Glied Viktor: Az európai migráció két arca | Pető Iván kritikája
2015 és a világjárvány megjelenése között a migránstéma uralta a politika által behatárolt közbeszédet. Szinte alig akadt olyan esemény, amelyet ne ezen a szemüvegen keresztül értelmeztek volna. Glied Viktor munkája viszont a migrációt bonyolult és szerteágazó ügynek tekinti, és a kritikai szempontokat sem mellőzve igyekszik elkerülni a téma csapdáit. Kitér a fejkendő- és mecsetépítési vitákra, a terrorizmus veszélyeire és a szerinte kudarcba fulladt multikulturalizmus ideájára.
„A migrációnak valójában sok millió arca van, de kettőt biztosan ismerünk: az érkezőkét és a befogadókét”, írja Glied Viktor az Előszóban. Az olvasó, bármit gondol is a témáról, rögtön pontosítana: ha az egyik arc az érkezőké, akkor a másik arc nem csupán a befogadóké, hanem az elutasítóké is – egyébként a könyv is ennek megfelelően tárgyalja a témát. A holland Paul Scheffer, magyarul 2016-ban megjelent könyvének címe alapján (Érkezési oldal) lehetne indulási és érkezési oldalról beszélni. Glied azonban csak az érkezéstől foglalkozik a migránsokkal. A mű témája döntően a migráció, mint az egyes európai országokat és az uniót érő kihívás, valamint az érkezettek beilleszkedése vagy éppen be nem illeszkedése. Az indulási oldal, annak ellenére, hogy fontosnak tartja a migráció okainak megvilágítását is, háttérben marad. Érthető, hogy leszűkíti a tematikát, hiszen az útnak indulók, menekülők motivációinak, a kiindulási országok helyzetének bemutatása egy másik könyvet igényelne, miként az úton lévők szenvedéstörténetei is. Ugyanakkor csak mindennek alapján lehet reálisan szembenézni a várható fejleményekkel, a bevándorlás korlátozásának szándékával és lehetőségeivel.
A legtöbb országban, szemben Magyarországgal, igyekeznek megkülönböztetni a bevándorolni szándékozók közül azokat, akik a háborús viszonyok miatt indulnak el, mert velük szemben egyértelmű humanitárius kötelezettségek állnának fenn. Valamint azokat, akik „csak” a jobb élet reményében érkeznek. Az indulási oldalhoz tartozna, hogy mondjuk a hárommilliósra becsült törökországi szíriai, vagy az Iránban élő, csak becsült számú afgán menekült hogyan él, milyen jogaik vannak. (Munkát vállalhatnak, de státuszuk alapján a jogaik igen korlátozottak, és vajon mennyien élnek közülük menekülttáborokban?)
Azzal is érdemes szembenézni, hogy milyen álságos az, amikor arról beszélnek, hogy a migráció problémáját a kibocsátó országokban kell „kezelni”. Természetesen szép az örök béke ideája a háborús övezetekben zajló eseményekkel szemben, de a polgárháborúkban a nagyhatalmak fegyveres beavatkozásai finoman szólva sem hatnak béketeremtőként, sőt sokszor éppen kontraproduktívak. A szegény országok számára szinte nélkülözhetetlen gazdasági segélyprogramok korlátozott hatékonyságával is indokolt számolni. Nem beszélve arról, hogy éppen a volt szocialista országokból Nyugatra áramló sok százezres munkavállalói tömeg figyelmeztet: a jobb kereseti lehetőség még a viszonylag szerényebb különbségek esetén is milyen nagy vonzerő. Nem vitás, ha ilyesmivel érdemben foglalkozna a könyv, még inkább azt sugallaná, amit a jelen keretek között sem tud elkerülni, és ami persze nem a szerzőnek róható fel, hanem a valóság ilyen: a mű eszenciája egy mondatban is összefoglalható, az ügy bonyolult, nincs kézenfekvő megoldás.
A téma fontosságát 2015 óta nem szükséges ecsetelni. Magyarországon csak a COVID-járvány tudta a fő hírekből kiszorítani a bevándorlókat, bár kormányzati kísérletek azért voltak annak bizonyítására, hogy a „migráncsok” a fő vírusterjesztők.
Az Európán kívülről érkező bevándorlók ügye 2015 előtt hazánkban nem volt a közbeszéd témája. Ettől kezdve viszont nyilvánvalóvá vált: nem pusztán, sőt nem is elsősorban közpolitikai, humanitárius megfontolásokról és racionális, szakmai döntésekről van szó, a vezérlő szempontok az Orbán-rendszerben primer módon politikaiak, ezen belül is az ellenségteremtés egyszerű és évezredes technikájára építenek. A könyv ezért érthető módon rövid fejezetet szán a magyar kormányzatnak a migrációs válságban gyakorolt politikájának és kommunikációjának, ezen belül a populizmus előretörésének, az idegenellenességnek, valamint az erre érkező nemzetközi reagálásoknak. Glied Viktor azonban írása terjedelmének döntő részében nem a hazai szempontok bemutatására, hanem az európai migráció problematikájának sokoldalú megközelítésére törekszik.
A munka nehézségeiről ezt írja: ha leíró, narratív jellegű összefoglalót nyújt, akkor az a vád érheti a szerzőt, hogy a sokadik ugyanolyan munkát teszi le az asztalra, előremutató konklúziók nélkül. Ha viszont véleményt formál, kritikai szempontokat is megjelenít, akkor elfogultsággal vádolhatják. A felsorolt veszélyeket érzelmek és előítéletek nélkül, a kritikai szempontokat sem mellőzve igyekszik elkerülni.
A migrációt egészében szerteágazó problematikájú ügynek, az érkezési oldal szemszögéből kihívásnak tekinti.
A bonyolultság bemutatását a 2014–2016-os migrációs válság előzményeivel, az egyes nyugat-európai országokba érkezett egykori vendégmunkások és a volt gyarmatokról bevándorlók tömeges megjelenésének felidézésével vezeti be. Igaz, a folyamatokba jócskán beleszóltak nem tervezett fejlemények, egyebek között például az, hogy a vendégmunkások jelentős hányada nem tért vissza a hazájába, sőt állampolgárságot kaptak a családjukkal együtt. De akkor – mondja – az érintett országok politikájának és lakosságának döntő része még befogadónak mutatkozott. Itt érdemes lett volna a leírtakon túl megemlíteni, hogy az olasz, a portugál, az egykori jugoszláviai, de még a török vendégmunkások is, külső jegyek alapján kevésbé különültek el a befogadóktól, mint a korábbi gyarmatokról vagy az újabb migrációs hullámokkal érkezők. Ugyanakkor a bevándorlók keresztény, illetve nem keresztény, elsősorban muszlim vallása a rasszjegyekkel csak részben azonos vonalak mentén tette színessé azt a képet, amelyre a kétezres évek problémái ráépültek.
A könyv első része az Európai Unió migrációs kihívásának tárgyalását jelzi a címével, és az említett előzmények rövid áttekintése után a 2014–2016-os menekültválsággal, annak kezelésével, majd az EU-ban élő bevándorlók „bemutatásával” foglalkozik. Elemzi a migrációt érintő politikai dokumentumokat és végül az Európai Bizottság új megállapításait. A bevándorlókról szólva kitűnik, hogy néhány ország, köztük hazánk kivételével a legtöbb helyen nagyobb az EU-n kívülről érkezők aránya, mint az unión belülieké. Szó esik az elöregedő, a hazai népesség fogyásával szembenéző Európáról, a helyzet munkaerőpiaci és nyugdíjrendszert érintő következményéről, illetve a bevándorlás nagyvárosokat befolyásoló hatásáról. Egyebek között arról, hogy néhány helyen a lakosság több mint negyede nem egyszerűen külföldi származású, hanem etnikai kisebbség.
A második rész címe azonos a könyvével. Itt tárgyalja a szerző a migrációhoz társult viszonylag új problémát, a biztonsági kihívást, a terrorizmus veszélyét, de a már a befogadó országokban született fiatalok időnkénti lázadását is. Kitér a – nevezzük így – köztes identitás gondjaira. Arra, hogy a bevándorlók második vagy harmadik generációja sokszor az egy helyről származók környezetében él, ezért, de az integrálódás más nehézségeinek következményeként is, a helyben születettek anyanyelvként beszélik ugyan az adott ország nyelvét, de őrzik a felmenőik származási országához tartozás szándékát is. Az utóbbi helyen már, az előbbiben még nem tekintik őket teljesen odatartozónak.
Glied ténynek tekinti, hogy a multikulturalizmus ideája kudarcba fulladt. Úgy látja, meghatározóvá váltak a kulturális-civilizációs különbségek. A toleranciába, szabadságba vagy az oktatásba vetett hit képviselői mintha nem vennének tudomást a probléma súlyáról – állítja –, vagy a megoldási stratégiák hiányában tehetetlenül szemlélik a folyamatokat. Kétségtelen, sok minden roncsolta a multikulturalizmusba vetett hitet, de példák hozhatók az elképzelés működőképességének bizonyítására is, teljes kudarcról mindenképpen túlzás beszélni. A könyv külön is kitér arra a kérdésre, hogy mitől is vagyunk európaiak, indokolt-e Európa hanyatlásáról, a liberális demokrácia válságáról beszélni. Úgy látja, ma még kérdéses, hogy a kihívások hatására végleg megbomlott-e a második világháború után kialakult liberális konszenzus, mindenesetre nem alaptalan a vád – mondja –, hogy az egyesült Európának nem voltak hatékony válaszai a migrációs válságra.
A szerző természetesen részletesen foglalkozik az iszlám jelenlétéből következő gondokkal.
A problémának csak az egyik része a szélsőséges anomáliáinak nevezhető terrorizmus, amelynek néhány jól ismert konkrét esetét is leírja. Ettől nem választható el, hogy ezt, vagy az európai nőkkel szembeni erőszak eseteit igen sokan a muszlimok, a közel-keleti bevándoroltak általános, domináns jellegzetességnek látják és láttatják. A közölt adatokat nyilván nem azért érdemes megismerni, mintha befolyásolni lehetne velük a felkavart érzelmeket, a veszélyérzetet. Mindenesetre tény, az EU-ban 25-26 millió muszlim él (még Nagy-Britanniával együtt), ehhez képest természetesen elenyésző számú a szélsőséges akciókban szerepet vállalók száma. Például az a néhány száz fő, akik az Iszlám Államhoz csatlakoztak.
A probléma másik része a valóban jelentős tömeget érintő, kulturálisnak nevezhető feszültség. A kulturális identitás magában foglalja a magánéleti, a munkahelyi, a nemekre, a nyilvános terekre érvényes társadalmi normákat, a viselkedés szabályrendszerét. Ennek megfelelően tárgyalja a könyv az úgynevezett fejkendő- és mecsetépítési vitát. Utóbbit sokan az iszlám térhódítás szimbolikus megjelenéseként látják, a nikáb, hidzsáb vagy a burka viselete pedig a hagyományos muszlim kultúrában a nők európai társadalomtól erősen eltérő helyzetét demonstrálja. Külön probléma a befogadó ország jogrendjével összeegyeztethetetlen iszlám jog, a saria érvényessége. A szerző beszél az integrációval, különösen az asszimilációval szembenálló párhuzamos társadalmak létéről, mutatja be a jelenségekre reagáló szélsőjobboldali veszélyt és a keresztény-konzervatív aggodalmakat, az Európa iszlamizálódását vizionáló félelmeket, fenyegetéseket.
Glied könyve, bár a szerző szerette volna elkerülni, hogy a migránskérdést tárgyaló újabb leíró munkát lássanak benne, nem nagyon lép túl a meglévő ismeretek összefoglalásán, jellege egy igényes doktori értekezéshez hasonlítható.
