Nádasdy Ádám magyarázó jegyzeteivel és a nehezebb részek prózai átiratával jelent meg Vörösmarty drámai költeménye, a Csongor és Tünde. A Bánk bán után tehát egy újabb klasszikust „fordított le” magyarról magyarra, hiszen a mai laikus és fiatal olvasó gyakran csak töredékesen érti a művet, ezért fontos mozzanatok, összefüggések maradhatnak homályban.

Magvető, 240 oldal, 1999 Ft

„Csongor-t olvasám Pesten, s mivel a drámai akció nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban, s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképpen való mellett is, Csongor kincs. Hidd nekem édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben. Minden dramaturgiai kritizálás ellenére, akárki mit mond, én a nemzetnek Csongor-ért szerencsét mondok”, írta egy levélben Kölcsey, a szigorú kritikus már a mű megjelenésekor. Jól érzékelhető, hogy a mű ellenállhatatlan varázsa a Himnusz költőjére is hatott, a fenntartásokat azonban ez sem nyomhatta el, az elismerés gesztusai mellett ott maradt a fanyalgás is.

Később Gyulai Pál véleménye voltaképp ugyanezt az ambivalenciát tükrözi: „e műnek oly hibái vannak, melyeket csekély tehetségű költő is elkerülhetett volna, de szépségei olyanok, melyeket a legnagyobb költő is irigyelhetne.” Eszmefuttatásának gerincét a mű egyik fő forrásával, Gyergyai széphistóriájával való összevetésre alapozza, s értelmezésében hol a mese, hol Vörösmarty drámája bizonyul jobbnak. Persze, a legendás irodalomtörténész értékrendjében a Zalán futása, e mára jórészt olvashatatlanná vált eposz sokkal jelentősebb alkotás, mint a Csongor és Tünde, melytől megtagad bármiféle gondolati mélységet.

Babits Mihály részben épp Gyulai szkepszisével vitatkozik, amikor a drámát „a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei” közé emeli. A reformkori költőóriásról írt tanulmánysorozatában Szerb Antal e roppant elismeréshez csatlakozva emeli ki, hogy „Vörösmarty gondolati költészetének legteljesebb, legmélyebb és egyúttal az önkifejezés szempontjából is legigazabb darabja, az Éj monológja a Csongor és Tündé-ben”. Barta János Nyugatbeli értekezése a műben testet öltött „polifon világélményt” emeli ki, Szegedy-Maszák Mihály szintén a komplexitást hangsúlyozza: a mesejátékban „bel- és külvilág, én és nem-én, képzelt és valóságos nem könnyen választható szét egymástól, egyik sem állhat meg a lábán a másik nélkül.” A mű tehát – szükségképp radikálisan egyszerűsítve most az alkotás utóéletének újabb s újabb epizódjait – maradandóan rögzült a magyar irodalom remekeinek kánonjában, így pedig egyenes útja volt a középiskolai kötelező olvasmányok közé.      

Részletek a Csongor és Tünde színházi előadásaiból

Ugyanakkor a köznapi tapasztalat lépten-nyomon megerősítheti azt, hogy a Csongor és Tünde intenzív költői szövegét (stílusjegyei, szókincse, grammatikai alakzatai miatt) a mai – laikus, például egy tizenéves – olvasó gyakran csak töredékesen érti, ebből fakadóan a cselekmény fontos mozzanatai, összefüggései maradhatnak homályban. Ez részben Vörösmarty nyelvalakító művészi kreativitásából ered, Szerb Antal méltán utalt arra, hogy a fiatal költő nem igazán törődik „kicsinyes nyelvhelyességi skrupulusokkal”. De a dráma keletkezése óta eltelt csaknem két évszázad is indokolhatja, hogy textusát archaikusnak, idegenszerűnek, nehezen fölfoghatónak érezhetjük.

Márpedig, jókora közhely ez, de bármilyen irodalmi alkotás befogadása a teljes körű, többé-kevésbé hibátlan szövegértéssel kezdődik.

„Az élhetetlenség / és a halhatatlanság / két nagy dolog, két régi fejtörés. / Az élni nem tudónak baj, hogy él, / a halhatatlannak baj, hogy halni kell, / s mellyik nagyobb, azt méltó kérdeni” – a Tudós második monológjának e bevezető szavai távolról sem oly maguktól értetődőek, ha nem tudjuk, hogy a halhatatlan itt nem a mai magyar nyelvben használatos örök életűt vagy emlékezetűt jelenti, hanem halálra való képtelenséget. Vagy Mirígy e szavai is magyarázatot igényelhetnek: „… ezt a rosz kopár tető, / tán a naptól s a csillagoktól / terhbe jutván, úgy fogadta, / s szülte mint boszú jelét; / mert eleddig rajt’ egyéb / rosz bogácsnál s árvahajnál / nem termett: azért leve / a »Boszorkánydomb« neve.” S az ehhez hasonló példákat alighanem százával sorolhatnánk.

Nádasdy Ádám csak a szereplők névsorához tizenhárom (!) jegyzetet fűz. Az első felvonás első jelenetéhez több mint hetvenet, a másodikhoz csaknem harmincat, s így tovább és tovább az ötödik felvonás végéig (egyébként maga a jelenetekre tagolás e kiadás jó leleménye). E számok is mutatják, hogy milyen sok szó, kifejezés, utalás igényel ma már segítő kommentárt. Sőt a nehezebb részeket (például a három vándor bemutatkozó és búcsúbeszédét, az Éj monológját vagy Tünde szavai az alvó Csongorhoz) a szöveg alapos gondozója le is fordítja napjaink beszélt nyelvére. A Tudós föntebb idézett gondolatmenetének átirata tehát így hangzik: „Van, aki nem tud élni (bár szeretne), és van, aki nem tud meghalni (bár szeretne). Ez két nagy téma, két régi probléma. Az élni nem tudónak az a gondja, hogy hogyan éljen; a halni nem tudó számára az a gond, hogy hogyan halhatna meg. És jogos a kérdés, hogy melyik a nehezebb.” Minden tiszta és világos.

A mű helyes értelmezéséhez Nádasdy fontos további adalékokat nyújt azzal, hogy ha szükséges, utal arra, melyik szereplő mit tud vagy éppenséggel nem tud a többiről, azaz mennyire ismeri ki magát az éppen adott helyzetben, melyben cselekednie kell.

Balga például egészen a mű végéig nem látta Tündét, végszavait csak ennek alapján érthetjük. Csongor nem sejti, hogy a fátyolos nő éppen a szerelme, s azzal sincs tisztában: a Hajnal birodalmában a hölgynek miért nem szabad megszólalnia.

S persze, még e hasznos kommentárokon túl is maradnak a műben homályos részletek. Szerintünk sem egészen világos például, hogy végeredményben mi Dimitri, a rác boltos szerepe. Igazi dramaturgiai funkciója ugyanis egyáltalán nincs. Ismert rejtély övezi azt is, hogy Mirígy természetfölötti hatalma meddig terjed. Rontással sújtja az ördögöket, ugyanakkor, amikor ők a mű végén megfogják, nem képes szabadulni tőlük. De Kurrah, Berreh és Duzzog varázserejének határai ugyancsak kérdésesek lehetnek.

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy Nádasdy felvonásról felvonásra haladva elkészítette a dráma cselekményének vázlatát, valamint egy táblázatban jól szemlélteti, melyik jelenetben ki van színen. Végül az írásmód és a verselés sajátosságaiba avat be bennünket. Tényleg csak magára vethet, akinek e rengeteg segítség ellenére szövegértési gondjai akadnak. Nádasdy tehát itt a befogadhatóság szakszerű támogatását tekintette  alapfeladatának, s ezt véleményünk szerint hiánytalanul el is végezte.

Miként az előszóból kiderülhet, történeti elemzésre, interpretációra eleve nem vállalkozik, de természetesen – Debreczeni Attila irodalomtudós személyében – volt professzionális konzulense.

Nádasdy korábban (Shakespeare drámái és Dante Isteni színjátéka mellett) Katona remekét, a Bánk bánt ültette át mai magyar nyelvre, s ezáltal azok számára is elérhetővé, mi több, élvezhetővé tette, akik az eredetit esetleg csak kínkeservesen tudták (volna) elolvasni. Klasszikus irodalmi alkotásaink elevenné, szó szerint közkinccsé tétele olyan kiemelkedő, a nyelvi közösségünk egészét érintő kulturális misszió, melyért a szerzőt és a kiadót nagy elismerés illeti. 

A modern irodalom szerb klasszikusát már a megjelenése után három évvel kézbe vehette a magyar olvasó, azóta pedig több kiadást is megért. De vajon hogyan bánt vele az idő? Még mindig modern, még mindig klasszikus? Egy kis nép nagy metaforája? Jót tett neki, hogy ma már akár David Lynch nagy port felverő sorozata, a Twin Peaks előképének is tekinthető?

A szerb író, költő és irodalomtörténész 1984-ben írt első regényét, a Kazár szótárt a modern irodalom klasszikusaként emlegeti a kötet magyar fülszövege. Sajátosan párhuzamos világaival kétségtelenül kiérdemli, hogy a modernség szóval jellemezzék. E párhuzamos világok működése ugyanakkor a kezdeti rejtélyességből indulva egyre inkább vesz fel a könyv során egy olyan formát, amely paradox módon egyszerre bosszantóan megfejthetetlen, egyúttal viszont bosszantóan kiszámítható is.

Milorad Pavić könyve úgy mutatja be a 10. század körül elpusztított Kazár Birodalom nyelvét és főleg vallási szokásait, hogy sajátos mítoszrendszert sző köré, amely történeti forrásokon és a szerzői fantázián egyaránt alapszik. Eszerint valamikor a birodalom létezése alatt lezajlott a nagy kazár hitvita, amelynek során a kazár vezető, a kagán, három vallás – a keresztény, az iszlám és a zsidó – képviselőit hívatta magához, hogy vitájukat hallgatva dönthesse el, a három közül melyik vallást veszi fel. A vita fennmaradt dokumentumaiból Johannes Daubmannus 1691-ben összeállítja és kiadja a Kazár szótárt, amelyet az akkori hatalom azonnal be is zúz, csupán egy – más források szerint két – példány marad fenn belőle. A Pavic-féle Kazár szótár a fiktív kommentár szerint ennek az 1691-es kiadásnak a rekonstrukciója, kiegészítésekkel.

A kiegészítések egyik talán legfontosabbja a halál motívuma, amely épphogy az első kiadás háttértörténete okán válik hangsúlyossá, annak fennmaradt példányát ugyanis a legenda szerint Daubmannus mérgezett tintával írta.

A fent leírtak fényében ez akár egy egészen izgalmas misztikus történeti krimi is lehetne, ám ebbe a vállalást könyörtelenül áthúzza a forma kérdése, amelyet már a könyv címe is sejtet. A Kazár szótár ugyanis a szó szoros értelmében véve szótár, vagyis címszavakat és azok kifejtését tartalmazza, így próbálva rendet rakni a hitvita körüli információk rengetegében, oldalanként két oszlopba tördelve, ezzel a formai megoldással is a szótárakra és a lexikonokra emlékeztetve. És hogy mindez még ne legyen elég, lexikális tudását három külön könyvre osztja fel: a vörösre, a zöldre és a sárgára, amelyek a keresztény, az iszlám és a zsidó vallás mentén tagolják tovább az anyagot.

Így, ebben a formában a lineáris olvasatra kevésbé, a folyamatos nyomozásra viszont annál inkább alkalmas alkotás talán legpimaszabb húzása, hogy egyes címszavak mindhárom nagy könyvben megtalálhatók, minden esetben más leírással, így adva egyre árnyaltabb képet a hitvita körülményeiről, és ezzel nagyjából megfejthetetlen misztikummá dagasztva Pavić világát. Tekintve, hogy ezek a leírások olykor-olykor még ki is zárják egymást az érvényesség szempontjából. Ráadásul lineáris olvasat esetén kifejezetten bosszantónak mutatkozik a formának az a tulajdonsága, hogy a keresztény és az iszlám könyveket követően az olvasó már előre tudja, hogy a zsidó leírás is jelentős részben az addig megismert motívumokat fogja tartalmazni, épp csak egy harmadik szemszögből vizsgálva.

Ennek a motívumismétlésnek talán a legerősebbre sikerült példája Ateh kazár hercegnő figurája, aki a keresztény leírás szerint minden reggel más arccal ébredt.

Az iszlám leírás szerint olyan ruhát hordott, amelyen gombok helyett csengettyűk voltak, de sosem hallatszott a hangjuk, a zsidó leírás pedig nevének kezdőbetűiből következtet a tulajdonságaira. Mindhárom vallás könyve fontos szerepet tulajdonít személyének a hitvitában, abban ugyanakkor már teljesen különbözőek az értesülések, hogy a három közül melyik vallást támogatta. E kérdésben mindegyik könyv elfogultan kezeli a maga vallását, az iszlám például egyenesen odáig megy, hogy miután Ateh az iszlám felé hajlott, a keresztény és zsidó vezetők közösen szövetkeztek ellene, és saját poklaik sötét erőit küldték rá, melyek elől végül önszántából menekült az iszlám alvilágba.

A korábban említett motívum, a halállal való kacérkodás már a könyvet felütve, az előszót megelőzően feltűnik, ugyanis a konvencionálisan ajánlásra használt első oldalak egyikén a következő rövid szöveg olvasható: „Itt nyugszik az az olvasó, aki sohasem fogja felütni ezt a könyvet. E helyt mindörökre holt.” A mérgezett tintával írt kiadás fikciójával összhangban ez a kezdőmondat mintha kifejezetten arra játszana, hogy a valóság – a kazárokról fennmaradt kevés tény –, illetve a fikció (a Daubmannus-könyv és annak mérgezett példánya) összemosásával ijesztgesse az olvasót. Vagyis a józan ész realitás-érzékelését hátrahagyva feltetesse vele azt a kérdést, hogy vajon származik-e bármi baja abból, hogy egy olyan könyvet tart a kezében, amely egy mérgezett tintával írt korábbi példány nyomán készülhetett el.

Ez önmagában fontos szépirodalmi törekvés: valóság és fikció határán billegve kiválóan lehet játszani az olvasó érzéseivel, ezzel akár mélylélektani önvizsgálatot is kiváltva belőle.

Ez a próbálkozás akkor válik enyhén parodisztikussá – vagy legalábbis kevésbé komolyan vehetővé –, amikor az olvasónak az az érzése támad, mintha a Kazár szótár története előképe lenne David Lynch filmes világának, azon belül is elsődlegesen a Twin Peaks sorozatnak.

Mindhárom könyvben akad pár olyan címszó, amely saját jelölése szerint 20. századi figurákról mesél. Az itt leírt személyek történetei egy-egy motívum erejéig furcsa, bizarr módokon kapcsolódnak össze a szótárral, ami legalábbis azt sejteti, hogy a Daubmannus-féle mérgezett példány utáni hajsza valahogy hasonlóképpen ível át az időn, mint ahogyan Dale Cooper ügynök üldözi a gonoszt a Twin Peaks világában, ez az üldözés pedig igazából akármeddig eltarthatna. Persze minderről kevésbé Pavić próbálkozása tehet, inkább a könyv megjelenése óta eltelt idő, amelynek során ez az időkön átívelő üldözéses-nyomozós forma elterjedt, egyúttal némileg talán túlhasználttá is vált.

Mindezt összesítve, a Kazár szótár remek olvasmányélmény tud lenni (Brasnyó István fordítása), ha olvasójának van ideje és kedve belemenni egy, a valóságból induló, ám hamar misztikus fikcióba torkolló játékba, és engedi, hogy az egyes részletek számára is váratlan helyekre vigyék. E nyitottság hiányában ezeket a részleteket könnyen felülírja a forma, amely viszont önmagában szándékosan nem ad választ az olvasás közben esetlegesen feltett kérdésekre, ellenben gátlástalanul provokálja azokat.

Bő öt évtizede jelent meg először az egyperces novellák gyűjteménye. Azok a karcolatok, amelyek egy életre Örkény István védjegyeivé váltak. Bár élete végéig sajnálta, hogy nem írt igazi nagyregényt, végül ezek az örökérvényű rövidek sodorták el a halhatatlanságig. Az új kiadás Réber László régi rajzaival és elegáns formával tiszteleg a 110 éve született szerző előtt.

Hozzám mindig is Örkény István humora állt a legközelebb. Persze könnyesre nevettem magam én is Rejtő történetei és kabaréba illő poénjain, és imádtam Karinthy éles szemét a paródiákban és a humoreszkekben: senki sem tudta nála jobban visszaadni az iskolai stréberséget (A jó tanuló felel) vagy a rám is jellemző állandó kétségbeesést: Tanár úr, én készültem (A rossz tanuló felel). Örkény humora viszont több a pontos észrevételeknél, a nevettető szellemességnél, a magabiztos poénoknál. Az ő humorának alján kis és nagy tragédiák sötét mélységei tátonganak. Kisszerűségek és nyomot hagyó kataklizmák, amelyeken minél jobban nevetünk, annál jobban szúr az oldalunk.

Úgy is mondhatnám, hogy akinek a fejéből kipattant Varsányiné mindent és mindenkit túlélő találékonysága, az mindent tud a magyar lélek gyönyörű kettősségéről. Arról a feléről, amely gondolkodás nélkül belemasírozik a világvégébe, és arról is, amely hozott szalonnával bármikor ledobja magáról a végzetet. Örkény rövidprózája elementáris erővel hatott rám 17 éves korom táján. Igaz, akkor még nem Varsányiné (Budapest), vagy a tetvekkel „dolgozó” örökmozgó (Perpetuum mobile), netán a másnapi újsággal a zsebében szörnyethaló anyagmozgató (Az autóvezető) története volt a kedvencem.

Sokkal inkább átéreztem Törökné sorsát, aki a könyvnapi ünnepélyen megy oda bátortalanul az elismert íróhoz (Vidék), s bár számos műve van már készen – három dráma, két regény, nyolcszáz elbeszélés –, végül egyet sem mer megmutatni. Akkor ő most író vagy sem, tűnődtem magamban? Grafomán dilettáns, vagy inkább az a ritka zseni, aki megelégszik a mű megírásával, a vele járó felhajtás már nem érdekli? A meg nem jelent szövegek is lehetnek olyan értékesek, mint azok, amelyeket a szerencse az örökkévalóság kirakatába helyez? Nem tudtam eldönteni. Csak a bátorságot gyűjtöttem magamban, hogy én viszont egyszer tényleg megmutatom majd az enyémeket. Így is lett: Láng Zsolthoz vittem el a zsengéket.

És mennyire közel állt hozzám Ceaușescu Romániájában, ahol a lapos szardíniakonzerveken és száraztésztán kívül alig lehetett valamit kapni a boltokban, Kopp Lukács öröme (Eksztázis), aki szinte a mámorító részegségig vásárol össze mindenféle finomságot, felrúgva a fillérre beosztott háztartás rendjét. Még most is összefut a nyál a számban, ahogy a kolbászkrémtől eljut a fügéig. Az, hogy ebben is mennyi végtelen szomorúság bujkál, csak jóval később vettem észre.

És azt is megtapasztaltam, hogy néha az irodalmat másolja a valóság. Amikor a nyolcvanas évek elején először utazhattam Magyarországra, egy mátészalkai ABC-ben tomboltuk ki magunkat apámékkal, az eufóriától megvakulva vásároltunk össze mindent, majd nem sokkal a város után lehúzódtunk az országút mellé, és befaltuk az egészet. Akkor bizony Örkény vigyorgott megértően a hátunk mögött. A Meddig él egy fa? kapcsán pedig egészen világossá vált, hogy én is ilyeneket szeretnék írni, ilyen letisztult helyzeteket, ilyen áttetsző, lebegő párbeszédeket, amelyeket valamilyen láthatatlan súly tart mégis a földön. Persze nem ilyeneket írtam végül, jóval körülményesebb mondatok csikorogtak ki akkor a kezem közül.

1968-ban, az ünnepi könyvhéten jelent meg először az Egyperces novellák, amelyet Réber László szikár, ám annál kifejezőbb rajzai illusztráltak. Stílusteremtő, írja a kötetről a Wikipédia, és ennél tömörebben nem is nagyon lehet fogalmazni: más lett utána valahogy a tömörség mércéje és hatékonysága. Mintha valaki egy addig nem is hallott egyenletet vésett volna föl a táblára. Ráadásul mindezt akkor, amikor a valódi problémákról még mindig nem lehetett nyíltan beszélni, ezért kellett az univerzális felé menekülni, amelyet Örkény a lokális ártalmatlannak tűnő felnagyításával, faarcú iróniával ért el.

Milyenek lettek volna ezek az egypercesek a kommunizmus, a fordulat után, a szabadság mámorában? Amikor már nem kell különösebb furfang ahhoz, hogy a lényegről beszéljünk. Könnyen lehet, hogy a direkt beszéd kiölte volna belőlük a költőiséget, ezt a súlyos lebegést, a finom, ám mégis két lábon járó metaforát. Ezt a fajta abszurdot talán csak a kettős beszéd, a cenzúra szorítása, a mindig találékony lavírozás hozhatta létre, amely úgy leplezte le a rendszert, hogy egy szóval sem említette, elrejtette az emberről szóló történetekben. Úgy beszélt a rendszerről, hogy mindenféle rendszerről beszélt, amely az egyén fölé nőhet.

A Helikon a 110 éve született Örkényt ünnepli a régi kiadvány mai, dizájnosabb formájával, amely az eredeti rajzokkal (hatvan grafika), az elegáns tipográfiával, a szélesebb mérettel gyönyörű könyvtárgyat eredményezett. Egyszerre főhajtás és továbbgondolás a kötet, összekacsintás és az időtlenség hangsúlyozása. Mert bizony a szövegek cseppet sem vénültek, csak az öregedő, éretté váló olvasó hangsúlyai kerülnek az évekkel együtt mindig máshová – újabb és újabb melegségre vágyik. A karcolatok pedig kicsit mindig másként tágítják ki a beléjük préselt időt: órákat és éveket adnak percekért cserébe.

Két évig készült, és mintegy húsz nagyívű beszélgetés lenyomatát tartalmazza a Párbeszédkísérlet, amelyben Szigeti László kérdezte Mészöly Miklóst. Most, több mint tíz évvel az eredeti megjelenés után négy fiatal irodalmár széljegyzeteivel, és két remek esszével kibővítve vehetjük újra kézbe.

Mészöly Miklós a legerotikusabb magyar író. Pontosabban: Mészöly prózája a legerotikusabb magyar próza. A sejtetés, a rejtelem, a sorok között lapuló feszültség az ő szövegeiben a legnagyobb. Az atléta halála, Saulus, Magasiskola, Film, Merre a csillag jár – sorolhatjuk a címeket, elbeszéléseket, kisregényeket, amelyekben a mondat megszorul, és olyan, mint a nyílvessző közvetlenül a kirepülés pillanata előtt.

Egy ilyen próza alkotóját faggatni nehéz és hálás feladat. Nehéz mindazért, amit már kifejtettem; hálás, mert az érdeklődő olvasó kíváncsi arra, hogyan építette fel ez az ember önmagát, milyen utakon bolyongott, amíg eljutott a művekig, hogyan hajtotta tovább a nyugtalanság. Ezt a „fragmentumelvű” prózát, illetve ennek szerzőjét „kibontani” maga a kihívás.

Szigeti László, a Kalligram igazgatója, Mészöly barátja volt, és 1994 és 1996 között majdnem húsz ülésben készítette ezt a beszélgetést, amely 1999-ben jelent meg először. Most, 2022-ben, ismét kiadták, ezúttal Németh Gábor személyes hangú esszéjével, Szolláth Dávid kísérőtanulmányával, Bencsik Orsolya, Gerőcs Péter, Láng Orsolya és Sipos Balázs széljegyzeteivel.

A „fragmentumelvű” kifejezést Szolláth Dávid alkalmazza kiváló tanulmányában (És ebből sok minden átcsúszott az irodalomba…). A Mészölyről szóló nagymonográfiájáról itt olvashat bővebben, Szolláth Dávid pedig ebben az interjúban beszél a könyvről és az életműről. A fogalom persze Szigeti kérdésein és Mészöly válaszain alapul az utóbbi szépprózája mellett. De talán az interjúra magára is kiterjeszthető, hiszen Mészöly olykor „kiszáll” a beszélgetésből: „„Kimondatlanul nyilvánvaló az a kívánalmad, hogy lehetnék személyesebb”, idézi Szolláth a 140. oldalon álló pikírt megjegyzést.

Ez a feszültség, Szigeti nyomulása a személyesség felé, illetve Mészöly kétértelmű viszonyulása, ez a „tangó” jót tesz a könyvnek. Minden érthető: ha egyszer interjút készítünk, valami személyeset mégiscsak ki kell csikarnunk az alanyból, aztán azzal, hogy vállalja-e, mennyit vállal, küzdjön meg ő. Ha egyszer belementünk az interjúba, valamit adnunk is kell, és egyrészt mindenki büszke az elődeire, másrészt mindenki konstruál is, miközben beszél. Harmadrészt egy ilyen vallomásnak váratlan hozadéka lehet. Amikor Pilinszky elmagyarázza, hogy költészetének második vonulatában a mellékdallamra figyel, akkor egész terület nyílik meg a Szálkák verseinek értelmezése előtt. „Ahányszor csak Pilinszkyt olvasok, Mészöly jut eszembe. Ahányszor csak Mészölyt olvasok, Pilinszky jut eszembe”, írja Gerőcs Péter a 255. oldal széljegyzetében.

Azért jók ezek a széljegyzetek, mert továbblendítik az eredetileg két személyre szabott beszélgetést. A „fragmentumelvű” nemcsak úgy lesz érvényes, hogy a kihagyások, szorítások, visszavívások élesítik a szöveget, hanem úgy is, hogy az olvasó bizonyos meglátásai rímelni kezdenek a párbeszédből előfénylő megjegyzésekkel, és elkezdik kihasítani a maguk érvényét a térből.

Maga az interjú már nemcsak úgy lesz nyitott, hogy egy nagy életmű alkotójáról fejti le a héjakat, hanem úgy is, hogy a mai olvasó felé tárul.

És ha már tárul, vitára is késztet. „Hetvenhét dialógusnál és hetvenhét teleírt oldalnál töményebben egy anyajegynyi sűrítményben. Fantasztikus megfigyelés, már-már laboratóriumi”, mondja Mészöly egy Anna Karenina-jelenet kapcsán. Mire Gerőcs Péter: „Világos, miért tetszik ez Mészölynek olyan nagyon. Hiszen ugyanezekkel az anyajegyekkel operál. Csak Mészölynél nem izzik, nem ég az az anyajegy. Egyszerűen van: ráncaiban, kimeredő szőrszálaiban megragadható, dokumentálható.” Szerintem viszont Mészölynél is izzik, de még hogy! Inkább az a különbség, hogy az Anna Karenina rengeteg oldal, míg Mészölynek egyetlen regénye sem terjedelmes: ő mintha kizárólag az anyajegyeket írta volna meg.

De éppen erre valók a széljegyzetek, mint a 2000 című folyóirat ragyogó Margináliák-rovata: dinamizálják a dialógust, több résztvevő felé terjesztik ki. Bencsik Orsolya énközpontú szárnyalása, Láng Orsolya mosolyosan tárgyszerű beírásai, Sipos Balázs filozófiai felkészültsége más dallamokat (ha már…), más kadenciákat ad hozzá a beszélgetéshez, a szembenülésből hirtelen körbeülés válik. Mint Mészöly asztali értekezéseiben, amelyeket úgy fejez be: „Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.” Nos, ezt az asztalt soha nem bontják, a párbeszédkísérlet soha nem lesz párbeszéd abban az értelemben, hogy véglegessé merevednék.

„Csupa hazugság az egész ember és olyan lélektani igazságokat tár fel, amelyeket előtte senki sem tudott kimondani”, írja Szerb Antal Stendhalról. Ha ezt a bon mot-t kellő iróniával kezeljük, és néhány fogalmat elmozdítunk, Mészölyre is alkalmazható, akinek különben a kedvencei közé tartozott a Vörös és fekete írója. Hiszen a Mészöly felvett név: „A Mészöly vezetéknevet nagyanyám, Mészöly Hermina nyomán választottam, aki a sárbogárdi temetőben van eltemetve” – így lett Molnár Miklósból Mészöly Miklós. Aztán van egy egész családtörténet, amelynek monarchiás keveredését illetően Szolláth is kifejezi a kételyeit, mint ahogy a Márton Lászlónak adott interjúban Szigeti is kifejezte (Egérutat keresett magának, Műút, 2020/75.)

De hát a Mészöly-próza eleve kevésnek vagy éppen túl soknak tartja a valóságot, nem igazságnak, legalábbis nem olyannak, amely elegendő, amely minden lényegi mozzanatot megmutat. Az igazság nem a problémátlanul történetté kerekedő locsogásban van, hanem valami egészen másban – inkább Kemény Zsigmondban, mint Jókai Mórban, inkább Stendhalban, mint Balzacban. Az, akivé válni akarunk, miért lenne kevésbé igaz, mint az, akinek születtünk? „Szálfaegyenesen ült a kávénénik között. A tartása volt a legjobb, mert a valósága mutatta a lehetségességét”, mondja Németh Gábor szép okossággal.

A Párbeszédkísérlet „második, megjegyzetelt kiadása” kézikönyvként is használható – de csak egy szellemileg mindig éber olvasó számára. Az, aki öröktől fogva adott igazságokat keres, nincs mit keressen itt. Az viszont, aki néz, mint szigony a halat, szívesen látott vendég, az asztalbontáson jóval túl is.

A módfelett sokoldalú Borges az esszéiben sem ismert tréfát: semmi sem volt fontosabb számára, mint az olvasó élvezete, az olvasás élménye. Ezt szolgálta stílusának lendületessége és szellemessége, mert csak azt kell elolvasnunk, ami tetszik. Vagyis egy pillanatig sem szabad megfeledkezni arról, hogy a könyv a boldogság egy formája.

„Montaigne szerencséje vagy zsenialitása az, hogy egocentrikus világszemlélete számára megtalálta, felfedezte az irodalmi formát, az esszét, amely műfajnak a nevét is ő adta”, írja Jorge Luis Borges kortársa, Szerb Antal. És nagyjából ennyi, ami az esszéről egészen bizonyosan, konszenzuálisan megállapítható. Számtalan, közöttük megannyi szellemes meghatározása híven tanúsítja fogalmi kontúrjainak eredendő bizonytalanságát. „Pontos műfaji meghatározása mindmáig nem ismeretes”, hangsúlyozta néhány évtizeddel ezelőtt Rónay László.

Persze az evidens közhelyeket álmunkból fölkeltve is valamennyien fújjuk. Ezek szerint tipológiailag a belletrisztika és a szaktudomány közötti sávban helyezhető el, tág teret enged a szerző szubjektumának, személyes élményeinek, lételeme az invenciózusság, a merész analógiák iránti fogékonyság, a stílus könnyedsége, szellemessége és karakteressége. S mint a kertművészetnek, az esszének is lett francia (pl. Sainte-Beuve, Proust, Camus) és angol (pl. Samuel Johnson, Carlyle, Virginia Woolf) ága. De persze, a németek sem maradhatnak ki, ők ebben is igazi húzónevekkel büszkélkedhetnek (pl. Goethe, Thomas Mann).

A magyar irodalom történetében a műfaj legismertebb klasszikusai a nyugatosok, – például Babits, Kosztolányi, majd pedig Szerb Antal, Halász Gábor, Cs. Szabó László – voltak. A maga nemében valamennyi itt említett külföldi és magyar esszéista egyedülálló poétikai jellegzetességeket teremtett. Szerb Antal és Halász Gábor egy-egy műve például – összetéveszthetetlen. Legalábbis a valamelyest gyakorlott olvasó biztonsággal meg tudja különböztetni őket.

A módfelett sokoldalú – költő, író, műfordító, filozófus – Borges annak a nagy nemzedéknek a tagja volt, amelyik az esszét még az irodalmi-művészeti-bölcseleti megismerés, a műalkotásokról való gondolkodás adekvát formájának tekintette.

Az objektivitásra, egzaktságra törekvő szaktudományos irányzatok a huszadik század második felétől a műfajt egyre negatívabban kezelték, mindenfelé rossz hírét keltették: felszínes, szépelgő – köze nincs az igazi szakmaisághoz. Igaz viszont, hogy Borges esszéit a céhbeliek szűk körén túl egy jóval szélesebb értelmiségi kör is élvezettel olvassa, szempontokat és ötleteket merít belőlük.

Az élvezettel itt kulcsszónak számít: az élményteli befogadhatóság kezdettől fogva a szerző lényegi ambíciója volt, ezt szolgálja a stílus lendületessége, szellemessége és poentírozottsága. Az egyik írásban Borges egyébként – Montaigne és Emerson nyomán – azt hangsúlyozza: „csak azt kell olvasnunk, ami tetszik”, hiszen „a könyv a boldogság egy formája”. Az idézett francia esszéista bevallja, ha egy műben nem egészen érthető részt talál, egyszerűen továbblapoz. Borges pedig habozás nélkül levonja a konzekvenciát: „ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult”.

A mester az „olvasásélvezet” axiómájának érvényesítésében nem tréfál: egykoron az Ulyssest is befogadhatatlannak tartotta, a fogadtatását pedig érthetetlennek. A regény „gyakori, de jelentéktelen érintkezési pontjai a homéroszi Odüsszeiával újra és újra felkeltik a kritikusok elragadtatott bámulatát (sohasem fogom megérteni, hogy miért)”. Mindenképp tanulságos lehet, ha megemlítjük, hogy Joyce alapművét illető fenntartásaiban magyar pályatársa, Szerb Antal is osztozott: az írónak „az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. (…) Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész.”

A Borges-esszé általában nem kedveli az in medias res típusú szerkezetet. Mindenekelőtt ugyanis a téma szellemi kereteit vázolja fel, és a vonatkozási rendszer kijelölése egy-egy írás terjedelmének harmadát, olykor csaknem a felét alkotja.

A szerző mindvégig intellektuális tűzijátékot rendez olvasója számára, sokszor szinte beleszédülünk az utalások, hivatkozások elképesztő kavalkádjába. Az allegóriáról szóló – három és fél oldalas (!) – esszében Borges például (első említésük sorrendjében) a következőkre hivatkozik: Schopenhauer, De Quincey, Francesco De Sanctis, Croce, Chesterton, Dante, Vergilius, Boethius, Parmenidész, Platón, Spinoza, Kant, Francis Bradley, Hérakleitosz, Arisztotelész, Locke, Hume, William James, George Henry Lewes, Porphüriosz, Anselmus, Roscelinus, William Occam, Maurice de Wulf, Hermannus Contractus, Abélard, Scotus Erigena, Geoffrey Chaucer. És persze, mindegyik hivatkozás teljességgel funkcionális, fontos adalékokkal gazdagítja és árnyalja a gondolatmenetet.

Erudíciója bámulatra méltó: az antikvitásbeli szerzők másod-, harmadvonalának műveit is jól ismeri, világirodalmi tájékozottságának megannyi regisztere van, s az irodalmi mellett a filozófiai hagyománykincset szintén professzionálisan kezeli. Épp emiatt meglepő, hogy egyik fiatalkori filmkritikájának tanúsága szerint 1932-ben még bizonyosan nem olvasta A Karamazov testvéreket (általában véve is: az orosz irodalom emblematikus alkotásaira alig-alig hivatkozik). Ennek ellenére nem szenved műbírálói önbizalomhiányban: ezt az adósságát egyenesen erénynek tartja a Dosztojevszkij-mű filmváltozatának méltatásában. (E recenzió második részében pedig Chaplin – idővel klasszikussá magasodott – alkotását, a Nagyvárosi fényeket olyan kíméletlenül agyonvágja, hogy a mai olvasó azt sem tudja, merre forduljon zavarában.)

Az argentin szerző esszéi – a műfaj immanens lehetőségeinek jegyében – bővelkednek igencsak meghökkentő állításokban. Flaubert jelentőségéről szóló írásában például azt a kétségkívül eredeti tézist fejtegeti, hogy „az általa elgondolt és megalkotott jelentős műveknél” sokkal fontosabb az, „aki egy új emberfaj első Ádámja: a papként, aszkétaként és szinte mártírként viselkedő író” (Flaubert példás sorsa).

Eszerint tehát a Bovaryné megalkotásánál lényegesebb egy értelmiségi mentalitás példaereje. Az ötlet elég „meredek” ugyan, de mindenképp gondolkodásra, készen kapott sémáink felülvizsgálatára késztet.

Egyik fiatalkori írásában a szülőhazája irodalmi hagyományainak tartalmáról elmélkedve Borges határozottan különbséget tesz a népi és a népies – „a gaucsók költészete” és a „gaucsó stílusú költészet” – között, s eközben példák sorával bizonyítja, hogy az utóbbi jórészt idegen, olykor épp a városi folklórban gyökerező mintákat követ (a gaucsó az argentin cowboy). Számunkra is igen tanulságos, ahogyan kitágítja a számba vehető örökség köreit: „Mi hát az argentin hagyomány? (…) Hiszem, hogy az egész nyugati kultúra a mi hagyományunk, hogy van jogcímünk – talán még megalapozottabb is, mint egyik-másik nyugati nemzetnek – e tradícióhoz.” E perspektíva pedig nemcsak a méreteket és arányokat változtatja meg, hanem az igények nívóját, az értékek, a minőség mércéjét is.

Noha pályakezdő költőként verseiben radikálisan baloldali eszméket hirdetett, e világmegváltó hevületű műveinél később keletkezett esszéiben már alig maradt nyoma a közvetlenebb, vagy akár áttételesebb politizálásnak: a múltbeli irodalmi művek, kulturális értékek elemzésekor nem enged teret semmiféle aktualizálásnak. Ugyanakkor esszéi is tanúsíthatják: a második világháború idején – felelős értelmiségihez híven – határozottan elítéli a fasizmust, felemeli szavát a nacionalizmus és antiszemitizmus ellen (pl. Két könyv; Feljegyzés 1944. augusztus 23-ról).

Folyamatosan tapasztalhatjuk, hogy – többnyire kétes vagy egyenesen aljas célokat szolgálva – hamis információk özönét zúdítják ránk. Ezért különösen figyelemre méltó az a több mint hetven éve keletkezett esszé, amelyik Bertrand Russell egyik cikkét (Free thought and official propaganda) elemzi, kiemelve azt a javaslatot: „az általános iskolában úgy tanítsák az olvasás tudományát, hogy a tanulók kétkedve fogadják az újsághíreket”.

„A maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, hogy ha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot”, írja A klasszikusokról című esszéjében, amely az 1952-es Újabb nyomozások című kötetben jelent meg. Borges tehát a 20. század közepéig szinte bizonyosan nem ismerte literatúránkat. A szövegkörnyezet szerint egyrészt irodalmunk a szerző számára itt, mondjuk, a „hottentotta” egzotikumot testesíti meg, másrészt azonban azt hangsúlyozza: ha valahol már létrejött autonóm kulturális-művészeti ágként az irodalom, akkor benne szükségképp kiteljesednek alapfunkciói is.

Borges jellegzetesen a bibliofil embertípus reprezentatív, mintaadó személyisége. Már gyerekként a bibliotéka volt az egyik kedvenc helye, egész életét könyvek között töltötte, az ötvenes évek közepén pedig az argentin Nemzeti Könyvtár igazgatója lett (a sors keserű fintora, hogy ekkorra már egy öröklött szembetegség következtében csaknem teljesen vak volt). „Én mindig is könyvtárfélének képzeltem el a Paradicsomot”, írja a Vakság című esszéjében. „Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a legbámulatraméltóbb. A többi mind testének a meghosszabbítása. (..) Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása” – olvashatjuk egy másik műve (A könyv) nyitósoraiban. Világunk általános szellemi állapotát tekintve kétségtelen, hogy a könyvkultúra e bölcs dicsérete ma sem tűnik anakronisztikusnak.

Végezetül feltétlen ki kell emelnünk, hogy az impozáns kötet összeállítója, a szövegek gondozója és részben tolmácsolója Scholz László volt. Ő állította össze – Kiss Ildikóval együtt – a könyv végén található, Borges magyarul című hézagpótló bibliográfiát is. Az esszék fordításában közreműködött még: Boglár Lajos, Ertl István, Imreh András Kürthy Ádám András és Tóth Éva.

„Olvasni róluk olyan, mint életszerű történelemórán részt venni”, írja Csinta Samu a könyvében bemutatott nyolc erdélyi főnemesi család kapcsán, amelyek históriája évszázadokra nyúlnak vissza. Hosszú jogfosztottság után tértek ők haza, szerezték vissza a román államtól vagyonuk egy részét, hogy újraépítsék a saját és a tágabb közösség identitását. Visszabirkózott birtokok, és a restaurált önazonosságtudat története a gazdag képanyaggal illusztrált könyv.

Majdhogynem egy évtizede foglalkozik az erdélyi arisztokrata családok hazatérésével Csinta Samu. A 2015-ben megjelent Erdély újranemesítői hat família életét, kacskaringós sorsát és hazaköltözését mutatta be az olvasónak, majd az egy évre rá összehozott folytatásban újabb hat családdal ismerkedhettünk meg. A most napvilágot látó kötetben nyolc família kapott helyet, ezekből hat a két korábbi kötetből került át, kettő pedig – a zabolai gróf Mikes és az ábránfalvi Ugron család – új szereplő.

Vagyis a Bál a romkastélyban című könyvet, mint ahogy azt a Best of válogatások kapcsán megszokhattuk, egyszerre élvezheti a témában már jártas (esetleg a korábbi köteteket már megvásároló) és az erdélyi arisztokraták visszatérésével még csak most ismerkedő olvasó. Ráadásul a korábbi szövegek is kiegészültek új információkkal és gazdagabb képanyag teszi színesebbé, még inkább élvezetesebbé a könyvet. Ugyanakkor a nagymúltú családok története nem lenne teljes Erdély egyik legrégebbi, székely eredetű família (a zabolai Mikesék) históriája nélkül, amely „az 1506-os agyagfalvi nemzetgyűlésen alkalmával jelent meg a közéleti színpadon”. Vagy az Ugronok hatalmas rokonsága nélkül: a 2015-ös nagy találkozón több százan gyűltek össze, olyanok is, akik nem is tudtak róla, hogy rokonságban állnának.

Kétségtelen, hogy a Csinta által megírt sorsokban sok közös vonás található, és néha olyan, mintha egymást másolnák. A több évszázadra visszatekintő főnemesi családok széthullása, vagy ahogy a szerző mondja, a „pusztulás kezdete” a második világháború éveire (Románia kiugrására) vagy közvetlenül utána, a kitelepítések kezdetére (1949. máciusa) tehető.

Ekkor hagyták el otthonaikat kisebb vagy nagyobb kényszer hatására, és szűnt meg az az életvitel, vagy leginkább éthosz, amit ők képviseltek. Ekkor szóródtak szét a világban, s kerültek egyre messzebb erdélyi gyökereiktől, a fájdalmas sebek és traumák felidézése helyett pedig a hallgatást választották, hallgattak az otthonról, egykori életükről. Ezt a falat már a nyolcvanas években megejtett kósza látogatások, majd a rendszerváltás utáni időszak törte át, amikor már vissza lehetett igényelni birtokot, erdőt, kastélyt. Ezzel pedig megnyílt a lehetőség a visszatelepedés, az egykori identitás újraépítése felé.

A zabolai Mikes család sorsát tovább színesíti a hindu vonal: Mikes Katalin ugyanis egy szintén több évszázados múltra visszatekintő kelet-bengáli família (Basu Roy Chowdhury de Ulpur) sarja vette el. Azt, hogy a sorsnak is van humorérzéke, mi sem bizonyítja jobban az a tény, hogy új rokonai is mindenüket elvesztették India 1947-es kettészakítása idején. A házasság után nem sokkal megszülető Roy Chowdhury Gergely így két fronton is követhette a családi vagyon visszaszerzésére irányuló kísérleteket. Annyi különbséggel, hogy a román állammal leginkább ő hadakozott. Amikor valamelyik nap az egyik indiai rokonával a ma is per alatt álló erdőkről beszélgettek, megkérdezték tőle, hogy mióta is tart a procedúra?

Öt éve, válaszolta Gergely, mire az indiai rokon némi biztatás gyanánt hozzátette: ők már kétszázötven esztendeje pereskednek az indiai állammal.

Annál szomorúbb olvasni, hogy a román hivatalok és hivatalosságok akadékoskodásaihoz, aljas húzásaihoz olykor magyar szereplők is asszisztálnak. Például amikor már csak arra vártak, hogy jogerőre emelkedjen a bírósági döntés a zabolai Mikes-birtok kapcsán, mégis odaköltöztették a sepsiszentgyörgyi megyei kórház pszichiátriás osztályának munkaterápiás részlegét. S mindezt annak ellenére, hogy a régi kastély egy korábbi beázás miatt alapvetően alkalmatlan volt a betegek fogadására. Az osztályvezető főorvos, Mátéfi György pedig azzal vigasztalta a grófnőt, hogy ez még mindig „jobb, mint ha a katonaság költözött volna be”. Az épületet elhagyó intézet emberei pedig az utolsó villanykörtét is magukkal vitték, amikor végül győzött az igazság.

A népes Ugron család számára sem volt zökkenőmentes a visszaigénylés. Így aztán inkább visszavásárolták a Székelykeresztúr mellett fekvő négyezer négyzetméteres hatfalvi kastélyt, ahol nemsokára el is indul a felújítás. A mezőzáhi épület viszont a Maros Megyei Múzeum kezelésében áll, viszont legalább megkeresték a családot, hogy „közösen kölcsönözzenek” neki „Ugron-tartalmat is”.

Jó hír viszont, hogy a legtöbb visszatérő birtok és épület turisztikai, kulturális, közösségi tartalommal születik újjá, munkahelyeket teremt és vonzó célponttá teszi a környéket. (Károly herceg például majdhogynem évente meglátogatja erdélyi birtokát, amelyet Kálnoky Tiborral közösen indított projektje keretében vásárolt.)

Persze olvasható a könyv a régi, kegyelmes-méltóságos világ apológiájaként is, ezt a bennem élő köztársasági például egyáltalán nem kívánja vissza. A születés révén örökölt előjogok és kiváltságok visszásságait semmilyen kékvérű nosztalgia nem képes feledtetni, ugyanakkor persze azon is eltöprengehetünk, hogy valóban letűnt-e a régi „feudális” rendszer. Vagy a maradékai tovább éltek a kommunista egyenlőbbek (a könyv erre is hoz példákat bőséggel) és él ma is az újgazdag kiskirályok révén, akik a grófok, főnemesek helyére léptek. Annyi különbséggel, hogy az új szereplők már hírből sem ismerik az arisztokrácia írott és íratlan szabályait, éthoszát. Azt, amit a könyvben is idéz Csinta, miszerint semmi sem bírt nagyobb visszatartó erővel a családban, mint az a figyelmeztetés: „egy Ugron ilyet nem csinál”.

CSINTA SAMU legutóbbi művei: Por alatt parázs; Erdély újranemesítői I-II.; Plakátballada.

Jó tudni, hogy a kocsi szavunkat a szekérgyártásáról híres Kocs község adja, és a névadó közlekedési eszköz hátsó kerekei nagyobbak voltak az elsőknél. A magyar nyelv hatvanezer szavából válogatott Benkóczy György: két és fél ezer kifejezésről mesél el számos érdekességet ez az igen izgalmas könyv. Nem csupán ismerteti egy-egy szó eredetét, de feleleveníti a hosszabb-rövidebb időre visszanyúló, teljességgel ismert vagy csak sejtett históriáját is.

Benkóczy György (1911–2003) tanár volt. Tanár az iskolában és tanár – szóban, tettben, írásban – iskolán kívül is. Ez utóbbi tevékenységének egyik érdemes dokumentuma volt az 1996-ban csak kevés példányban megjelenhetett, most a Tinta Könyvkiadó jóvoltából (a Mesterművek sorozat XX. köteteként) viszont sokkal többek kezébe eljutható Rejtelmes anyanyelvünk főcímű, Magyar szócsoportok eredete alcímű munka.

A kötet a szó legszorosabb értelmében nem szakkönyv. Zömében nem is a szerző önálló nyelvtörténeti kutatásain alapszik, hanem szakkutatóknak A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára című, 1967 és 1984 között megjelent négy hatalmas kötetes produktumából való merítés. Vagy amint ezt a kötetet bevezető Lectori salutem meghatározza: „nem plagizálás, hanem közvetítés”. Közvetítés avégett, hogy az etimológiai szótár tizenkétezer szócikkének hatvanezer szavából két és fél ezer az érdeklődő nem-szakemberek elé táruljon. Olyképpen, hogy a szerző a szótáróriásból „köznyelven” ismerteti egy-egy szó eredetét, annak hosszabb-rövidebb időre visszanyúló, teljességgel ismert vagy csak sejtett históriáját.

Nem tagadva azt sem, ha némelyik hajdani kifejezés születéséről semmit sem tudunk, legföljebb néhány évszázaddal, akár csak pár évtizeddel ezelőtti megjelenéséről van bizonyságunk. És egy-egy szóhoz legtöbbször maga is hozzáteszi a szavaknak a valóságba gyökerezettségéhez kapcsolható nem szaknyelvészi, hanem más területekről való gazdag ismeretanyagát, olyan tudásdarabokat, amelyeknek az „alapszótárban” természetszerűleg nincs helyük.

A „merítés” tipikus példája a gyógy, gyógyul eredetének bemutatása. Benkóczy így „közvetíti” a tengernyi adatot közlő szakszócikket (annak alig tizednyi terjedelmében): „Azonos eredetű a jó melléknévvel, amely már 1078-ból adatolt, régi magyar alakja jóg. A szó elején lévő j > gy változás nem ritka a régiségben, ilyen például a jalog > gyalog, a jöker > gyökér.”

A „hozzátétel” példája lehet pedig az íj ismertetése. A szerző átveszi a szótárból, hogy a szó – talán uráli – eredetében nem lehetünk teljességgel bizonyosak. Aztán bekezdésnyi hosszban mondja el, hogy hajdan a fegyver fából való két karját csontlemezekkel erősítették, nyírfakéreggel borították, valamint, hogy honfoglaló eleink a maguk jóval hatékonyabb, bár nedvességtől esetenként használhatatlanná váló visszacsapó, másképpen reflexíjukat puha bőrtokban tartották, s amikor szükségük volt rá, azt baloldalt erősítették az övükre.

Hasonló módon idézi elénk a kocsi szót. Nagyon sokan tudják/tudhatják az etimológiáját, hogy a szekérgyártásáról híressé lett Kocs község nevét őrzi, s talán azt is, hogy a szó néhány más nyelv szótárában is helyet kapott. A kötetbeli többlettartalom, hogy a hajdani és névadó közlekedési eszköz hátsó kerekei nagyobbak voltak az elsőknél, hogy a kocsiszekrényt szíjjal függesztették föl, valamint, hogy három ló volt a „motorja”.

Szép számban vannak a kötetnek az etimológiai szótárban még nem szerepeltethetett „vadonatúj” szavai is, az ezek eredetéről, rövidke addigi magyarországi életéről a szerző a maga friss olvasmányai, tapasztalatai alapján számol be olvasóinak.

A Rejtelmes anyanyelvünk szerkezete eltér a szótárak megszokott rendjétől. A bemutatott szavak, szókapcsolatok nem ábécérendben követik egymást, hanem szócsoportokban, egy-egy nagyobb tárgykör önálló fejezeteibe sorolva élik – gyakran jeles költőinktől, íróinktól vett példákkal színesített – életüket. Csupán ízelítőnek néhány fejezetcím: Ősmondatok – mondatszavak, Köznévvé vált tulajdonnevek, Történelmi tévhitek, Állatvilágunk, Egy kis számtan, Ruha teszi az embert, Tanulj, tinó, Művészetekről – külsőleg, Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál! – és így tovább. E felépítésnek köszönhetően nem kell szavanként előre-hátra lapozni, ha egy-egy tárgykör, egy-egy valóságdarab szókincsének eredetére vagyunk kíváncsiak. A csupán egyetlen kifejezés, fogalom történetét ismerni akaróknak pedig segít a kiadónak a kötet végére illesztett szómutatója.

A szómutatón kívül segíti az eligazodást az említett Lectori salutemen kívül a nyelvünk korszakait (mai lábjegyzettel pontosabbá téve) soroló, a finnugor alapnyelv néhány jellemző sajátosságát bemutató, a legfontosabb nyelvészeti fogalmakat magyarázó fejezet, valamint a szerző leányának az édesapja életútját megrajzoló írása.

Tárgyánál fogva Benkóczy György könyvének új kiadását sem kell/lehet egyvégtében elolvasni – hiszen végül is: szótár. Az „eligazító” fejezetek után azonban bárhol teljes értéket kapva lapozhatunk bele. Ha pedig valakiben mélyebb érdeklődést ébreszt valamelyik szó etimológiája, bízvást fordulhat segítségért a kötet sok-sok szakmunkát felsoroló, ajánló irodalomjegyzékéhez.

A mind mélyebb és kidolgozottabb csöndek felé tart Markó Béla letisztult, elegáns és igen személyes költészete. Szinte magától értetődően jutott el abba a szakaszba, amikor már mer egyszerűen és tud jól írni valaki. A tavaly megjelent versek után idén már a folytatást várjuk, A haza milyen? címmel, amely az olvasót nem állítják megugorhatatlan akadályok elé, tán csak abban, hogy megtalálják a rejtett zamatokat, a mélyrétegeket

Emlékszem a döbbenetemre, amikor kiderült, hogy Markó Béla politikai pályára lép. Szenátor, aztán az RMDSZ elnöke lesz, majd a miniszterelnök-helyettes a román kormányban. Nekem ő elsősorban költő volt, az Igaz szó szerkesztője, a későbbi Látó főszerkesztője, és költőtől – az én fejemben legalábbis – távol állt a politika napi rímtelensége, prózánál is prózaibb alkudozásai, huzavonái. Más kérdés, hogy kifinomult diplomáciai érzéke és higgadtsága miatt végül – az én fejemben legalábbis – igen közel került az általam idealizált politikus típusához.

Onnan jut most mindez eszembe, hogy az Árterület című versben idézi fel (újra), hogy a romániai forradalom marosvásárhelyi kitörésének napján épp disznóvágásból érkeztek meg, akkoriban a téli hónapok szempontjából ez sorsdöntő volt, aztán ez a későbbi események fényében ebből már sokkal több, amolyan „jelképes aktus” lett. A kövesdombi barátjával beszél telefonon, hogy mégis mi a helyzet a városban, épp akkor ment el előttük a főtérre tartó tömeg, és ekkor mondja a vers lírai alanya (Markó), hogy ő is lemegy akkor, és erre jön a válasz: „ne menj / sehova, élve van reád szükségünk, nem holtan”.

Látnoki szavak. Bár a mondat pillanatában a lírai alany is csodálkozik a dolgon, „miért éppen reám / lenne szükség élve vagy holtan”, bár elvileg épp azért indult volna el, mert úgy érzi, hogy szükség van rá is. Ám végül ez lesz az a pillanat, amikor „egyértelmű lett számomra, hogy nincsen visszaút, / ugyanis vannak ők, és vagyunk mi”. A politikusi pálya felől nézve igazolódik be a kövesdombi barát, a téglagyári munkás jóslata, és halványodik el a sejtelem ereje: mert volt valamiféle visszaút, volt visszalengés, visszarendeződés, ha átmenetileg is. Majd innen jutunk el a zárlat máig égető kérdéséhez a diktátor házaspárral kapcsolatban: „igen, ők élve semmmiképpen sem / kellettek nekünk, de holtan mire valók?”

Számomra a Vaktöltény ciklus versei adják a kötet súlypontját. Ezek amolyan szabadversbe szedett, rímtelen történetek, ezekben idézi fel a román diktatúra és a forradalomnak látszó forradalom napjait. Egy moszkvai kirándulás kapcsán pedig minden dolgok eredőjét, az Auróráról indított lövést. Ám könnyen lehet, hogy a vaktöltény, nem csupán azért vak, hogy „ugyanakkorát dörrenjen, mint a valódi, / hanem tényleg nem lát minket, / vakon repül ki az ágyúcsőből, / és telibe találja a következő nemzedékeket”.

Ezek a nagyon letisztult, szinte az élőbeszéd eszköztelenségét idéző, rafinált (mert finoman mégis átitatja a költészet, hártyaként feszül a szavak mögött, és tartja meg az egész építményt) szövegek ezek. Markó Béla az a költő, aki mer egyszerűen és tud jól írni, így a kötet versei nem állítják megugorhatatlan kihívások elé az olvasót, tán csak a tekintetben, hogy érdemes megtalálni az egyes darabok mélyrétegeit, és nem elfogadni az egyből kínálkozó értelmezéseket. Amúgy pedig csupa emlékezetes, nagyon is emlékezetes mondat.

Például a címadó versben a lírai alany (Markó) fiában ebben a mondatban csapódik le a szabadság jelentette eufória: „Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt”. Egy kisebbségi felől nincs ennél nagyobb elismerés és bizalom a többség, a hatalom, és az azt a mindennapokban megtestesítő nyelv felé. Pláne egy tizennégy éves kamasz szájából. És milyen pontosan leírja a rendszerváltásban, a hatalom viszonyulásában való csalódást a zárlat: „Kimondunk egy mondatot, / amit nem bánunk meg soha, de lassan már / magunk sem értjük, miért jutott eszünkbe”. Kevés mű tudta ezt a folyamatot ilyen elegánsan, ilyen kevés szóval, mégis átütő erővel ábrázolni.

Ugyanilyen telitalálat a diktatúra felvillantása is A respublika árában, mikor is a népköztársaság kikiáltásának (1947. december 30.) harmincadik évfordulójára rendelne az Előre, a bukaresti magyar nyelvű pártlap a lírai alanytól verset, és csak annyit kérnek, hogy a köztársaság szó szerepeljen benne. A fizetség mértéke szinte felfoghatatlan: több mint a lírai alany egyhavi fizetése, a megszokott vershonorok húsz-huszonötszöröse. „Mennyire híjával vagyunk a köztársaságnak, / ha ilyen sokba kerül ez az egyetlen szó”, morfondírozik a felkért szerző, s persze most sem írja le a kívánt szót, csak most, amikor már „elviselhetetlen trágárságként” hangzik.

És ez csupán egyetlen ciklusa a kötetnek! A többiben az életkori sajátosságokból adódóan főként a romló testtel való küszködés, az elmúlás (legszebb darabja az Átúszni a Szent Anna-tavat), az Istennel való meg-megújuló párbeszéd, alkudozás kerül előtérbe. Kötöttebb formákkal, gördülékeny rímekkel. A „mind mélyebb, mind pontosabb, / mind kidolgozottabb csendek” megragadása. Szembenézés azzal az idővel, amikor „Isten már jóllakott velünk, / de még az ördög vacsorára vár”. De ugyanígy hozza mozgásba a költészetről való gondolkodását, az Adyhoz, Babitshoz, Petőfihez, Székely Jánoshoz való viszonyulását. És még a „profánból” is költészet lesz: a Beatles sárga tengeralattjárójából vagy Freddie Mercury legendás gesztusából, a Tavaszi szél vizet áraszt elénekléséből a budapesti koncerten.

A versekhez visszatérő Markóról igen találóan írja Báthori Csaba a fülszövegben, hogy „politikai szerepvállalása előtt is jóravaló költőként élt az emlékezetben –, de nagy költővé csak az utóbbi esztendőkben érett”. Ezt bizonyítja igen ékesszólóan az Egy mondat a szabadságról, és ezért várjuk nagy várakozással a bő egy hónap múlva megjelenő folytatást, A haza milyen? című kötetet.

MARKÓ BÉLA legutóbbi művei: Amit az ördög jóváhagy; A költészet rendeltetésszerű használatáról; Bocsáss meg, Ginsberg.

A kastély egykori igazgatója a Gödöllői Kastély Múzeum megnyitásának 25-ik évfordulójára új, az előző kiadásoknál teljesebb formában jelentette meg közösségi finanszírozással a kastély történetét bemutató, mára klasszikussá vált munkáját. Az érdeklődő most nem egyszerűen egy javított, hanem egy jelentősen kibővített és átdolgozott kiadást vehet kézbe a negyedszázados jubileumon.

Varga Kálmán célkitűzései között szerepelt a két évtized alatt végzett kutatásai, valamint az e tematikához kapcsolódóan megjelent új eredmények beépítése a kötetbe, amely a korábbiaknál jelentősebb számú képanyaggal is bővült. Műfaját tekintve – az aprólékos feltáró munkából fakadóan – rendkívül igényes tudományos monográfiák sorába említhető a munkája, miközben a kötetet stílusából fakadóan azon olvasók is élvezettel forgatják majd, akik az egykori uralkodói rezidencián tett látogatást követően szeretnének elmélyülni a kastély évszázadainak jelentősebb mozzanataiban.

A kötetet két fő egység alkotja: a kastély építéstörténetét bemutató első rész, valamint a Kastélybéli élet krónikája címet viselő folytatás, amelyben az épület lakóinak Gödöllőhöz kötődő életébe nyerhetünk betekintést. A nagy ívet ígérő áttekintés lehetővé teszi, hogy megismerkedhessünk a kastély építtetőjével, Grassalkovich (I.) Antallal, a 18. század egyik jelentős, köznemesi sorból grófi rangra emelkedő, kivételes karriert maga mögött tudó, s ez által kora egyik legtekintélyesebb magyar főurává váló gróf pályájával és családi életével. Az Újszerzeményi Bizottság vezetőjeként (1727-től) lehetősége nyílt jelentősebb birtokszerzésre is, és ennek következtében Pest megyében kívánt rezidenciát kialakítani, az ismét jelentőssé váló Buda és Pest közelségét igényelve.

Mayerhoffer András tervei nyomán 1735 után vette kezdetét a később stílusteremtővé váló kastély építtetésének első szakasza, ennek részeként adták át (1745-ig) a belső udvart övező, U alakot formáló háromszárnyú épületet, amely magában foglalta a főúri lakosztályokat, illetőleg a dísztermet is. A második szakaszban (1746–1749 között) a kastélyt további két szárnnyal bővítették, közöttük az északi szárnyban helyet kapó katolikus templommal.

A kötetben – kiemelt jelentőségéből fakadóan – részletesen ismertetett 1751-es uralkodói látogatás is e kialakításhoz kapcsolódik: Mária Terézia az otthonában kereste fel az ekkor már a Magyar Királyi Kamara elnöki tisztét, valamint a budai Királyi Palota újjáépítését is ellátó főurat. A későbbiekben – egészen 1771-ben bekövetkezett haláláig – folytatta a családi birtokközpont további bővítését.

A következő nemzedékeknek – talentum és szorgalom hiányában – nem sikerült megismételniük I. Antal bravúros teljesítményét. Fiúörököséről, II. Antalról hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vagyonszerző és rendkívül tehetségesnek bizonyuló apával ellentétben habitusa inkább a szakértelmet és képességeket nem feltétlenül igénylő udvari tisztségek betöltésére „alkalmas”. A birtokok gyarapítása, fejlesztése helyett jövedelmeit fényűző bécsi életének finanszírozására fordította, így a nem megfelelő gazdálkodás jelentős eladósodáshoz vezetett. A kastély építéstörténetét tekintve nevéhez kötődik – az Esterházy-családdal való versengésének megnyilvánulásaként – a barokk színház építése.

Utóda átalakítási munkálatai (például a fürdő kialakítása) részben betegségével hozhatók összefüggésbe. A kastély korszerűsítése, „modernizálása” mellett ezt szolgálta az Orangerie építtetése (az északi oldal utolsó szárnyaként), valamint a kert átalakítása is (a kor divatját követve a korábban létesített franciakert helyett angol tájképi formára). A gyermektelen III. Antal herceg a reformkori jelentős donátori tevékenységéről vált ismertté. Támogatása kulturális célok mellett (a Nemzeti Színház számára adományozott telket) emberbaráti programokra is kiterjedt alkalmazottai segítésével, gondozásával. Ez azonban a pénzügyek további ziláltságához vezetett. 1841-ben bekövetkezett halálával a családnak fiúágon magvaszakadt, és a hatalmas adósságok következtében több ízben is zárgondnokság alá helyezett birtokokat végül a leányági örökösök között osztották fel.

A kastély új tulajdonosa 1850-től báró Sina György lett, aki befektetési céllal vásárolta meg az ingatlant, illetve a hozzá kapcsolódó birtokot. Fia, Sina Simon a magyar arisztokrácia köreibe tett sikertelen integrálódási kísérletét követően végül 1864-ben egy belga banknak értékesítette. A következő tulajdonosváltás a kastély történetének királyi időszakát jelenti. A magyar állam 1867-ben vásárolta meg az épületegyüttest és a környező birtokokat, amelyből koronauradalmat létesítettek, használatra pedig átadták az államfő részére. Az Andrássy-kabinet célja a koronázási esküben ígért intenzívebb magyarországi jelenlét vonzóbbá tétele volt az uralkodópár számára. Céljuk egy, a fővároshoz közeli pihenőrezidencia kialakítása volt, amely a közjogi, politikai, és reprezentációs szerepkörrel bíró Budai Palotával szemben informálisabb közeget, a meghívottak köréből fakadóan pedig családiasabb légkört jelentett.

E tényezők tették különösen kedveltté Erzsébet számára a rezidenciát. A királyné udvarhölgyének naplóbejegyzése szerint nemcsak úrnőjére, Ferenc Józsefre is jótékony hatással bírt a bécsi életükre jellemző etikett által formalizált életvitel „lazulása”, természetesebb formája. „A ház repedésig tele, remekül érzi magát és nagyon jót tesz neki, hogy itt emberek között van, Isten szabad ege alatt, és látja, hogy itt az emberek fesztelenül mozognak az örökös hajlongás nélkül, s ő maga is emberként érezheti magát és egyszerűen, közvetlenül viselkedik közöttünk”, állapította meg 1878 őszén Festetics Mária (akinek visszaemlékezéseiről itt írtunk).

Az uralkodópár rendszerint az őszi szezonban tartózkodott Gödöllőn, a kastélyhoz tartozó birtokok vadban gazdag környéke és a jó terep alkalmassá tették mind Ferenc József vadász-, mind Erzsébet lovagló szenvedélyének kielégítésére.

Amellett, hogy az uralkodócsaládban kialakult konfliktus miatt a királyné esetében egyfajta menedékként szolgált, a bécsi udvarban nem szívesen látott családtagjainak vendégfogadására is ideálisnak bizonyult. A családi ünnepek megülésének egy része is (Erzsébet név- és születésnapja, karácsony) e rezidenciához kötődik. Néhány rövidebb látogatást követően a királyi pár első ízben 1868 őszén – a csecsemő Mária Valériával – időzött itt hosszabban.

A kastély életében – más lakhelyeikhez hasonlóan – cezúrát jelentett Rudolf trónörökös 1889 januári öngyilkossága. Erzsébet ezt követően a birodalom határain kívül keresett lelki és fizikai fájdalmaira enyhülést. Felesége halála után (amelyről itt olvashat) az uralkodó a korábbi boldog családi élet emlékét idéző helyszíneket lehetőség szerint szintén kerülte a későbbiekben, így Gödöllőt is egyre ritkábban kereste fel, amely látogatások rendszerint már csak a vejeivel folytatott vadászati tevékenységre korlátozódtak.

Az uralkodóváltás a gödöllői rezidencia háttérbe szorulását tekintve nem jelentett változást, IV. Károly hosszasabbra tervezett kastélybéli időzésének végül az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. október 26-ai összeomlása vetett kényszerű véget. A kormányzói időszakban a kastély ismételten fontossá vált, az államfő fővároshoz közeli pihenőrezidenciájaként. Horthy Miklós és felesége az uralkodópár korábban használt lakosztályait foglalták el, szobáik berendezésében egyszerűségre törekedve. A jelentősebb változást a háborús viszonyok következtében létesített bunker, valamint a kormányzó tengerész múltjából fakadóan a kastélykertben épített medence, illetve az ehhez emelt fürdőház jelentett némileg látványosabb átalakítást.

A második világháború idején harci cselekmények ugyan nem okoztak kárt az épületegyüttesben, ellenben a bevonuló német, majd orosz katonák jelentős pusztítást vittek véghez a javak elhurcolásával, illetve megsemmisítésével. A szerző figyelme a 20. század második felére, valamint a felújítási munkálatokra és a múzeum alapítására is kiterjedt, ennek során személyes tapasztalataiból is merített. A háború utáni periódus állagromlását a kastély nem megfelelő hasznosításából fakadó funkcióváltás jelentette.

A főépületben (műemléki környezetben) szociális otthont létesítettek, a korábbi gazdasági épületekbe pedig a szovjet katonaság kirendeltségei költöztek. Varga külön alfejezetet szentel a kastély rehabilitációjának, majd az 1985-ben meginduló állagmegóvási munkálatoknak is. A helyreállítást követően munkája 1996. augusztus 17-én a főszárnyak átadásával, szimbolikus módon a múzeum megnyitásával ér véget.

Ha hangos történelemkönyveket gyártanának, akkor Magyarország hetvenes, nyolcvanas évei, albérletes világa, légszomja és apró örömei Cseh Tamás hangján szólalnának meg. Fodor Sándor 1994-es könyvét adta ki újra modernebb köntösben, új interjúkkal és visszaemlékezésekkel bővítve. Megszólalnak benne a dalok legfontosabb alkotótársai, művészek, barátok. A legjobb mégis az, hogy pár oldal után máris dúdolni fogjuk a kedvenceinket.

„Nekem nem halt meg. Az nem lehet Tamás”, kezdi a könyvét Fodor Sándor, s ezzel bizony sokan, tán az összes rajongója egyetért. Nem, őt nem győzhette le a betegség, s ha mégis, akkor csupán pillanatnyi részsikert aratott, kicsippentett belőle valamit, a halandó felét, de a jobbik része, az útraválós itt maradt. Emlékszem, 2009 után egy ideig megvettem a válogatáscédéket, régi lemezeket, de valahogy nem mertem belehallgatni, megelégedtem azzal, hogy ott vannak, szépen becsomagolva. Nem tudom, mitől tartottam. Talán, hogy más lesz a hangja? Mélyebb, még több értelemmel felruházott? Vagy hogy a Micsoda útjaimnál vagy a Fehér babáknál menthetetlenül előtör belőlem az, amire nem akarok gondolni?

Azóta persze sok minden lefolyt a Dunán, a kezdeti hangos visszaemlékezések is lecsitultak, a divat elsomfordált, a kultusz maradt, mert a dalok viszont dolgoztak tovább, időtlenségükkel újra és újra megszólítanak minket. És néha egészen váratlan helyről érkezik visszajelzés. Ungváry Krisztián a Budapest ostromának nyolcadik bővített kiadásában (a könyvről itt olvashat bővebben) egy egész fejezetet szentel a 102 nap mai emlékezetének. Annak, hogy az aktuálpolitika és az általa gerjesztett indulatok miatt még ma sincs egy olyan emlékmű, amely méltó módon irányítaná a figyelmet az áldozatokra – bármelyik oldal áldozatáéra. Talán csak egy ilyen született az elmúlt évek alatt, teszi hozzá, Cseh Tamás és Bereményi Géza dala, a Széna tér.

Az újságíró Fodor Sándor 1994-ben megjelent könyve is másként hangzik valahogy ma már. Részben azért is, mert sok új megszólaló (Marozsán Erika, Beck Zoltán, Pintér György, Víg Mihály) már némi távlatból pillant vissza a dalokra a 2020-as beszélgetésekben, mégis egykori munkatársként, barátként, rajongóként szólalnak meg, elevenítik fel az emlékeiket.

Beck Zoli például azt az első hallásra paradox helyzetet, hogy ő találkozott Tamással, de az énekes nem. A Művészetek Völgyében piacoztak, és gyorsan összepakoltak, hogy még beérjenek Taliándörögdre Cseh Tamás koncertjére. Lestoppoltak egy Zsigulit, amelyet épp az egyik főiskolai tanára vezetett, akinek mondták, hogy hova sietnek, és nem szeretnének lemaradni. Vajon elkezdte már, kérdezték izgatottan. Nem hiszem, felelte a tanár, „és hátrabökött a hátsó ülésre, ahol Cseh Tamás aludt éppen”.

Néhányan azóta „tanítványból” maguk is követendő mesterekké nőtték ki magukat. A 30Y frontembere fogalmazza meg a legtalálóbban azt, hogy Cseh Tamás életműve jelentősen túlmutat a tényleges dalokon, hiszen „az emberek nem azt mondják: »Énekelsz valami Cseh Tamás-dalt?«, hanem csak annyit, hogy »Énekelsz Csehtamást?«”.

Marozsán Erika is megható módon idézi fel, hogy nem csupán hallgatni, de nézni is szereti. Egy 1980-ban készült fekete-fehér felvételhez tér vissza rendszeresen, mert – és ez egy színész szájából nem akármilyen elismerés – „nem szerepel, hanem létezik a kamera előtt, a gitárja mellett. Ezek a dalok az elveszített csendet, a végtelennek tűnő időt jelentik nekem. Ma már zajban telik minden napunk.”

De ugyanilyen jó felidézni Cseh gyermekkorát, a fontos dátumokat. 1956-ot, amikor másodpercenként éveket öregedett, és ami után már mindig tudta, hogy mikor hazudik a regnáló hatalom. Csehszlovákia 1968-as megszállását, ami indiánként érte a Bakonyban, ahol egyszercsak azt vették észre, hogy „acélfejű sápadtarcúak vonulnak a völgyben vasszekéren”, vagyis tankokon. És hogy milyen tehetetlen szégyen öntötte el az árulás miatt (magyar katonák is részt vettek a hadműveletben). „Nekem hatvannyolc tett be, számomra ez volt az utolsó sértés.”

És persze századjára is libabőrös érzés végigolvasni a nagy találkozást Bereményivel, aki a maga szemszögéből is felidézi a fontos pillanatokat: az első dal születését, a döntést, hogy nem maradnak kint emigránsként Párizsban, hogy a kezdeti elhatározás ellenére, a nyilvánosságnak is megmutatják a dalokat, aztán a szakítást, majd az újabb nekirugaszkodást. Most is megkapó az az őszinteség, ahogy Bereményi beszél magukról, az alkotói folyamatról, a közös teremtményekről: „abban következetesek voltunk, hogy a dalokat külön lényként óvjuk. A gyerekeinkként, függetlenül a személyes kapcsolatunktól. Mint egy házaspár.”

A számos alkotótárs (Jancsótól, a „másik” szövegíróig, Csengey Balázsig) visszaemlékezései mellett a könyv legizgalmasabb része a Dalkalauz, amelyben Cseh és Bereményi fűznek rövid kommentárokat az albumokon megjelent dalokhoz. Utóbbinak például ez jut eszébe a Fehér babákról: „egy katonai takarodó érzése volt benne”, míg Tamásnak ez a szíve csücske, mert „néha fájdalmasan szép dolog az ilyen leltár”.

Ez a fájdalmasan szép érzés vesz erőt 2021-ben is az olvasón, amely a mára legendássá vált újrakezdésig, az Új dalokig követi a történetet. A szerző ragaszkodott hozzá, hogy itt, ebben a pillanatban érjen véget a könyv – a „frissítések” ellenére is. Azt hiszem, értem a szándékot. Mert ekkor még ott a remény, a felszálló ág, az eufória. Még úgy tűnik, hogy messze, nagyon messze a vég.