Krekó Péter: Tömegparanoia 2.0 | Falusi Dóra ajánlója
A tömegkultúra által preferált konspirációs teóriák már nem egyszer kerültek emberéletek millióiba a 20. század folyamán. Krekó Péter (interjúnkat itt olvashatják vele) tudományos ismeretterjesztő könyvének átdolgozott és bővített kiadása miközben bemutatja az összeesküvés-elméletek és a dezinformálás minden bugyrát, arra is választ keres, hogy miért hiszünk ezekben még mindig. Nem utolsó sorban pedig megtudhatjuk, hogy miként tudjuk kiszűrni az életünkből ezt a jelenséget.
Krekó Péter 2018-ban elsőként írt magyar nyelvű, tudományos igényességű ismeretterjesztő művet a világban zajló dezinformáció jelenségéről és az összeesküvés-elméletekről. Mind a szakma, mind az olvasók figyelmét kiérdemelte a könyv, ugyanakkor az elmúlt időszak eseményei arra késztették a szerzőt, hogy a tanulmányt átdolgozva és kibővítve ismét megjelentesse. A Tömegparanoia 2.0, miközben megőrizte tudományos alaposságát, még olvasmányosabb és informatívabb lett. Új témaként többek között a koronavírus körüli dezinformációkat és a 2020-as amerikai választások kapcsán elhíresült QAnon-elméletet vizsgálja, de helyet kapott az úgynevezett „törzsi politika” jelenségének ismertetése is.
A politikai pszichológus közel 13 éve kutatja, hogy miért hiszünk az összeesküvés-elméletekben. A kezdetekben ez a téma, ahogy írja, még „tudományos ezotériának” tűnt. Napjainkban viszont már (túl a Brexiten, Donald Trump elnökségén, Putyin trollfarmjainak leleplezésén – amelyről részletesen itt olvashat – és nem utolsó sorban egy pandémia kellős közepén) a mindennapi életünk részévé vált az ezekről szóló diskurzus. A periférikus témából rövid időn belül világszerte megkerülhetetlen tényező lett, sőt, a dezinformáció egyre inkább történelemformáló szerepre tesz szert. Ez már csak azért is félelmetes, mert a második világháború után joggal hitte azt a nyugati világ, hogy a „veszélyes hazugságok révén mozgósító politika” helyett a tudomány, a versengő politikai szereplők, és egyáltalán: a jogállami intézmények rendszerében épül fel az új világ.
Ugyanakkor mégis más ez a „post-truth”, azaz „valóság utáni” politika, mint a náci Németország, Mussolini, vagy a jelenkort említve Észak-Korea hatalma, mivel másfajta intézményesített propagandán alapszik. A post-truth egyik alapelve ugyanis, hogy „nemcsak véleménye, saját ténye is lehet mindenkinek”. Tehát egyazon jelenség kapcsán több, egymást kizáró „tény” is létezhet. Ez pedig már a manipuláció melegágya, az álhírek és az alternatív tények, azaz a „nyilvános hazugság intézményesített rendszere”, ahogy a szerző írja. A könyv prekoncepciója azonban egyértelmű: „létezik tényszerű valóság, amelynek ellentéte pedig nem lehet ugyanúgy tényszerű”.
A Tömegparanoiai 2.0 amellett is érvel, hogy bizony senki sem védtelen az álhírekkel szemben. Rávilágít arra, hogy az ezekben való hit nem feltétlenül jelent egyet sem a szélsőségességgel, sem az ostobasággal, sem az őrültséggel. Sokkal nagyobb problémát jelent „a felszínes információfeldolgozás, a prekoncepciókat igazolni igyekvő gondolkodás, vagy a többség véleményéhez igazodás”.
Egy ország összeesküvés-elméletei tehát kifejezik az adott közösség gondolkodását, ráadásul mozgalmak, politikai döntések alapjául is szolgálhatnak.
Ugyanakkor Krekó objektivitásra törekszik. Ír arról is, hogy nem minden összeesküvés-elmélet téves, valamint hogy az amerikai politikára éppúgy jellemző ez a fajta gondolkodás, mint az oroszra.
A könyv azokat az elméleteket vizsgálja, amelyek bizonyíthatóan hazugságok, mégis sokan hisznek bennük, és kimutatható negatív hatásuk van a társadalomra. Emellett képet kapunk az összeesküvés-elméletek jelenségéről is, amely nem is számít újdonságnak, csak épp a 20. század előtt leginkább vallási képzetek alapján, azaz a jó és a gonosz szembeállításán alapultak. (Gondoljunk csak a boszorkányüldözésre, amelynek többek között Kepler családja is áldozatul esett. Az erről szóló könyvről itt olvashat). A jelenség természete az 1789-es francia forradalom után változott meg, miután egyre inkább a többség-kisebbség ellentét került előtérbe. Az összeesküvés-elméletek tehát a történelemmel együtt változtak, terjesztésük viszont a múlt században, a tömegkommunikáció fejlődésével vált globálissá.
De visszatérve a könyv központi kérdéséhez: miért hiszünk bennük? Vagy a szerző szavaival: „miért jó olyan világot képzelni magunk köré, amelyet rosszindulatú hatalmak népesítenek be?” Krekó elgondolkodtató gondolatmenetet vázol fel minderről, miközben a legújabb társadalomtudományi kutatások eredményeire támaszkodik.
Megcáfol több sztereotípiát is, például azt, hogy az összeesküvés-elméletek az „ostobák ópiuma”, vagy kizárólag a vesztesek hisznek bennük. Ezzel az érveléssel ugyanis egyszerűen csak szeretnénk magunkról azt hinni, hogy a mi ítélőképességünkön nem fognak ki. Pedig dehogynem. Hiszen ahogy rámutat, már az evolúciónk szempontjából sincs könnyű dolgunk, mivel egyrészt épp az emelte ki az embert az állatvilágból, hogy képes a valóságtól való elvonatkoztatásra. Egy kis kunderás életérzéssel a post-truth lét elviselhető könnyűségéről beszél, miszerint el kell fogadnunk, hogy a hétköznapi életben (is) szükségünk van a mítoszokra.
Egyúttal betekintést kapunk a szerző egyik kutatási témájába, a tribalizmus jelenségébe is. A kifejezés egyfajta (már említett) „törzsi politikát” jelöl, amely úgy pluralizmusellenes, hogy közben a politikát a jó és a gonosz harcaként értelmezi. Jellemzője továbbá, hogy „megkérdőjelezhetetlen normává teszi a felsorakozás kényszerét saját törzsünk vezetője mögött”, ahol az ellentmondás árulás.
Elgondolkodtató, hogy magyarországi felmérések alapján ez mind a Fidesz, mind a Demokratikus Koalíció táborára igaznak bizonyult.
Krekó mindemellett kiutat is kínál a dezinformáció és az összeesküvés-elméletek tengeréből. Igaz, ezért meg kell dolgoznunk. Terjedésükért ugyanis a fogyasztók éppúgy felelősek, mint a kibocsátók. Az egyéni felelősségvállalás tehát megkerülhetetlen, mivel „ha mindenki hülyíteni akar mindenkit”, akkor nincs mese, nekünk kell többet gondolkodnunk. Ehhez nyújthatnak segítséget azok a könyvek, amelyek alapos forráshivatkozással végzik el az értelmezést, és értékelnek társadalmi, gazdasági, vagy épp politikai jelenségeket. Mint például a Tömegparanoia 2.0.
KREKÓ PÉTER legutóbbi művei: Tömegparanoia.
