A krimik királynője, Agatha Christie élete nyitott könyv az olvasók és rajongók előtt. Van azonban egy fejezete, egész pontosan tizenegy olyan napja, amelyet a mai napig rejtély övez. Marie Benedict most megjelent könyvében egészen új megközelítésben mutatja be a már ismert tényeket, és ezzel talán rátapint magára az igazságra is. Szpojler nélküli ajánló következik!

Libri, 327 oldal, 3999 Ft

Agatha Christie 1926. december 3-án elindult angliai otthonából, ahol a férjével és kislányával élt, és többet nem adott életjelet magáról. Bár a kocsiját hamar megtalálták nem messze a házuktól, a nyomozás nem jutott előbbre. Nem derült ki, hogy véletlen vagy szándékos baleset történt-e, önszántából tűnt el a helyszínről vagy erőszakkal vitték el, és egyáltalán: miért?

Ő ekkor már elismert írónő volt, így az eltűnése az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb keresőhadjáratát vonta maga után több ezer rendőr és civil részvételével. Keresték élőláncot alkotva, repülőgépekkel, a legkiválóbb Scotland Yard-os nyomozók bevonásával. Hiába. A vizsgálatba a belügyminiszter felkérésére még Anglia két leghíresebb, nemzetközi hírnévnek örvendő krimiírója is bekapcsolódott. Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes életre keltője (aki az okkultizmus híveként spirituális tudományát is segítségül hívta a rejtély megoldásához), valamint Dorothy L. Sayers (akinek magyarul sajnos csak kevés műve jelent meg) is felkereste az írónő eltűnésének helyszínét nyomok után kutatva, ám sikertelenül. A keresés egyre reménytelenebbnek tűnt.

Természetesen az újságok is felkapták a hírt. A New York Timestól kezdve a Daily Mailig mindegyik folyamatosan címlapon írt a „sztoriról”, és vadabbnál vadabb történetekkel álltak elő, kezdve azzal, hogy az egész csak reklámfogás az írónő részéről a legújabb könyve kapcsán, majd az öngyilkosságot is felvetették, illetve azt, hogy a férje ölte vagy ölette meg.

Dustin Hoffman a Hová tűnt Agatha Christie? című filmben

A történetet már egy remek film is feldolgozta 1979-ben Dustin Hoffmannal a főszerepben, aki egy újságírót alakít, Hová tűnt Agatha Christie? címmel. A nagy kérdésekre ugyan nem ad választ, de a színészek kiváló játéka miatt érdemes megnézni. Marie Benedict friss verziója egyből a sikerlisták élére került, nem véletlenül. A szerzőt ügyvéd múltja is segítette a tények rendszerszintű vizsgálatában. Benedict a feldolgozáson és elemzésen túl azonban egy pluszszempont alapján fűzte össze a történteket. A szereplők személyiségét külön-külön is bemutatja: az érzelmi életüket próbálja meg rekonstruálni hosszú évekre visszatekintve, és ezek alapján igyekszik felgöngyölíteni az eseményeket.

A Mrs. Christie rejtélyes eltűnése két szálon futó történet. Egyrész Agatha Miller első férjével, Archibald Christie-vel való megismerkedését és házasságát követjük, másrészt az eltűnésénék pillanatától kezdve haladunk együtt a nyomozókkal, illetve a megszeppent férjjel, akinek közvetlen vagy közvetett szerepe épp olyan talányos, mint maga az eltűnés.

Minden követ megmozgattak

A két történet fejezetenként váltja egymást, egymásra építve adagolja az információkat, és remek arányérzékkel éri el, hogy az olvasó maga is elkezdje felfedezni a vélt vagy valós gyanús jeleket, szereplőket, majd mérlegeljen: vajon mi vezethetett odáig, hogy egy olyan érzékeny és intelligens nő, mint Agatha Christie, egyik napról a másikra csak úgy eltűnjön? Egy olyan zseniális elme, amely generációkat tévesztett és téveszt meg a kitalált történeteivel, vajon képes ugyanerre a valóságban is? Vagy „csupán” egy nagyon is emberi viselkedést, zavart állapotot látunk kibontakozni a szemünk előtt?

A világ leghíresebb női krimiírójának titka a mai napig rejtve maradt. Miután tizenegy nap után az angliai Harrogate egyik hoteljében egyszer csak felbukkant, Agatha nem adott semmilyen magyarázatot az eltűnésére, sem akkor, sem később. Így a megkerülése az elmúlt évtizedekben csak még több kérdést vont maga után.

Ügyvéd múltját használta fel – Marie Benedict

A közvéleményt jelentősen formálta Andrew Norman 2007-ben kiadott (magyarul eddig még sajnos nem publikált) Agatha Christie: The Finished Portrait című könyve, amelyben kifejtette, hogy szerinte az írónő, miután valamilyen trauma vagy depresszió hatására sokkos állapotba került, gyakorlatilag önkívületbe esett. Meglátása szerint a Befejezetlen portré című könyvben, amelyet Agatha 1934-ben írt, Celia szerepén keresztül egyfajta önvallomást tett az akkori állapotáról.

Benedict könyvét elsősorban azoknak ajánlunk, akik számára az eddigi válaszok nem kielégítőek. A könyv révén megismerjük azokat a drámai élethelyzeteket, amelyek Agatha Christie eltűnését megelőzően mind a házasságában, mind a családjában történtek. Nagy előnye, hogy bár nem tár fel újabb tényeket, más megvilágításba helyezi a már ismerteket (Nagy Gergely fordítása). Azzal, hogy emocionális oldalról térképezi fel a történteket, és kizárólag ezen aspektus mentén vizsgálja Agatha életét, attól a pillanattól kezdve, hogy megismerkedett a férjével, egészen új értelmet nyer minden eddig ismert részlet. A történtekre cáfolhatatlan magyarázatot már sosem kapunk. Azonban Marie Benedict tollából méltó, és nagyon is elgondolkodtató válasszal lettünk gazdagabbak.

Azt eddig is sejtettem, hogy egy angol luxuskategóriás nyugdíjasfalu nem lehet olyan istentelenül rossz hely a mesterséges tavakkal, rövidre nyírt gyeppel, tekepályával és uszodával. És ha még csütörtökönként nyomozni is lehet benne… Márpedig itt lehet és kell is. Az önkéntes detektívek finom angol humorral megpakolt, végig izgalmas krimiben bizonyítják rátermettségüket. Osman regényéből pedig árad az elsőkötetesek frivol szabadsága és merészsége.

Agave, 367 oldal, 4480 Ft

Ez a könyv reményt ad. Nem olyat, mint amilyet egy rózsaszínű szerelmes regények vagy életvezetési bestsellerek kínálgatnak a maguk mesterséges optimizmusával. Richard Osman hál’ istennek ennél jóval rafináltabb. Nem akármilyen történettel támasztja alá az örök fiatalság tételét.

A Coopers Chase-ben található nyugdíjasotthonban a klub zártkörű, és csupán négy taggal rendelkezik. Nem is terveznek bővítést, ezért is viseli a rendezvény hivatalosan a Beszélgetés a japán operáról nevet, hogy ne is tóduljanak az érdeklődők. A klubot Penny Gray, a kenti rendőrség volt felügyelője és Elisabeth alapította, hogy szellemileg ne rozsdásodjanak be teljesen. Döglött aktákat, vagyis megoldatlan ügyeket vettek elő (ezeket Penny tartotta meg még aktív korából), és próbáltak valami olyasmit találni a jegyzőkönyvek, tanúvallomások és szakértői jelentések között, ami annak idején elkerülhette a nyomozók figyelmét.

Hozzájuk csatlakozott később Ibrahim a neves pszichiáter, akit még mindig felkeresnek a régi páciensei, majd a szuperaktív Ron is, aki kiszagolta, hogy a japán rendezvény csak álca, és maga járt utána, hogy mit is takar. Ő egyébként régi szakszervezetisként ott volt a legnagyobb sztrájkok szervezői között, tehát nem könnyű sem átverni, sem megtörni. Majd amikor a klubalapító Pennynek megromlott az egészségügyi állapota (a tagok közelítenek a nyolcvanhoz), bekerül a helyére Joyce Meadowcroft, az egykori ápoló – a regény épp az ő „beszervezésével” indít.

Ahol öröm nyomozni

S bár igazából Elisabeth a csapat irányítója, mi mégis leginkább Joyce szemszögéből látjuk az eseményeket, az ő naplójába olvashatunk bele. Ő ugyanis más mint a többiek: nem gazdag, a lánya révén lehet csak itt, nem lett orvos, csak ápoló, és – ahogy ő fogalmaz – a különleges adottsága, hogy képes észrevétlen maradni, és úgy elsimítani az ügyeket. Ám nemsokára mindannyiuk képességére szükség lesz, hiszen a döglött ügyek után egy nagyon is eleven gyilkosság pottyan az ölükbe.

Történik, hogy Ian Ventham a nyugdíjasotthon gátlástalan tulajdonosa épp a falu bővítésén dolgozik (még több lakás, még nagyobb bevétel), de ebből ki akarja hagyni a társát, az építkezések korábbi kivitelezőjét, Tony Currant. Utóbbi sem az ártatlanság megtestesítője, számos ügy miatt került korábban a rendőrség látóterébe a drogok terjesztésétől a gyilkosságig. Ventham is tart tőle, nem véletlenül, amikor Currant megtudja, hogy nem kalkulálnak vele a bővítésnél, elhatározza, hogy megtorolja a dolgot, és elteszi láb alól a volt társát. Csakhogy még ki sem gondolhatja rendesen a tervét, amikor egy franciakulccsal megölik.

A klub kotnyeles négyeséhez csatlakozik egy fiatal rendőrnő is, akit nem használnak ki kellőképpen az őrsön, és együtt próbálják kibogozni a szövevényes ügyet, amelyben egyikük (Ron) fia is érintett. És bizony az izgalmak innen csak fokozódnak, a brit televíziós producer és műsorvezető első regényében kiválóan adagolja mindazon összetevőket, amely A csütörtöki nyomozóklubot a nyár, de talán az év legszórakoztatóbb könyvévé teszi.

Az elsőkötetesek frivolsága – Osmand

Az ő humora más nem olyan gazdagon áradó, mint Michael Chaboné (Fenegyerekek), és nem olyan rafinált, mint David Schalkóé (Nehéz csontok), ő a finomabb angol humort képviseli, ami elegánsan színezi a cselekményt, és teszi élővé és igen szerethetővé a szereplőket. Osman stílusa igencsak gördülékeny és filmszerű (Orosz Anna fordítása), a rövid epizódok gyors helyszín- és elbeszélőváltásai egy pillanatig sem hagyják lankadni az olvasó figyelmét. Így aztán nem is csodálkozunk, hogy több mint egymillió példányt adtak el belőle, így lett a tavalyi év legnagyobb angliai debütálása, és Steven Spielberg is lecsapott a filmjogokra.

A csütörtöki nyomozóklubból árad az a frissesség, ami a jó elsőkötetes krimiszerzők sajátja, és ami olyan fájdalmasan el szokott tűnni, amikor átállnak a tömegtermelésre.

És ez a veszély bizony nem elhanyagolandó, hiszen Osmant ez a regény a legígéretesebb és egyéni hangú szerzők közé repíti, vagyis nagy lesz rajta a nyomás. Ez a regény pedig épp a szabadsága miatt lett ilyen szerethetően frivol és letehetetlenül izgalmas.

És persze a remény. A könyv egyik érdeme, hogy szinte meghatóan támasztja alá az öregember nem vénember mondást. Azt, hogy nyolcvan felé sincs még vége az életnek, nyugodtan lehetünk tevékeny hősei egy ilyen elképesztő regénynek. És az olvasónak nem lesz semmiféle hiányérzete: Miss Marple kicsit bohókás utódai, a nyomozóklub veteránjai olykor fiatalosabbak a mai kamaszoknál is.

Meg tudom érteni azokat, akik kissé már unják a krimik megszokott sémáit. Tán már a skandináv verziók is kimaxolták a műfajban rejlő lehetőségeket. Alex Pavesi első regénye viszont igazi kihívás a fejtörők szerelmeseinek: egy régi novelláskötet következetlenségeiből kellene kihámozni egy gyilkosság körülményeit, és túljárni a zseniális matematikaprofesszor eszén. Nem akármilyen feladat, nem akármilyen regény!

Agave, 288 oldal, 3480 Ft

Nem könnyű felrúgni a krimik évszázados szerkezetét: történik egy gyilkosság, amelyet így vagy úgy, de ki kell deríteni. Már csak azt kell eldönti, hogy az olvasó a detektívvel együtt nyomoz és (általában) meglepődik a végén, vagy az első pillanattól tudja, hogy ki a tettes, és ekkor a nyomok felfedezése, a tettes megtörése jelenti az izgalmat. A Tíz kicsi néger azért is lehetett Agatha Christie legnépszerűbb könyve (több mint 100 millió példányban kelt el a világon), mert teljes mértékben felrúgta az írónő korábbi regényeinek bevett és tökéletesre csiszolt sémáját. Se Miss Marple, se Hercule Poirot, a rejtély a szemünk előtt bontakozott ki, és lett egyre megfejthetetlenebb.

Alex Pavesi hasonló nyomdokon jár. Majdhogynem száz oldal kell ahhoz, hogy egyáltalán kapiskálni kezdjük, hogy ki is a valódi áldozat, egyáltalán milyen ügyben folyik a „nyomozás”. Grant McAllisterhez húsz évvel korábban meglehetős sietséggel hagyta ott korábbi életét, és költözött ki egy szigetre, ahol önkéntes remeteéletet él.

Nem tudni, hogy jól megérdemelt pihenését tölti-e, vagy valami elől el kellett menekülnie.

A matematika professzora a korábbi életében (harminc évvel korábban) írt egy tudományos esszét – A detektívtörténet permutáció címmel –, amelyben a krimi műfaját tanulmányozta, s megpróbált egy definíciót felállítani: mi szükséges feltétlenül egy detektívtörténethez. (Néhány elengedhetetlen feltételt nem nehéz kitalálni, hiszen áldozat és gyanúsított nélkül például nem krimi a krimi, és általában jó, ha van egy nyomozónk is – bár a már említett Agatha-klasszikusban erre sem volt szükség.)

Alig észrevehető következetlenségek

Az elmélet illusztrálására a professzor kiadott egy könyvet is, amely hét novellát tartalmazott egy-egy krimitípust bemutatva. Például mi van, ha csak két gyanúsítottja van egy történetnek? Vagy csak egy? Marad még ettől izgalom? Pavesi regénye igazából azzal indul, hogy a szigetre megérkezik egy kis kiadó szerkesztője, Julia Hart, hogy a professzorral együtt újra átnézzék a szövegeket, mert A White-gyilkosságokat szeretnék újra az olvasók elé tenni. A szerkesztő felolvassa az első novellát (igazából ez a regény kezdete), majd ketten átbeszélik a szöveget, a lehetséges módosításokat.

Az igen éles szemű szerkesztőnek azonban feltűnnek apró következetlenségek a novellákban. (Az első ilyen után már mi magunk is megpróbáltuk kiszúrni ezeket, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel. A Spanyolország, 1930 című szövegben például – holott én magam is könyveket szerkesztek – soha nem szúrtam volna ki, hogy a ház árnyékos részén fekvő szobában mégis megcsillan a gyilkos késpengén a fény.) És mivel Julia írja az új kiadáshoz ez előszót, elkezdi faggatni a professzort az írások hátteréről, elméletről és gyakorlatról, és persze a magánéletéről is, ám a kényes kérdések láthatóan felbosszantják Grantet.

Mi rejlik a régi történetek mélyén?

Amikor pedig a szerkesztő kertelés nélkül rákérdez, hogy mi inspirálta a könyv címét, már erős gyanú ébred bennünk, hogy a professzor múltja sötét titkokat rejt. Azt ugyanis mi sem hisszük el neki, hogy a novellákon végigvonuló fehér szín motívuma csupán véletlen. Sokkal inkább egy 1940-ben történt, máig megoldatlan gyilkossági ügy áldozata, az Elizabeth White nevű gyönyörű nő halála tűnik inspirálónak. A színésznő-dramaturgot az éjszaka kellős közepén fojtották meg a Hampstead Heath parkban. A sajtó persze azonnal felkapta az esetet, és White-gyilkosságként emlegette. A szövegek megírása idején nagy port vert fel az ügy, szinte kizárt, hogy ez ne hatott volna valamiképp a szerzőre.

És lassan, de biztosan megfogalmazódik bennünk a gyanú: a novellákban elejtett szándékos következetlenségek valójában nyomok, és a szerző és a szerkesztő közötti beszélgetés pedig maga a nyomozás, amelynek során az éles eszű Julia próbál túljárni a minden hájjal megkent professzor eszén. És innen kezdve már egészen más szemmel kezdjük olvasni a professzor már-már tanúvallomásként felérő szövegeit.

De vajon mit jelentenek a következetlenségek? Hogyan rakható ki ezekből a sehova nem mutató furcsaságokból a kép?

A Nyolc nyomozó zseniális és rendhagyó regény a krimik tengerében (Orosz Anna fordítása). Az olvasó ugyanis egyszerre nyolc történetben merülhet el. Egyszerre élvezheti a könyvben lévő könyv történeteit, azok hol kisebb, hol nagyobb csattanóit, illetve a szövegeket összekötő regényt. És bizony a feszültség egyre csak nő. Azok, akik imádják a rejtett fejtörőket, az elejtett, cseppet sem nyilvánvaló nyomokat, azoknak Pavesi lehet az év krimije. Ahogy Alex Norti mondja a fülszövegben: „Ritkán esik meg velem, hogy egyetlen nap alatt kiolvasok egy könyvet, de a Nyolc nyomozót nem bírtam letenni.”

Jelen sorok írója két napig húzta.

A kenyérlopásért elítélt 14 éves lány szokatlan büntetést kap: ezentúl a bűnevők mesterségét kell gyakorolnia. Vagyis finom ételek formájában átvennie és haláláig hordoznia az elhunytak vétkeit. És mindezt páriaként, hiszen senki sem érintheti meg, senki sem beszélhet hozzá. Campisi egy létező foglalkozás és a 16. századi Anglia intrikáktól terhes világát használja fel arra, hogy izgalmas krimit meséljen el helyenként kifejezetten költői nyelven.

Libri, 367 oldal, 3999 Ft

Ha hiszik, ha nem, de az utolsó bűnevőként ismert ember 1906-ban hunyt el, és Richard Munslow névre hallgatott. A különös népszokás a briteknél terjedt el, és akkor folyamodtak ehhez a szolgáltatáshoz, ha valaki gyónás és az utolsó kenet feladása nélkül halt meg, mert a pap valamiért nem érkezett meg időben a haldoklóhoz. A bűnevő ekkor elmajszolt egy szelet kenyeret (a hiedelmek szerint a halott mellkasára helyezett kenyér magába szívta a fel nem oldott bűnöket), ivott egy kis sört, majd a zsebében négy pennyvel távozott. Illetve jóval nagyobb teherrel: ő vette át a halott bűneit, és hordozta is a maga haláláig.

A kevés fizetség és az átvállalt bűnök terhe miatt leginkább a szegények közül kerültek ki a világ egyik legrosszabb mesterségét gyakorlók. Azok, akiknek egy szelet kenyér is megérte, mert nem volt mit enniük. Mivel senki sem nagyon barátkozott a bűnevővel, majdhogynem páriaként tengették az életüket. A 17. század végén említik először az írott források ezt a különös szakmát, és a virágzása idején nem is nagyon lehetett elképzelni temetést nélkülük, persze csak akkor, ha a pap volt ott. Az egyház egyébként nem üldözte, de nem is támogatta különösebben a népszokást. Megtűrte, hiszen mégiscsak egy cél érdekében tevékenykedtek: hogy a lélek makulátlanul térjen meg Teremtőjéhez.

Megan Campisi, a New Yorkban élő dráma- és regényíró jó érzékkel választotta könyve hőseinek a bűnevőket. Néhány dolgot természetesen megváltoztatott, hogy feszültebb, színesebb és drámaibb történettel lepje meg az olvasóit. Az ő bűnevői csak nők lehetnek (Éva, az „első bűnevő” lányai), és minden vétekhez étket társít, amit a halott családjának kell elkészítenie.

Eredetileg csak egy szelet kenyeret kellett megenni

A kenyér például az eredendő bűnt jelképezi, a gyávaságért marhanyelvet, lustaságért savanyú uborkát kellett enni, ha egy nő fattyú szült, akkor szőlőt kell elfogyasztani a koporsójáról. A kacifántos bűnökért már prémium ételek jártak: képmutatásért borpuding, pedofíliáért bárányfej juhtejben, kémkedésért kakasagytorta (hogy ez mi lehetett?), és a könyv borítóján látható gránátalma pedig boszorkányságért. Én igazából csak a felségsértést és a megszentségtelenítést vállaltam volna be, mert azért bifszteket és omlós süteményt kellett volna ennem.

A tekintetben viszont jól adja vissza a valóságot, hogy a bűnevők élete amúgy kész pokol. Senki nem érhet hozzájuk, senki nem beszélhet velük (csak akkor, amikor a haldoklók elsorolják a bűneiket), nem lehet férjük, sem gyerekük, a város szélén élnek a kitaszítottak és megtűrtek között. És hogy mindenki tudja, kivel állnak szemben, egy „B” betűt tetoválnak a nyelvükre, illetve egy lakattal súlyosbított nyakpánt is rájuk kerül. Az árván maradt 14 éves May Owens kenyérlopásért kerül a bíróság elé, ahol első hallásra enyhe büntetést kap (már az akasztással és a korbácsolással szemben): bűnevőnek kell állnia. A mesterség „fogásaira” egy idősebb „kollégája” tanítja meg, aki szó nélkül (egymás között sem szabad beszélniük) segíti át a szakma első buktatóin, hogy úrrá legyen a hányingeren, amikor tudatosul benne, hogy mi minden száll rá a finom falatokért cserébe.

Gyónás helyett

May úgy tűnik már csak egy dologban reménykedhet: ha minden előírást betart, és mindenben engedelmeskedik a Teremtőnek, akkor halála pillanatában leteheti a rá pakolt terheket, és ő is a mennyek országába jut. Ám előtte még lesz egy kis elintéznivalója a földön. Ugyanis csakhamar belekeverednek az akkor épp forrongó politikai helyzetbe, vagyis az udvari intrikákba. És amikor a társát elfogják és halálra kínozzák, May nem hagyja annyiban a dolgot: elhatározza, hogy igazságot szolgáltat annak, akit alig vettek emberszámba…

Egyébként, ezt még nem is mondtam, a 16. századi Angliában járunk, és bár fiktív királynő ül (Bethany) a trónon, a körülmények majdnem hajszálpontosan illenek I. Erzsébetre és korára: az új hit (az apja, VIII. Henrik által bevezetett anglikán vallás) hívei küzdenek a régi hittel (pápisták), miközben a férj és gyermek nélküli királynő hatalmát összeesküvések és árulások fenyegetik. Például a régi hitet valló unokatestvére, akiben nem nehéz Stuart Máriára ismerni. De ha ilyen sok minden passzol, akkor vajon miért kellett mégis átírni a neveket? Talán azért, mert Campisi nem akarta, hogy bármi is gátat szabjon áradó fantáziájának, hogy néhány anakronisztikus elem és oda nem illő fordulat ne vegye el a történet hitelét.

A Bűnevő ugyanis remekül olvasztja magába a történelmi regények színes világát a krimik izgalmával, némi utópisztikus áthallással.

A borítószöveg A szolgálólány meséjét, illetve A rózsa nevét emlegeti tájékozódás gyanánt: előbbiből a nők extrém módon kiszolgáltatott helyzete lehet ismerős (itt a népszokás/babona elemi ereje alakítja a karhatalmat), míg utóbbiból a történelmi háttér előtt zajló „nyomozás”. Campisi könyve viszont kifejezetten szórakoztató olvasmány (Mesterházi Mónika érzékeny fordítása), helyenként kifejezetten költői nyelvvel és okosan izgalmas fordulatokkal, így könnyen lehet, hogy pár év múlva már ez a regény lesz majd ismerős vonatkoztatási pont az olvasó számára.       

Vajon hogy nézne ki a krimiirodalom egyik legnevesebb nyomozója, ha valóban létezne? Ha tényleg lelépne a lapokról? A kérdésben rejlő játékosságot olyan komolyan vette Anne Hart, hogy majdhogynem kilencven Agatha Cristie-művet és számos interjút átolvasva maga rajzolta meg Hercule Poirot képzelt-valós portréját.

Lettero, 448 oldal, 3890 Ft

Bizonyos kardinális kérdéseket el kellett dönteni. A gyermekkorban például azt, hogy labancként vagy kurucként veszünk-e részt A Tenkes kapitányát megelevenítő játékban a poroló körül. Apámék generációjának meg az volt a mindig felmerülő vitás kérdése, hogy vajon a szőke vagy a barna énekes szebb-e az ABBA-ból. És amiben mindig, mindenkinek döntenie kellett: a csocsogó Miss Marple vagy a piperkőc Hercule Poirot az igazi, a mindent megoldó szupernyomozó?

Nálam ez nem volt kérdés. Agatha Christie-korszakomban egy ideig nem is voltam hajlandó olyan regénybe belefogni, amelyben nem a kis belga kereste a gyilkost. Csak az ő eszében bíztam, és nem akartam végtelen teázások mellett elkalandozó hölgyekről olvasni. De vajon milyen volt Poirot civilben? Hogyan nézett ki valójában, milyen volt a családja? Mikor született? Mit csinált az első világháborúban, amikor országát lerohanták a németek? Csupa izgalmas kérdés. Anne Hart minden nyomozót megszégyenítő aprólékossággal és szívóssággal eredt a kérdések nyomába. 33 regényt és 56 novellát, számost Agatha Cristie-interjút tanulmányozott át, hogy megadhassa a legadekvátabb válaszokat.

Egyik-másik alaposan meglepett, pedig azt hittem, elég sok mindent tudok a kis belgáról.

1923-ban a Sketch hasábjain

Az egyik leghíresebb portré 1923-ból való, és a The Sketch márciusi számában jelent meg. „Nem állt távol attól a figurától, ahogy én elképzeltem, írta később Agatha Cristie az önéletrajzában, »noha elegánsabb és arisztokratikusabb volt«”. Azokkal viszont már nem volt elégedett, akik a filmvásznon vagy a színpadon keltették életre világhírű figuráját (mind nagydarab színész alakította). Így aztán elkerülve a szereposztás körüli vitás helyzeteket és a csalódást, a könyvek színpadi adaptációjából inkább kihagyta a nyomozó alakját. Anne Hart egyébként úgy véli, hogy maga Poirot leginkább David Suchet közelmúltbeli nyomozóverziójával lett volna a legelégedettebb. Igazából az ő alakja égett bele mindannyiunk retinájába.

A legújabb mozifilmek kapcsán, amelyekben Kenneth Branagh bújt Poirot bőrébe, több szó esett a bajusz műalkotásokat idéző tökéletességéről, mint magáról az alakításról. Egyébként az sem volna rossz milliós kvízkérdésnek, hogy melyik műben hozta meg nyomozónk élete legnagyobb áldozatát, és borotválta le a bajuszát, hogy így járjon túl a bűnösök eszén. Vagy például tudták-e, hogy bár ő maga az esetei során sok képzelt rokont talált ki, hogy megoldja egy-két fontosabb tanú nyelvét, könnyen lehet, hogy valóban volt egy ikertestvére is. Akit – és most hódoljunk ismét a szülők klasszikus műveltségen alapuló névadási szokásai előtt – Achille-nek hívtak.

Vele lett volna a legelégedettebb – David Suchet

S bár Anne Hart könyve csupa játék, hiszen lépten-nyomon valósággá teszi a fikciót, mégis nagyon sok minden derül ki nem csupán kedvenc hősünkről, de szerzője zsenialitásáról is, illetve a korabeli Angliáról. Például igen érdekes az a rész, amelyben azt fejtegeti, hogyan érkezhetett meg a sebesült Poirot a megszállt Belgiumból Angliába, ahol annak idején igencsak meleg fogadtatásban részesítették a belga menekülteket. Természetesen maga Poirot sem volt hajlandó együttműködni a megszállókkal, és fontos szerepet töltött be az ellenállásban, így nem is volt kétséges, hogy el kell hagynia a hazáját, különben megölik.

Néha olyan komollyá válik a játék – valóságnak képzelni a fikciót – hogy nem egyszer kaptam rajta magam a könyv olvasása során, hogy valóban létező személyként gondolok a hősünkre, aki még – ha egymás mellé rakosgatjuk az életéről szóló elhullajtott megjegyzéseket – bőven száz fölött is képes volt csavaros ügyeket megoldani. A kanadai szerzőnő rámutat, hogy a közel hatvan éven át tartó húsz-huszonöt évnyi öregedést az írónő „olyan tehetségesen és olyan invencióval oldotta meg, hogy az Poirot egyik legvonzóbb tulajdonságává vált”. Meg különben is, teszi hozzá megnyugtatóan, felidézve egy olasz közmondást: egy férfi annyi idős, amennyinek érzi magát. Poirot időtlenségében viszont nincs okunk kételkedni, ilyen ételemben rászolgált a nevére: örökéletű hérosz lett maga is.

Inkább a bajuszáról beszélnek – Kenneth Branagh

Az Hercule Poirot titkos élete a legelvakultabb Cristie-rajongókat is kielégítheti, hiszen sorra veszi a keletkezés (a „születés”) történetét, családját, barátait és segítőtársait, otthoni és kinti életét, láthatjuk munka és a külseje karbantartása közben. Amelyet egyébként az angolok mindig is ellenállhatatlanul mulatságosnak gondoltak, és vagy fodrásznak nézték, vagy zongorahangolónak.

A könyv olyannyira meggyőzően vezet végig Agatha Cristie világán (Róbert Pál fordítása), hogy most már csak annak drukkolok, hogy a hazai kiadó ne álljon meg itt, hanem jelentesse meg Anne Hart másik „életrajzi” könyvét is, amely Miss Marple alakját veszi górcső alá. Jól elférnének egymás mellett a polcomon.

Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Azért szerettük a tévében oly sikeressé váló kórházi sorozatokat, mert ismerőssé tette a félelemmel és csodálattal övezett világot, a gyógyítás profán szentélyeit. Egy-egy Vészhelyzet után már ismerősen fogadtuk a sürgősségin elhangzó pattogó vezényszavakat. A civilben orvos Havas Juli regénye is egyszerre kalauzol el a koronavírussal küzdő részlegbe, valamint a főhős zaklatott szerelmi életébe.

Kalligram, 302 oldal, 4500 Ft

Volt idő, még jóval az információrobbanás előtt, amikor az író egyszerre vitte a zsurnaliszta és az ismeretterjesztő szerepét is. Így szolgálta ki az olvasót, és így tette még érthetőbbé a felvázolt világot. És nem utolsósorban azt is tudta, hogy a valóság olykor izgalmasabb lehet, mint bármely regény. Charles Dickens például olyan kiválóan írt a viktoriánus kor szegényeiről és lelencházairól, hogy azt ma egy oknyomozó újságíró is megirigyelné – a nagy felháborodás hatására még a törvényeken is változtattak. De Jókai is igen alaposan mutatta be a szénbányászat fortélyait és mindennapjait a Fekete gyémántokban. Ezeket szokás manapság átugrani, mert állítólag csak elnehezíti a cselekményt.

Mindez Havas Juli első regénye, a Nincs Hold, ha nem nézed kapcsán jut eszembe. Manapság, amikor minden fontos információ egy vagy két kattintásra van tőlünk, és a sajtó is végzi a maga munkáját (már ha engedik), az írónak csak a saját szereplőivel és épített világával kell törődnie. A cselekmény belső hitelével. De mi van akkor, ha az információáramlás megint hiányos, ha fontos dolgokról megint nem tudunk, mert nem tudhatunk? A civilben orvosként dolgozó szerző műve a talpraesett főszereplő, Kertész Anna révén ugyanis egyenesen a koronavírus járvánnyal küzdő egészségügy szívébe kalauzol el. Az éles eszű doktornőt a koronavírusos betegek intenzív részlegének élére nevezik ki a Szent Bertalan Kórházban, vagyis az egész világot sújtó járvány elleni harc frontvonalába kerül. Oda, ahonnan alig szivároghatott ki információ a közvélemény felé.

(FOTÓ: dreamstime.com)

Persze a regény ettől még regény marad. Annának ugyanis a gyógyítás nem az egyetlen szenvedélye. Látjuk őt felnőni egy igencsak zűrzavaros családban, s bár minden esélye megvan rá, hogy a féktelen lázadása miatt elkallódjon, előbb nővér, majd orvos lesz. Egy olyan öntudatos, jól képzett és független nő, akinek esze ágában sincs férjhez menni. Ettől persze nem kerülik el a hol rosszul, hol még rosszabbul végződő szerelmek, hogy végül egy agysebész, a családos Szabó Iván oldalán kössön ki stabil szeretőként. Kétségtelen, hogy jól tálalja ezt a vibráló és sokszínű világot, amelyben egyszerre mozog otthonosan egy arabbal házasságot kötő zsidó nagymama, a csak Rammsteint hallgató német professzor, és az indiai korrepetitor, Singh úr, aki segít Annának leérettségizni, majd felvételizni az orvosira. Ám jóval izgalmasabb azok az oldalak, amikor a hazai egészségügy helyzetéről mesél, érezhetően bennfentesen.

A jellegzetes kórházi hangulatról, amelyet egyszerre jár át a „kollektív bizalmatlanság” és a mindent megülő rosszkedv. Ahol „nincs bukás és nincs újraépítés”, csak „toldozás van és foltozás, rossz és rosszabb”.

Ahol a kiskirályként viselkedő főorvos a betegeivel építteti fel a házát, ezért a nővéreknek már idejében meg kell tudniuk, hogy melyik páciens mihez ért. És látjuk az intenzív osztály csillogó-villogó modern műszereit, meg a lerongyolódott hátteret, mint amikor egy város szépen díszített főteréről vaksi sikátorokba vezet az út. S bár tudjuk, hogy a székelyudvarhelyi születésű szerzőt nem illendő azonosítani a főszereplővel, az mégis minden sorból érződik, hogy a regény eme részei nem csupán írói kutatás és fantázia szüleménye, hanem megélt, keserű tapasztalat.

Amikor jó a regény, és sokszor jó, akkor elfeledtet mindent. A szöveg fésületlenségét, amelybe épp annyira beletartoznak a hajmeresztő helyesírási hibák, érthetetlen mondatok és összevissza dobált vesszők. Azt is, hogy nem könnyű megfejteni (nekem nem is sikerült), hogy miért vált át akár fejezet közben is az első szám első személyben mesélő narrátor első szám harmadik személybe. (Az ötlet alapvetően jó, hiszen így egyszerre látjuk kintről és belülről is Annát.) És azt is, hogy egy szigorúbb szerkesztői kéz feszesebb szöveggé tehette volna a regényt. Könnyen lehet viszont, hogy akkor eltűnt volna az első regényeket oly jellemző vibrálás és életszerű bizonytalanság, a rosszabb mondatokat is kifényesítő lendület.

A Nincs Hold, ha nem nézed kissé modoros, ám a szövegben megindokolt címe ellenére messze nem szentimentális, hanem izgalmas és pörgő olvasmány, amely több szempontból is emlékezetes maradhat.

Havas Juli

Hiszen olyan ritka az olyan karakán női főszereplő, aki ennyire képes helytállni a férfiak vezérelte mikrokozmoszokban, hogy közben képes megőrizni józan eszét és önmagát. (Nehéz olvasóként elűzni azt az érzést, hogy több Kertész Annával sokkal élhetőbb országot kapnánk.) Miközben őszinte és leleplező, hiteles és felkavaró marad. Rendelkezik mindazon kvalitásokkal, amiért olyannyira leszoktunk ragadni egy-egy kórházas tévésorozat előtt, annyi különbséggel, hogy ez a kórház most a mi világunk szélén található.

A köszönetnyilvánításból kiderül, hogy Havas Juli a Péterfy Íróakadémia „tanítványa” volt, és a szöveg is ebben a műhelyben kovácsolódott. Ugyanúgy, mint Marton-Ady Edina regénye, a Pubi, amelyet szintén méltattunk a Könyvteraszon (a szerzővel készült interjúnkat pedig itt olvashatja). Olyan női sorsok és életutak bontakoznak ki ezekben a művekben, amelyek egyrészt megérdemlik a figyelmünket, másrészt a késői debütálás miatt is ígéretes írói pályát sugallnak.

A női Robin Hoodot még vérszomjas fenevadként emlegették a saját korában. A leghírhedtebb női briganti, Ciccilla történetével egyrészt egy megkésett hőst rehabilitál a korabeli dokumentumokból dolgozó olasz író fordulatos regénye, másrészt a Garibaldi-féle felkelés árnyoldalait, a vesztes győzteseket is szívszorítóan mutatja be. Azt, hogy milyen ára volt az egységes Olaszországnak.

Európa, 360 oldal, 4599 Ft

Szeretjük az emlékezetünkben romantikus ködbe burkolni a forradalmakat. Főleg, ha az a felszabadulásért, az önrendelkezésért, az elnyomott nemzet egyesüléséért küzd idegen hatalmak ellenében. Erre kiváló példa Garibaldi és a vörösinges „marsalai ezrek”, akik 1860 májusában szálltak partra Szicíliában, hogy felszámolják délen a Bourbonok hatalmát, és ezzel elkezdődjön az a nagyszabású felkelés, amely végül elvezetett az egységes Olaszországhoz. A zendülés vezére és a hős ezrek természetesen számos lánglelkű ifjúember szívét megdobogtatták az elmúlt százötven évben. Legendák és mítoszok fedték el olykor a keserűbb tényeket.

Legendás volt például Garibaldi szerénysége, aki a felkelés győzelme után minden további nélkül átadta hatalmát II. Viktor Emánuelnek, az olasz királynak, tetteiért nem kért cserébe se rangot, se vagyont, majdhogynem üres kézzel és zsebbel (egy zsák liszttel, némi sajttal és cipóval, egy doboz heringgel és négy tallérral) tért vissza Szardínia melletti szigetére. Miért is ne rajongana az utókor egy ilyen feddhetetlen emberért?

Más kérdés, hogy maga a felkelés többnyire épp azokat nem „szabadította fel” a Két Szicília Királyságában, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna rá.

Azokat, akik Garibaldi oldalán harcoltak, és a mozgalom, vagyis a szabadság legfőbb támogatói voltak már akkor is, amikor még a gondolatot is tűzzel-vassal irtották a Bourbonok. Azokat a nincsteleneket, akik alig várták, hogy megszabaduljanak uraik, a „kalaposok” sanyargató hatalmától, azoktól a nemesektől, akik mindvégig a Bourbonok hívei is kiszolgálói maradtak. Ők, a teljesen kiszolgáltatottak elhitték Garibaldi ígéreteit, hogy a szabadsággal új világ köszönt be, mely nekik is juttat valamit a kilátástalan szegénységen túl.

Ciccilla

Ám ők voltak az elsők, akiknek mindebben csalatkozniuk kellett. Ráadásul döbbenten nézték végig, hogy a régi urak csakhamar az északiak és az új Olasz Királyság legnagyobb szövetségesei lettek – ma úgy mondanánk, hogy gond nélkül átmentették a hatalmukat. A kalaposokból így lettek „kuvikok”, a kiábrándult nincsteleneknek pedig nem maradt más választásuk, mint befészkelni magukat a dél-olasz erdőségekbe és gerillaként küzdeni az igazságukért. Ők lettek a brigantik.

Giuseppe Catozzella regénye a leghíresebb női briganti, a huszonéves Maria Oliviero (vagy ahogy akkor a fél kontinens ismerte, Ciccilla) életét eleveníti fel korabeli dokumentumok, vagyis levelek, naplók, vallomások és a Monaco-banda elleni per iratanyaga alapján. Tehát, ahogy a könyv elején is olvashatjuk, a cselekmény és a szereplők nem a szerző képzeletének szüleményei.

Ciccilla egyébként olyan híressé, vagy inkább hírhedté vált a saját korában, hogy maga Alexandre Dumas is foglalkozott személyével, a „vérszomjas fenevaddal” egy cikksorozatban.

Nem csoda, hogy egy regény alapanyagát is meglátta az útonálló történetében, ám végül az erdőkben harcoló brigantik a saját Robin Hood-verzióját ihlették meg. Ez a mű azonban csak Dumas halála után, 1872-ben jelent meg.   

A legtöbb briganti el sem jutott a bíróságig

Az Italiana a „fenevad” gyermekkorától kezdi mesélni a történetet. Ez az a pillanat, amikor a falun élő, népes Oliverio család némi havi járadék fejében egy újabb gyereküket, Mariát is örökbe adnák a városban élő grófi családnak. Csakhogy a Bourbon-párti Tommaso gróf és Rosanna grófné életüket vesztik egy zendülés során, így nem csak ez a terv esik kútba, hanem az általuk nevelt, tejben-vajban fürösztött tizenkilenc éves Teresa is visszakerül vér szerinti szüleihez. Sajátos logika alapján a húgát, Mariát okolja a tragédiáért, hiszen érte indultak el a nevelőszülei, amikor az utcán a felkelők kereszttüzébe kerültek. (Érdemes összevetni mindezt Donatella Di Pietrantoniónak a hetvenes években játszódó regényével, A visszaadott lánnyal, amely egy hasonló helyzetet a visszatérő tizenhárom éves lány szemszögéből mesél el. Vagyis pont fordítva, mint itt.)

Az elkényeztetett, privilégiumait őrző, különbözőségét minden helyzetben hangsúlyozó Teresa – ahogyan megfogadta – pokollá teszi Maria életét, és lesz a világirodalom egyik legellenszenvesebb alakja. Az olvasó szinte ökölbe szorított kézzel várja, hogy egyre nagyobb gonoszságai – megtorpedózza például az amúgy éles eszű húga továbbtanulását – végre elnyerjék méltó jutalmukat. A háttérbe szorított, megalázott Maria szemszögéből látjuk a „kalaposok” alatt sínylődő délolasz világot, éljük át a szabadság iránti egyre feszítőbb vágyat, és látjuk kibontakozni Garibaldi felkelését. A nagy reményeket, majd a keserű csalódást.

Giuseppe Catozzella

Catozzella regénye bő százötven évvel később emeli méltó helyére a „vérszomjas fenevadat”, és teszi megkésett példaképpé a mára szinte teljesen elfeledett brigantit. Ciccilla talpraesett amazonként, kényszerű hősként végül a sajátjai, az Olasz Királyság katonáival szemben próbálja beteljesíteni a szabadságharc elfeledett ígéreteit. Halálával pont az a romantikus igazságérzet (a brigantik által elrabolt nemesek váltságdíját gyakran szétosztottak a szegények között), felemelő idealizmus szállt sírba, ami miatt a tudatlanabb utókor olyannyira képes rajongani az olasz felkelésért. A fordulatos, takarékos, de plasztikus nyelvvel elmesélt történet (Puskár Krisztián fordítása) szívszorítóan adja vissza a nincstelenek, a kisemmizettek drámáját.

Meggyőzően mutatja meg, hogy a győztesek között is számos vesztes maradt a harcok után, és a regény elolvasása után jobban fogjuk érteni az Olaszországban mindmáig fennálló szakadékot a déliek és északiak között, hiszen a szembenállás gyökereit és nem múló sérelmeit valahol itt kell keresni. Ennek fényében pedig még fájdalmasabbá válik, és még több hangsúllyal telítődik Garibaldi híres mondata: „milyen kevesen voltunk és milyen sokan maradtunk”.

Az év egyik kellemes meglepetése volt tavaly az olasz írónő hazai bemutatkozása, az immár világsikerré érett regényével, A visszaadott lánnyal. Az új regény ennek folytatása: két nővér, két szerelem és két zátonyra futó házasság és számos ballépés története. A még elviselhető boldogtalanságé, amelyet újra és újra átmelegít az éles, mindent leleplező napfény.  

Park, 223 oldal, 3499 Ft

Tavaly igencsak ünnepeltük a gyermekfogorvosból lett írónőt, aki méltó párja lehet Elena Ferrantének az olasz irodalmat és a jó történeteket kedvelő olvasó polcán. „Tévedhetetlen arányérzékkel vázolja fel a világát, és a lehető legkevesebből hozza ki a legtöbbet. Ferrante hömpölygő mesélőkedvéhez képest ez egy jóval karcosabb, fájdalmasabb történet, de ugyanúgy megcsillan benne a nápolyi regényeket beragyogó napsütés is”, írtuk magyarul elsőként megjelenő regényéről, A visszaadott lányról, amely méltán hozta el a világsikert Donatella Di Pietrantoniónak.

A regényt számos nyelvre lefordították, és tavaly októberben Giuseppe Bonito rendezésében már a belőle készült filmet is bemutatták. (Idén tavasszal az Itáliai utazás című sorozat keretében, amely a legújabb olasz filmtermésből válogatott, le is vetítették az Urániában.) A történetet mesélő tizenhárom éves kislányt a fogadott szülei hirtelen visszaadják vér szerinti, népes családjának. A tengerparti házból és a gondtalan városi életből hirtelen a falu földhözragadt, szolid nyomorában találja magát. Mivel Adalgisa és a férje csecsemőkora óta neveli, ezért a vér szerinti anyját és testvéreit idegenként kezeli, egyedül a három évvel fiatalabb húga, Adriana hoz némi felüdülést az életébe.

A regény végére természetesen kiderül, hogy az amúgy lelkiismeretes és tettét kompenzálni kész nevelőanya miért kényszerült erre a lépésre. Ekkor úgy tűnik, révbe ér a kislány élete, a családból egyedüliként továbbtanulhat a városban, vagyis kiszakadhat a falu fojtogató légköréből, és karnyújtásnyira kerül a lehetőség, hogy némi segítséggel Adrianát is maga mellé veheti. Az új-régi családjából úgy tűnik, hogy csak közöttük fonódott eltéphetetlen kötelék. A Halásznegyed a két nővér sorsát göngyölíti tovább, még nagyobb távlatból. A visszaadott lányban a narrátor húsz évvel később meséli el a hetvenes évek közepén játszódó szívszorító történetét, a folytatásban viszont már az új évezred elejéről pillant vissza.

Mozdíthatatan súlyként nehezednek rá az emlékek

Ekkor már egyetemi tanárként Franciaországban, Grenoble-ban él, ám egy váratlan hívás miatt kénytelen visszatérni szülőföldjére, Pescarába. Az utazás jó ürügy arra, hogy felidézze az emlékeit, kezdve azzal az estével, amikor egy ideje már nem látott vadóc húga beállít hozzá és a férjéhez a kilenc hónapos Vincenzóval a karján. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy veszélyben az élete. Ekkor úgy tűnik, hogy az elbeszélő életében még szinte sértetlen az idill: a visszaadott lány boldog jóképű férje, a fogorvos Piero oldalán, aki a város egyik neves családjának a sarja. Karrierje felívelőben az egyetemen, és a tengerparton élnek. Mintha a sors végre elégtételt szolgáltatna a gyermekkori törésért.

Persze mindez csupán pillanatnyi állapot. Pietrantonio remekül építi fel a két nővér ellentmondásos, sok mindent meghatározó kapcsolatát, akivel közös, megemészthetetlen örökséget hordoz: „ki nem mondott szavak, elmulasztott gesztusok, megtagadott kedvesség. És a ritka, váratlan figyelem pillanatai. Volt anyánk, mégis árvák voltunk. Szökevények, azok is maradtunk.”

Az anya, Evuccia letehetetlen teherként, felfoghatatlan súlyként nehezedik mindkettőjük életére – „ha tudom, hogy semmit nem tehetek azért, hogy szeressen, talán nem erőlködtem volna tovább” jegyzi meg keserűen.

A lányok és anyjuk között feszülő kötelék, ha lehet még bonyolultabb és még ellentmondásosabb, ezért is lesz a regény legerősebb, világirodalmi mércével mérve is emlékezetes része Evuccia halála és temetése.

A két nővér hamar egymásra talál (Részlet a filmből)

A Halásznegyed leginkább a veszteségek és ezek feldolgozásának könyve. Pietrantonio villámírása – ötkor kelt, hogy hétig, még munka előtt foglalkozhasson kicsit az akkor még hobbinak tűnő fogalmazással – lényegre törő mondatokat és igen pontos észrevételeket eredményezett, amely stílus kiválóan adja vissza a főszereplő körüli szokatlan világot és összetett kapcsolatrendszert. Mindezt pedig igen természetes módon itatja át a költészet (Todero Anna fordítása most is bravúros). A házasságáról például egy helyen csak ennyit ír: „Csontig melengetett minket a két összepárosított magány”.

Bár a Halásznegyed az előző regénynél kicsit hektikusabbnak, széttartóbbnak tűnik az emlékek különböző idősíkjai miatt, bőven kárpótol a remekbe írt részletekkel, a sorsok mélyén rejtőző titkokkal. Pietrantonio nagyon tud írni, és remekül adja vissza a még elviselhető boldogtalanság különös melankóliáját, a felülemelkedés olykor enyhet adó, olykor keserű bölcsességét. A két nővér fordulatos és fájdalmas története, a pescarai halásznegyed összetartó és zárt világa, a boldogság illékonysága, és ez a kordában tartott, fegyelmezett, mégis minduntalan felfénylő elbeszélésmód nem akármilyen élménnyé varázsolja a folytatást.

Több mint húsz éve nem adott ki novellákat Zoltán Gábor, akit az Orgia, majd a Szomszéd sikere repít a fontos és megkerülhetetlen szerzők közé. A kötet szövegei ismertebb és ismeretlenebb tájakra is elkalauzolnak, egyszerre látjuk az életmű forrásvidékét és a beérkezés dús tartományait. A biztos kezű válogatás nem okoz csalódást.  

Kalligram, 216 oldal, 3990 Ft

Tudom, a közvélemény szereti aszerint megítélni az írókat, hogy milyen vaskos könyveket hagytak hátra az utókornak. Balzac regényfolyama, Tolsztoj nagy lélegzetvételei, Proust vagy Jókai hömpölygése. Persze több száz, vagy ezer oldalt megírni már önmagában is teljesítmény, én mégis attól leszek egészen libabőrös, amikor fél oldalon is sikerül egész világokat megteremteni. Ezért is tartom igazi fokmérőnek a rövidprózát, és ennek kiemelt műfaját, a novellát.

Zoltán Gábor, ahogy mondani szokás, az Orgiával elfoglalta méltó helyét az írók között, méghozzá azok társaságában, akiknek minden új sorára, könyvére érdemes odafigyelni. A Levegőt venni húsz év termését gyűjti össze, és kronologikusan, vagyis a szövegek keletkezési idejét figyelembe véve, közli azokat. Így kirajzolódik egy érdekes ív, ami például jobban engedi látni a kisebb elmozdulásokat a stílusban és a mondatokban, a témák kezelésében, poétikában és felfogásban, vagy abban, hogy bizonyos témák/traumák nem hagyják nyugodni, újra és újra felbukkannak, mintegy egyszerre kísérelve meg feldolgozásukat az olvasóval.  

A fejlődéselméletek híveinek, pontosabban azoknak, akik mindenhol valamiféle fejlődést szeretnek kimutatni, viszont úgy gondolom, csalódniuk kell. Az 1999-es, akkor már majdnem negyvenéves Zoltán Gábor cseppet sem marad el a 2019-estől, legalábbis zárlatot ugyanolyan parádésan tud odatenni egy zsákutcába tévedt író, későbbi orosz tanár történetének végére (Az első író), mint ahogyan képes kihegyezni a második világháborús házmester felkavaró monológját (Istenadta). Az előbbi inkább már az emlékei között kutató, esszéisztikusabb Zoltánt idézi, aki igen pontosan festi fel vissza a saját hatalmával – vagy inkább megkeseredettségével – visszaélő pedagógus portréját. Amúgy ő volt az első író a még iskolába járó Zoltán Gábor életében, aki ugyan képtelen volt megszerettetni vele az orosz nyelvet, de tőle vette első leckéjét íróság tekintetében: nem kell Ádámtól és Évától kezdeni egy történetet. Olvasóként könnyen igazolhatjuk, hogy az immár felnőtt és íróvá lett Zoltán elsajátította ezt.

A kötetet záró novellában, az Istenadtában pedig felsejlik az Orgia nagy témája iránt érdeklődő író, hiszen már itt felbukkannak a „csillagszemű fiúk”, akiket a második világégés utolsó évéig nem vettek semmibe, és akik az ölükbe pottyant hatalmukat főként arra használták, hogy kiéljék embertársaikon elfojtott, szadista ösztöneiket. Valahogy úgy, ahogy kicsiben és ártatlanabbul az orosz tanár az iskolában, aki a számára nem szimpatikus diákokat buktatja meg különösebb magyarázat nélkül. De a 2013-as Három kő is olvasható a híres regény előzményeként, amolyan mellékszálként a XII. kerületi nyilasok rémtetteihez és az utókor felelősségéhez. Hiszen a budai leszármazottak „karján, nyakában, fülében csillognak most azok a fémek és ásványok” ékszerek képében, amelyekhez nem kevés vér és fájdalom tapadt.

A kedvenc szövegeim mégis az apanovellák. A Nadrágot venni, amelyben a már vagy talán soha nem létező apa alakját idézi fel egy szívbemarkolóan kedves történettel, amelynek banalitásai egészen más fénytörésbe kerülnek a hiány miatt. Ugyanilyen erős szöveg a Sacher, amelyben az apa még magatehetetlenebb, így a gondozása szinte önkéntes rabsággal ér fel, és nem is nagyon tudni már, hogy mi az erősebb érzet: a szabadság egynapos, véletlen megélése, vagy a visszatérés a régi keretek, és így a szeretet négy fala és láthatatlan rácsai közé.

De ugyanilyen érdekesek azok a szövegek, amelyek több kérdést hagynak maguk mögött, mint választ (Földszag, Próbák könyve). Ezek titokzatossága, többrétegűsége jóval kreatívabb olvasót kíván a többi novellákhoz képest, de érdemes eljátszani a kirakós darabjaival. A címadó szöveg is – egy negyvenéves, beérkezett, vezető beosztású férfi monológja – a kedvelt toposz továbbgondolása: az alá- és fölérendeltség hatalmi kérdése, a kiszolgáltatottság és az erőfölény egyoldalú párharca, a semmiből kibontakozó gyűlölet finom íve. A furcsa barátság kezdetben ironikus története fokozatosan komorul el a zárlat különös megkönnyebbüléséig, ami egyben az indulat végpontja is.

Húsz év tizenhét története sorjázik ebben a kicsi, kézbe simuló könyvecskében.

Ha nem is mindegyik antológiadarab, de az is biztos, hogy nem morzsák és nem melléktermékek, nem a regények közötti tűnődések.

A pályakezdő novellista (1999-ben jelent meg az utolsó rövidpróza-gyűjtemény, az Erények könyve) tér itt vissza érettebben, letisztultabban, ereje teljében. Egyszerre kalauzol el az életműből már jól ismert ösvények, mint ahogy egészen váratlan tájak felé, egyszerre hűvös és érzelmekkel teli, pontos és titokzatos. Remek körkép, biztos kezű válogatás.

ZOLTÁN GÁBOR korábbi művei: Szép versek 1944; Szomszéd; Orgia.      

A Norvégiában élő orosz születésű Julika Jakovleva a sztálinizmus bugyraiba, Leningrád komor utcáiba vezeti el az olvasót. A két világháború között már javában dolgoznak az új embertípuson, szinte mindennaposak a tisztogatások, amikor egy sorozatgyilkos kezdi ki az épp megszilárduló új rendet. A trilógia első kötete sok fordulatot és hiteles történelmi miliőt kínál.

Helikon, 416 oldal, 3999 Ft

Julija Jakovleva könyvének belső címoldalán a retrókrimi meghatározás szerepel. A regény a kommunizmus, azon belül annak súlyosbított változata, a sztálini diktatúra megszilárdulása idején játszódik, nem sokkal azután, hogy Trockijt a Szovjetunió elhagyására szólította föl az államvédelem. Bár konkrétan ez az időszak lassacskán száz évnyi távolságra van tőlünk, a szovjet típusú államszocializmus számos meghatározó jelensége sokunkban máig eleven emlékképként él. Nem csoda hát, hogy az akkori hétköznapok momentumai Jakovleva könyvének lapjairól is a retró ismerős érzetével köszönnek vissza ránk. Az ember amúgy is hajlamos beleborzongani, ha az általa is megtapasztalt múlttal szembesül, nem beszélve arról, hogy ez a tetszetős könyv több más okot is kínál a hideglelésre. A Baranyai (b) András készítette borító nagyon menő, akárcsak a fejezetelválasztó oldalak ehhez passzoló dizájnja.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a múltban játszódó krimi az új történelmi regény. Mintha már önmagában véve nem is lenne elegendő, ha egy fikciós könyv – persze megfelelő dramaturgiával és narrációval átitatva – szimplán fölmondja a múlt eseményeit. Világunk a félelmekről és a szorongásokról szól, és mi láthatóan szeretjük ezeket az újonnan keletkező alkotásokban is viszontlátni. (Érdemes végigböngészni a filmes streamcsatornák havonként bővülő kínálatát, hány újabb és újabb thrillert, horrort és krimit mutatnak be.)

A történelmi krimi persze nem teljesen új műfaj, annak idején például Umberto Eco is ilyesmivel jelentkezett az első szépirodalmi műveként, mostanra azonban különösen fölkapottá vált. Általában olyan regényekről van szó, amelyekben a bűntény és annak föltárása elsősorban dramaturgiai ürügy, a lényeg a körítésben van: az író fölépíti az adott kornak megfelelő miliőt, és miközben a színpad előterében peregnek a véres események, az olvasó figyelme újra meg újra a történelmi háttérre és figurákra fókuszál.

Leningrád komor utcáin

A szakszerű precizitással fölhúzott díszleteket és a hozzájuk passzoló hitelességgel ábrázolt alakokat Julija Jakovleva magyarul Jön a vadász, meglátja címmel megjelent regénye sem nélkülözi. A két világháború között járunk, a sztálini Szovjetunióban, azokban az időkben, amikor a (korabeli kifejezéssel mondva) szovjet emberek már nemcsak megtapasztalták a bolsevik diktatúra valódi természetét, hanem tulajdonképpen bele is szoktak. Ebben a könyvben is magától értetődő természetességgel beszélnek az élelmiszerjegyekről és a boltok szűkös kínálatáról éppúgy, mint az ugyancsak a hétköznapok állandó velejárójának tekintett rendszeres tisztogatásokról, illetve az állambiztonsági szerveknek a magánszférába befurakodó folyamatos jelenlétéről.

Ellenállásról szó se lehet, mindenki tisztában van vele, hogy jobb, ha kényszerű beilleszkedésével nemcsak beletörődik, de részévé is válik a rendszernek.

Aki pedig – példának okáért a gyökerei miatt – netán mégsem illene bele a kommunizmus építésének és az új embertípus megteremtésének államilag működtetett mechanikájába, az jobb híján a saját múltját is megtagadva igyekszik egy új, az ideológiának jobban megfelelő arcot magára ölteni. Mint ahogy azt is mindenki természetesnek veszi, amit a regény főszereplője, Zajcev nyomozó is megfogalmaz, nevezetesen, hogy ebben a helyzetben „egy nap a világ”, azaz nem szabad a várakozástól és a bizonytalanságtól terhelt, kiszámíthatatlan holnapra gondolni. Abba csak beledilizik az ember.

Erősen érdekli a korszak

A Norvégiában élő, orosz születésű és oroszul alkotó Jakovlevát erőteljesen érdekli ez a korszak, amit az is jelez, hogy ezen a könyvön kívül – amely egyébként egy trilógia első kötete – ugyancsak sikeres, szintén több nyelven megjelent ifjúságiregény-sorozatot is írt a korai sztálini időkről. Amely önmagában véve is meglehetősen borzongató környezet egy regényhez. Igaz, hogy a frissen született birodalom, a Szovjetunió majd csak bő évtized múltán, a második világháború idején és még inkább azt követően nehezedik rá teljes terjedelmével a világpolitikára és a világtörténelemre, ám határain belül addig is csúcsra jár a bezártsága és elszigeteltsége ellenére is (avagy éppen azért) akadály nélkül zakatoló totális diktatúra.

A benne élők legfontosabb célja pedig kimondatlanul is a túlélés. Az emberek azonban – ahogy az egyik szereplő, Kracskin emlegeti – mindig egyformák, „legyen bár cárizmus vagy szovjethatalom”. És ezen a ponton érkezünk el a regényben a további borzongásokhoz. Leningrád nappal is komor, sötétbe boruló utcáit ugyanis sorozatgyilkos járja, aki az áldozatait különös, olykor kimondottan bizarr pózokba állítja be, nem kevés fejtörést okozva ezáltal a nyomozóknak. Közülük is leginkább a főszereplőnek, az említett Zajcevnek. Aki abban is különbözik a történelmi krimik általában megismert kulcsfiguráitól, hogy nem egy, a világtól és az emberektől megkeseredett, a kiégés szélén vagy már egyenesen abban tapicskoló, rutinos detektív.

A múltban játszódó krimi az új történelmi regény

Zajcev még fiatal, ami persze általánosnak mondható a korabeli rendőrség állományában, elvégre a klerikális-burzsoá múlttal való teljes körű szakítás részeként csupa friss, már az új rendszerben szocializálódott arccal töltötték föl a nyomozati és egyéb hatóságokat. Akikkel nem mellesleg Zajcevnek is meggyűlik a baja. Abban a pillanatban ugyanis, hogy az akkortájt éppen gazdasági világválsággal sújtott Egyesült Államokból érkezett, úgymond „amerikai kommunista” is áldozattá válik, a bűncselekmény-sorozat végképp politikai színezetet ölt.

Helyesebben, mivel a korabeli Szovjetunióban nem sok olyan volt, ami ne öltött volna politikai színezetet, fogalmazzunk inkább úgy, hogy az Ermitázsba vezető szálak miatt az állambiztonság is hatványozottan érdeklődni kezd, sőt éppenséggel érdekévé válik ezeknek a szálaknak az összegubancolása. Zajcevnek Moszkvába kell utaznia, a tisztogatás jegyében egy időre ő is börtönbe kerül, néhány jelenet erejéig pedig a korabeli szovjet csúcsvezetők közül talán legnépszerűbbnek számító Kirov is színre lép. (Érdekes, hogy Sztálin neve egyszer se hangzik el, de természetesen enélkül is érezhető módon jelen van.)

Bár történelmi krimiről beszélünk, Jakovleva regényében a krimiszál nem szimplán indok a feszültséggel teli cselekményre.

Noha az adott kor viszonyai okán a sorozatgyilkos utáni hajszát ebben a történelmi-politikai miliőben másként nem is lehetne lefolytatni, a hangsúly mégsem a díszletekre és a történelmi háttérre esik. Vagyis nemcsak azokra. Óraműpontossággal következnek egymás után a fordulatok, amelyek mellé néhány thrillerbe illő jelenet is belefér. Továbbá egy idegesítően esetlen szerelmi szál, az orosz regényekhez megszokottan szerteágazó, sokrétű szereplői háló, illetve pár szarkasztikus vodkabölcsesség a világ és az élet mibenlétéről. Beleértve az időtlen és elkoptatott elméletet is, miszerint minden ember legföljebb hat kézfogásnyira van a másiktól.

Sztálin neve el sem hangzik

A bolsevik forradalom utáni, de még a világháború előtti, korai sztálini Szovjetunió önmagukban is borzongató hétköznapjai érzékletes szimbiózisban simulnak egymásba a sorozatgyilkos utáni hajszával. Mindez számtalan, ehhez hasonlóan plasztikus leírással van fűszerezve (Iván Ildikó fordítása) : „A villamos robogott vele a meseszép városban, amelyben az emberek többsége rút, igénytelen, szűkös életet élt. Közös konyhákban acsarogtak egymásra, füstben, bűzben, felfordulásban pihenték ki nyomasztó, fárasztó munkanapjukat, órákig álltak sorba némi ócska eleségért, amit »élelmiszernek« gúnyoltak, kínkeservesen spóroltak egy pár cipőre, alacsony fizetésükre állami kölcsönt vettek fel, véget nem érő pártgyűléseken meresztették a szemüket. De a reggel így is remekül állt Leningrádnak. A fény beragyogta a tűtornyokat és az ablakokat.”

Egyszóval minden okunk megvan rá, hogy várjuk az ismételt találkozást Zajcevvel.