Marton-Ady Edina: Pubi | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egy lány regénye, de nem rózsaszínű és reményteli, figyelmeztet már a fülszöveg. A névtelen kamaszlány története kapcsán Marton-Ady Edina arról a vidékről beszél, ahol a hallgatás törvénye az úr, és ahol a fizikai bántalmazás a dolgok intézésének bevett menete. Pedig itt is van szerelem és vágy, édes titkok és titkos gyöngédségek – csak olykor túl nagy árat kell értük fizetni.
Egy felmérés szerint Magyarországon a megkérdezettek 36 százaléka számára (vagyis több mint hatszázezer családban!) elfogadható a fizikai fenyítés eszköze. Ezt az adatot idéztem nemrég Szél Dávid igen tanulságos könyve kapcsán (Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben). Pedig már igazolt tény, hogy egy rosszul kiosztott büntetés sem éri el a célját. Azt viszont csak találgatni lehet, hogy hány olyan család van ma, amelyben a családtagokat rendszeresen fizikai bántalmazás éri. Magyarán: időről időre megverik őket.
Eljár a keze – többnyire ezzel a megengedő és körülíró kifejezéssel beszélnek arról, akiről mindenki tudja, hogy mit művel otthon a családtagjaival, a négy fal között. Nem véletlen a ködös megfogalmazás: ha pontos szavakat használnának, akkor már nehezebben lehetne szemet hunyni a családon belüli erőszak felett. Márpedig a veréseket kiosztó agresszió egyik legfőbb támasza a környezet cinkos hallgatása. Az, hogy sokan elfordítják a fejüket, főként akkor, ha az elkövető amúgy köztiszteletre méltó, szomszéd vagy ismerős. Olyasvalaki, akit szeretünk feddhetetlennek elképzelni, a nyilvánvaló jelek ellenére is.
Marton-Ady Edina első regénye olvasása közben bizony gyakran szorulhat ökölbe az olvasó keze: sokszor épp oly tehetetlennek fogja magát érezni, mint a kamaszlány, akinek a szemszögéből látjuk az eseményeket. Elvileg a legszebb időszaka lenne ez a fiatalságának, az első szerelem és a szabadság megtapasztalása, belépés a nagybetűs életbe, ahogy annak idején nekünk is szavalták az iskolában a tanárok. Csakhogy az élet egyrészt kisbetűs, másrészt már nyakig benne van, és csak a szerencsén múlik, hogy nem fullad bele.
Nagyvárosból költöztek le falura (kisközség, ahogy a helybéliek némi rátartisággal pontosítanak), és az itteni közösség nem fogadta be őt igazán: úgy gondolják, hogy „túl karótnyelt”, „távolságtartó és rideg”. „Csak olyan, mint az anyja”, jegyzi meg az apa epésen, akinek – mivel az iskola egyik megbecsült tanára, a másik végzős osztály osztályfőnöke – sikerült teljesen elfogadtatnia magát az erősen patriarchális közösséggel. Hiszen pont úgy viselkedik, ahogy ők: nem veti meg az italt, és puszta kézzel fegyelmezi a család nőtagjait. Marton-Ady e tekintetben pontosan és kíméletlen éleslátással fogalmaz: „A biciklin imbolygó férfiak hazaértek, most kijátszmázzák az asszonyokból a szerelmet. Van köztük, aki nevettetni fog, sírni, ígérni, és van, aki üt”.
Szinte magától értetődő, hogy a büszkesége maradékát őrző anya, aki a városba ingázik reggelente busszal, illetve a szabadságra vágyó lány, akinek egyetlen menedéke a könyvtár, ahol beletemetkezhet a könyvekbe, képtelenek beilleszkedni (csupán „díszpintyek a kalitkában”), elfogadni a játékszabályokat. Nem tudni, hogy mi indította el a család széthullását, a történet elején már csak a romokat látjuk, és egyre hihetetlenebbnek tűnnek azok az emlékek, amikor a szülők és a két gyerek (az elbeszélő bátyja már nem él velük) még boldogan ültek egy asztalhoz. A napokat az apa iszákossága és agressziója határozza meg, és a mindent belengő félelem: mi és mikor válthatja ki a pofonokat és a rúgásokat.
Persze azért akadnak itt is barátok. Klárival például az teremt elszakíthatatlan szövetséget és barátságot, hogy egy napon rajta is megpillantja az ismerős zöld-kék foltokat, a kimondhatatlan igazság mindenki elől rejtegetett jeleit. A szerelem is kap egy esélyt Kálmi, a falusi boltos fia (ő szólítja Pubinak az elbeszélőt) képében, és ott van még Gábor, az iskola fiatal tanára, aki mindent megtesz, hogy megóvja az anyát és lányát a még nagyobb szörnyűségtől. Ám a közelgő tragédiát mégsem lehet elodázni…
Marton-Ady regénye a maga koppanó és tiszta mondataival, cseppet sem túlhajtott eszköztárával, visszafogott érzelmeivel beszél a mai magyar társadalom egyik legégetőbb problémájáról. Arról, hogy milyen a rendszeres bántalmazás árnyékában felnőni. Milyen szeretni és milyen gyűlölni. Milyen a közönyös és milyen a cinkos hallgatás, amely néha jobban fájhat, mint a pofonok. Arról a vidékről beszél, amelyet ma sokan nem értenek és nem is akarnak érteni. „Egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna”, írja a könyvről Szabó T. Anna. Csak annyit tehetünk hozzá, hogy elsőkötetes íróként nem akármilyen bravúr, hogy ilyen magabiztosan kerüli ki az elbeszélés lehetséges csapdáit. (Csak nagy ritkán lesz didaktikus vagy szentimentális, de talán ennyi kell is. Olykor levegőt is kell venni ebben a nagy levegőtlenségben.)
A Pubi szereplői két csoportba oszthatók: akik még álmodoznak a szabadulásról, és azok, akik már nem is értik ezeket a szavakat. Akik már nem is akarnak fantáziálni egy másik világról. Akik már nem akarják látni, és nem akarják hallani az igazságot, mert tudják, ha megértenék és kimondanák, az alapjaiban rázná meg a világukat. Marton-Ady regénye őket szólítja meg és őket biztatja főhőse történetével, mert nem lehet élni ott, ahol az elhallgatás törvénye diktál.
