat módszer, hogy medvévé változva ébredjünk; Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába.

Lehetne ezt még ragozni, de nekem nagyon bejön ez a frivolsággal elegyített kesernyés hang, ez a tűéles tekintet, a szenvedélyes közöny. A kompromisszumnélküliség, ahogy a világot, ezt a csiricsáré világot szemlézi, méregeti, szóra bírja. Ahogy elvan a költészet ősrégi témáival, ahogy friss levegőt fúj az áporodott szobába, miközben mindent vegyít mindennel (izgalmas játék megfejteni, hogy kiket idéz vagy emel be a versbeszédbe). „Intim, mint egy sugárfertőzés, zavarba ejtő, mint a szerelem, és otthonos, mint egy hétfői apokalipszis”, írja róla Dunajcsik Mátyás. Csak bólogatni tudunk.

SIMON MÁRTON legutóbbi művei: Rókák esküvője; Polaroidok; Dalok a magasföldszintről.