Zoltán Gábor: Szép versek 1944 | Demény Péter kritikája
Abszurd antológiát csak objektivitással érdemes összeállítani, amellyel szerencsére Zoltán Gábor bizonyosan rendelkezik. Új könyvében ismét kényes témához nyúlt: a kiválogatott „szép versek” mögött megint csak ott lappang a kor minden rútsága és kiszámítható kiszámíthatatlansága.
„Úgy látszik, képtelen vagyok biztos ösvényeken haladni” – nyilatkozta Marton Évának a Szép versek 1944 kapcsán Zoltán Gábor, és egy ilyen szellemi attitűdnél semmi sem biztosítja jobban, hogy az ember valami olyasmit talál, ami megdöbbentő vagy meglepő. Nem is annyira az a felismerés veri mellbe az olvasót, hogy miket írtak akkor, hanem az anyag kompaktsága és bizonyos szereplők következetessége: például Jékely Zoltán vagy Simonyi Imre tisztánlátása éppoly jóleső, mint amilyen vidéki és gyilkos Erdélyi József örökös nyilas buzdítása vagy amilyen közömbös és gyilkos Szabó Lőrinc félrenézése.
Aztán nem is annyira megdöbbentő, vagy ha igen, inkább a történelem ismétlődése okán az, ahogy pályatársak és barátok megtámadják Weöres Sándort egy verse miatt, vagyis tulajdonképpen azért, mert költő merészelt lenni. Nagyon bátor gesztus Zoltán részéről, hogy ezzel az „üggyel” kezdi a kötetét, hiszen mindenki más inkább valamilyen zsidóüldözésre utaló művel és vitával kezdte volna. Ez azonban, az előbb Eidolon, majd évek múlva Az áramlás szobra címmel megjelent poéma körüli disputa éles fényt vet arra, milyen veszedelmes, ha az irodalomnak közéleti tétje támad, és frontvonalak alakulnak ki egy költői alkotás körül. A sáncokban kimódolt érvek aztán iszonyúan hasonlatosak azokhoz, melyeket a diktatúrában vagy a kisebbségi körülmények között élők hangoztatnak, ha művészetről adatik beszélniük: „A vers a kollektív lelket fejezi ki, Homértól máig, mindenki lelki szükségleteit szólaltatja meg, ennél fogva az embereknek meg is kell azokat érteniök.” (9.) Nem gyönyörű feljelentőszerkezet Fodor Józseftől?! És ez csak egyetlen gyöngyszem.
Zoltán Gábor ellenben megértő is, nemcsak alapos (a kettő talán feltételezi is egymást, bár láttunk mi már karón varjút, a rossz emlékű Robotos Imre például rémületes alapossággal „bizonyította” Csinszkáról, hogy tönkretette Adyt – hogy a salakpályán játszó történészt meg se említsem –, a költőre rájár a rúd.)
Mindegyre árnyal, pillanatra sem feledi, milyen bonyolult időkben írta mindenki, amit írt, és éppen bonyolult időkben van az irodalomnak s az irodalomról való beszédnek a legnagyobb tétje – így zárul be a kör.
„Kétségtelen tehetséggel létrehozott, uszítónak nem nevezhető művek ezek” (161.) – ez a mondat, amelyet egy Kónya Lajos nevű költőről ír le Zoltán, a kötet stílusának mintapéldája lehetne. Amennyire kilóg a lóláb sok disputázó szövegéből vagy a különféle költészeti termékekből, annyira nem lóg ki az övéből. Bár természetesen van világnézete, és nem is rejti véka alá, objektivitásában, mondhatni, elmegy a legvégső határig.
Meg kell értenünk mindenkit, ez nyilvánvaló. „Ezek sorsok” – mondta egy barátom, amikor egyes német karmesterek fasizmusközeliségéről beszélgettünk, és mondjuk mindannyian, amikor az 1989 előtti Romániáról társalkodunk. Annál szebb fényben ragyognak azok, akik, mint Pátzay Pál szobrász vagy Kassák, nem hajlandók elítélni azt a Weörest, akinek az elítélésére „összehívták” őket a Magyarok hasábjain. Az eset 1947-es – szép példája annak, hogyan tart ki egyfajta beszéd, hogyan készülődik a folytatásra, ha más körülmények között is, akárcsak arra, hogy mint a szerző írja az Előrevetett előhangban: „Mi volt az a kérdés, amelyben Magyarországon ezerkilencszáznegyvenhétben egyetértett egymással kommunista filozófus, polgári demokrata és katolikus költő, szociáldemokrata újságíró, írói pályára készülő népi kollégista, fiatal újholdas költő és idősödő nyugatos prózaíró, olyan határozottan, hogy egyetértésüket nyíltan vállalták a világ előtt?
Tán az ellen álltak ki, hogy a német csapatokat kikergető szovjetek rákényszerítik társadalmi rendszerüket a megszállt országra? Hogy válogatás nélkül hurcolnak el embereket? Hogy ártatlanokat döntenek rabszolgasorba, miközben fasiszta gyilkosokat hagynak szabadon kóricálni? Az ösztönözte őket egységes tiltakozásra, hogy a bíróságokon beindultak a kirakatperek, vagyis olyan eljárások, amelyek során egyes, a berendezkedő hatalom számára nemkívánatos embereket úgy intéztek el, hogy a vádlottak és tanúk megfélemlítése, kínzása közben kicsikart vallomások felhasználásával nyilvánították őket bűnösnek? Nem.
A felsoroltak, ahogy körülöttük szinte mindenki más is, hol óvatos, hol egyetértő hallgatással, hol tapsolva figyelték, amint a korábbi diktatúra bontott alkatrészeinek felhasználásával szaporán épül az új. De nemcsak az új rémuralom tünetei nem ösztönözték őket közös fellépésre, hanem a régi utórezgései sem: ezerkilencszáznegyvenhatban hol itt, hol ott lobbant fel a zsidóellenesség, a koncentrációs táborokból csodálatosképpen hazajutott emberek ellen pogromokat szervezett a helyi társadalom. És habár halálos áldozatok is voltak, az elfogott gyilkosok első fokon kiszabott büntetését hamar enyhítették, egyet sem végeztek ki közülük. E jelenségek nem ösztönözték a jó értelmiségieket nyilvános tiltakozásra.
Na de mindent azért ők sem hagyhattak szó nélkül.” (7-8.) És ezek után jön az 1944-ben keletkezett, de 1947-ben körülveszekedett Eidolon esete. Annak a Weöresnek a verse, aki ebben az évben írta a XX. századi freskót meg A teljesség felé című művét.
Hamlet nem hagyja meghalni Horatiót, hogy barátja elmesélhesse az ő történetét. Ám a történetet, egyelőre úgy tűnik, mindig elmeséli valaki. Zoltán Gábor könyve mesterpéldája annak, hogyan kell a történetet alaposan, megértően, valamiféle szomorú reménykedéssel elmesélni.
ZOLTÁN GÁBOR legutóbbi művei: Szomszéd; Orgia; Fekete bársony
