Sztáray Irma: Erzsébet királyné kíséretében | Vér Eszter Virág esszéje
Erzsébet királynét a közvetlen környezetéből udvarhölgye, Sztáray Irma kísérte el a sétájára azon a végzetes napon, amikor egy olasz anarchista kioltotta az életét. Emlékiratai még Ferenc József korában jelentek meg, tizenegy évvel a tragédiát követően. A szöveg ismertségéhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy még ugyanabban az évben németül is kiadták, a magyar változattól eltérő, Erzsébet császárné utolsó évei címen.
Kedvezményesen a TERASZ5 kuponkóddal a jokonyvek.hu-n
Sztáray Irmát saját bevallása szerint a kötet előszavában jelzett gondolatok ösztönözték Erzsébet királyné szolgálatában telt (1894-1898) évek összegző jellegű bemutatására: „Sietnem kell, mert siet az élet. Ilyen gondolatok közt vettem elő anyámhoz írt leveleimet, hogy belőlük merítve megírjam ezt a kegyeletes munkát, melynek megírására életem legnehezebb óráiban fogadalmat tettem.” Az udvarhölgyet a fentieken túlmutató, több más tényező is motiválta visszaemlékezései megírásában. Az Erzsébet ellen – Genfben 1898. szeptember 10-én – elkövetett merénylet szemtanújaként magát is kívánta igazolni, rávilágítva arra, hogy inkognitóban utazó uralkodónéja kérését teljesítette (kelletlenül) a kíséretük előreküldésével. Másfelől munkája kiadását jótékony céllal is egybekötötte, és e tényezők több szempontból is kihatottak a szöveg narratívájára, és helyezik egyúttal rendkívül sajátos megvilágításba Erzsébet királyné személyét is.
Emellett nem elhanyagolható azon (tragikus) tényező sem, amely az emlékezőt a műve elkészítésére késztette – az elkeseredettsége, amiért az Erzsébet elleni támadást minden igyekezete ellenére nem tudta kivédeni. E törekvése egy erre irányuló fogadalomban is testet öltött, céljairól maga így vall az előszóban: „Az a szerencsés ember, kinek majd sikerülni fog az ő fenséges alakját igaz valóságában, sugárzó költőiségében megörökíteni az utókor számára, előveszi e szerény feljegyzéseket és vonásokra lel benne, melyek nélkül az ő képe nem volna teljes, talál benne megnyilatkozásokat, melyek az ő áldott lelkének mélyéből valók. S engem boldogít a tudat, hogy ily módon szeretett királyném alakjának méltó megörökítésében ott munkált az én iránta érzett rajongó szeretetem is.”
A vágyott cél eléréséről – kötetének elragadtatott hangneméről, kegyeletteli tisztelgéséről a királyné emléke előtt – az egykorú kritikák is elismerően szóltak. „Sztáray Irma grófnő könyve ennek a folyton gazdagodó [Erzsébet] irodalomnak mindenkor egyik legértékesebb terméke marad részben azért, mert egy igen finom és megértő lelkű beavatottnak a munkája, részben magának a könyvnek becses írói erényeiért, közvetlenségéért jellemző voltáért, hangjának meghatott emelkedettségéért. Csodálatos lélek volt Erzsébet királyné: a mit mondott, cselekedett, a hogyan élt abban szinte ünnepi tisztasággal ragyog egy varázsos, meleg poézis és a Sztáray Irma grófnő könyvének elsőrangú érdeme, hogy harmonikus keretet ad ennek a költőiségnek. Bizonyára azért, mert meg értette, a lelke megnyílt varázsa előtt és maga is megtelt vele. Hódolat, rajongás, szeretet, hűség van a könyvében, tulajdonságok, a melyek végtelen harmóniával illenek Erzsébet királyné alakjához és emlékéhez” – tájékoztatta a Vasárnapi Ujság olvasóit a munka megjelenéséről.
A könyvismertetések műfaji sajátosságának figyelembevétele mellett is, valóban a kötet egyik legfőbb érdeme az a vallásos – már-már áhítatba menő hangvétel –, amellyel Sztáray hűségének, elragadtatásának hangot adva Erzsébet személyét övezte. Ezen átszűrve a királyné alakja is ilyenné, mintegy földön túli lénnyé válik. Istenélményének, transzcendenciához való vonzódásának plasztikus leírásában: „Sudár alakjának mintha szárnyai nőttek volna, ragyogó tekintete pedig azt árulta el, hogy itt a végtelenség küszöbén már szabadon szárnyal a lelke, el a végtelenbe, a titokzatosba.”
Ekkorra régi kísérői már egyre jobban belefáradtak a nehéz szolgálatába, egészen más szemszögből láttatják őt, és az excentrikus viselkedése nyomán felmerülő nehézségeket.
Erzsébet mentális és fizikai egészsége Rudolf öngyilkosságát (1889) követően megrendült, amely az udvartartását, illetőleg kíséretét érintő személyi politikában is megnyilvánult.
A szelekció tekintetében ekkorra a megfelelő származással szemben a rátermettség, a teherbíró képesség, valamint a jó fizikai erőnlét is szerepet kapott. Az 1890-es években szolgálatába álló fiatalabb korosztályt képviselő arisztokratákkal (Mailáth Sarolta, Mikes Janka) szemben tehát már egészen más igényeket formáltak, mint évtizedekkel korábban.
Sztáray Viktor, Zemplén vármegye főispánjának lánya 1894-ben állt első ízben Erzsébet szolgálatába, akit a helyettesítésére felkért Mikes Janka grófnő a következő instrukciókkal látott el, „kiküldetése” idejére. „Először, hogy őfelsége csak az egyenes, őszinte lelkekkel rokonszenvez, és szívesen eltűri a kellemetlen szót is, csak igaz legyen az; továbbá, hogy tekintettel érzékeny idegrendszerére – környezetében föltétlen önuralomra s reá jótékonyan ható nyugodtságra van szüksége. Az első feltételnek könnyen véltem megfelelhetni, a másodikra nézve pedig bíztam Istenben és nagy önuralmat fogadtam.”
Forráskritikai szempontból mégis keletkezésének körülményei teszik sokszor „nehézzé” memoárja objektív értékelését. A visszaemlékezése ugyanis több mint egy évtized elmúltával próbálja rekonstruálni a történéseket – a korabeli (napló)jegyzetek hiányában az anyjának írt leveleiből. E múltidézési kísérlet buktatói a datálások bizonytalanságában is nyomon követhetőek, a fejezetek címadásából és leírásából csak hozzávetőleges időbeni tájékozódás lehetséges. „A levelek, kivétel nélkül, azon időkből valók, melyekben én felséges asszonyunk, Erzsébet királyné szolgálatában álltam; ezek nyomán haladnak e feljegyzések, híven kísérve őt a sírig.”
Napló vezetésére a szolgálata idején vélhetően annak intenzitásából következően alig nyílt lehetőség – erre egyébként grafomán munkatársnője, Festetics Mária is nehezen tudott időt szakítani a leterhelt periódusokban egyéb írásbeli teendői ellátása mellett (az ő emlékiratairól itt olvashat). Ugyanakkor Sztáray maga is úgy értékelte, hogy nem eléggé kiforrott írásban a kifejezőkészsége, így emlékei megírása során is (külső) segítségre szorult. Kellő tapasztalat híján nem volt „belső igénye” saját feljegyzések vezetésére sem. A segítségnyújtás vélhetően más visszaemlékezőhöz – Marie Louise von Wallerseehez – hasonlóan szellemíró közreműködésére utalhat.
Memoárja a fent jelzettek ellenére „közönségsiker” lett. Vélhetően a kiadását megelőző évek Erzsébet emlékének megőrzésére irányuló kísérletei is hozzájárulhattak a munka kedvező fogadtatásához, illetőleg a közfigyelem fenntartásához. Ilyen volt az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum megnyitása 1908 januárjában, illetve a tragédia tizedik évfordulóján az Örökimádás templom felszentelése. A kötet megjelenését segíthette annak ténye is, hogy Erzsébet halálának 10. évfordulóján rendezett magyarországi megemlékezés sorozatra az uralkodóné legkisebb gyermeke, Mária Valéria is Budapestre látogatott (1908-ban). Többek között részt vett az Erzsébet emlékéért mondott gyászmisén, feltehetően az Örökimádás templom felavatásakor.
Martha Schad német történész – valószínűleg Mária Valéria naplóbejegyzésének utalásaira támaszkodó – leírása szerint: „Ekkor ment oda hozzá Sztáray Irma, hogy megmutassa neki a könyvet, amit Erzsébet emlékére írt.” A kiadott munkában megjelenített Erzsébet-képről leánya, Mária Valéria is úgy vélte, hogy „szép, kíméletes, valósághű”. Emellett Sztáray leírását a legtöbb vonatkozásban helytállónak tartotta, meglepő módon, ellentétben például Festetics Mária feljegyzéseivel, akit éppen ennek okán kért arra, hogy a naplóit hagyja rá.
Munkája leírásainak szerethetősége, finomsága, s közvetlensége felkelthette az Erzsébet személye iránti érdeklődést a szélesebb olvasói rétegekben különösen olyan témák tekintetében, amelyek esetleg a privát szférába is betekintést nyújtottak. Még ha ezek korlátozott, speciális szűrőn keresztül is mutatták be utolsó éveit gyászának feldolgozatlanságával, útkereséseivel és esendőségével. Ennek során végigjárhatjuk a francia Riviérát, hajóra szállhatunk Marseille-ben, eljuthatunk a fiát gyászoló és magát ebben (joggal) felelősnek érző anya bolyongásai során Algériába, vagy az egyre gyakoribbá váló gyógykezelésekre, kúrákra is.
De betekintést nyerhetünk az ünneplés mellőzésével töltött párizsi karácsonyukba, vagy Erzsébet étkezési és vásárlási szokásaiba, amellett, hogy képet kaphatunk hétköznapjairól, a korszakban különlegesnek ítélt életviteléről, esőben tett sétáiról vagy viharos utazásairól. A kötetben kiemelt helyet szentel a szerző – speciális helyzetéből fakadóan – a merénylet előzményeinek, illetőleg a történések aprólékos leírásának, valamint Erzsébet utolsó útjának is, ebben próbálva megnyugvást lelni.
A memoár – más kapcsolódó források hiányában – teljesen beépült az Erzsébet-hagyományba, s nemcsak a 20. századi kultikus irodalomba, hanem az osztrák és a magyar szakirodalomba is.
A munkához hosszú ideje csak antikváriumokban lehetett hozzájutni, így üdvözölhető a Gabo kiadó kezdeményezése, hogy ismét megjelentette a visszaemlékezést. A kétségtelen érdemek hangsúlyozása mellett ellenben az apróbb hiányosságok is megkerülhetetlenek: az új kiadás előkészítése során szükséges lett volna – az olvasók szélesebb körű tájékoztatása miatt – a korábbi kötetek rendkívül szűkre szabott jegyzetapparátusának bővítése. Illetőleg a külcsín tekintetében sem tartjuk szerencsés döntésnek a borítókép kiválasztását, amelyen anakronisztikus módon – a szerzővel közel egyidős – Franz Xaver Winterhalter 1865-ben Ferenc József részére készített, feleségét intim helyzetben (fésülködőköpenyben, kibontott hajjal) ábrázoló festménye szerepel.
