Napjaink egyik legszéleskörűbb vitája az igazság fogalma körül zajlik. Nevében a vélemények gyorsan polarizálódnak, és a megosztottság a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Nem csoda, írja Åsa Wikforss svéd filozófus, hogy így az ember elveszíti a hitét az igazság megtalálásának lehetőségében. Könyvének célja, hogy leküzdje a csüggedést és bátorságot adjon, miközben olvasmányosan és érdekfeszítően tárgyalja a vonatkozó filozófiai kérdéseket.

Typotex, 243 oldal, 3500 Ft

Hol bujkál az igazság? Mit jelent a politikában, az összeesküvés-elméletek kapcsán, és egyáltalán, miből lehet az igazság megállapítása érdekében kiindulni? Mi számít ténynek? Azért sem könnyű kérdések ezek, mert már az is vita tárgya lehet, hogy melyik szerző művéből tájékozódunk. Hazánkban a téma legismertebb szakértője Krekó Péter politikai pszichológus, aki a Tömegparanoia című könyvében részletesen elemzi az álhírek és féligazságok természetét és veszélyeit (bővebben itt olvashat róla, illetve interjút a szerzővel).

A nemzetközi porondon Åsa Wikforss, a stockholmi egyetem elméleti filozófia professzora, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagjának munkája, az Alternatív tények aratott nagy sikert. A könyv tartalma a 2017-es első (svéd) kiadás óta egyre csak aktuálisabbá vált. Még ha a szerző politikai észrevételeivel nem is ért egyet valaki, a tény mibenlétével kapcsolatos filozófiai okfejtésével nehezen lehet vitába szállni. Közérthető és olvasmányos stílusa nem hagy kérdést az olvasóban, miközben fontos támpontokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy mit érdemes figyelembe vennünk, ha az igazságot szeretnénk megismerni. Mármint azt, amely a tényeken alapszik.

A könyv megírását az amerikai elnök 2017-es beiktatása inspirálta, melynek kapcsán Donald Trump sajtótitkára, Sean Spicer azt állította, hogy még soha nem voltak ennyien ebből az alkalomból Washingtonban. Az utcai videófelvételek és az eladott metrójegyek száma szerint azonban Obama 2009-es beiktatására többen látogattak el a fővárosba. Ezt követően Trump egyik tanácsadója úgy nyilatkozott, hogy Spicer csupán „alternatív tényeket” közölt.

Nem léteznek alternatív tények

Nos, nem mindenki elégedett meg ezzel a válasszal. A szerzőt például annyira elgondolkodtatta az állítás, hogy végül ez a könyv lett az eredménye. Objektivitásra törekedve filozófiai szempontból vizsgálta meg, hogy mi számít ténynek, mi a tudás, és milyen mechanizmusok alapján válunk a hazugságok áldozatává. Nem utolsó sorban pedig levezeti, hogy miért nem léteznek alternatív tények.

Bár a kognitív korlátaink miatt sok olyan tény van, amelyről nem lehet tudomásunk, vagy mert nem értünk hozzá, vagy mert számunkra lényegtelenek, de már Arisztotelész is hangsúlyozta, hogy az ember alapvetően racionális állat. Wikforss szerint is mindannyiunkban megvan a szükséges feltétele annak, hogy a tények alapján tájékozódjunk. (E tudás nélkül fajunk nem is lett volna túl hosszú életű a bolygón.) A jelenség, amelyet a svéd filozófus vizsgál, a 20. században a tömegkommunikáció segítségével vált képessé arra, hogy milliókat mozgósítson, és Spicer fenti kijelentése foglalja össze a legpontosabban.

Hazugság és kamuzás között (FOTÓK: Dreamstime)

A szerző szerint azonban mindez nem pusztán tényrezisztencia, mert a helyzet és maga a jelenség is ennél jóval összetettebb. Wikforss inkább tudásrezisztenciáról beszél, és korunk egyik legnagyobb kihívásának épp ezért azt tekinti, hogy a „tudás ellenségeivel” szemben eredményesen lehessen fellépni. Igen érdekfeszítően értekezik a tudás milyenségéről filozófiai és nyelvi szempontból egyaránt.

Vizsgálja, hogy mi a különbség az elméleti és a gyakorlati tudás között, mit jelent a ténynihilizmus vagy ténytagadás, mindebben milyen szerepet játszik a szubjektivitás, és mit jelent az, hogy ítéletfüggő tény. Kitér arra is, hogy az erkölcs és az esztétika területén miért nem léteznek minden esetben objektív igazságok, illetve, hogy filozófiai szempontból mi alapján lehet megkülönböztetni a hazugságot és a kamuzást. A magyar nyelvben eddig leginkább csak a szlengben használt kifejezés itt nagyon is fontos jelentést kap (Dobosi Beáta fordítása).

A tények megítélése és feldolgozása alakítja a társadalmat és a társadalmi berendezkedést, sőt, meglátása szerint a tudás bizonytalansága alapvetően a társadalmi kapcsolatokban csapódik le.

Åsa Wikforss

Ezért kiemelten fontos szerepe van az oktatásnak, azon belül is a forráskritika elsajátításának és használatának. Egy kutatás a Stanford Egyetemen kimutatta, hogy ennek hiánya nemzetközi probléma: 7300 tanulót vizsgálva megállapították, hogy az általános iskolástól az egyetemistáig minden korosztálynak komoly hiányosságai vannak e téren (nem képesek önállóan értékelni egy forrást). A tizenegy-tizennégy évesek 80 százaléka pedig elmulasztotta ellenőrizi, hogy az adott forrás szponzorált tartalom-e, vagy sem.

Wikforss olyan gondolkodási csapdákat mutat be, amelyek behálózzák a mindennapjainkat. A könyv utolsó fejezetében hasznos tanácsokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy mit tehetünk a tudásrezisztencia ellen magánemberként, újságíróként vagy kutatóként. Ahogy ő maga figyelmeztet: „Mert a tudás igenis számít. Persze mindenkinek joga van azt hinni, amit akar. De ha az ember azt hiszi, amit akar, és nem azt, amit jó oka van hinni, akkor lemond a tudásról, és ennek meglesznek a következményei.”

Olyan történelmi korszakban élünk, amikor az életmódunkkal kapcsolatos döntéseinknek már földtörténeti, evolúciós hatásai is vannak. Nem véletlen az alcím ironikus figyelmeztetése: kezdő halódóknak. Az idáig vezető útról (is) szól Lányi András új kötete.

L’Harmattan, 205 oldal, 2990 Ft

A környezetvédelemről, ezen belül is az ember és a természet kölcsönhatásáról már régóta szerettem volna utánaolvasni néhány engem foglalkoztató témának, de nem találtam kiutat a vészjósló forgatókönyvek rémisztő, tényszerű adataival sokkoló cikkek, vagy épp a multinacionális cégeket, aztán mégis inkább az egyén pazarló életmódját kárhoztató szövegek közül. Az egyetlen, ami letisztázódott bennem az elmúlt években, hogy ebből nagyon nem kellene politikai kérdést csinálni. Itt pedig meg is rekedtem. A kérdéseim megválaszolására azonban – kitartó lévén – időről időre ismét keresgélni kezdtem a könyvesboltok polcain. Lányi András új könyve, a Bevezetés az ökofilozófiába a legjobb választásnak bizonyult.

A szerző író, filozófus, filmrendező, egyetemi tanár, a humánökológia és a környezetvédelem egyik legkiemelkedőbb hazai alakja. Munkássága nélkül nem is beszélhetnénk ökopolitikáról Magyarországon. Aki azonban ebben a műben a körúti biciklisáv korszakos kérdésében vár igazságtételt, az csalódni fog. Lányi szélesebb szociológiai és filozófiai kontextusba helyezi a témát: hogyan jutottunk odáig az elmúlt egy-kétszáz évben, hogy a tudományos tudás vált az emberiség (egyik) legfőbb veszélyforrásává? Majd továbblépve: hogyan lehet globálisan fenntartható világot építeni és élni? Válaszul több társadalomtudományi elméletet vizsgál meg, míg végül meghatározza az ökológiai politika fogalmát.

Az ökológiai gondolkodás a múlt század hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrája során bontakozott ki, amikor előtérbe került az emberi léptékű közösségek iránti igény, szemben az atomizálódó társadalommal. Kulcsfogalma a felelősségvállalás, miszerint az egyén felelős azért, ami a saját életterében történik és amit tovább örökít.

A modern, szabályozó és centralizált állam csökkenti a személyes felelősségtudatot, ezért az ökológiai politika három alapelve az egyéni felelősségvállalás, a közösségi önrendelkezés és a decentralizáció.

Ez utóbbi (más megfogalmazásban a lokális autonómia) nagyon is összefügg a személyes felelősségvállalással, és ezt egyformán hangsúlyozza a konzervatív, a libertárius és az anarchista filozófia is. Ez egy olyan ideológiai metszéspont, ahol az izmusok találkoznak, és a megszokott összeférhetetlenség váratlanul egy rendszerbe áll össze, sőt: „az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a bal és a jobb fogalma értelmezhetetlenné válik”.

A kulcsfogalom a felellősségvállalás (FOTÓK: Pixabay.com)

Lányi több kulcskérdést is felvet. Ezek egyike, hogy (a fentiekből kiindulva) miként lehet racionálisan értelmezni az olyan ökológiai politikát, amely támogatja a magánvállalkozást és a helyi piacot, de elutasítja ezek spontán fejleményét, a multikat és a világpiacot? (Mivel míg előbbi a személyes felelősségvállalásra épül, addig utóbbi felmenti a résztvevőket ez alól.) Szerencsémre elveti azt a perspektívát, amelyet számos szélsőséges zöld aktivista képvisel, miszerint a jövőben az az egyetlen túlélési alternatívánk, ha törzsi szintű kommunákban élünk. A szerző hangsúlyozza, hogy a fenntartható társadalom sem nélkülözheti a magántulajdont és a haszonelvű cserét.

Adja magát a kérdés, hogy miképp lehetne mindezt fenntartható formában kibontakoztatni? Erre példának a középkori és kora újkori communitasokat hozza fel. Ezek a városi közösségek csakis magukra és a saját teljesítményükre voltak utalva, ezért az egyéni teljesítmény és a szakértelem felértékelődött, így a munkafolyamatokban független és egyenrangú piaci szereplők vehettek részt. Idővel ennek során fejlődött ki a megegyezés politikai kultúrája, majd a modern jogállamiság is.

Nagy kérdés azonban, hogy a 21. században összeegyeztethető-e a termelési, közlekedési és távközlési technikák működtetése egy ilyen közösség jellemzőivel (például a kisebb üzemmérettel vagy a dolgozói részvétellel a cég irányításában)? Továbblépve, hogyan képviseljék magukat az ökológiai politika szereplői?

Alulról építkezve kellene tágítani a szabadság kicsiny köreit

A globális ökológiai mozgalmak kozmopolita hívei jellemzően világméretű, de legalábbis államok feletti hálózatokban gondolkodnak, míg ezzel szemben a lokalista zöldek legfeljebb csak a bioregionális egységekkel foglalkoznak. (E két tábor tehát alapvetően két ellentétes irányba kíván hatni: előbbi a multikra, utóbbi az egyénre. Ez számomra leginkább a tyúk vagy a tojás problémakörét idézi, és tehetetlenségemben valahol itt szoktam feladni a válságkezelést.) Lányi szerint az ökológiai politikában azzal lehetne a tényleges népképviseletet előmozdítani, ha eltörölnék azokat a kiváltságokat, amelyek egy pártot megkülönböztetnek egy civil szervezettől, ez ugyanis az alulról szerveződő demokráciát erősítené, amelyben az ökológiai politika alapelvei könnyebben érvényesülhetnének.

Záró gondolataiban is egy új rendszer életre hívásának szükségességét hangsúlyozza. Amit ökológiai politikának nevez, az az általa „elektronikus tudatiparnak” hívott függőségből, a digitális rabszolgaságból való exodussal kezdődik annak érdekében, hogy alulról építkezve, és „a szabadság kicsiny köreit” folyamatosan tágítva egyszer csak összeérjenek.

A könyv remek választás azoknak, akik bár tisztában vannak az ökológia jelentőségével, mégsem tudnak egyik ideológia zöld politikájával sem azonosulni, vagy legalábbis maradtak bennük kérdések.

Lányi épp ezt a feszültséget oldja fel, sőt: alternatívát is mutat. A tágabb kontextus értelmezését ugyan megkönnyíti, ha valaki érdeklődik a társadalomtudományok iránt, de bátran álljon neki az olvasásának az is, aki a szociológia, a filozófia vagy általánosságban véve a környezetvédelem témáját eddig csak felületesen érintette. A közérthető és gördülékeny stílus segíteni fogja a megértésben. A Bevezetés az ökofilozófiába gondolatébresztő és inspiráló könyv, ahogy az alcímben is olvashatjuk: kezdő halódóknak.

LÁNYI ANDRÁS legutóbbi művei: Elképzelt közösségeim; Oidipusz avagy a Természetes ember; Az ember fáj a földnek. Utak az ökofilozófiához

Egy minden tabut ledöntő könyv, amelyet 15 fős nemzetközi jogászcsapat véd az esetleges hamis vádaktól. Pedig a téma feltárásához bevont 1500 interjúalany mindegyike – még a legfelsőbb egyházi körökből is – a nevét adta a beszélgetésekhez. A téma annyira kényes, hogy enélkül egész egyszerűen nehéz is lenne elhinni a leírtakat.

Park, 582 oldal, 4950 Ft

Frédéric Martel francia író és szociológus olyan higgadtan, tárgyilagosan, minden apró részletet dokumentálva és bizonyíthatóan tárja az olvasó elé korunk katolikus egyházának talán legnagyobb problémakörét és kihívását, hogy nem marad más választásunk: újra kell gondolnunk eddigi hozzáállásunkat a témához.

A könyv szerint ugyanis a Vatikánban élő, cölibátust fogadott és egyházi szolgálatot teljesítők 80 százaléka homoszexuális. Egy idő után magunk is belátjuk, hogy a konkrét szám tulajdonképpen lényegtelen: ők vannak elsöprő többségben. Az arány azonban mégsem légből kapott. Martel a 2015-ben indult négyéves kutatómunkája alatt összesen 41 bíborossal, 52 püspökkel, 45 apostoli nunciussal és nagykövettel, 200 pappal és papnövendékkel, valamint 60 férfi prostituálttal készített interjút személyesen, a beszélgetést rögzítve, tanuk (tolmácsok, összekötők) jelenlétében. Többségük neve már a könyvben is szerepel, de a szerző által létrehozott és folyamatosan frissülő weboldalon mindenki utánanézhet a részleteknek. Az információkat a Vatikánon kívül további harminc országból gyűjtötték össze, feldolgozásukban pedig egy nyolcvanfős stáb vett részt.

Az interjúalanyok többsége a nevét is vállalta

A Vatikán kínos titkai mégis inkább kritika, mintsem támadás. A szerző nem hívő, de nem is antiklerikális, és nem helyezi célkeresztbe sem az egyházat, sem a katolicizmust. Érezhetően nem áll szándékában sem a hitrendszer támadása vagy bírálata, sem az egyéni megszégyenítés vagy az eltévelyedések leleplezése. Nincsenek szaftos részletek fülledt kalandokról, viszont bepillantást nyerünk ennek a titkos, zárt ajtók mögötti világnak a kimondott és kimondatlan játékszabályaiba. Egész pontosan olyan mélyvízbe dob be minket a szerző, hogy csak kapkodunk a levegő után.

Martel a homoszexualitás és a homoszocialitás mint rendszer kialakulását és működését kutatja a katolikus egyházban, kiemelten a Vatikánon belül, és egy komplex, szerteágazó valamint mélyen gyökerező állapotot tár fel.

A beszélgetések mellett leírja a találkozók miliőjét is, így nemcsak a témáról, de a nyilatkozó életmódjáról, sok esetben otthonáról is képet kapunk.

A szerző szerint a homoszexuális papi lét elfogadott társadalmi státusz kellene, hogy legyen, ugyanakkor a beszélgetés során konfrontálja is az érintetteket az életmódjukkal. Elítéli kettős életüket és hamisságukat, de csak annyiban pszichologizál, amennyire az számára a tényekből kiolvasható, vagy amennyire maguk az érintettek vizsgálják önmagukat és sorstársaikat.

Nem az egyházat helyezte célkeresztbe (FOTÓK: Freepic.com)

Mint kiderül, sokuknak vannak morális és hitbeli válságai annak kapcsán, hogy miként lehet katolikus papként, egyszersmind homoszexuálisként élni? Mielőtt előkapnánk a saját, már kész válaszunkat erre, olvassuk el a könyvet. Még alig pár évtizeddel ezelőtt is a papi hivatás választása gyakran az egyetlen út volt azok számára, akik a saját nemükhöz vonzódtak, arra gondolva, hogy Isten közelében majd ők is jobbá válnak. Ma egy meleg fiatalnak jóval több alternatívája van, és nem muszáj elrejtőznie. Mégis, a már reverendát viselők közül csak rendkívül kevesen vetnek véget ennek a meghasonlott kettős életmódnak és lépnek ki a civil életbe. A könyv feltárja ennek sajátos okait is.

Megtudjuk, hogy az egyházi méltóságok maguk között megkülönböztetnek passzív („rejtőző”) és aktív („buzgólkodó”) homoszexuálist. Nos, a többség az utóbbi kategóriába tartozik. Azonban mind egységesek abban, hogy életük nagy része a szexuális vágyaik kiélésének útvesztőiben zajlik: monogámia, utazgatások során felszedett alkalmi partnerek, melegbárok, vagy külső (azaz római és rendszerint migráns) prostituáltak igénybevétele. Az első példa klasszikus esete, amikor valaki a személyi titkárával (vagy a sofőrjével, elhunyt testvérének férjével, öccsével, saját – akár jogilag is – örökbefogadott fiával, tótumfaktumával stb.) él együtt nyíltan, a Vatikán falain belül. Ezzel szemben a prostitúció előnye számukra, hogy gyors, anonim és nem igényel feltárulkozást, valamint szélsőséges perverziók kiélésére is több lehetőség van.

Mindez már a pénzügyi visszaélések és a pedofília témakörét is érinti, de ezekkel a szerző vállaltan nem foglalkozik. Példa viszont minden egyébről akad bőven.

És még a könyv felénél se járunk.

Az érintettek kettős életének egyik legjellemzőbb vonása a radikális homofóbia. Ez utóbbit a legtöbb pápa is osztotta, és Martel részletesen elemzi VI. Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápa intézkedéseit, valamint az akkori vatikáni viszonyokat a homoszexualitás szempontjából. Közülük Benedek szólalt fel legintenzívebben a melegek és az óvszerhasználat ellen. Azonban elvétette a küzdelem célpontját: a homoszexualitást támadta a pedofília helyett, ráadásul kikezdhető kapcsolatot ápolt saját személyi titkárával. Ennek következtében Olaszországban komolyan foglalkoztak Benedek lehetséges homofíliájával. Martel ennek a témának is részletesen utánamegy.

Morális válsággal néznek szembe papként

Ferenc pápa az első, aki nem ítéli el a homoszexualitást – a kettős életet és a képmutatást viszont annál inkább. A pápa 2013-ban szállóigévé vált nyilatkozatát már ismerhetjük ezzel kapcsolatban: „Ha valaki meleg, de Istent keresi és jóakaratú, ki vagyok én, hogy ítélkezzek fölötte?” A válasz több mint keresztényi: okos és furfangos. Nem a szexuális irányultságra helyezi a hangsúlyt, hanem az őszinteségre. Ferenc ugyanis nem homofób, sőt. A maga módszereivel még támogatja is azokat, akik inkább felszámolják papi életüket, és egy vállaltan homoszexuális életmódot választanak. Már rögtön a könyv legelején egy olyan rendkívüli gesztust olvashatunk tőle (nem szpojlerezek), amellyel egy teljesen új irányt jelöl ki a témához való hozzáállásban.

A könyv végére joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy mindezek fényében merre tart ma a katolikus egyház? A szerzőnek nem célja erre válaszolni. A kereszténység megújulásának kérdése azonban nem újkeletű dolog. Fennmaradásának egyik záloga mindig is az volt, hogy mindenki számára integrálható, mivel a krisztushit égisze alatt minden társadalmi réteg és csoport egységessé válhat – ezért lehetett belőle államvallás. A 20. század elején azonban a zsidókkal szembeni, több száz éves sztereotípiák eszkalálódása addig példátlan bénultságba sodorták az egyházat. Lassan, de talpra állt. Úgy tűnik, most a felszínre tört homoszexualitás okán kell végiggondolni az elmúlt kétezer év hagyományait.

Higgadtan és tárgyilagosan dolgozza fel a témát

A Vatikán kínos titkai 2019-ben jelent meg Franciaországban, azóta már húsz nyelvre fordították le. Talán nem véletlen egybeesés, hogy idén októberben Ferenc pápa a Jevgenyij Afinyejevszkij által rendezett Francesco című dokumentumfilmben olyan kijelentést tett, amelyet korábban egyházfő még sosem: „A homoszexuális embereknek joguk van ahhoz, hogy családban éljenek. Ők is Isten gyermekei és joguk van a családhoz. Senkit nem lenne szabad kirekeszteni vagy boldogtalanná tenni emiatt. Meg kell alkotnunk egy törvényt az élettársi kapcsolatra vonatkozóan, hogy jogilag védve legyenek.” A pápa a keresztény egyház történetében egyedülálló módon kiállt a melegek mellett, és ezzel egy igencsak rögös úton indult el. Talán a katolikus egyház megújulása felé is. Egy biztos: olyan megosztó gondolatok ezek, amelyek célja és jelentősége Frédéric Martel könyvének elolvasása után egészen új értelmet nyernek.

A cím alapján egy ételekről szóló könyvtől elsősorban gyakorlati útmutatásokat várnánk, ám Fráter Erzsébet albuma ennél sokkal többet kínál. És bár többek között megismerkedünk a fügebor, a lekvártekercs vagy épp a gránátalma-sorbet receptjével, a könyv elolvasása után mégsem csak az elkészült ételekkel leszünk gazdagabbak.

Scolar, 309 oldal, 5995 Ft

Fráter Erzsébet világutazó és bibliaolvasó biológus, nem mellesleg az MTA Ökológiai Kutatóközpont Növényrendszertani Gyűjteményének vezetője. A Biblia ételei című könyve is sokrétű munka: kultúrtörténeti és szakrális tudástár a Szentíráshoz kapcsolódó növények és ételek történetéről és felhasználásáról az ókori Szentföld területén, miközben a szerző a hozzájuk kapcsolódó bibliai idézetekre is reflektál.

A Szentföld kifejezés a Bibliában nem szerepel, helyette Kánaánként hivatkoznak a zsidó őshazára és Jézus tevékenységi területének helyére. Mediterrán és szubtrópusi éghajlatú vidék ez, kétezer éve az itt élő emberek táplálkozására leginkább a bőséges zöldség- és gyümölcsfogyasztás volt jellemző. Bár a húsfogyasztás gyakorlata végig jelen van a Bibliában, húst nagyon ritkán ettek, inkább tejtermékeket fogyasztották, a hal viszont rendszeresen szerepelt az asztalon. A Szentírás nagyjából 130-150 növényt említ név szerint, ezek kétharmada élelmiszernövény. Ma divatosan superfoodnak, azaz szuperételeknek neveznénk azokat, amelyek az itt élők mindennapi táplálkozásának szerves részét képezték: gabonafajták, hüvelyesek, olajos magvak, füge, olívabogyó, gránátalma, szőlő, datolya.

A Biblia nagyjából 150 növényt nevesít (FOTÓK: freepik.com)

A kötet első fele ezen alapélelmiszerek történetét, az állatok tartását és a növények termesztését, valamint a hozzájuk kapcsolódó bibliai hagyományokat mutatja be a különböző étkezési szabályokkal kiegészítve. A másik fele a böjt és az éhínség, valamint a szent és szimbolikus ételek kultúrtörténetét írja le részletesen. Hiszen miközben az étkezés az egyik legalapvetőbb emberi tevékenység, olyannyira, hogy Jézus azzal bizonyította tanítványainak a feltámadását, hogy sült halat evett, az étel egyúttal a transzcendenshez kapcsolódó szent táplálék is. A Biblia ételei épp ezért részletesen bemutatja azokat a rituálékat, amelyek pár ezer évvel ezelőtt az ételhez és annak elkészítéséhez kapcsolódtak.

A Jézus korabeli receptek nagy többsége csak töredékesen maradt ránk.

Amit biztosan tudunk, hogy ugyanazokat az alapízeket különböztették meg, mint a mai kor embere: sós, édes, keserű, savanyú. Az élvezeteken túl azonban szimbolikus jelentőséget is tulajdonítottak nekik: a keserű növények a pusztai vándorlás keservességét, a sós a rabszolgaság könnyeit, az édes ételek pedig az örömöt és a reményt képviselték az étkezésben. Minderre nagy hangsúlyt fektettek, különösen ünnepekkor. Fráter külön fejezetet szentel a szakrális ünnepek bemutatásának, valamint részletesen elemzi Jézus utolsó vacsorájának (amely valószínűleg a pészahot ünneplő zsidó széderest volt) gasztronómiai szimbolikáját is.

Jézus halála kivált minden más áldozatot

Az áldozati ételek jelentőségéről és mikéntjéről szóló érdekfeszítő elemzésével rámutat, hogy csak ennek a rendszernek az ismeretéből kiindulva érthető meg a keresztény vallás egyik legfontosabb nóvuma és tanítása. Jézus ugyanis ezt a több ezer éves szokásrendszert váltotta ki azzal, hogy egy személyben megtestesítette a korábbi áldozati szertartások minden szereplőjét: ő maga volt a főpap, a templom és a tökéletes bárány is. Egyszeri, végső és immár minden más áldozatot helyettesítő áldozat, akinek halála után többé már nincs szükség erre a rituáléra.

A vallási allegóriák megismerése mellett megtudhatjuk azt is, hogy miért voltak kereskedők és pénzváltók a jeruzsálemi Templom udvarában, hogyan kerül a Paradicsom kifejezés a Bibliába, mikor magát a növényt akkor még nem is ismerték, mi lehetett valójában a tiltott gyümölcs (egy biztos: nem alma), illetve miért a manna a legtalányosabb étel a Bibliában. A vallási vonatkozások mellett Fráter alaposan dokumentálja a kor építészeti, vagy ha úgy tetszik, technikai vívmányait is. Ilyenek voltak többek között a Kr. e. 4. századi perzsa tudósok által kifejlesztett, szélhűtéssel működő légkondicionált építmények, vagy a jahcsalok, azaz jéggödrök, amelyekben a száraz vidékeken is fagypont alatt tudták tartani a hőmérsékletet. Egy nép étkezési kultúrájának egyik legfontosabb – ma már bagatellnek számító – alakító tényezője ugyanis az ételek eltarthatósága volt.

Nem mindegy az alapanyagok minősége

A tudományos ismeretterjesztés fontosságáról már több könyv kapcsán is (A Csillagász és a boszorkány) írtunk. Fráter tudományos alapossággal megírt, izgalmas összefüggésekre rámutató kötete szintén ezt a műfajt gazdagítja. A Biblia ételei gyönyörűen illusztrált és rendkívül olvasmányos könyv, amely a zsidó és a keresztény hagyományok ismertetésével azt is bemutatja, hogy milyen sok szálon kötődik egymáshoz ez a két, kultúránkat meghatározó világvallás.

Idén a világjárvány miatt jellemzően az étkezésünket is újra kellett gondolnunk. A hangsúly sok családban áttevődött az ételek otthoni elkészítésére, ideértve akár a kenyérsütést is. Az eleinte kényszerként megélt változtatásnak aztán gyorsan új rajongói lettek: egyre többeket hódít meg például a saját kovász készítése is (Főzőskönyv). Az új eljárás pedig új hozzáállást is teremtett: már egyáltalán nem mindegy az alapanyagok minősége, valamint azok beszerzésének, esetleg előállításának módja.

A pandémia okán a készétel-vásárlások lehetőségének csökkenésével fordított arányban „mélyült el” az ételhez fűződő kapcsolatunk.

A Biblia ételei az átfogó gasztronómiai tartalom mellett arra is ösztönöz, hogy tudásunk és hitünk szempontjából ne álljunk meg itt. A Szentírás az emberiség egyik legfontosabb kultúrtörténeti alkotása, a hívőknek Isten szava. Jézus maga is életet adó táplálék – a léleknek. Fráter Erzsébet munkája kultúránk és hagyományaink megismerése mellett a vele való találkozás elmélyült átéléséhez is hozzásegít.

FRÁTER ERZSÉBET korábbi művei: A Biblia növényei; Egzotikus piacokon; Mesés növények, növényes mesék.

Miért érdekes egy ikon? Vagy rabul ejt, vagy hidegen hagy. A nyugati kereszténység emberére inkább az utóbbi jellemző. Ruzsa György albuma mégis képes olyan szempontok szerint és olvasmányosan bemutatni az ikon különleges történetét és lényegét, hogy még a legközönyösebbekben is felébreszti a kíváncsiságot.

Corvina, 183 oldal, 4990 Ft

Mindaz, amit a mi kultúrkörünkben élők többsége az ikonok világából érzékel, az jellemzően kimerül egy ortodox országban tett utazás során látottakban. Akkor is leginkább az utcai árusok állványokra kihelyezett ikonkínálatának színes és végeláthatatlan sorai hagynak valamilyen emléket. Egy idő után már tényleg nem nehéz passzívan elsétálni mellettük. Itthon is csak legfeljebb múzeumokból vagy albumokból ismerhetjük az ikonokat. Jellemzően érdektelenül, rosszabb esetben analitikusan szemléljük, művészi értékét tekintve talán kissé naivnak és túl egyszerűnek érezzük. Vallási kultúránkban nincs szerepe, mindennapi életünkben pedig leginkább csak szuvenírként kallódik valahol a fiókok mélyén.

Mindez az ezer éve, 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás eredménye, amely után a kereszténység római katolikus (nyugati) és ortodox (keleti) részre szakadt. A skizma az egyházszervezet különválásán túl eltérő dogmatikát és liturgiát, valamint kultusztárgy-használatot is eredményezett. Bár nyugaton – főleg Itáliában – is megmaradt az ikonok tisztelete, mégis inkább keleten teljesedett ki.

Állványokra kihelyzett szuvenírekként hagynak emléket

Magyarországon ezért kevés olyan személyes és meghatározó élményünk van, amely ikonokhoz kötődik. Leginkább egy távoli vallási kultúra részeként gondolunk rá. Ruzsa Györgynek, az ikonkutatás hazai és nemzetközi szinten is elismert szakértőjének Hogyan nézzük az ikonokat? című könyve azonban képes áthidalni ezt a távolságot. Még annak ellenére is, hogy az illusztrációk, azaz az ikonok bemutatása természetesen itt is egy művészeti album kívánalmainak felel meg, tehát eredeti környezetéből kiragadva, egyenletes megvilágításban látjuk a képeket. Márpedig eme szent tárgy a fénytől válik igazán azzá, ami: az időjárással változó, a kegyhelyre beszűrődő világosság, és az előtte imbolygó gyertyalángok játéka misztériumának éltre hívói.

Ruzsa részletgazdag elemzése és érzékeny leírása mégis képes olyan kíváncsiságot ébreszteni, mintha egy távoli ismeretlen érkezésére várnánk. Elhisszük, hogy van közünk hozzá, még ha nem is tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy miként.

És ha megtörténik a valódi találkozás az ikon és szemlélője között, az könnyen maradandó élményhez vezet. Nem véletlenül.

Ahogy Szilágyi Ákos költő, esztéta, szintén jeles ikonkutató a könyv előhangjában megfogalmazza: „A modernitásban hol a kultúrából, hol a politikából, hol a művészetből, hol a tudományból csinálnak vallást, hol a művészből lesz próféta és pap, hol a tudósból varázsló, hol a népből, hol a nemzetből Isten, a múzeumból pedig a »kultúra temploma«; hol istenített sztárok (sztárolt istenek) posztereiből lesz csókolgatott ikon, hol futballisták mezéből, cipőjéből érintésereklye és így tovább.”

A fénytől válik igazán azzá, ami (FOTÓK: Pixabay.com)

Talán ezért is érezzük olyan távolinak magunktól egy kép szentként való imádatát: az áhítat ezen formája korunkra már jelentősen profanizálódott. A vallási művészet szent tárgyai így könnyen művészeti alkotásokká silányodhatnak. Nehéz is lenne lépést tartani az imádott és istenített közhelyekkel, ám közben eltűnik egy másik, fontos tartalma is ennek az érzésnek.

Mindezzel szemben ott áll az ikon, „az e világi és a túlvilági találkozási pontja”, ahogy írja Ruzsa, a maga szokatlan, avatatlan szem számára primitívnek tűnő ábrázolásmódjával, mégis kifürkészhetetlenül. Az ortodox hit szerint a láthatatlan Istenről képmást nem lehet, sőt tilos készíteni. Azonban a megtestesült Isten ábrázolása során az elevenedik meg, ami Istenben, Istenből látható. Az ikon épp ezért nem csak egy szent személy vagy esemény ábrázolása, hanem maga is szent. „Jelenés, teophania, képcsoda”. Tiszteletében tehát nem a kép, hanem az Isten, az isteni, a transzcendens tisztelete és imádata nyilvánul meg (a bálványkép imádásától teológiailag függetlenül).

Talán már várni is fogjuk a találkozás pillanatát

A könyv kultúr- és művészettörténeti kalauzként is kimagasló. Megtudhatjuk többek között, hogy milyen jelentést hordoz az ikon alapanyaga (nem mindegy, hogy rézalapú ötvözetből vagy fából készült), miért ábrázolják Máriát gyakran három kézzel, melyiket hívják „az ikonok ikonjának”, vagy hogy a szovjet vallásellenes politika hogyan lehetetlenítette el azok munkáját – és nem ritkán életét is –, akik e témával foglalkoztak. Nem utolsó sorban pedig, hogy az ikonok tiszteletének milyen sok kapcsolódási pontja van a magyar hitélettel.

Ha nem is lehet pótolni több száz év vallási liturgiáját és kulturális örökségét, a Hogyan nézzük az ikonokat? befogadóbbá tesz minket erre a különleges képcsodára. Ha legközelebb találkozunk eggyel, már egészen más szemmel és érzésekkel fogjuk nézni, sőt talán már várni is fogjuk a találkozás pillanatát egy ódon templom mécsesekkel megvilágított, misztikus félhomályában.

RUZSA GYÖRGY legutóbbi művei: Az orosz ikon kutatása a Szovjetunióban a XX. század első felében; A fémek szerepe az orosz ikonművészetben; Orosz szentek orosz ikonokon

Már a címe is figyelemfelkeltő. Ha pedig az alcímet is hozzáolvassuk, amely így szól: Kihívások és válaszok, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy a szerző igazi darázsfészekbe nyúlt. Az iszlám- és Közel–Kelet-szakértő, valamint közgazdász Rostoványi személyében azonban a téma emberére talált. Magyar szerző tollából az egyik legátfogóbb szakmai munkát vehetjük a kezünkbe.

L’Harmattan, 414 oldal, 4990 Ft

A szerző az 1998-ban megjelent, Az iszlám a 21. század küszöbén című kötetét aktualizálta és bővítette ki jelentős mértékben az elmúlt húsz év politikai és kulturális változásai tekintetében. Mint akkor, most is minden kényes témához hozzányúl. Górcső alá veszi a muszlimok európai jelenlétének kulturális és politikai kérdéseit, a különböző „nyugati” iszlámfelfogások okait és forrásait, a szakértők között is gyakori nyelvi és fogalmi zűrzavarok hátterét. S közben történelmi és kulturális áttekintést nyújt az arab nemzetek elmúlt száz évéről, az iszlám vallás szent iratának számító Koránról, valamint több vallási tételéről. Amellett, hogy elemzi az európai és közel-keleti politikai helyzetet, bemutatja a muszlimok és a „nyugati” nemzetek közötti történelmi töréspontokat is. Mindezt elfogulatlan szakmaisággal, a tények és az érvek pro és kontra (alaposan jegyzetelt) bemutatásával.

Magyarországon az emberek nagy többsége egy felületes, jellemzően pejoratív tudással rendelkezik az iszlámról, amelynek alapján leginkább csak egy olyan erőszakos vallásnak képzelik el, amely a világ meghódítására törekszik. Rostoványi Zsolt célja, a Bevezetésben írtak alapján, annak bemutatása, hogy az iszlám egyrészt – a fentiekkel ellentétben – mint a világ második legnagyobb vallása nagyon is egységes és békés (még ha jellemző is rá az értelmezések pluralitása), másrészt mint civilizáció kifejezetten sokszínű. Nem utolsó sorban pedig, hogy a Korán sehol nem beszél az iszlám erőszakos terjesztéséről.

Rendkívül összetett kultúra – az esti Kairó

A világ 49 országában a lakosság többsége muszlim, és bár földrajzilag jellemzően Afrikához és Közel-Kelethez kötik őket Nyugaton, kétharmaduk Kelet- és Délkelet-Ázsiában, ezen belül legtöbbjük Indonéziában és Indiában él. Ebből is következik a fenti állítás, miszerint az iszlám egy rendkívül összetett kultúra. És következhetne ebből az is, hogy az európai iszlám, azaz az iszlám európai asszimilációja sem feltétlenül kell, hogy egy elvont multikulturális idea legyen. Az iszlám és a Nyugat kapcsolata azonban évszázadok óta, több szempontból is terhelt.

Az összeütközések első eseményének Napóleon 1798-as, mamlúkok elleni hadjáratát szokás tekinteni, de az 1967-es harmadik arab–izraeli háború is korszakhatárnak bizonyult. Ennek az arabokra nézve katasztrofális veresége tudatosította az Izrael képviselte Nyugat fölényét, amely után az „arab ébredés” helyett a politikai iszlamizmus lépett elő. A 2011. szeptember 11-i terrortámadás pedig már egyértelmű és általános paradigmaváltással járt (ahogy azt Glied Viktor is kiemelte Az európai migráció két arca című könyve kapcsán vele készített interjúnkban). Európában és az USA-ban beköszöntött a háborús retorika korszaka, ezzel egy időben pedig háttérbe szorult az integráció jelentősége. Pedig kimutatható, hogy ennek hiányában tudnak a dzsihádisták a legeredményesebben tagokat toborozni.

A találkozás kultúrája (FOTÓK: Dreamstime.com)

Az általánosítások és a fogalmi zavarok csak mélyítik a törésvonalakat, amely folyamat végső soron szintén a dzsihádistáknak kedvez, ráadásul „a dzsihád a legvitatottabb iszlám fogalom”, fogalmazza meg Bassam Tibi, Tariq Ramadan és Simon Róbert után Rostoványi is.

Mivel sem a magyar alapfokú oktatásban, sem a civil szférában nincs az iszlámot mint vallást és kultúrát bemutató oktatás, az információk leginkább a politika szűrőjén keresztül jutnak el a magyar emberekhez.

Ezt a fajta kommunikációt pedig a dzsihádizmus monopolizálja. A Mohammed Arkoun által „csendes, hallgatag iszlám”-nak hívott jelentős többség, amely nem foglalkozik politikával, teljesen háttérbe szorult. Többek között ezért is indokolt ennek kapcsán a szerző több terminológiai kérdést tisztázó, alapos elemzése. Részletesen foglalkozik azzal a jelenséggel, amely az iszlámot – megtévesztően – a szélsőséges iszlamizmussal vagy a dzsihádizmussal azonosítja, majd körültekintően definiálja a különböző irányzatokat.

A csendes, hallgatag iszlám

Ezen kívül olvashatunk arról is, hogy a muszlimok mi mindent tesznek az iszlámon belüli erőszakos értelmezések és szerveződések ellen, az integráció nehézségeiről, az iszlám és a kereszténység dogmatikai és társadalmi különbségeiről épp úgy, mint a „találkozás kultúrájáról”, vagy épp Ferenc pápának az iszlámmal kapcsolatos radikálisan új hozzáállásáról.

Sztereotípiákkal terhelt, jelentősen alulinformált közegben jelent meg ez a kötet. Magyarországon az iszlámhoz való hozzáállás oly mértékben átpolitizálódott, hogy a legmegosztóbb témák egyike lett.

Nem ajánljuk a könyvet azoknak, akik egy politikai vagy ideológiai tézis igazolását várják el az iszlámmal kapcsolatban.

Ajánljuk viszont mindazoknak, akik nyitottak arra, hogy megismerjék mint vallást és kultúrát, adott esetben politikai tényezőt. A könyv olvasmányos formában és elgondolkodtatóan tár elénk sok részletet. A végén az olvasó is egyetérthet a szerző szavaival: „Nem a vallások okolhatók az erőszakért, hanem azok, akik a vallással igazolják az erőszakot.”

ROSTOVÁNYI ZSOLT legutóbbi művei: A Közel-Kelet története; Együttélésre ítélve; Az iszlám világ és a nyugat.

Hívták már sokféleképpen: mártír, próféta, teológus, kém. A második világháborúban az ellenálláshoz csatlakozó, majd kivégzett lelkész, Dietrich Bonhoeffer az írásaiban sok olyan radikális kérdést feszeget, amelyek mai napig foglalkoztatják a teológiát. A kereszténység egy új és hitelesebb formáját kereste, és arra próbált meg választ találni, hogy mi Isten parancsa az adott élethelyzetben.

Harmat-Luther, 403 oldal, 3990 Ft

A Harmat és a Luther Kiadó közös gondozásában megjelent Dietrich Bonhoeffer Jöjj velem! című kötete a neves teológustól tartalmaz minden napra egy-egy rövid, válogatott elmélkedést. A 365 idézet után a kötet végén, egy rövid életrajzi áttekintés reflektál Bonhoeffer különleges életútjára, amely teológiai gondolkodását is nagy mértékben meghatározta.

Az 1906-ban született lelkész családja az intellektuális liberalizmus és politikai konzervativizmus jellemezte porosz protestáns felső-középosztályhoz tartozott. Erre a rétegre a weimari köztársaságban dúló (Bibó István szavaival élve) politikai hisztéria a lehető legkevésbé volt hatással. Később ebből a körből kerültek ki azok a náci rezsimmel szembeni ellenállók, akikhez Bonhoeffer is csatlakozni fog. Előtte azonban még teológiából doktorált a liberális teológia egyik megfogalmazójának, Adolf von Harnacknak a tanítványaként. Rajta kívül legnagyobb hatással későbbi barátja, Karl Barth, a liberális teológiával szembeni neo-ortodoxia megfogalmazója volt rá. Jelen kötet számos szövegrészletet tartalmaz a Biblia olvasásának mikéntjéről és jelentőségéről, ezeket a fentiek alapján is érdemes értelmezni.

A teológia megosztottsága jól példázza a kor egyre vészterhesebb történelmi kihívásait is.

Németországban az 1930-tól kezdődő náci uralom idején a katolikus és a protestáns egyház nyílt konfrontáció és hitvédelem nélkül, kizárólag a saját érdekvédelmét figyelembe véve hozta meg a döntését. Államvallásként támogatta a nácikat és kiszolgáltatta eliminációs politikájuknak a zsidókat. Ezek a folyamatok az egész kereszténység hitbeli és szervezeti alapjait, hosszútávon pedig a létjogosultságát kérdőjelezték meg. Bonhoeffer rövid élete során mindig a náci rezsim ellen lépett fel lelkészként és teológusként egyaránt, ezért is lett alapító tagja a náci Birodalmi Egyházzal szemben bizonyos fokig protestáló Hitvalló Egyháznak.

Tisztán látta a helyzet súlyosságát

A név (Bekennende Kirche) találó, hiszen olyan hitvalló helyzet volt ez, amelyben az addigi értékrendek és válságkezelő mechanizmusok érvényüket vesztették, és a vallás krízise közvetlenül az egyént szólította meg: mit jelent neki és mit akar tőle Krisztus? Ebben a komplex, a társadalom minden szintjét érintő válságban az addigi keresztény teológia kudarcot vallott, és erre, illetve az adott történelmi helyzetre új válaszok kellettek.

Bonhoeffer (kortársainak többségével ellentétben) tisztán látta a helyzet súlyosságát és jelentőségét. Teológiájának fókuszában az a kérdés állt, hogy milyen legyen az egyén és az egyház magatartása (együtt és külön-külön is) abban a történelmi helyzetben, amelyben a kultúra „veszély esetén felmondja a szolgálatot”? Mit jelent kereszténynek lenni az adott történelmi korban? Miközben tudatosan függetlenítette magát attól, hogy bármelyik egyházat képviselje, elmélkedésével közvetlenül az egyént szólította meg. Szándéka szerint a mondanivalója nem a keresztény dogmák helyes értelmezésére irányult, hanem a krisztusi üzenet újraértelmezésére hívott.

Emellett központi kérdése volt az is, hogy vajon az egyház válsága egyben a hit válsága-e? Bonhoeffer ezt már az 1932-ben elhangzott előadásaiban is megfogalmazta: „Egyház és keresztyénség nem ugyanaz”. Tehát megkülönböztette egymástól a (még hiteles) kereszténységet és a (már hiteltelen) egyházat, azaz a hitet és annak intézményesült formáját.

Mi legyen az egyház magatartása?

Radikális gondolatok voltak ezek, amelyeket Bonhoeffer életében tettek is követtek. Valamikor 1939 vége és 1940 között, miután a Hitvalló Egyház kiállását már nem találta elégségesnek, csatlakozott a hivatalos ellenálláshoz. A nácik 1943-ban letartóztatták, majd a sikertelen Valkűr-hadművelet után Hitler személyes parancsára 1945. április 9-én a flossenbürgi koncentrációs táborban kivégezték. Pontosan egy hónap múlva, május 9-én a németek aláírták a fegyverletételről szóló egyezményt, ezzel Európában hivatalosan véget ért a második világháború.

A Jöjj velem! szöveggyűjtemény Bonhoeffer legfontosabb munkáiba nyújt betekintést. Maga a szerkesztés a német kiadó munkája, magyarul Tiringer István fordításában és Diószegi Rita szöveggondozásában vehetjük kezünkbe. A magyar kiadás előszavát a neves Bonhoeffer-kutató, Csepregi András írta. A Forrásjegyzékben jól követhető, hogy az adott idézet melyik művéből származik, és mikor keletkezett. Érdemes egy kis időt szánni rá, és a segítségével az adott napi szentenciát történelmi kontextusban is tanulmányozni.

Bonhoeffer közvetlen stílusa, elgondolkodtató és inspiráló szövegei nemcsak a hívő olvasók számára nyújthatnak fontos élményt vagy kapaszkodót, hanem a teológiai kérdések iránt fogékonyak számára is izgalmas olvasmány lehet.

DIETRICH BONHOEFFER legutóbbi művei: Homiletika; Etika. Útkészítés és bevonulás; Az egyház lényege.

Bár senki sem gondolná elsőre, néha veszélyes üzem a filozófusi lét. Gondoljunk csak a mérget felhörpintő Szókratészre, a máglyahalált halt Giordano Brunóra, a felségárulásért elítélt Morus Tamásra. Bradatan amellett érvel a könyvében, hogy ezen gondolkodók munkájának csúcspontja a saját haláluk volt. Ma is innen nézzük őket. Érdemes hát átgondolni ennek kapcsán a filozófus és az élet végének lényegét is. Hogy ne pazaroljuk el a saját halálunkat.

Pallas Athéné, 246 oldal, 3499 Ft

Azt szinte mindenki tudja, hogy Szókratész kiváló filozófus volt. Azt már kevesebben, hogy úgy lett a nyugati bölcselet egyik alapköve, hogy ő maga egyetlen sort sem írt le. Szókratész mítosza így kerek, így épült be a gondolkodásunkba. Azon viszont még kevesebben gondolkodtak el, hogy vajon akkor is így tekintenénk rá, ha ágyban, párnak közt hal meg? Az athéni bíróság az ifjúság megrontása és istentelenség vádja miatt arra ítélte, hogy ki kell innia a bürökpoharat, ami az akkoriban kiszabható halálbüntetés egyik neme volt.

Szókrátész megmenekülhetett volna, hiszen volt annyi befolyása és módos barátja, hogy elszökhetett volna a poliszból, ám ennek az lett volna az ára, hogy élete végéig száműzetésben él. És lett volna még egy ennél is nagyobb ár: a szökéssel épp azt tagadta volna meg, amit addig következetesen hirdetett. Számára ugyanis a filozófia elsősorban életmódot jelentett, amelyet megalkuvás nélkül gyakorolt. A város törvényei elől lelépni, elsunnyogni, rejtőzködve élni egyet jelentett volna azzal, hogy feladja önmagát, filozófiáját, mi több kijelenti, hogy már nem is filozófus többé. Nem a város öntudatos polgára, hanem önnön maga rabja, kitaszított, névtelen. Vállalta a halált, mint ahogy vállalta Hüpátia, Morus Tamás, Giordano Bruno, majd 1977-ben Jan Patočka is.

A román származású, de az Egyesült Államokban tanító bölcsészettudományi professzor, Costica Bradatan izgalmas könyvében, A hős filozófusban ezt a kérdéskört járja körül. Miszerint vannak olyan határhelyzetek, amikor azok szavai és érvei sem érnek túl sokat, akik pedig művészei az ékesszólásnak és az érvelésnek. Amikor elkerülve a teljes elhallgattatást, valami mást kell találniuk, ami kifejezőbb a szavaknál. Ez pedig nem más, mint a haláluk. „Csak haldokló testük látványával tudták kifejezni azt, amit minden retorikai kiválóságukkal sem tudtak közölni. Szókratész egész életében meggyőzően beszélt, de még ennél is meggyőzőbben halt meg.”

Giordano Bruno szobra Rómában

Az utókor felől nézve a halála volt a „meggyőzés leghatékonyabb eszköze”, amely végső formába öntötte az életművet, és amely mitikus magasságokba emelte. Ráadásul mindezt úgy, hogy ők maguk bármit alkottak volna (Hüpátiától sem maradt fenn semmi), vagy munkáik ma népszerűek lennének (ki olvassa ma Giordano Bruno műveit). Hatásuk viszont mindmáig tagadhatatlan. Igazából az is tud róluk, aki amúgy nem érdeklődik a bölcselet iránt. Haláluk módja beépült az életünkbe.

Ma is leginkább ennek okán emlékszünk rá, rájuk. Sőt, ahogy a szerző írja, ez volt az említett gondolkodók filozófiai munkájának csúcspontja. Beszédes és önkéntes végzetük ma már a kulturális emlékezet része, olyan halál, amely hasonlóan azon mártírokhoz, akik egy számukra fontos ügyért áldozták fel magukat, „a hátramaradók életét mélyrehatóan és tartósan befolyásolja”.

Irányt ad az erkölcsi ítélőképességünknek, és formálja a megértésünket is abban a tekintetben, hogy mit jelent embernek lenni.

Így szegezi nekünk a halál az élet legfontosabb kérdéseit. Az általa kiváltott nyugtalanság és szégyen, a mártírság szentsége pedig eléri, hogy ne is térjünk ki a válaszadás alól.

A Hüpátiát alakító Rachel Weisz az Agorában

Szókratészhez hasonló mártírhalált halt Alexandriában Hüpátia, a pogány filozófusnő (az eseményekről film is készült Agora címmel), valamint ugyanígy nem tagadta meg az elveit Morus Tamás és Bruno, illetve Patočka sem, aki a csehszlovák titkosrendőrség tizenegy órás vallatása után halt meg a kórházban. Önként vállalt végzetük egyrészt a filozófus és a filozófia, másrészt pedig a halál újragondolására késztet, és erre tesz meggyőző kísérletet Bradatan könyve is. Könnyen lehet ugyanis, hogy a filozófia nem pusztán a szavak, az érvek, a gondolatok rögzítéséről szól, bár kétségtelen, hogy egy-egy jól megírt mű jó szolgálatot tehet. Ám, ahogy a szerző hangsúlyozza, mindez csupán előzmény. „Bizonyos értelemben a filozófia ott kezdődik, ahol az írás véget ér. Az írás egy próba, legjobb esetben a kosztümös próba, de még nem az előadás. A filozófia az előadás.”

A filozófust/embert és a halált, mint a történet két főszereplőjét, alapos elemzésnek veti alá Bradatan, általa még jobban megismerjük „hős filozófusaink” életét és munkáit. A végig igen olvasmányos könyvben számos filozófust (Mirandolától Pascalon át Heideggerig), képző- és filmművészeti munkát, valamint irodalmi példát mutat be és elemez. Esszéje korokon és korszakokon ível át, éppúgy mozgásba hozza Gandhi éhségsztrájkjait, mint Bergman klasszikusát (A hetedik pecsét).

A gördülékeny munka (Lévay Paula fordítása) legnagyobb félelmünket, szorongásaink eredőjét, a halált teszi érthetővé, jelentéssel telivé és megkerülhetetlenné. Hogy teljes mélységében megérthessük Simone Weil gondolatát: „A halál a legértékesebb dolog, ami az embernek adatott. Ezért az Isten ellen való legnagyobb vétek nem jól kihasználni. Vagyis rosszul meghalni.”

Száz fejtörőnek, találós kérdésnek és gondolatkísérletnek is beillő paradoxont gyűjtött össze könyvében Gareth Southwell, akinél jobban kevesen tudják, hogy miként kell közérthetővé tenni akár évezredes filozófiai problémákat. A lassú teknőstől gyorsan eljutunk a teleportálással, az időutazással vagy a klónozással kapcsolatos dilemmákig. De az sem mindegy, hogy erkölcs híján, miként „dönt” majd a vezető nélküli autó volánja „mögött ülő” mesterséges intelligencia egy-egy balesetveszélyes helyzetben.

Scolar, 208 oldal, 4975 Ft

Kezdem én is egy paradoxonnal. Még az is szokott filozófiai alapkérdéseken töprengeni, aki ki nem állja a bölcseletet és szerinte ez a legfeleslegesebb tudományágak egyike, puszta szócséplés, semmi több. Pedig ki ne gondolkodott volna már el a tyúk és tojás feloldhatatlan kérdésén (mi volt előbb), vagy azon a furcsaságon, hogy amint lázasan keresni kezdjük a boldogságot, az minden erőfeszítéssel egyre távolabb kerül. Nos, bármilyen furcsa, de amikor ezek a kérdések felmerülnek már csak pár lépésre vagyunk a filozófia legfogasabb kérdéseitől, csak ott hedonizmus-paradoxonnak és az eredendő ok (vagy semmiből valami) problémájának hívják.

A paradoxon hétköznapi értelemben egy önelletmondónak tűnő kijelentés, vagy egy olyan állítás, amely szembemegy a valósággal vagy a józan ésszel, ám valahogy mégis igaz. Vagy legalábbis könnyen lehet. Egy átlagos műveltséggel rendelkező ember és fel tud sorolni néhány izgalmas paradoxont a gondolkodás történetéből: utolérheti-e Akhilleusz a teknőst; mitől eredeti Thészeusz hajója, az álom és a valóság fogas kérdése (a pillangó álmodta-e Csuang Cut, vagy ő álmodta-e a pillangót), netán az időutazással kapcsolatos látszólag hihetetlen teóriák. Az álom és az időutazás paradoxona már elég sok sci-fiben visszaköszönt az Eredettől a Csillagok közöttig, hogy csak egy rendező alkotásait (Christopher Nolan) idézzem. Tehát még a moziban popcornt habzsolva is Einstein relativitáselméletén, illetve Csuang-ce és Platón által felvetett problémán agyalunk, csak közben a hősök megmentik a világot és az emberiséget.

Escher önmagukat író kezei

A népszerű filozófus, író és illusztrátor, Gareth Southwellnek már nagy gyakorlata van abban, hogy miként kell közérthetővé tenni diákok vagy épp a nagyközönség számára ijesztőnek és bonyolultnak tartó kérdéseket. A Paradoxonok című kötetben száz filozófiai/matematikai/logikai gondolatkísérletet, találós kérdést és fejtörőt gyűjtött össze. Ezek kapcsán beszél neves filozófusókról és tudósokról, elméletekről és korszakokról. „A cél az, hogy mindazok, akik közelebbi és távolabbi ismertségben vannak a filozófiával, egyenlő mértékben szórakozzanak és jöjjenek zavarba”, írja a bevezetőben. Ehhez igazából csak Bertrand Russell észrevételét kell magunkévá tennünk: „Annak azonban, aki filozofálásra adja a fejét, meg kell tanulnia, hogy ne riadjon vissza holmi képtelenségektől.”

Például annak elképzelésétől, hogy az ókori világ leggyorsabb futója nemhogy nem tudna utolérni egy teknőst, de igazából a célszalagot sem szakítaná át soha, mert soha nem érné el.

Bármilyen hihetetlen, de ezt a szabad szemmel, tehát tapasztalati úton könnyen kétségbevonható tétel matematikai „cáfolatára” 2500 évet kellett várni.

És nem kevés filozófus, matematikus és tudós töprengett a megoldáson. Ugyanilyen fogas kérdés Thészeusz hajója: a görögök meg akarták tartani az ifjú hérosz hajóját, ám ahogy az korhadt, ki kellett cserélni rajta egy-egy deszkát addig-addig, amíg már az egész hajó új elemekből állt össze. De vajon ez az új hajó Thészeusz régi hajója? És ha a korhadt elemeket nem dobták volna ki, hanem azokat újra egymáshoz illesztve megépítették volna a hajót, akkor az mi lenne?

Papíron sosem érne be a célba

Mennyire izgalmas lesz mindez, ha magunkra vetítjük, hiszen az emberi sejtek is cserélődnek: a bélfalunk ötnaponta újul meg, a vörös vértestek 120 naponta, a csontok pedig tízévente. De akkor tízéves énünk miért lenne ugyanaz, mint az ötvenéves? És a klónunk, akit sejtről sejtre, emlékről emlékre másolnak le – az is mi vagyunk? Vagy ha teleportálnak minket a Marsra?

Innen is látszik, hogy ezek a problémák nem csupán a görögök öncélú szellemi „játszadozásai” voltak csupán, hanem égető problémák a saját identitásunkkal kapcsolatban. Vagyis, hogy mi tesz minket egyedi létezővé. Hiszen ma már a mesterséges intelligencia elég fejlett ahhoz, hogy halálunk után összegyűjtve az összes Facebook-posztjainkat, lájkjainkat és megosztásainkat, Instagram-képeinket és tweetjeinket, létrehozzon egy olyan kommunikációs programot, amely úgy beszélne és úgy reagálna, ahogy mi tennénk. De az a program tényleg mi lennénk?

Hogyan dönt majd vészhelyzetben?

Ugyanilyen mai kérdés a morális robotokkal kapcsolatos paradoxon. Milyen etika kormányozza majd a vezető nélküli autókat irányító mesterséges intelligenciát? És itt máris benne vagyunk az Asimov által megfogalmazott törvényeknél, amelyet már számtalan sci-fi (többek között Én, a robot) is feldolgozott már. Hogyan „döntene” egy robot, ha a beletáplált szabályok között konfliktus támad, ahogy ez a valós életben is számtalanszor megtörténik. Van olyan betáplálható erkölcs, amely adott esetben (vezető nélküli autó) dönteni tud egy gyalogos életének veszélyeztetése vagy egy egész csoport között?

A Paradoxonok című könyv hasonlóan Julian Baggini gondolatkísérleteihez (A tányérra kívánkozó malac, 2008), abban a legjobb, hogy ötletesen, mindenki számára jól követhetően, néha még személyes példákkal is alátámasztva tornásztatja meg a maga „feladványaival” ellustult agyunkat. S közben belekóstolunk a történelembe, fizikába, matematikába és persze a filozófiába is. A bárhol felüthető könyv akár két megálló között is több napos gondolkodásra elegendő muníciót kínál. És könnyen függőséget okoz.

Vajon milyen lesz a mostani fiatalok digitális élete öt, tíz vagy húsz év múlva? Mi az, amire fel tudjuk őket készíteni, és mi az, amire nem? Guld Ádám médiakutató könyve hathatós segítséget nyújt abban, hogyan kell értelmezni egy-egy jelenséget a média világában, miközben segít felmérni annak kockázatait és mellékhatásait éppúgy, mint az előnyeit.

Libri, 356 oldal, 4299 Ft

A Z generáció médiahasználata egyrészt átfogó gyorstalpaló azok számára, akik felületesen (vagy még úgy sem) követik jelenünk dübörgő médiajelenségeit, másrészt fontos elemzés arra vonatkozóan, hogy milyen társadalmai, gazdasági és nem utolsó sorban pszichológiai hatásokkal kell számolni a digitális világ és a média térhódításának folyományaként. Nóvuma pedig, hogy a legfiatalabb, azaz 1995 és 2010 között született (ún. Z generációs) felhasználók szokásait elemezve hívja fel a figyelmünket arra, hogy miért érdemes (sőt a könyvet végigolvasva könnyen belátható, hogy szükséges) a témával az idősebb generációnak is foglalkoznia.

De ne csak a veszélyekre gondoljanak, van jó pár előnye is az internetes médiának. Okosan használva közösségépítő és informatív hatása mindenki számára építő lehet. A kérdés csak az, hogy miképp is van ez a bizonyos okos használat. Hiszen az online világot leginkább száguldó vonathoz lehet hasonlítani, amelyet menet közben tanulunk meg vezetni. Elsőként ráadásul nem is mi, hanem gyerekeink, a Z generáció, majd az ő gyerekeik, az Alfa nemzedék tagjai. Mivel ők beleszületnek a digitalizációs világba és a mesterséges intelligencia mindennapi használatával szocializálódnak, a mai negyvenévesek és afölöttiek számára a hátrány behozhatatlan, hiszen gyökeresen másképp élték le a korábbi évtizedeiket.

Megfordult a tudás áthagyományozódása (FOTÓ: dreamstime.com)

A generációs besorolásokat az alapján végzik, hogy melyik korcsoportot érték hasonló történelmi hatások. Ennek alapján egy generáció a 20. században még 20-25 évet ölelt át, tehát ennyi idő alatt halmozódott fel annyi társadalmi, kulturális és történelmi tapasztalat, amely élesen elhatárolja egymástól az adott nemzedék tagjait. Ma azonban ez az idősáv jelentősen lerövidült, ezzel együtt pedig megfordult a tudás áthagyományozódásának iránya is. Az online tér kapcsán ma már a fiatalok adják át a mindennapi életben való tájékozódáshoz szükséges információkat az idősebbeknek. Ez pedig gyakorlatilag egy újfajta társadalmat hívott életre.

Guld túlzás nélkül írja, hogy az 1990-es évektől, az online világ megjelenésétől kezdve, ahogy a mediatizáció általános jelenséggé vált, „egy új világrend született”, amit joggal nevezhetünk médiakultúrának vagy médiatársadalomnak.

A Z generáció médiahasználata átfogó, sok információt tartalmazó, ám nagyon is olvasmányos, a fogalmakat jól megvilágító, a szakmaiságot előtérbe helyező könyv. Nem ítélkezik, elfogulatlanul mutatja be a jelenségek hatásait és kockázatait, miközben támpontokat és kontroll-kérdéssorokat is nyújt, hogy felismerjünk egy-egy adott problémát vagy jelenséget. Ilyen például a nomofóbia, vagyis a „no mobil phobia”, magyarul „nincs nálam telefon fóbia”, amely ma már minden korosztályban ismert. Guld rámutat, hogy az eszközfüggőség pontosan olyan idegrendszeri mintázatot alakít ki az agyban, mint az alkohol vagy a szerencsejáték, és további mentális diszfunkciók kialakulásához vezethet.

A nomofóbia minden korosztályt érint

De a kérdések segítségével felismerhetjük azt is, ha álhírrel, ún. fake news-al van dolgunk. (Az alternatív tények világáról Åsa Wikforss svéd filozófus könyvéből is tájékozódhat, itt pedig a vele készült interjúnkat olvashatja.) Guld részletes elemzéséből megtudhatjuk, hogy a média hogyan (és milyen sokféleképp) hat fogyasztási szokásainkra és döntési folyamatainkra. Mivel piaci érdekeit „a figyelemgazdaság érdekei mozgatják, legértékesebb árucikke a fogyasztó figyelme”. Ezzel párhuzamosan pedig saját személyiségünk és értékítéleteink kialakításában is egyre nagyobb szerepet kap. Épp ezért még akkor is fontos, hogy tisztában legyünk a működésével, ha mi magunk nem vagyunk például rendszeres közösségi portál felhasználók és ismerők. Ellentétben a harminc év alattiakkal, akik akár napi hat órát (!) is eltöltenek az online térben, és ez az óraszám hétvégén megduplázódhat.

A könyv középpontjában a fiatalok, „a trendszetter nemzedékként és médiagenerációként jellemzett Z generáció” áll, akik már (Marc Prensky szóhasználatával élve) digitális bennszülöttek, vagyis az online világ születésüktől kezdve az életük szerves része. Épp ezért hívjuk őket trendszetternek is, ami azt jelenti, hogy a média kiemelten nagy hatással van a fogyasztási szokásaikra. Főleg őket érinti emellett a megosztási, valamint az önértékelési kényszer is, amely könnyedén átfordulhat negatív testképzavarrá fiúknál és lányoknál egyaránt.

Felnőtt tartalommal már 9-11 éves korukban találkoznak

Guld nem kerüli meg a kényes témákat sem. 2020-ban az internetes adatforgalomnak már a 35 százaléka (!) volt felnőtt-tartalom, olvashatjuk. „A pornópiar egyik legnagyobb forradalma zajlik”, írja, mivel a háttérből kilépve mára korlátlanul és gyakorlatilag bárki számára elérhető tartalom vált belőle. Ne legyenek illúzióink: Széll Dávidhoz hasonlóan (az ismert blogger és gyermekpszichológus könyvéről itt olvashat, interjúnkat pedig ide kattintva találja) Guld is kiemeli, hogy a legfrissebb kutatások szerint „a fiatalok átlagosan 9-11 éves koruk között látnak először pornográf videót”. Nem árt tudni azt sem, hogy az oly felkapott influenszerség keretein belül a pornóinfluenszerkedés (is) elsöprő közönségsikernek örvend.

A média veszélyei mellett felhívja a figyelmet annak pozitív hatásaira is, amelyek szintén pont a fiataloknál érezhetők.

A könyvben gyakran bukkannak fel a jól kitalált és informatív Tisztázzuk! című kiemelt blokkok, amelyek egy-egy jelenséget, idegen szót magyaráznak meg. Ilyen például, a teljesség igénye nélkül a ghosting és ghostingolás, amikor valaki az online térben hirtelen nem jelentkezik többet; a sexting, vagyis szexuális tartalmú fotó vagy videó; a cancel culture, az elnémítás mechanizmusa; valamint a celevízió, a celebrizáció, outsider és crossover televíziós sztárok stb.

Guld Ádám

Olvasmányosan beszél mindezek kialakulásáról, hatásáról, jelentőségéről, így a könyv végére jobban érthetővé válnak jelenkorunk digitális folyamatai, és mind a magunk, mind a szeretteink tartalomfogyasztási szokásaira is tudatosabban tudunk tekinteni. Nehéz előre megjósolni a média fejlődését, azokat a meghatározó trendeket, amelyek generációkat alakítanak és formálnak. Nagy fejlődést várnak a TikToktól, a Facebook metaverzumától, és a gamerek világától is, írja a szerző. Az is biztos, hogy ezen változások úttörői a legfiatalabb nemzedékből kerülnek majd ki. Mindenesetre Guld könyvével könnyebb lesz tartanunk velük a lépést.