Szél Dávid: Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Aki nevelt már gyermeket, az tudja, hogy a szoptatástól az altatáson át az első szexuális élményig ezer és egy csapda nyílik a nevelésben. Például hogy meddig tébláboljunk a lakásban meztelenül a gyerek előtt? A méltán népszerű Szél Dávid pszichológus, az apapara.hu című blog szerzőjének új könyve ezen dilemmákat és tabukat vette sorra, hogy eloszlasson néhány tévhitet, és tudatosítsa a valódi veszélyeket.
Egy hét és féléves gyakorló szülőjeként pontosan tudom, hogy a nevelés majdhogynem sötétben való tapogatózás néhány biztos pont körül. Viszont igazából sosem dőlhetsz hátra abban a tudatban, hogy jól csinálod, kevés a visszajelzés, és nincs vizsga, amin át lehetne menni. Talán az a legnagyobb eredmény, ha nem rontod el. Bár ez sem teljesen igaz, mert néha igenis felér egy kitüntetéssel, amikor látod, hogy a gyereked egy nehéz helyzetben jó döntést hoz, empatikus vagy épp bátor, kiáll magáért vagy okosan enged.
Nincs tökéletes szülő, ez Szél Dávid könyvének egyik alapmondata, amit azért fontos tudatosítani, mert „egy rögtönítélő, mindenkinél mindent jobban tudó társadalomban élünk, amelyben szinte állandósult a rosszul csinálás bűntudata”. Vagyis folyamatos nyomás és frusztráció alatt élünk, mert próbálunk megfelelni, „a tökéletlen, de mégis tökéletes gyerekeink tökéletes szülei szeretnénk lenni” ahelyett, hogy elfogadnánk eredendő tökéletlenségünket. Ezzel máris egy jó nagy adag tehertől szabadulnánk meg. Ahogy a gyerekeink is.
Hiszen – szögezi le igen éleslátóan Szél – a legtöbb gyereknevelési könyv valójában szülőnevelési könyv.
Ő azonban nem arra vállalkozik, hogy megmondja milyen szülők legyünk vagy milyen gyerekünk legyen, még csak nem is szól minden problémáról. Sokkal inkább együtt gondolkodva próbál elvezetgetni a csapdák mellett, és némi muníciót ad a legnagyobb kihívásokkal szemben. Mert abból van és lesz is elég. Főként a tárgyalt időszakban, nullától kilencéves korig. Amikor a lényeges dolgok eldőlnek. Vagy majdnem eldőlnek.
És ami még szimpatikusabb, hogy tisztában van a társadalmi korlátokkal is. „Magyarországon nagyon kevesen olvasnak könyvet” – írja. Hogyan is magyarázzuk el valakinek az együtt alvás/külön alvás jelentőségét, ha már maga a felvetés is a luxus kategóriájába tartozik, hiszen egy szobában alszik mindenki. Hogyan győzzük meg azt a szülőt a hosszú és mindenre kiterjedő felnőtt-gyerek beszélgetések fontosságáról, ahol három műszakban dolgoznak, és épphogy felszínen tudják tartani magukat. Vagyis az ország nem elhanyagolható részének mindez írott malaszt marad csupán. Ám meg sem próbálni, netalán feladni épp olyan veszteség lenne.
Szél könyve egyszerre beszél mindennap felmerülő, szinte már banális kérdésekről, amelyeknek azért nagyon is van jelentősége, és sokan igencsak tanácstalanok vagyunk e tekintetben (meddig lehet meztelenkedni a gyerek előtt, vagy mit csináljunk, ha az óvodás kisfiúnk királylánynak akar öltözni a jelmezbálba), miközben a legnagyobb vitákat kiváltó kérdésekben is állást foglal.
Szinte mindegyik fejezetről érdemes lenne beszélni, de én most csak két igazi méhkast érintek: a szexualitás kérdését, egészen addig, hogy mit tegyünk, ha a gyerekre hirtelen rázuhan a pornó, illetve a makarenkói pofon dilemmáját: lehet-e a nevelés része a megfelelő időben elcsattanó pofon, avagy sem. Az első téma kapcsán türelemmel és higgadtan magyarázza el az alapfogalmakat, mit kell érteni a biológiai és társadalmi nem (vagy gender), a nemi identitás és a szexuális orientáció alatt.
Olyan világos az érvelés, hogy még egy felületesebb elolvasás után is érthetővé válik, hogy miért kész katasztrófa, ha a politika próbál meg „rendet” teremteni.
A gyorstalpaló egyrészt eloszlatja a gender körüli hisztériát, megnyugtat, hogy nincs teljesen gendersemleges nevelés, valamint afelől, hogy sokkal többet nyerünk (a gyermek is), ha a nemi identitást a maga sokszínűségében, és nem a vagy-vagy mentén képzeljük el és sulykoljuk a kicsikbe.
Ezen túl a pornó különösen kényes téma. Csak egy adat, hogy mennyire nem szabad elbagatellizálni: az internetes tartalmak harmada pornográf, „ami háromezer (!) dollárt (!) hoz másodpercenként (!)”. Vagyis borítékolható, hogy előbb vagy utóbb a mi gyerekünket is eléri. A nagy kérdés csupán az, hogy ez lesz az első leckéje a szexuális nevelésből, vagy előtte még úgy-ahogy felkészítjük a kijózanító találkozásra. Szél persze nem erkölcscsősz, és nem is az erotika ősellensége, csak rávilágít arra, hogy a mai pornó messze nem olyan, mint amilyen a nyolcvanas években, de még olyan sem, mint amilyen a kétezres évek elején volt. A mai tartalmak rendszerint az agresszió és a tárgyiasítás valamilyen formáján alapulnak, és semmi köze nincs a valódi szexhez, pláne nem az érzelmekhez. Azzal mindenki csak veszít, ha a pornó végzi el a szülők, az óvodák vagy iskolák helyett a felvilágosítást, mert a rossz mintának igen hosszútávú következményei lehetnek.
Szél igen következetes a testi fenyítéssel kapcsolatban is: a zéró tolerencia híve, mert a gyermek bántalmazása bűncselekmény.
Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy mennyire életszerűtlen lenne minden pofon mellé rendőrt állítani. Ám tudnunk kell, hogy egyrészt a legkisebb bántalmazás is könnyen elvezethet a rendszeres verésig, másrészt a legkisebb abúzus is (például fenékre csapás) ugyanúgy hat az agyra, mint az erőszak többi formája. Vagyis ezzel máris megnő a valószínűsége annak, hogy a gyerekből később szorongó, depressziós, drogokat használó felnőtt lesz.
Sokak számára mindez igen kijózanító lehet, már csak azért is, mert olykor nagy nézettségű tévéműsorban, sőt politikusok szájából is elhangzott már, hogy miért lehet elfogadható néhány pofon a gyereknevelésben. Egy felmérés szerint Magyarországon a megkérdezettek 36 százaléka számára (vagyis több mint hatszázezer családban) elfogadható a fizikai fenyítés eszköze. Miközben tény, hogy már egy rosszul kiosztott (nem fizikai) büntetés sem éri el a célját. Kimondottan abszurd, vonja le a végkövetkeztetést Szél, hogy „fizikai, érzelmi vagy verbális erőszakkal szeretne a szülő valahova eljutni, miközben jó eséllyel csak azt fogja elérni, hogy a gyereke is agresszív lesz.”
Eddig számomra Vekerdy Tamás jelentette a kályhát a gyereknevelésben, de Szél Dávid könyve méltó módon lép a híres előd nyomába: fontos problémákról beszél érthetően, megengedően, mégis szigorú következetességgel, miközben pontosan érzékelteti, hogy milyen mélységek nyílhatnak meg a lábunk alatt. Könyvét bármikor érdemes felütni, ha a kütyük használata, a családi gyász vagy épp az alvás kapcsán szeretnénk néhány fogódzót. Észre sem fogjuk venni, s már ki is olvastuk az egészet.
SZÉL DÁVID korábbi művei: Apapara; Túl a parán; Útközben.
