A mára szabni Mészölyt – Beszélgetés Szolláth Dáviddal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

A száz éve született Mészöly Miklós méltó megünneplésére emlékév indult idén, és ennek nyitányaként vehettük kézbe Szolláth Dávid körültekintő és új szempontokat is játékba hozó könyvét (erről bővebben itt olvashat). Az irodalomtörténésszel a régimódi monográfia ismérveiről, Mészölynek az irodalomban elfoglalt helyéről, és arról is beszélgettünk, hogy miért állt távol tőle a könnyen megszerezhető népszerűség.

– Találkoztál vele személyesen?
– Lett volna rá alkalom, hogy bemutassanak neki. Néhány tanárom igen jóban volt vele. De én akkoriban zöldfülű egyetemista voltam, ő meg élő klasszikus. Egy kicsit félszeg, gátlásos is voltam, nem akartam nyomulni. Ráadásul akkoriban én úgy nevelkedtem, abba a felfogásba nőttem bele, hogy csak a szöveg számít, a szerző halott és így tovább. Tehát volt egy kis rátartiság is bennem, hogy én az élő íróval nem foglalkozom, a kritikus elvégzi anélkül is a megfelelő munkát. És akkor ez a két dolog, egyfelől a rátartiság, másfelől a félszegség, eldöntötte, hogy nem lesz találkozás. Polcz Alaine-nel viszont megismerkedtem, nagyon szívélyes volt velem mindig, amikor jártam nála a Mészöly-hagyatékot kutatni.

– Bánod már?
– Többféle érzés kavarog bennem e tekintetben. Egyrészt rettentően irigylem azokat az idősebb írókat, irodalmárokat, akik a barátai, közeli ismerősei lehettek. Másrészt meg azt érzem, hogy nem biztos, hogy baj ez így. Tudom, hogy nagyon különleges, igen érdekes és összetett figura volt, de talán nem lehetett akkora, mint amekkora maga az életmű. Még pontosabban fogalmazva: az életmű megismerése számomra olyan nagy nyereséggel járt, hogy nem éreztem komoly hiánynak, hogy őt magát nem ismerhettem személyesen.

– Melyik volt az a szöveg, amely végül elindított Mészöly felé, az élő szerző felé?
– Nem az irodalmi művek, azok jól elvannak a maguk textuális rendszerében, ami a szerző-figura nélkül is rendkívül gazdag és élvezetes. Sokkal inkább a vele készült interjúk, a visszaemlékezései, bár ezekből nincs sok, és a levelek. Vagy az esszék, ahol a gondolkodó, olvasó, filmet néző Mészöly szólal meg. Illetve azoknak az irodalmároknak a visszaemlékezései, pletykái, akik ismerték. Például Nádas Péter szövegeinek igen fontos rétege foglalkozik vele és Polcz Alaine-el. De ha konkrét művet kell mondani, akkor Szigeti László könyvét mondanám, a Párbeszédkísérletet, a Mészöllyel készített mélyinterjút. Mert mégis ez az a műfaj, ami érdekessé tudja tenni az embert.

Az irodalom olyan önmagában zárt rendszer, hogy a megírás után már nem kell hozzá az író.

Az interjú is önmagában zárt rendszer, de az nincs meg az alany nélkül, így ott jóval pontosabban kirajzolódik az író, a férfi, az ember. Bár az életrajzi a szövegekben is van egy jó adag fikció, mint a novellákban vagy a regényekben. Hiszen ugyanolyanok, mint bármilyen más emberi beszéd, van is bennük igazság, meg nincs is, ám ettől még szépek.

– Mikor dőlt el, hogy monográfiát írsz róla. Mikor jött el az a pont, ahonnan már nem lehetett visszafordulni?
– Úgy terveztem, hogy összeállítok egy tanulmánykötetet Mészöly prózájáról. És mivel a Jelenkor kiadó gondozza az életművet, egészen természetes volt, hogy majd ott fog megjelenni. Ez 2018 vége felé történt. Csakhogy Nagy Boglárka, a kiadó főszerkesztője jelezte, hogy közeledik a centenárium, és jó lenne egy monográfiával ünnepelni. Hááát, mondtam, ez nagyon szép és megtisztelő gondolat, de ez egy egészen más szint, más követelményrendszer, nem biztos, hogy én alkalmas leszek a szerepre. Nem akarom nyújtani a sztorit, gyorsan meggyőztek, hogy kiadói szempontból a tanulmánykötet nem akkora buli. Így nekiálltam kipótolni a tervezett tanulmánykötet hézagait, hiányait: újraolvasni a verseket, drámákat, levelezést, recepciót, mindent. Innen már komolyan vettem a feladatot. Mert a monográfia más műfaj, régimódi műfaj, régimódi követelményrendszerrel. És én úgy akartam megírni, hogy ennek lehetőség szerint megfeleljen.

– Milyen a régimódi monográfia?
– A teljesség érzetét adja jól áttekinthető és használható formában, közérthető nyelven a maga függelékeivel: pontos és részletes életrajzzal, az idézett művek felsorolásával, névmutatóval. Egy olyan könyv, amely referencia lehet. De hát bajok is vannak vele, a teljesség benyomását kelti, az igazság illúzióját terjeszti, mintha színről színre lehetne láttatni a főszereplőt. Szelektál, torzít. Szóval, igencsak megijedtem a felkéréstől, és onnan már, mint egy kisangyal, úgy dolgoztam.

A tavalyi évem jó része semmi másról nem szólt, csak Mészölyről. Meg a Mészöly-életmű környezetrajzáról.

Ugyanis ő a főszereplő, de viszonylag sok mellékszereplőt felvonultatok, világ- és magyar irodalmi összehasonlításokkal dolgozom. A „zseniális szerző” elképzelésének az is ellentmond szerintem, hogy az irodalom – és általában a kultúra – csak részben egyéni teljesítmények eredménye, jelentős részben viszont rendszer, összjáték. Egy életmű, így a Mészöly-életmű is a rendszer sűrűsödési pontja, vagy kitüntetett nézőpontja. A könyvnek az is lehetne a címe, hogy „Mészöly és kora” vagy „Mészöly és a többiek”.

– Nagy és fontos író volt, olvasható a monográfiában, de soha nem volt igazán népszerű. Irodalmi szerző volt, ahogy hangsúlyozod. Mi lehetett ennek az oka?
– Kicsit árnyalnám: népszerű volt egy bizonyos szintig. Vagy még pontosabban: nem volt a korszak legnépszerűbb szerzői között. Van egy irodalomszociológiai határvonal, amelyet nem sikerült átlépnie, hogy némileg paradox módon azok is ismerjék, akik alig vagy soha nem olvasnak kortárs szépirodalmat. De valahogy mégis találkoznak a műveivel. Ami sikerült Örkénynek a Tótékkal és az Egyperces novellákkal, Ottliknak az Iskola a határonnal és Szabó Magdának elég sok regényével, például a tévében sokszor sugárzott Abigéllel. Ilyen értelemben nem volt „főműve”. Ugyanakkor látom, hogy idősebb írók, értelmiségiek milyen hálásan és lelkesen emlékeznek vissza ifjúkori Mészöly-olvasmányaikra. Talán az akadályozta leginkább a nagyobb népszerűség elérését, hogy avantgárd-típusú – bár ő ezt a címkét sosem írta volna alá – író volt.

– Hogyan értsük itt az avantgárdot?
– Természetesen nem művészettörténeti értelemben. Csak annyiban, hogy örök újító volt. Felforgató, provokatőr. Folyton kitolta az irodalmi műfajok határait. Megváltoztatta a magyar mondatot, ahogy az a híres Esterházy-féle bonmot megfogalmazta. Ritka, hogy egy bonmot ne csak jól hangozzék, de még igaz is legyen. Hát ez igaz is. Azok szerették igazán, akik a provokációt, a konvenciók felborogatását, a kihívást kedvelték. Valljuk be, ez nem az átlagolvasót jellemzi.

– Attól tartok, hogy ez vár némiképp Esterházy életművére is, bár a Harmonia caelestis, mint főmű, némiképp ellensúlyozhatja.
– Az olvasó ilyen értelemben önző, mindig az újdonságot keresi. És igen, Esterházy esetében is éreztem egy kis hálátlanságot az utókor részéről a halálát követő években. Mintha kissé elcsendesedett volna körülötte a lelkesedés, de ez talán csak átmeneti. Sőt, biztos, hogy csak átmeneti lesz, mert azt is látom, hogy ezt már mások is észrevették, és próbálnak dolgozni a felejtés ellen.

– Az utóbbi húsz év számos prózai életműve időközben túlnőtte Mészölyt, fogalmazol a könyvedben, persze nem minőségi értelemben. Inkább csak beárnyékolja az életművét.
– Sok tényezője van ennek. A negyvenes évek eleje óta publikált, volt időközben egy háború, a Rákosi- és a Kádár-korszak. Ezekben az időkben nem igazán voltak ideálisak a feltételek annak az embernek, aki formabontó, hiteles, modern európai író kívánt lenni. Kezdjük a publikálási feltételekkel. Kész csoda, hogy ilyen körülmények között is, a kétszer kilenc évig tartó szilencium ellenére, amikor felnőttirodalmi műve nem jelenhetett meg, ennyire jelentős íróvá válhatott. Ehhez képest milyen előnyökkel indulhattak el mások a pályán, később, a kilencvenes években. Egészen más lett az irodalomrendszer, a könyvpiac, a kritika. Hirdetések, marketing, a jobb kiadók mindent elkövetnek, hogy sztárolják a szerzőiket és folyamatosan piacon tartsák a műveiket. Más lett a siker mércéje is.

– De azt is említed, hogy a lefordított Mészöly-művek sem jutottak a kézzelfogható nemzetközi sikerek közelébe. Pedig odakint semmiféle hátrány nem érhette.
– Tudni kell, hogy igen ígéretesen indult a nemzetközi pályafutása. Az atléta halála hamarabb jelent meg egy igen rangos francia kiadónál – a Seuil-nél – Párizsban, mint magyarul. Tizenegy-két kötet jött ki tőle külföldön, és nagyon is úgy tűnt, hogy a generációja egyik „legversenyképesebb” magyar írója lehet a nemzetközi színtéren.

Csakhogy Mészölynek nem tetszett az a szerep, amely felé a kinti kiadók megpróbálták terelgetni: szegény, elnyomott magyar író a vasfüggöny mögül.

Nem akarta betölteni a nyugat-európai kiadók és olvasók tekintetében kétségkívül vonzó szerepet. Ő azt szerette volna, ha az irodalmi kvalitásai felől értékelik, és nem politikailag lesz érdekes. Le is fújt emiatt egy BBC interjút. Ő mindig is egy karakán, kompromisszumok nélküli, egyenes gerincű ember volt. Nem kellett neki a karrier minden áron.

– Így tényleg nem lehetett könnyű befutni odakint.
– A hagyatékból egyértelműen kiderül, hogy a hatvanas-hetvenes években még nagyon is komolyan vette a kinti megjelenéseit, a nyugati útjait, az író-olvasó találkozókat, a műfordítókat. És ami igen fontos volt, tartotta a kapcsolatot a nyugati emigrációba vonult magyar írókkal, egészen kiváló szerzőkkel, kritikusokkal. Tehát mindent megtett, amit megtehetett. A filológusokat a híres írók „mosodacéduláinak” kutatójaként szokták csúfolni, de érdemes megnézni a szekszárdi Mészöly-múzeumban őrzött telefonos füzeteit, amelyekbe minden évben átmásolta, frissítette a nyugati barátok telefonszámait.

– Utazott is?
– Ha hívták és kiengedték, akkor ő ment. Még olyankor is, amikor ez már több hátránnyal járt, mint előnnyel. Legalábbis az otthoni életére nézve. Néha figyelmeztették is a barátai, Polcz Alaine és Nemes Nagy Ágnes könyörögtek neki, hogy ne rángassa állandóan a hatalom bajuszát. De nem hallgatott rájuk. A nyolcvanas években viszont, amikor látszott, hogy az átütő nyugat-európai siker nem jön össze, már ő is elengedte az egészet. Megvonta a vállát. Teljesen idegen volt tőle, hogy fusson a szekér után.

– A fiatalkori Mészölyből is hiányzott ilyen értelemben a kitörési vágy?
– Fiatalként még a Sorbonne-ra akart járni. Kimenni Franciaországba. De közbeszólt a háború. Megkapta a SAS-behívót, amiről én gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy az SS-hez vagy az SA-hoz volt köze, de a „Sürgős Azonnal Siess” betűszava. A népnyelv csak úgy emlegette: Siess Adolfnak Segíteni.

Ez nem volt játék, ha 48 órán belül nem jelentkezett valaki a kijelölt gyülekezőhelyen vagy laktanyában, máris dezertőrnek számított.

Bevonult, részt vett a harcokban, vélhetően embert is ölt, aztán megszökött az általa hamisított papírokkal. Úgy tervezte, hogy amerikai hadifogságba kerül, és megy a Sorbonne-ra, de aztán jött a hír, hogy eltűnt a bátyja, az apja beteg. Így aztán, bár kölyökkorától vágyott arra, hogy francia közegben tanuljon, dolgozzon, ez végül meghiúsult.

– Az emlékév milyen mértékben segíthet megváltoztatni Mészöly pozícióját az olvasók körében? Lehet még igazán népszerű?
– Még csak az elején járunk, de már látom, hogy egyre nő az érdeklődés vele kapcsolatban. De irodalomtörténész vagyok és nem jós. Talán a tanári tapasztalataimból tudok kiindulni. Mindig azt láttam, hogy az ő műveit többnyire a nyugtalanabb agyú hallgatók választják, akik fogékonyak a szellemi és esztétikai kihívásokra. Akik nem a kényelmet szeretik. Mészöly sosem írt receptre, nem a járt utakat kereste. Ma, ha valaki elér némi sikert a piacon, akkor az eladhatósági szempontok arra ösztönzik, hogy ne térjen le erről az ösvényről, hanem írjon még pár ugyanolyan könyvet. Írjon trilógiát, sorozatot, üsse a vasat. Írjon a szegénységről, mert most ez megy. Írjon a fociról, írjon szakácskönyvet, történelmi nagyregényt, mert azt veszik. Csináljon írói FB-oldalt, posztoljon sokat, lehetőleg cukit vagy giccseset, aztán jön a sminkes, mert celebfotót csinálnak róla.

– Még jó, hogy ezt Mészöly nem érhette meg.
– Vele sosem lehetett volna megtenni. Ma éppoly képtelen lenne a piac vagy a siker logikája szerint alkotni, mint ahogy akkor képtelen volt a kultúrpolitikai igényeknek megfelelni. Ezt csak azért mondom, mert most a Mészöly Miklós Egyesülettel, a Jelenkor kiadóval, a szekszárdi kollégákkal és még sokakkal próbáljuk népszerűsíteni őt. A centenáriumon ez kutya kötelességünk, de közben kicsit fura érzés a mára szabni Mészölyt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miféle kép fog kialakulni róla például a Facebookon, mennyire torzítjuk vajon, amikor jóhiszeműen át akarjuk menteni őt a fiatalabb nemzedékeknek.

SZOLLÁTH DÁVID korábbi művei: Bábelt kövenként; A kommunista aszketizmus esztétikája.