David Schalko: Nehéz csontok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ha az osztrák író regényével kezdenénk az irodalom oktatását az iskolában, akkor kevesen gondolnák azt, hogy a literatúra múzeumba való, ásatag műfaj, csupa unalmas konfliktussal és mesterkélt figurával. David Schalko művében a háború előtti és utáni Bécs, a közép-európai gengszterélet elevenedik meg nácikkal, nőkkel és olyan kaján, mégis eleven stílussal, mintha csak Klimt festette volna meg abszintmámorban a Moulin Rogue-ban.
„Sokan megesküdtek volna rá, hogy a Krutzlernak nincs lelke. De egyénisége az volt neki.” Ezzel kezdi az osztrák író főhőse leírását. Azt is megtudjuk, hogy az illető Bécs első számú önvédelmi-specialistája volt, a bíróság tizenegyszer mentette fel a „halálos kimenetelű önvédelem vádja” alól. Ugyanakkor igen feltűnő jelenség: két méter magas, hatalmas koponyával és vastag, fekete szemüvegkerettel. Úgy néz ki, „mint valami túlméretezett rovar”. A hatkilós „kis szörnyeteg” igen kétségbeesetten akart világra jönni, farfekvéssel, gyötörve meg a 44 éves Krutzlernét. „És ez ritkán jelent jót. Mert csak az ördög ilyen kétségbeesett. Isten udvariasan távol tartja magát a világtól.”
Szívem szerint az egész első oldalt idemásoltam volna, mert valahogy így kell elkezdeni egy regényt. Semmi macera, semmi körülményeskedés, csak úgy zuhannak ránk az információk és a remek mondatok (Győri László fordítását nem lehet eléggé dicsérni). És már egy félmondattal is képes megalapozni, elevenné tenni egy szereplőt: „feltehetően azért élt olyan sokáig, mert soha senkitől nem kért bocsánatot”, írja az anyáról, és ezzel már valahogy meg is jelenik előttünk a konok jellemű, középkorú nő, aki szarvasbogárnak látja a saját újszülött fiát. Más ennyiből egy egész novellát rittyentene.
David Schalko ebben szinte utolérhetetlen. Gazdagon ontja magából a megfigyeléseket, a pletykákba csomagolt minitörténeteket, a lepárolt életbölcsességeket, amelyeket úgy vet oda, mintha csak graffitiként olvasná egy tűzfalról, ám a gyilkos humora meg az arányérzéke megkíméli attól, hogy lapos közhelyekbe fusson bele. Mivel látható élvezettel ír, mi élvezettel olvassuk. Mert ebbe a sűrű masszába oly könnyű – a szó jó értelmében – beleragadni.
A Nehéz csontok egyes fejezeteibe egy-egy kisregényi sztorit, színt és jó dumát zsúfol össze. Az elsőben az Erdbergi Spedíciónak hívott kamaszbanda létrejöttét meséli, amely a fejezet végére már a nagyok figyelmét felkeltő, ígéretes bűnbandává „nemesedik”. Mi leginkább Krutzler szemszögéből látjuk a történteket, de alaposan megismerjük a lakások kifosztására szakosodott bécsi csoport másik három tagját is – Wesselyt, Sikorát és Praschakot. (Az is Schalko nem akármilyen írói erényeit jelzi, hogy bár számos szereplőt vonultat fel, mégis képes őket egyéníteni, megjegyezhetővé tenni.) Ám amikor az Anschluss napján a náci Huber lakását „evakuálják”, akkor nem kerülhetik el a sorsukat. Hárman szinte már másnap Dachauban találják magukat zubbonyukon a zöld háromszöggel, amely a köztörvényes foglyoknak volt fenntartva.
Krutzlert óriási termete (egy fejjel lógott ki a sorból) itt is megmenti, az SS-parancsnok testőrként veszi maga mellé, majd amikor kápóként bizonyítja rátermettségét, Mauthausenbe irányítják át. Ott a munkafelügyelő segítője lesz, és itt válik gyilkossá, itt fejleszti ki „speciális kézjegyét”, a Krutzler-féle torokszúrást. Schalko csupán egy fejezetet szán a koncentrációs táborok leírásának, de még itt is sikerül – dacára a témában olvasható könyvtárnyi szépirodalomnak – saját árnyalatokat kikevernie. Fájdalmas és csípős humorral festi le a politikai foglyok (leginkább az orosz barakk) és köztörvényesek világát, az osztrák munkamorált, amely oly messze esett poroszos társától („egy osztrák kizárólag vezetői pozícióra alkalmas”).
Az a megjegyzése sem akármilyen fricska, hogy a különféle nemzetek és csoportok gyűlöletei között lavírozó honfitársai miként keresik a helyüket, és hamisítatlan „K. u. K modorban”, álnokul ássák alá a „herrenmenschek” tekintélyét: a „későbbi Ausztria alapjában véve akkor, ott, a koncentrációs táborban született meg.”
És igazából még csak ekkor kezdődik a regény! Krutzler és társai a háború után visszatérnek a felszabadult, ám romokban heverő városba, hogy újult erővel írják át a bécsi alvilág hierarchiáját. Mindezt nem kevés vérrel, fordulattal és leleménnyel.
Ha eddig sodró volt a szöveg, akkor innen megáradt folyóként ragadja magával az olvasót.
A regény egyik motorja Krutzler sokszínűsége, akitől hol ellépünk (hiszen hidegvérű gyilkos, kápó stb.), de aztán mégis visszatérünk hozzá, tán a tömegvonzás törvényei miatt (valóságos hegyként magasodik ki a többiek közül), meg azért is, mert mint minden nagystílű bűnözőben, benne is fénylik valami ellenállhatatlan vonzerő. A Nehéz csontok fülledt gengszterregény, izgalmas korkép a háború előtti és utáni Bécsről, és mindezt olyan frivol és kaján elevenséggel szővi át, amire csak az irodalom igazi fenegyerekei képesek. Igazat kell adnunk Parti Nagy Lajosnak: „már előbb elkezdeném, s a végén még olvasnám tovább”.
