FALUSI DÓRA interjúja
Pontosan tudta, hogy nem egy, hanem olykor több méhkasba nyúl bele. A gyereknevelés ugyanis tele van tabukkal, és minden nap felmerülő, éles dilemmákkal, gondoljunk csak a büntetés vagy az elektronikus eszközök használatának kérdéseire. Az Apapara című blog népszerű pszichológus írója új könyvében (itt olvashat róla bővebben) szinte minden problémával találkozunk, ami a gyerekünk 0 és 9 éves kora között felmerülhet. A beszélgetésben mi sem kerülgettük a méhkasokat.
– Nem túl derűs diagnózissal indít a könyv: egy rögtönítélő, mindenkinél mindent jobban tudó társadalomban élünk, amelyben szinte állandósult a rosszul csinálás bűntudata – írod. Mi lehet az első lépés afelé, hogy ezt a bűntudatot semlegesítsük magunkban?
– Nagyon keveset tudunk magunkról és a másikról. Nem igazán tudjuk, hogyan kell párkapcsolatban lenni, hogyan küzdjünk meg a nehézségekkel, elakadásokkal, konfliktusokkal, változásokkal, krízisekkel. Az oktatást teszem ezekért felelőssé. Tudjuk, hogy mi a Pitagorasz-tétel, tudjuk, mikor halt ki az Árpád-ház, amik persze fontos információk, de nem ismerjük meg a testünket, lelkünket, nem tanulunk önmagunkról semmit sem a közoktatás évei során. Ha lenne önismereti oktatás a tanköteles évek alatt, ha jobban tisztában lennénk önmagunkkal, akkor biztos vagyok benne, hogy kevesebb lenne a bűntudat is. Ha pedig tanulnánk együttélésről, toleranciáról, nyitott gondolkodásról és vitakultúráról, akkor jó eséllyel jobban elfogadnánk a másikat, nagyobb szabadságot adnánk az embereknek, és nem ítélkeznénk egyből.
– A gyermekek fizikai bántalmazása tekintetében zéró toleranciát hirdetsz. A jelenséget azonban sokan relativizálják: „én is kaptam párat, mégis ember lett belőlem”. Hogyan lehetne e tekintetben áttörést elérni?
– Itt is az oktatás szerepét hangsúlyoznám. Kezdve a törvény ismertetésétől. Tudnunk kell, mi a törvény pontos szövege és értelme.
Sokan ugyanis nem tudják, mi számít testi fenyítésnek, bántalmazásnak, mit jelent a pofon. Nem én találtam ki a zéró toleranciát, a törvény nagyon egyértelműen és érthetően fogalmaz.
A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény kimondja, hogy nem vethető alá a gyerek semmilyen testi vagy lelki bántalmazásnak, amiben a testi fenyítés, így a pofon, hajhúzás, rángatás is benne van. De nemcsak a bántalmazónak kell tudnia a törvényt, hanem a bántalmazottnak is. És a „passzív” szemlélőnek. A felismerés elsődleges.
– És ezután?
– Sokat kell erről beszélni óvodákban, az iskolában. Meg kell jelennie ennek mesekönyvekben, beszélgetésekben. Meg kell tanulni – ha máshol nem, hát az iskolában – hogy a frusztráció, a stressz, a negatív érzések kezelésének rengeteg más módja is van, mint az agresszió. Áttörést talán az is hozhat, ha elgondolkozunk azon, hogy a pofon mit is jelent valójában. Elsősorban fájdalmat és félelmet. Másodsorban üzenetet, hogy a pofon és az agresszió rendben van. És hát épp ezek az üzenetek, amelyeket nem szeretnénk közvetíteni. Amit át szeretnénk adni: nem szabad azt a valamit csinálni, amit éppen csinált a gyerek. De akkor azt inkább elmondani érdemes. Elmagyarázni.
Persze a pofonra is abbahagyja a gyerek, amit csinált, de nem tudja, hogy mit kellene tennie, sőt, azt sem tudja pontosan, hogy mit nem kellett volna csinálnia.
– A fiatal szülők részéről látsz változást a bántalmazás megítélésében, mondjuk az előző generációkhoz képest?
– Elképesztően sok családon belüli és párkapcsolati erőszakról lehet minden nap olvasni. A bántalmazás társadalmi elfogadottsága szerintem egyébként csökkent, ugyanakkor a kiszolgáltatottság, az egyéni és társadalmi feszültség jóval nagyobb, mint a demokrácia éveiben bármikor, ami kedvez a családon belüli erőszaknak. A koronavírus első hulláma alatt a nők elleni erőszakkal kapcsolatos bejelentések száma a duplájára (!) emelkedett.
– Nagyon sok fejezet témáját indítod azzal, hogy jelzed: tisztában vagy vele, hogy nem akármilyen méhkasba nyúlsz. Mi magyarázhatja azt, hogy ennyi indulat kavarog a gyereknevelés mikéntje körül?
– Kicsit összefügg ez a kérdés az elsővel. Mindenki mindenkinél mindent jobban tud. És az, amit a másik csinál, valahogyan biztosan kritizálható. Sőt, kritizálandó. Kritizálok, tehát vagyok. Amíg pedig a másikat kritizáljuk, megítéljük, addig abban bízunk, hogy minket nem fognak kritizálni, megítélni. Nem tudjuk, nem merjük a saját hibáinkat vállalni, nehéz segítséget kérni vagy segítséget elfogadni.
– Az ítélkezés vágya is tompítható?
– Ha elfogadnánk, hogy egy helyzetnek rengeteg megoldási módja van, nemcsak egyféle, ha bíznánk magunkban és a másikban, akkor biztosan kevesebb ítélkezés is lenne. Paradox egyébként a helyzet, mert ha valaki megrángatja a gyerekét a boltban, senki sem szól.
Ha viszont egy baba az arcát épp a hordozója mellkasába fúrva mélyen alszik, akkor szinte borítékolható a kérdés: kap az a baba levegőt?
– A politika érdekei láthatóan csak olajat öntenek a tűzre, például a gender vagy a homoszexualitás kérdésében. Elülhetnek-e ezek a gerjesztett hullámok a társadalomban vagy az egyénben?
– Persze hogy elülhetnek. A homofób törvény nemcsak kirekesztő és vállalhatatlan, de megvalósíthatatlan is. Ettől még rettenetesen káros, egyéni és társadalmi szinten is, de az is fontos, hogy mindeközben viszont a magyarok jelentősen elfogadóbbá váltak az LMBTQ+ emberekkel kapcsolatban, különösen igaz ez az azonos neműek közti házasságkötést és az örökbefogadást illetően.
– És hogyan lehet ez ellen védekezni? Mármint azon túl, hogy ne figyeljünk oda a politikusok hasonló üzeneteire.
– Nem tudom, hogyan lehet nem odafigyelni a politikára, nyilván érdemes differenciálni. De ha valaki valamilyen szexuális kisebbség tagja, és most azt hallja, hogy a miniszterelnök maga mossa össze a homoszexualitást a pedofíliával, akkor az nem tud nem csontig hatolni. Épp ezért van vagy lenne itt is elengedhetetlen szerepe az oktatásnak. Beszélni kell ezekről a témákról minden életkori csoportnak. Nem azért, mert bárki is propagálni akarna bármit, hanem mert olyan világban élünk, ahol az emberek nem klónjai egymásnak. Sokfélék vagyunk, és az a sokféleség jó. Nem mindenki fehér, katolikus, hetero férfi. Azzal, hogy kimondjuk, hogy nem mindenki jobbkezes, mert bizony vannak balkezesek is, sőt, olyanok is, akiknek nem egyértelmű a félteki dominanciája, az nem jelenti azt, hogy propagálnám a balkezességet. De azt sem jelenti, egyiket vagy másikat jobbnak tartanám a másiknál.
– Már volt róla szó, hogy világbajnokok vagyunk a gyors ítéletekben, főként ha mások gyermekeit kell megítélni. De a szakember szemével honnan kezdődik a rossz nevelés, mikortól lesz – ha lesz – egy gyerek félrenevelt?
– Minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke biológiailag, pszichológiailag, fizikailag és gazdaságilag is biztonságban élhetne, beilleszkedne a társadalomba. Azt is szeretné minden szülő, ha gyerekének lennének céljai és azokat el is érné, végül az is fontos a szülőknek, hogy a gyereke képes legyen intim és stabil kapcsolatok kialakítására. Hogy ezek mit jelentenek, azt mindig az adott társadalom, kultúra dönti el.
Aztán az is van, hogy az életkor nem igazán ír le egy gyereket, az érettség már inkább, de akkor aligha, ha az érettségről bináris valamiként gondolkodunk. Ami vagy van, vagy nincs.
Az egyetemes szülői célok rettenetesen tágak, éppen azért, mert azok tényleg mindenkire érvényesek, illetve azért, hogy azok mindenkire érvényesek legyenek. Az érettségi szintek már sokkal szűkebbre szabják a lehetőségeket, sokkal kevesebb a lehetőség a tág, laza értelmezésre, ezek már inkább kultúraspecifikus dolgok. De még ezek sem bináris fogalmak, hanem széles spektrumok. A társadalom azt a gyereket/felnőttet tekinti „normálisnak”, aki ezeket valamilyen módon „időben” és „időre” teljesíti.
– Ez aztán még több kérdést vet fel.
– Valóban. Mikorra kell ezeket teljesíteni? Mennyi késés fér bele? Mi van, ha átmenetileg nem teljesít valaki? Mi van, ha valaki remeteként, visszavonultan szeretné élni az életét? Vagy csak úgy tudja? Rengeteg kérdés felmerül még ezen tág célok esetén is, én pedig azt látom, hogy érdemes a normalitás határait feszegetni. Gyereket nem szabad semmilyen módon sem bántani, és biztosítani kell az egészséges mentális, pszichológiai és fizikai fejlődést minden gyerek számára, de ezen belül mindent lehet, ha közben az egyetemes szülői célok teljesülnek és a gyerek érik is minden területen. Ami fontos, hogy a szülők tudatos, transzparens, elfogadó, következetes és rugalmas döntéseket hozzanak a gyerek, a család és az adott közösség érdekében. Ha ez mind megvalósul, akkor a társadalomnak nincs más feladata, mint elfogadni, hogy sokfélék vagyunk, sokfélén is lehet csinálni.
– Az utolsó fejezetben azzal a mindannyiunkban lappangó félelemmel nézel szembe, hogy a mi generációnk minden eddiginél bizonytalanabb jövőt hagy a gyermekeire. Apaként mivel próbálod semlegesíteni az aggodalmadat?
– Igyekszünk a fentieket képviselve jelen lenni a gyerekeink életében. Igyekszünk úgy élni, hogy nagyon odafigyelünk a mikrokörnyezetünkre. Kontrolláljuk azt, amit kontrollálni tudunk és igyekszünk nem meghibbanni attól, amit nem tudunk kontrollálni. Sőt igyekszünk ezeket valóban elengedni. De nem könnyű, amikor azt olvasom, hogy a klímavédelmi konferenciára hány magángéppel érkeznek a döntéshozók vagy, hogy az idei téli olimpia szinte kizárólag műhavon, az idei focivébé pedig a sivatag közepén felhúzott, légkondicionált stadionokban fog zajlani. Nyilván komplex dolgok ezek is, de azért valamire jól rámutatnak.
– Te milyen útravalóval indítanád el őket ezen a nagyon bizonytalan úton?
– Amit tehetünk, hogy tudatosságra neveljük a gyerekeinket, de nem toljuk rájuk a saját aggodalmainkat és bízunk az emberi faj alkalmazkodó- és belátóképességében. Mi is próbálunk rugalmasak lenni, próbáljuk a gyerekeinket is rugalmasságra nevelni.
SZÉL DÁVID korábbi művei: Apapara; Túl a parán; Útközben.
