Magukra hagyjuk az áldozatokat – Beszélgetés Marton-Ady Edinával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Húsbavágó, ám rendszerint elhallgatott társadalmi problémáról, a családon belüli erőszakról, a veréssé fajuló bántalmazásról írt fontos és átütő regényt (itt olvashat róla bővebben), és erről a közös, cinkos némaságba burkolózó kisközösségről. Marton-Ady Edinával a keresztnévben rejlő veszélyekről, a pofonokról, illetve Budapest és a vidék viszonyáról beszélgettünk.

– Azt olvastam, hogy már korán, nyolcévesen megírtad az első történeteidet. Mégis negyven fölött jelent meg az első könyved. Mi késleltette az írói bemutatkozást?
– Talán pont ez az egyik oka, hogy nyolcéves korom óta írok. Nekem ez természetes. Leírni azt, amit látok, hallok, ami történik velem, leírni azt, amit álmodom. Kombinálni a fejemben ezeket, sűríteni, figurákká gyúrni a látottakat. Aki követi a facebookon a magánoldalamat, pontosan tudja, hogy grafomán vagyok. Nagyon sokáig meg voltam róla győződve, hogy mindenki más is így ír, mint én, és nincs itt semmi látnivaló.

– Mikor változott meg a véleményed?
– Amikor édesanyám 2011-ben beíratott a Magyar Író Akadémiára. Ellenkeztem, de aztán beindultak a dolgok. Műhelyek, mentorok, aztán önálló próbálkozás a folyóiratoknál, rengeteg belső munka, mert nem volt egyszerű megküzdeni a kritikával, beépíteni belőle azt, ami előre visz. Nehéz megtanulni az alázatot, amit egy jó szöveg kíván.

– Hogyan viszonyulsz az Ady vezetéknévhez? Elég jó márka ez a magyar irodalomban…
– Édesanyám született Ady. Ady Endrének és nekem közös a szépapánk, de én Farkas Edinának születtem.

Egy balatoni nyár után lettem Ady, amikor anyukám, aki soha nem beszélt nyíltan az érzéseiről, bevallotta, hogy mindig szerette volna, ha felveszem a nevét.

Miután gyerekkoromban elváltak, egyedül nevelt minket. Egy szobakonyhából építette újra az egész életünket, ami neki köszönhetően tele volt nevetéssel, utazással és legnagyobb örömömre rengeteg könyvvel. Soha nem volt velem szigorú, pedig nem voltam könnyű eset, simán hagyta, hogy a gimnázium harmadik évét otthagyva elmenjek keramikusnak tanulni Mezőtúrra. Nagyon közel álltunk egymáshoz, a legfontosabb ember volt az életemben, így egy pillanatig sem gondolkodtam. Elutaztunk Dunaújvárosba, ő levette a Farkasnét a neve elől, és a két, immár Ady lány elment enni egy finom halászlevet.

– Változott ez, amikor beléptél az irodalomba?
– Akkoriban még eszembe sem jutott, hogy valaha publikálni fogok, és esetleg nem túl szerencsés ez a név hozzá. A Magyar Író Akadémián, amikor Grecsó Krisztiánnal dedikáltattam a Tánciskolát, felnézett rám, és azt mondta: „Maga írni szeretne, ezzel a névvel?” Érdekes véletlen, hogy az ő későbbi kritikái nagyon fontosak voltak ahhoz, hogy annyira letisztuljon a prózám, hogy publikálhassak az Élet és Irodalomban. Azt, hogy jó reklám-e az adyság, nem tudom, mert ilyen szempontból még soha nem gondoltam rá. Ady vagyok, de ez a név számomra az édesanyámat jelenti, nem a költő Adyt, akit amúgy nagyon kedvelek.

– A Pubi nagyon személyes regénynek tűnik. Megfogadtad azt a tanácsot, hogy arról írj, amit ismersz? Sok közös van benned és a regényed kamaszlánya között?
– Vannak benne személyes szálak, igen, de nem önéletrajzi regény. Gyerekkoromban sokat költöztünk a szüleimmel, a betegségem miatt pedig sokat voltam egyedül idegen városokban, szanatóriumban, hegyvidéki táborokban, ahol hamar befogadtak az emberek. Valahogy mindig könnyen ment, hogy beilleszkedjek egy már jól működő közösségbe. Azt hiszem, népszerű voltam, de bennem mindig ott volt egy akaratlan távolság, mintha kívülről nézném az egészet, meglátva rajta minden repedést, a sok szépet és a széppel együtt mindig felbukkanó hamisságot.

Szeretem az embereket, de ismerem azt a magányt is, ami a főszereplőmet fojtogatja.

– Miért nem kapott nevet az anya és a főszereplő, miközben mindenkinek van? Talán mert sok áldozat ma is névtelen Magyarországon?
– Remek lenne erre azt válaszolni, hogy igen, ez az oka, ilyen átgondolt, pontosan megtervezett forgatókönyv szerint írtam a könyvet, de nem erről van szó. Úgy éreztem, a főszereplőmnek nem lehet neve. Nincs rá szüksége. Hiszen miért van vezeték- és keresztnevünk? Mert tartozunk valahová. Mert valaki ránk néz, elfogadja, hogy vagyunk, és megnevez. Őt viszont nem látják tisztán a könyv szereplői. Mindenki felé fordul, de nem azért, hogy végre nevén szólítsa, hanem mert mindenki vár tőle valamit.

– Mi volt a legnagyobb akadály a regény megírása közben? Nekem, olvasóként bizonyos részeknél ökölbe szorult a kezem…
– A könyv 80 százalékát, egészen Klári piros cipellőjéig, két nap alatt írtam meg. Megvolt az egész a fejemben. Leültem, és mikor felálltam, majdnem készen volt a kézirat, de ott elakadtam. Újra és újra megpróbáltam tovább írni, de valami blokkolt. Ezt nagyon nehezen viseltem. Mióta kijött a könyv, sokan megírták nekem üzenetben, hogy erős érzelmeket váltott ki belőlük egy-egy rész. Volt, akiből dühöt, ökölbe szorított kezet, másokból sírást. Ezt most tanulom kezelni. Nem számítottam ilyen erős érzelmi reakciókra, ahogyan arra sem, hogy lesz, akinek ez a könyv segít majd szembenézni a magával cipelt traumákkal; ilyen üzeneteket is kaptam. Ez komoly visszajelzés. Nagyon örülök neki, mert én abban hiszek, hogy az irodalomnak reflektálnia kell a társadalmi problémákra, és a családon belüli erőszak itthon szőnyeg alá söpört, kibeszéletlen tabu.

– A némaság, mint közös bűn – talán ez a legnehezebben feldolgozható része a regénynek. A mindent eltakaró hallgatás. Még a feljelentéssel fenyegető orvos sem tesz semmit, nem jelenti fel a bántalmazó apát. Miért ilyen masszív nálunk a hallgatás fala?
– Mert ezt örököltük. Erre treníroz minket minden generáció, hogy tűrjünk és hallgassunk. Mit mond az anyuka a játszótéren a gyereknek, ha odamegy hozzá elpanaszolni valamit? Ne árulkodj! Így indul. Egy négy-öt éves gyerek vajon honnan tudná, mi az, amit el kell mondani, és mi az, amit nem? Ha Pistike megmutatja a kukiját a homokozóban, az megengedhető, de ha meg kell fogni, az már nem?

Napjainkban az iskolában, amikor valakit bántanak, és segítséget kér, megalázzák. Legfőképpen, ha fiúról van szó. Azt a választ kapja, védd meg magad, ne picsogj!

Ha meg akarják oldani, az sokszor még rosszabb. Nevekkel együtt megbeszélik a problémát osztályfőnöki órán. Talán ne is emlegessük az utána következő retorziót. Ez a megoldásunk. Leültetjük egy asztalhoz a bántalmazót és az áldozatot, azt mondjuk, ejnye, és hátradőlve mossuk kezeinket.

– Ez visszük tovább felnőttként is?
– Igen, a párkapcsolati erőszaknál. A rendőr széttárja a kezét, ha segítséget kérsz. Mit tehetne. Ezért nem szól az orvos sem a könyvben. Előre lejátszott játszmák ezek. Magukra hagyjuk az áldozatokat, mert azt gondoljuk, nem rendelkezünk a megoldáshoz szükséges eszköztárral. Pedig mindig lehet tenni valamit. A Talmud tanítása szerint aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg. Gyorsabb lenne a folyamat, ha a kormány támogatná az erőszak elleni fellépést, mondjuk az isztambuli egyezmény ratifikálásával, vagy támogatná, hogy a gyerekek erről is tanuljanak. Hiába vannak a segítő civil szervezetek, remek programokkal, alig jutnak el a köznevelési intézményekbe.

– Magyarországon igen sokan támogatják hallgatólagosan a gyermekek fenyítését, egy pofon nem pofon, mondják. Te a zéró tolerancia híve vagy?
– Igen. Állandó, folyamatos harc, hogy ne kiabáljak a gyerekeimmel, higgadt tudjak maradni, mert a dühből kimondott szavak éppen úgy fájnak, mint az ütés.

– Az ellenzék és szavazóik a kudarcos választás után keserűen állapították meg, hogy alig ismerik a vidéket. A te regényedből elég sok minden kiderül erről a zárt, fojtogató világról. Hogyan látod ezt a szakadékot a vidék és a nagyobb városok között?
– A nagyvárosokban éppen úgy jelen van ez a fojtogató, zárt világ, egyszerűen csak többen élünk egy helyen, gyorsabb és intenzívebb a napi ritmus, ezért kevésbé hangsúlyos, rejtve marad.

A szociális munkások, pedagógusok, családsegítők kacifántos történeteket tudnának mesélni, és attól tartok, hogy például Budapesten sem véletlenül vannak kilométeres sorok, amikor a krisnások ételt osztanak.

A statisztikák szerint is folyamatosan növekvő szegénység iszonyatos tragédiákat szül körülöttünk. A nagyvárosokban jobban el lehet bújtatni a színfalak mögé ezeket a történeteket, nem hallunk róluk, de egy kisebb közösség, egy falu vagy egy kisváros esetében ez nem működik. Ott esély sincs a kozmetikára, a kollektív hallgatás az egyetlen megoldás arra, hogy valami meg sem történtté váljon.

– A politika ront vagy segít ezen a helyzeten?
– Erre a helyzetre a mai Magyarországon még vastagon rárakódik, hogy a kistelepüléseken, tudatos kormányzati munkával, kialakult egy olyan világ, ami a legsötétebb móriczi elbeszéléseket idézi meg. Innen, egy óbudai panelből hogyan ítélhetnék meg valakit, akinek napi kenyéradagja a polgármestertől függ, vagy azon múlik, lesz-e a gyereknek gyógyszer, vagy kap-e közmunkát, hogy jó helyre ikszelt? Én még emlékszem, amikor apámhoz eljött a barátja, és politikáról beszélgettek az udvaron. Szállt a pipafüst, ők vitáztak, de nem volt sem gyilkos indulat, sem gyűlölködés. Az volna a normális világ. A változásnak, ha lesz, alulról kell indulnia. A legszegényebbeknek kell a legjobban akarniuk, hogy jobb legyen, és el kell hinniük, hogy rajtunk is múlik. Hogy a parlamentben ülő nagyurak és tiszteletes asszonyok a mi beosztottjaink, nem fordítva.

– A Péterfy íróakadémia tanítványa vagy. Miben nyújtott leginkább segítséget a mentorálás?
– Az akadémia legelső, már publikáló szerzőknek meghirdetett mesterkurzusára estem be Gergőhöz azzal, segítsen: két nap alatt megírtam a könyv több mint háromnegyedét, de elakadtam. Nagyon jó volt a kurzus. Kevesen voltunk, mindenkinél egy többé-kevésbé kidolgozott kézirat, remek tempóban haladtunk. Sok szakmai, technikai ötletet kaptunk. Éjszaka dolgoztam. Olyankor csendesedett el a lakás annyira, hogy csak a szövegre tudjak koncentrálni. Alakítottam, rengeteget húztam belőle, mert hajlamos vagyok nagy, bukolikus szóvirágokat írni, ezek persze szétnyomták a szöveget. Mikor készen volt, elküldtem a kéziratot.

– Ki válaszolt?
– Először a Kalligram, és megkaptam a tökéletes szerkesztőt, Tóth-Czifra Júliát. Elsőkönyvesként nagy rácsodálkozás volt, hogy miként simul össze a végleges regényforma, hogy milyen apró dolgok befolyásolják az olvasói élményt. Aztán megkértem Áfra Jánost, hogy olvassa el. Régóta ismerem őt, tavaly a mányi összművészeti táborban dolgoztunk kicsit együtt a szövegen, hatékony pár óra volt. A könyv borítójára került festményt is ő ajánlotta. Akkor volt Debrecenben, a MODEM-ben a Burai István retrospektív kiállítás. Ránéztem az átküldött képen a háttérben álló, két fekete alakra, az androgün jegyekkel megfestett torzóra. Szerelem volt első látásra. Írtam a művész családjának, felhasználhatnám-e, és rábólintottak. „Igen, lehet a mottója a kép a könyvnek”. Egyfajta koronaként megérkezett a Szabó T. Anna által írt fülszöveg, ezzel pedig minden körbeért, megszületett a könyv. Már csak fel kell nőnie az olvasókban, akiknek innen is nagyon köszönöm.