Nincs ártalmasabb annál a felnőttnél, aki már meg sem kísérli megérteni a kamasszá vált gyermekeit. Az elszabadult hajóágyukat. Linn Skåber könyve kiváló lehetőség arra, hogy felhozzuk magunkat kamaszológiából, és kicsit megint nyitottabbá váljunk a saját világunkra.

Scolar, 255 oldal, 4475 Ft

Rég voltam ugyan kamasz, de az akkori érzelmi kilengések, a sérelmek és az eufória váltakozása, a felnőttek világának furcsaságai, amelyhez menthetetlenül közeledtem, mindmáig bennem élnek. Különös és szünet nélküli hullámvasutazás, valami ilyesmi jut eszembe erről az időszakról. Szerencsére a norvég színésznőnek és komikusnak, nem kevésbé írónőnek sokkal frappánsabb definíciója van a kamaszkorra: „mintha csak valaki átrendezte volna a szobádat a tudtod nélkül”. A váratlan változás eltünteti a régi játékokat, holott a vágy még nem szivárgott el belőled, még szeretnél játszani velük a régi éneddel (Pán Péter), még jó lenne egy őszi reggelen bevágtatni az erdőbe a falovaddal, de valami már figyelmeztet odabent, hogy ez az utolsó alkalom, mert kicsit már ciki így viselkedni. Le kell vinni a játékot, a múltat a pincébe. „Nem vagyok hülye. Nem vagyok Pán Péter. Mindenki bekaphatja.”

Linn Skåber igazából nem csinált furmányos dolgot: felkeresett egy sor fiatalt, akik épp a kamaszságuk kellős közepén tartottak, és elbeszélgetett velük kávézókban, parkokban, a móló szélén. Kérdezgette őket és figyelmesen hallgatta a válaszaikat arról, hogy milyen érzés tinédzsernek lenni: ezekből születtek meg a kamaszmonológok.

Formájukat tekintve hol karcolatok, hol szabadversek, hol kerek novellák. De egy mind közös bennük: a lehengerlő természetesség.

Skåber nem tolakodott íróként a kamaszok szavai közé vagy még inkább fölé, hanem jó közvetítőként mindössze formát adott nekik, valódi dramaturgként felerősítette az üzenetet. Merthogy a monológok nem csupán frappáns helyzetjelentések a kamaszkor szívéből, hanem amolyan problémagyűjtemény is. De hívhatnám toleranciaantológiának is.

Az önértékelés szorongásai (Lisa Aisato rajzai)

A kamaszok ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem csupán magukkal foglalkoznak. Hajszálpontosan látják a felnőtt világ szemforgató hazugságait, aránytalanságait, önáltatásait. És a maguk módján reflektálnak rá. Ugyanakkor egy-egy fontos felnőtt (apa, anya, nagyszülők) hiánya is teljesen a feje tetejére tudja állítani a világukat (Betegség), vagy a legrosszabbat hozza ki belőlük, a vak agressziót (Richard), netán a maximális segítőkészséget (Apa, a hörcsög és a halál). Persze ugyanilyen fontos a hirtelen felbukkanó másik is, hiszen ez a kor a lángoló szerelmek és nagy barátságok ideje. A lányokkal például egészen furcsa dolgok történnek, nem csupán megnyúlnak, hanem „mintha belülről töltődtek volna fel és nőttek volna meg minden porcikájukban. Valami irtózatos anyag szorította ki a testükből az általunk ismert lányokat, és töltötte meg valami új, puha, ugyanakkor szilárd, felismerhetetlen és felnőttszerű anyaggal.” És ehhez bizony nem könnyű alkalmazkodni.

„Jó állapotú, használt kamaszkor. Ingyen elvihető.”

A viszonzatlan szerelem már ekkor képes meggyötörni (Nasi 7000 koronáért), ugyanakkor varázsolni is tud: széppé teszi azt, ami másnak kövérnek, formátlannak tűnik (Nina feneke). És tudom, hogy nem illendő mosolyogni ezen, de a kötet legironikusabb pillanatai egyben a legfájdalmasabb területet érintik: az önértékelés szorongásait (A komodói varánusz-lány, Kamaszszületés). Vajon bénán nézek ki vagy pont ellenkezőleg, istencsászárként? De ha egyszer maga a felnőttéválás, a fizikai átalakulás tesz komikussá? „Tizenöt évesnek lenni olyan, mint sífutni. (…) Az egyik síléc az egyik irányba siklik, a másik síléc a másik irányba, az egyik nyom a gyermekkorod, a másik az azutáni életed, és a lécek két irányba csúsznak, te pedig ott állsz, és szétszakadsz”. A kettéhasadt alak viszont nem elég kúl a csajoknak.

Skåber monológgyűjteményét viszont leginkább a kortárs problémákkal való szembesülés teszi kivételesen érdekes olvasmánnyá. A kamaszok a maguk módján reflektálnak az egzisztenciális különbségekre (Igazság és snowboardfelszerelés), a felnőttek olykor irreális elvárásaira (Matek és kakaó, amely egyébként a legcsattanósabb történet; Szemét, nők és kora reggel, ez már kicsit szomorkásabban, de szintén csattanóval). De ugyanilyen kendőzetlenül beszélnek a bevándorlók problémáiról (Ha tudnák, milyen klassz anyám van) és a lájkvadászat elviselhetetlen könnyűségéről (Láttalak az instán).

És azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, nehogy Dúró Dóra meghallja, hogy a homoszexualitás is szóba kerül.

Tökéletes páros: Lisa Skåber és Lisa Aisato

Méghozzá olyan magától értetődőséggel, hogy azt egy elvakult nemzetféltő nem is tudná elképzelni . Arról nem is beszélve, hogy a kereszténység is megkapja a maga ironikus, de szeretetteli fricskáját (Hiszekegy). És a hazájukat is elég kritikusan szemlélik: „Norvégia egy fehér piképóló, szarral, olajfolttal és vérrel szennyezve.”

Rég tudtam ennyire rajongani egy könyvért (a magyar verzió Iván Andrea fordítót dicséri). A szívem egy bezárt bódé nem csak a kamaszkort idézi fel a felejtést előszeretettel gyakorló felnőtteknek, de közben a gyerekek éleslátása, szorongásai, haragja és helyenkénti elérzékenyülése azt is eszünkbe juttatja, hogy bizony lakmuszpapírként mutatják meg a nekik felkínált világunk megannyi ellentmondását, képmutatását. Azt, hogy időnként mennyire nem halljuk őket. És mennyire ellenük cselekszünk, miközben egész másról prédikálunk. De arról is, hogy bár lehet szidnak minket, elmondanak mindennek, mégis égetően szükségük van ránk. Csak ciki nyíltan bevallani. Ha tehetném, az utolsó fejezettel (Amiről álmodunk) kezdeném az irodalommal való ismerkedést az iskolában. Mert önmaguktól tanulnak a legtöbbet magukról.

A könyvet Lisa Aisato zseniálisnál zseniálisabb rajzai teszik még érzékenyebbé és még kifejezőbbé. Néha elég csak fellapozni a kötetet, hogy mindent értsünk erről a legérthetetlenebb időszakról.

Milyen lenne egy állatkert az abszurd humor világában? Dolák-Saly Róbert bajszos és kontyos gyermekeknek mutatja be a maga sajátos módján a szurikátától a sertésig, a sztároktól a zsákmányállatig a színes seregletet. És közben akkor is nevetünk, ha épp sírni támad kedvünk.

Kolibri, 117 oldal, 3999 Ft

Ha már humor, akkor jómagam az abszurdot kedvelem. Ami Ionescótól a Monty Pythonon át kígyózik a hazai L’art pour l’art Társulatig, amelynek oszlopos tagja Dolák-Saly Róbert. Számos szerepe és alakváltozása közül nekem leginkább a diavetítései jöttek be, mikor is a kissé naiv – vagy épp félresikerült – ábrázolást és a leegyszerűsített történetet dobta fel az abszurd mindig élesen ragyogó fényével. Egészen más volt így, ezen a szemüvegen keresztül nézni (és hallgatni) Winnetou történetét, az Öreg néne őzikéjét vagy a Piroska és a farkast.

Az abszurd szemüvegként akkor sem jött rosszul, amikor gyerekes felnőtteknek és felnőttes gyerekeknek kezdett könyve(ke)t írni, az elsőt még 2002-ben Madáretető címmel (2016-ban adták ki az átdolgozott, színesebb verzióját). Azóta lehet számítani arra, hogy bizonyos időközénként egyemberként gyarapítja és tágítja az abszurd gyermekirodalom amúgy elég szűkös univerzumát. A mostanira mintegy hat évet kellett várni, de a „versek és mesék állatkerti barátainkról”, most sem okoznak csalódást.

Az állatkerti barátainkat persze kissé tágan kell értelmezni, hiszen kapott verset a platán is, aki álmaiban bukfencet vet és minden faviccen nevet, az egzotikus teremtmények közé nem nagyon illő sertés, aki csak azért nem panaszkodik igazán a „sztárállatokra”, mert a félreeső sarokban kap enni, és ami még fontosabb: őt sem eszik meg. De olvashatunk állatkerti kiáltványt is, amelyben az állatok, bár megtehetnék, mégsem hánytorgatják fel, hogy kik miatt jutottak a kihalás szélére.

A hangyagombóc – Pethő Zsófia illusztrációi

A görbe tükröt azért nem ússzuk meg, hiszen az állatokat tegező, a majmot szelíd bunkósággal ócsárló Egy látogatóban is sokan magukra ismerhetnének, már ha olvasnának hasonló könyveket: „Nem tudom, hogy mit nézik ezt / kulturális emberek, / büdös, nyomorútt állat ez, / ki a fődön hempereg.” Mint ahogy azt is megtudhatjuk, hogy mi járhat a terrárium végében megbújó zsákmányállat fejében pár másodperccel a felfalás előtt.

A kötet igazi sztárjai persze azok az állatok, amelyekért már gyerekként is rajongtunk. A zebra („Azt hiszem, én ló vagyok, csak / rám ragadt a pizsamám”), a szakácsnak is kiváló hangyász, aki hangyafőzeléket és -gombócot tálal fel, amikor a saját lábait látja vendégül (megfejtés a könyvben). Megmosolyogtató a saját magától irtózó koala („Azt hiszem, hogy ilyen / fej nincs is a Földön, / kívánom, hogy minden / tükör összetörjön”), vagy a polip, akiben három szív is dobog azokért, akiket szeret. És persze a kötet címét adó állat is, a sivatagi róka, akinek világhíres füle a legjobb segéde. És persze hosszan sorolhatnánk az állatseregletet, amelynek tagjai sorra bemutatkoznak a könyvben.

A makimajom

A mindent átható abszurd a prózaibb meséknek is megadja a kellő huncutságot. A Csigáról és Bigáról szóló Csigamesén is lépten-nyomon fel lehet nyeríteni egy-egy találó, bár némiképp szomorkás poénon: „Akár össze is költözhetnének, megházasodhatnának és boldogan élhetnének, amíg rájuk nem lép valaki.” Hasonlóan vidám perceket okoz a haspók XIII. Rajmund, az ősrája története, aki olyan feleséget keres, aki nem eszi el előle az ennivalót, vagy Rudi, a fóka, aki kutyákkal szeretett volna barátkozni. A Bolond esti mese bajszos és kontyos gyerekeknek minden hajbókossága mellett arról is beszél, hogy nem könnyű főhőst választani a történeteinkhez – pláne ha mi magunk is ápolásra szorulunk a megfelelő intézményben.

A füle sem tréfa! nagy erénye, hogy megszokott dolgokról mesél egyáltalán nem megszokott módon, és ebben az is benne van, hogy magát sem veszi komolyan – szerencsére egy pillanatig sem. Ebből áll össze az a jellegzetes színes-szagos szemléletmód, amely egyszerre vicces, kesernyés és elgondolkodtató. Ráadásul pár perc múlva már fejből szavalhatjuk a verseket, ha meg akarjuk nevettetni az állatkert bambán pislogó és felkészületlen látogatóit. S ha csak annyit jegyzünk meg a könyvből, hogy eső után óvatosabban lépkedjünk a járdán (lásd: Csigamese), akkor már megérte elolvasni. Pethő Zsófia találó és finom illusztráció pedig csak fokozzák a hatást.

DOLÁK-SALY RÓBERT korábbi művei: Én vagyok a kedvenc állatom; Agyatlantisz; Madáretető.

Akit a mozdony füstje megcsapott, az már nem száll hajóra, tartja a mondás. Alastair Steele gyönyörűen illusztrált könyve a vasút történetén kalauzolja végig a fogékony gyermekeket és a még álmodozó felnőtteket. Csodás vasútvonalakat, ma már viccesnek tűnő vasúttörténeti részleteket, és elképesztő mérnöki teljesítményeket csodálhatunk meg.

Kolibri, 64 oldal, 4999 Ft

A lehető legjobb időben érkezett meg hozzánk ez a könyv, hiszen a gyerek abban a korban van, amikor a mozdonyvezetés tűnik a világ legizgalmasabb foglalkozásának. Egy ilyen hatalmas szerelvényt elvezetni olyan messzire a távolba vesző vágányokon nem is munka, hanem kész csoda. Realista szülő ilyenkor a vasutasok béréről és a hosszú műszakokról kezd beszélni, az idealista pedig beleveti magát a fiúkkal Alastair Steele könyvébe, amely a vasút történetét mondja el az első, még ló vontatta kocsiktól a nem is túl távoli jövőben suhanó vonatokig, amelyek majd hidrogéncellákkal közlekednek.

Talán egy olyan találmány sincs, amely ilyen jól szemléltetné az emberi találékonyságot és fejlődést, mint az ipari forradalommal szinte egyidős vasút. A szükség hozta létre, hiszen a ló vontatta folyami uszályok vagy hajók már nem bírták kielégíteni a 18. század végén az „ipari forradalom telhetetlen anyagéhségét”, szükség volt valamire, ami gyorsabban és hatékonyabban szállít. Aztán csakhamar kiderült, hogy ez a valami nem csupán nyersanyagokat, árukat, hanem embereket, postát vagy akár űrsiklót is képes egyik helyről a másikra mozgatni. A közlekedés szempontjából kulcsfontosságú folyókat és csatornákat így felváltotta a vasúti pályák érrendszere, amely pár évtized alatt behálózta a világot.

A vasút története nem csupán gyermekeknek, kamaszoknak, de felnőtteknek is izgalmas olvasmány (elég ha csak belelapozunk Christian Wolmar nemrég megjelent összefoglaló művébe – itt olvashat róla bővebben). A Ryo Takemasa gyönyörű és informatív rajzaival illusztrált könyv igazából ennek dióhéjban elmondott verziója, amely nem csupán a különféle vonattípusokról (a gőzmozdonytól a hegyi vasútakon át a nagy sebességgel robogó szerelvényekig) oszt meg érdekes adalékokat, hanem minden másról is, ami a vonatok világához tartozik. Így a kistestvérnek számító villamosról vagy magasvasútról, amely a városi közlekedést tette kényelmessé.

A himalájai „játék vonat”

A mai olvasónak kimondottan vicces, hogy az első személyszállító villamos vonat 1879-ben, amely egy kis mozdonyból és három kocsiból állt, mindössze 13 km/h-s sebességre volt képes. Egy ilyen vonatot gyakorlatilag nem is lehetett lekésni, hiszen futva könnyűszerrel bárki utolérte, sőt le is hagyta. (Csak összehasonlításképpen: a világ leggyorsabb embere, Usain Bolt 45 km/h-s sebességgel tartja a világrekordot.) Szintén csak utólag lehet nevetni azon, hogy eleinte sokan csak úgy engedhették meg maguknak a vonaton való utazást, hogy romos, ülések nélküli, nyitott vagonokban utaztak. És ha épp arra járt egy bőkezűbb májusi zápor, akkor pillanatok alatt egy zuhanykabinban találták magukat a vasútból gyorsan kiábránduló utasok. Szerencsére 1844-ben már elfogadták az Egyesült Királyság vonatszabályozó törvényét, amely biztos és kényelmes alapokra helyezte a személyszállítást és annak alapkövetelményeit.

Ugyanilyen érdekfeszítő, amikor állomásokról, vagy a vasúti közlekedésben is elengedhetetlen jelzőrendszerekről olvasunk.

Azt már az első pillanattól tudták, hogy a lakosságot figyelmeztetni kell a vonat közeledtére, ezért 1825-ben egy ember lovagolt a jármű előtt egy zászlót lengetve. Az első szemaforokra alig két évtizedet kellett várni, de még sokáig kellett tartani a rossz látási viszonyoktól. Ködben például nem mindig lehetett tudni, hogy a korábban elindult szerelvény megállt-e a pályán… A vasút az emancipációban is jelentős szerepet játszott. Az első világháborúban, amikor a férfiakat elnyelte a háború, a brit vasutaknál dolgozó nők száma kilencezerről ötvenezerre nőtt. Kezdetben kalauzként, peronőrként, de később már ácsokként, hegesztőkként és gépészekként is. A váratlanul megnyílt karrierlehetőségek társadalmi hatása mindmáig érezhető.

Az Egyesült Államok egyik leglátványosabb vonalán közlekedik a California Zephyr

A Vonatok talán legizgalmasabb részei, amikor Steele egzotikus vasútvonalakról beszél. Bármikor felülnék a dardzsilingi Himalája-vasútra, amelyet apró, keskeny nyomtávú szerelvényei miatt „játék vonatoknak” becéznek, az UNESCO pedig felvette a védett világörökségi listájára. Nem véletlenül, hiszen a 88 kilométer alatt kétezer méter szintkülönbséget küzd le. Monszun idején gyakori, hogy a pálya egyes részeit elmossa a víz, ezért folyton újjá kell építeni, időnként – az erózió miatt – más útvonalon. Hasonlóan nagy élmény lehet a California Zephyr utasaként zötykölődni két napot és négyezer kilométert.

A vonat Chicagóból indul, a híres Burlington acélból készült gerendahídon szeli át a Mississipit, megmássza a Sziklás-hegységet, majd San Franciscóba fut be.

A gyönyörű és informatív kötet elolvasása után őszintén szólva már én sem bánnám, ha olykor be kellene ülnöm egy-egy mozdony vezetőfülkéjébe. A patinás Orient expressz vagy a Tokió és Oszaka között suhanó „puskagolyó vonat” elvezetgetése (bár ehhez már ember sem kell) nem akármilyen élményt jelentene. Már sajnálom, hogy hagytam magam lebeszélni tízévesen…     

A Találmányok könyve jóval több, mint a technika vívmányainak puszta felsorolása. Igen komoly felhívást fogalmaz meg a világ fiataljai számára: engedjenek a kíváncsiságuknak, és ne hagyják, hogy bármi is elvegye a kedvüket a kísérletezéstől. Az indok egyszerű: „rengeteg dolgot feltaláltak már, de legalább ennyi dolgot kéne még feltalálni.” És milyen igaza van!

A londoni Tudományos Múzeum közreműködésével készült könyvben Tim Cooke, aki több mint húsz éve ír gyermekek számára ismeretterjesztő albumokat történelemről és tudományról, mindent bevet, hogy a tévesen unalmasnak, vagy épp megközelíthetetlennek vélt tudományt a fiatalok számára is fontossá tegye. Hiszen a tudomány az élet mindennapi részének egyik jelentős mozgatórugója.

A hat tematikus fejezet a hétköznapi szükségleteinkről szól (Hogyan lesz erőnk? Hogyan utazunk? Hogyan kapcsolódunk egymáshoz? Mitől könnyebb az élet? Mitől leszünk jobban? Mitől leszünk biztonságban?), és összesen 42 olyan találmányt mutat be, amelyek 1450 és 2010 között szinte alapjaiban változtatták meg a világot. A napelemtől kezdve az interneten át a porszívóig ível a kínálat, de a mikroszkópon keresztül még a golyóálló mellény és a DNS-ujjlenyomat is helyet kapott a könyvben, mint az egyik legfontosabb baleset- és bűnmegelőzési találmány. Paul Daviz illusztrációi remekül egészítik ki a mondanivalót: igazi mesevilágba csomagolják a nagyon is valóságos pillanatokat. Az áttekintő Idővonal, Tárgymutató és a Szószedet mellett a Tudj meg többet! fejezetben a szerkesztők további magyar nyelvű olvasnivalót is ajánlanak a témakörökben.

Az általunk korábban már bemutatott, szintén gyermekek számára készült 20 rendkívüli feltaláló című könyv a találmányok mellett az ötletgazda bemutatását tűzte ki célul. Húsz olyan tudós életét ismerhetjük meg belőle, akik nagyon is kilógtak a sorból (megtudhatjuk ki volt az, aki első laboratóriumát a vécében állította fel, és hogy nőként milyen sok előítéletet kell(ett) leküzdeni a férfiak kiváltságának számító tudományok területén – a könyvről olvashat bővebben.)

A Találmányok könyve a hangsúlyt a motivációra helyezi. Olvasmányos stílusban tárja elénk az elmúlt évszázadok legnagyobb technikai vívmányait (Molnár Csaba fordítása, szerkesztő Balla Nóra, műszaki szerkesztő pedig Kecskés Ildikó). Lebontja azokat a falakat, amelyeket korábban a tudomány emelt saját maga köré, és arra bátorít, hogy a fiatalok akár szaktudás nélkül is merjenek kísérletezni. Inspirálódni ugyanis bárhonnan és bármiből lehet. Például a katasztrófák esetére tervezett ún. CRAM (az angol mozaikszó fordítása: összenyomható robotok, ízekre osztható mechanizmusokkal) robotok kapcsán. (Ha arra kíváncsi, hogy melyek azok a találmányok, amelyeket az állatvilágból inspirálódva alkottak meg, akkor ide kattintva ámuldozhat. Itt pedig kifejezetten a hangyák elképesztő világából meríthet bárki ötleteket.)

Az Átadjuk a stafétát című fejezet egy külön bátorítás a fiataloknak, hogy ne féljenek próbálkozni. Amint a könyvben leírt példák is jól mutatják, már az is elég, ha van egy épkézláb ötletük, amelyen „csak el kell gondolkodni”. Ilyen téma lehet többek között a megújuló energiaforrások hasznosítása, a nem környezetszennyező anyagok megtalálása, de gyakran a saját életünkben is akad megreformálnivaló. Mint például Lily Born esetében, aki a Parkinson-kóros, ezért egyre fokozódó kézremegéssel küzdő nagypapájának tervezett egy felboríthatatlan bögrét – nyolcévesen.

A legfontosabb ugyanis, amely üzenetet a könyv meggyőzően képvisel, hogy bárki kifejleszthet egy új találmányt. Bár a tömegkultúrának köszönhetően előszeretettel képzeljük el a feltalálókat kémcsövekkel kísérletező fura figuráknak, valójában ez az imidzs többet árt, mint használ. A sztereotípiák ugyanis nem engedik elhinni (pedig így igaz), hogy a kíváncsiság és az elszántság akár többet is érhet, mint a kor vagy a végzettség.

Az egyiptomi iskolás lány, Azza Abdel Hamid Faiad csak 16 éves volt, amikor rájött, hogyan lehet műanyagból bioüzemanyagot készíteni. Van Phillips pedig csak azután kezdett el tudománnyal foglalkozni, miután 21 éves korában egy balesetben elvesztette a lábát. Ezután a világ egyik legjobb lábprotéziseit kezdte el kifejleszteni – hogy tovább tudjon edzeni. „Valójában nincs olyan, hogy tipikus feltaláló – csak olyan emberek, akik készek a jó ötleteiket megvalósítani”, olvashatjuk a Találmányok könyvében. Ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a próbálkozást nem lehet elég korán elkezdeni.

Hódító Vilmos, Oroszlánszívű Richárd és Kurtaorrú Vilmos – ők voltak a középkor láncruhába bújt szuperhősei. Sarah Devos ismeretterjesztő sorozata az egyiptomiak után most a lovagok világába kalauzol el minket. Végre megtudjuk, hogy miként teltek a népszerű regény- és filmhősök mindennapjai: mennyit nyomott egy páncél, és mit kellett tanulnia annak, aki lovag akart lenni.

Az a természetes törzsfejlődés menete volt az esetemben, hogy miután már nem akartam mozdonyvezető és kukás lenni, csatlakozni szerettem volna Artúr király lovagjaihoz. Ott ülni a kerekasztal mellett, időnként megmarkolni az Excaliburt, és még azt sem bántam volna, ha néha szélmalmok ellen kell harcolnom. Ha akkor elmondja valaki, talán szöget üt a fejembe, hogy egy valamirevaló páncélzat akár negyven kilót is nyomhatott, és miután a lovag mindent magára aggatott, két ember segítsége kellett ahhoz, hogy felüljön a lovára. Arról nem is beszélve, hogy ha a csata hevében lepottyant, akkor Sarah Devos szavai szerint, „olyan védtelen volt, mint a hátára fordított bogár”. (És igen, az is kiderül végre, hogy mit tett a lovag, ha talpig páncélban jött rá a pisilhetnék.)

Az álom és a fantázia ritkán törődik a részletekkel. Ez inkább azoknak az ismeretterjesztő kiadványoknak a dolga, amelyek a kiskamaszok nyelvén, sok humorral és némiképp leegyszerűsítve mesélnek olykor teljes történelmi korszakokról (Wekerle Szabolcs fordítása). Sarah Devos sorozata (Nahát, ezek a…), amely magyarul tavaly indult el az egyiptomiakkal, iskolapéldája annak, hogy miként lehet hemzsegő évszámoktól és nevektől mentesen, mégis érdekfeszítően és lényegre törően mesélni letűnt civilizációkról. Az egyiptomiak kapcsán például megtudhattuk, hogy miért tettek időnként viaszkúpot a fejük búbjára, s azt is, hogy vajon tényleg a férfiak mosták-e a ruhákat az ókorban.

Már ebből is látható, hogy a sorozat darabjai sokkal inkább a korabeli életvitelre koncentrálnak, miközben természetesen érintik a fontosabb történelmi eseményeket is. Az új kötet a lovagok kapcsán a középkorral foglalkozik, és persze hogy szóba kerül a Magna Carta és a százéves háború, de a fő irány mégis az, hogy vajon milyen lehettek egy akkori várúr vagy lovag mindennapjai. Hogyan képzeljük el a híres lovageszmények hétfőit, a romantikus és nagyívű sztorik mögötti unalmas időszakokat.

Például jó tudni, hogy a képzeletünkben oly sok nemes tulajdonsággal felruházott lovagok és várurak túlnyomó többsége nem tudott sem írni, sem olvasni, és azt sem nézték különösebben jó szemmel, ha a várúrné elsajátította ezt a tudományt, mert akkor könnyen a hűbérúr fejére nőhetett. Annak sem örvendtem volna túlságosan, ha valaki elmagyarázza, hogy a lovagoknak ritkán jutott kényelmes ágy és pihepuha párna, legtöbbször a vár lovagtermében tértek nyugovóra szalmazsákokon, és a terem mérete miatt (hiszen ezzel nyűgözték le a látogatókat) rossz időben bizony csonttá lehetett fagyni.

Devos kötete azt is világossá teszi, hogy míg 800 körül bárkiből lehetett lovag, aki egy lóval és karddal rendelkezett, addig alig háromszáz év múlva már mindennél fontosabb volt a pedigré: csak az pályázhatott a címre, akinek már a dédapja is lovag volt.

Azt is megtudjuk, hogy milyen út vezetett a lovagi címhez. A hétéves apródot, aki az istálló kitakarításával és a lovaglás elsajátításával kezdte meg vonatkozó tanulmányait, középkori szokás szerint egy másik várúrhoz (rendszerint családtaghoz) küldték el, vagyis a lehető legtermészetesebb volt a gyerekek csereberélése. A következő lépcsőfok a fegyvernöki pozíció volt, és 21 éves korában már lovaggá is üthették a jelöltet. Már ha volt elég pénze az olykor egész vagyonokat érő felszerelésre…

Sarah Devos állandó kísérői (Dr. Kisagy és a nyuszi) révén kiderül, hogy milyen fegyverekkel folyt a csata, kik dolgoztak a várúrnak, hogyan nézett ki egy tisztességes erődítmény, hogyan készült és mit jelentett a címerpajzs, és egyáltalán hogyan festett a feudális berendezkedés. A gyermeki képzelettel szemben a középkori ember előtt igazából négy út állt. Ha szerencsés helyre született, úr vagy lovag lett belőle, és a harc volt a „munkája”. A kevésbé szerencsésebbek földhöz kötött jobbágyként túrták a földet és korán haltak (45 év volt az átlagéletkor), a kiválasztottak papnak állhattak, később pedig létrejött a kereskedők köztes osztálya. Nem volt tehát túl bonyolult akkoriban a pályaválasztási tanácsadás.

A Nahát ezek a… sorozat nagy erénye, hogy jól válogat a fontos és érdekes információk között, és igen hatékonyan kelti fel az érdeklődést az adott korszak iránt. Így később az olvasó már egészen másként fogadja a bonyolultabb történelemórákat. Heleen Brulot mókás rajzai pedig még azt is bájossá képesek varázsolni, ami cseppet sem volt az, mint például a latrinaszolga munkája. És még a felnőttek számára is tartogat olyan meglepetéseket, amelyekre csak sejtettük a választ, de sosem tudtuk biztosan: miért követik az óramű járását a várbeli csigalépcsők és milyen büntetés járt a pletykálkodásért (ezt elárulom: merítőszék, és nem szívesen próbáltam volna ki.)

A magunk részéről kíváncsian és izgatottan várjuk a sorozat többi részét, hiszen szinte biztos, hogy a rómaiaknak is megvoltak a maguk vicces és mai szemmel különös szokásai.

SARAH DEVOS korábbi műve: Nahát, ezek az egyiptomiak!

Hogyan beszélgessünk egy kisgyerekkel Jézus haláláról és a feltámadásról? Át lehet adni mindezt humorral, ugyanakkor kellő érzékenységgel és tisztelettel? Ennek mestere Lackfi János, aki a nagysikerű Igaz mese a karácsonyról és Igaz mese a Mikulásról című kötet után idén a húsvéti ünnepek jelentéséről beszél a legkisebbeknek.

Gyerekeknek mesélni Jézusról közel sem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Egyrészt egyik kérdés szüli a másikat, így az ünnepeink, például húsvét táján könnyen azok kaphatjuk magunkat, hogy Isten és a felebaráti szeretet mellett a kereszthalálról és a feltámadásról próbálunk gyerekbarát verzióban beszélni. Másrészt egy valamirevaló kíváncsi gyerek nem kíméli a felnőttet, legyen annak akármilyen világnézete: a kérdések csak jönnek és jönnek akkor is, ha az ember hívő és akkor is, ha nem, és akkor is, ha a vallását nem gyakorolja, esetleg nem is keresztény.

Márpedig nem könnyű egy láthatatlan, ám mégis mindenhol jelen lévő Istenről, vagy az oly sokszor hangoztatott, de a hétköznapokban valahogy mégis egyre ritkábban megtapasztalt felebaráti szeretetről mesélni úgy, hogy közben az a bizonyos csillogás ne halványuljon el a szemükben.

Egy jó hangulatú beszélgetés villámgyorsan nyithat meg új kapukat, vagy épp ellenkezőleg: zárhat be világokat az érzékeny lelkek előtt.

Lackfi János tavaly indított Igaz mese című sorozatának legújabb kötete méltó folytatása a korábbi könyveknek (Igaz mese a karácsonyról; Igaz mese a Mikulásról), amelyekben a Télapóvá vált Szent Miklósról, illetve Jézus születésének miértjéről és mikéntjéről mesélt (itt a szerzővel olvashat interjút, amelyben többek között gyereknevelésről és az isteni szeretetről beszélgettünk). Most a húsvét kapcsán Jézus életének eseményeit, halálát és Isten örök üzenetét adja tovább gyereknyelven.

Mindkét elbeszélésnek van egy hamisítatlan lackfis könnyedsége, és itt az egyszerűség legnemesebb formájára kell gondolni. Arra a fajta lényeglátásra, amely hidat ver az esszenciális üzenetek között, hogy az igazán fontos láthatóvá váljék – a legkisebbek számára (is). „Na, fiam, keress meg minél több embert, meséld el nekik, hogy nagyon szeretem őket. Mondd el nekik, hogy nem haragszom rájuk semmi rosszért, amit eddig tettek. De most már abbahagyhatják, és csináljanak inkább jót.”

Nem kerül ki egyetlen érzékeny pontot sem, legyen szó akár arról, hogy vajon a nagy és hatalmas Isten Fia miért éppen egyszerű ács lett, vagy hogy miképp lehet elképzelni azt a bizonyos feltámadást. (Mindkét kötetet Horváth Ildi letisztult és érzékeny illusztrációi teszik még varászlatosabbá). A befogadást segítő humor pedig most sem hiányozhat: „Jézus elindult. Keresett tizenkét jó barátot. Könnyebb úgy beszélgetni Istenről, ha vannak barátaid. Elnevezte őket apostoloknak. De nem azért, mert lapos toll volt a zsebükben. Hanem mert az azt jelenti: »küldött«.”

Milyen jó, hogy van nekünk egy Lackfink. Nem végzi el helyettünk a „munkát”: a mi viselkedésünk és gondolkodásunk felelősségét nem könnyíti meg. A hétköznapok tárva nyitva állnak előttünk, hogy valami olyasmit mutassunk, amiért érdemes felnőni. Ilyenkor, ünnepnapokon azonban jöhetnek (jöjjenek!) a kényesebb témák. Függetlenül attól, hogy mi magunk miben hiszünk. Hiszen a családi szokások elmagyarázása és átélése mellett valami sokkal többet is átadhatunk akár vallási okokból, akár az egyetemes kultúra részeként. Amikor Jézusról mesélünk, az emberiség több ezer éves hagyományaiba avatjuk be a kis hallgatót. Ha pedig a kíváncsiságot sikerül elültetnünk benne, akkor már egy jóval nagyobb ívű, élethosszig tartó utazáson indítottuk el.

LACKFI JÁNOS legutóbbi művei: Jóéjtpuszi 2; Jóéjtpuszi; Igaz mese a karácsonyról.

Egy elsős kislány és a felnőttség küszöbéhez érkezett kamaszlány beszél hozzánk Krusovszky Dénes és Takács Zsuzsa verseiből. A mi szavainkkal, de mindig a saját nyelvükön. És ahogy az ő sziporkázó világukban megmerítik a miénket, van időnk eltöprengeni a répaevés fontosságán, vagy hogy mi lesz velünk, ha egyszer végleg levesszük a maszkot.

A költő velünk együtt születik. Azt mindenki tanúsíthatja, aki már látott gyereket felnőni, hogy a beszéd elsajátításával, a szavak birtokba vételével kezd el fejlődni a gyerekben a költő, ahogy látszólag a mi szavainkat használja, de a saját nyelvén beszél. Amit lát, amit érez, amit tapasztal. Ezt a mindig okosabb környezet, majd az ennél is okosabb iskola szép lassan legyalulja, formába vagdossa, hogy sokakban egy életre elhallgasson, és többé már füle se legyen hozzá. A felnőttként is költőnek maradó költők viszont tévedhetetlenül kihallják a gyerekek beszédéből azt, ami őket is élteti, sőt nem pusztán kihallják, de rögzíteni is képesek.

A legtermészetesebben hangzó gyerekversekben a legbonyolultabb dolgok is egyszerűnek tűnnek, miközben megőrzik drámaiságukat, sokszínűségüket. Jó példa erre Haász János szinte prózai verseskötete, amelyben egy kisiskolás kisfiú mesél arról, hogy az édesanyja súlyos betegséggel kórházba került, és család egyedül boldogul otthon a kissé kétbalkezes apukával. (A Mire felnövünk című könyvről itt olvashat bővebben; itt pedig interjút a szerzővel.)

A sokműfajú Krusovszky Dénes verseskötetében az iskolát épp elkezdő kislány mesél a mindennapjairól. Olyan dolgokról, amelyek a gyereklét elengedhetetlen részei: „Ha ideadja, / nem kell/, ha nem adja, / elveszem” (Játék). Vagy a szétszórt játékok elpakolásának nyűgéről, vagy arról a már tényleg filozófiai mélységű kérdésről, hogy ha betartjuk a felnőttek intelmét, miszerint ne álljunk szóba idegenekkel, akkor hogyan találunk új barátokat. És ami még fájóbb: ki fog majd szóba állni velem, hiszen én is idegen vagyok másoknak.

Arról nem is beszélve, hogy fütyülés nélkül simán lehet élni, hiszen a kutyát elég a nevén szólítani, az ismerős dallamot pedig odabent dúdolgatni, vagyis nyugodtan vissza lehet utasítani a folyton ránk tukmált répát. A gyermeki éleslátás mellett a humor az Azóta őzike darabjainak felhajtóereje, amely csakhamar felfedezi és szóvá is teszi a felnőtt világ ellentmondásait. Beszél az évnyitóról, az iskolai maszkviselésről, a bezártságról, meg arról, hogy olykor még „unatkozni is nagyon unalmas”.

Krusovszky kötetének nagy érdeme a gyermeki apróságok (illetve számukra igencsak kardinális kérdések) és gondolkodás érzékeny megragadása, vagyis olyan magától értetődően tolmácsol, hogy még a répás felnőttekből is képes kicsalogatni az egykori gyermeket. Akinek amúgy mindig igaza van, hiába tombol a család, sír a nővére, ordít az öccse: „pedig nekem van igazam, / nekem van igazam, / csak nem akar eszembe jutni, hogy miben”.

Takács Zsuzsa Spirálfüzete már a kamaszlányok világát villantja fel, és bizony ez sem kevésbé színes, mint az elsősöké, hiszen elég egy nagyítót betenni az állatkert játékvadjai közé, hogy „lábdobogás és hangzavar, / madárszó” verje fel a fiókot, és senki más ne merje azt kihúzni. Talán annyi a különbség, hogy a répa és az idegenek problémáját az atomháború, valamint a versírás és az élesebb veszekedések váltják fel. Bár a nagyon személyes versekből, történetforgácsokból itt sem hiányzik a mindent kissé más megvilágításba helyező fanyar humor.

Az Atommesében például nagyon hamar szűk lesz a menedékként szolgáló „föld alatti birodalom”, hiszen atomháború esetén egész biztos, hogy mindenki hozná a barátját, de ők meg hoznák a szüleiket, a szülők pedig az övékét: „Szerintem végül az költözne hozzánk, / aki nem szeret mást, csak önmagát. / Szerintem végül / mindnyájan fönt maradnánk.”

A korábban írt versekhez (1987 és 2021 közti darabok gyűjteménye a kötet) itt is csatlakoznak a világjárványt feldolgozó új költemények. És ahogy Krusovszky esetében, itt is a középső gyermek, a már felnőttség küszöbéhez érkező kamaszlány beszél hozzánk, az ő monológjaiban tükröződik a mi gubancos világunk. És persze, hogy itt is eljutunk a könnyednek tetsző kérdésfelvetéstől az emberi lét megkerülhetetlen problémáihoz. Mert tényleg, milyen lesz, ha egy nap majd levesszük a maszkot? „Meztelen arccal” tetszeni fog a kék szemű fiú, akivel jókat beszélgetett a négyes-hatoson? Vagy ami még fontosabb: „Kést rántunk / vagy egymás nyakába borulunk” az önleleplezés pillanatában?

A Spirálfüzet játékossága lefegyverző. Az egyik oldalon még azt olvassuk, hogy főszereplőnk a fürdőszobapolcon hagyta a magyartanárának írt versét (Random találkozás a váci szabadstrandon), a másikon pedig már ott is a költemény – és ez annyira komoly, hogy nem is álljuk meg mosolygás nélkül. A kulcs itt is a nyelvezet: őszinte, nem megjátszós, letisztult, már-már dísztelen. Viszont mégis játékba hoz mindent, ami fontos a lírában: megidéz klasszikusokat, felszabadultan használja a szlenget, rímeket, formát és leleményes trükköket (például akrasztichont) villant fel.

Képes elérni az élő beszédre jellemző közvetlenséget, hiszen be akarja húzni a kamaszokat és nem elriasztani, s mindezt annyi költészettel futtatja be, ami épp elég lehet egy életre szóló barátsághoz. Azt is mondhatnám: úgy tanít, hogy közben nem vesződik az oktatás iskolás korlátaival.

A versek hangulatát Baranyai (b) András és Turi Lilla rajzai teszi még színesebbé és átélhetőbbé.

Harmincnál is több állat mesél arról ebben a színes és érdekfeszítő könyvben, hogy a képességeikkel miként járultak hozzá az ember kényelmesebb és biztonságosabb életéhez. A bukósisaktól a lefagyott úton is tapadó autógumin át a legújabb típusú ragasztókig – ezekben mind-mind a természet leleményessége köszön vissza. Többek között ezért is megérdemlik az állatok, hogy vigyázzunk rájuk.

Már a nyelvünk is igen ellentmondásosan viszonyul hozzájuk. Állati – kiáltunk fel elragadtatottan, amikor valami nagyon megtetszik nekünk, de szóhoz se jutunk a döbbenettől, ha megtudjuk, hogy valakit állati sorban tartanak, vagy épp finnyásan beszélünk arról, ha a szomszédunk állat módjára viselkedett a lakógyűlésen. Majd miközben felvesszük a tépőzáras nagykabátunkat, felülünk a szupergyors vonatra, hogy áthajtsunk vele a Csatorna-alagúton, eszünkbe se jut, hogy mindezek sosem jöttek volna létre az állatok és a természet segítsége nélkül.

Hiába fejlesztették ki az első szupergyors vonatokat, két problémával még mindig szembe kellett nézni. Egyrészt amilyen szélsebesen száguldottak, olyan nagy zajjal is jártak. Amikor egy ilyen szerelvény kirobogott egy-egy alagútból, a hangrobbanást több kilométer távolságra is hallani lehetett. A vonat orra előtt ugyanis egy légpárna torlódott fel, azt tolta az alagút végéig, ahol a szabadba érve így terjedt szét. Mondani sem kell, hogy ezért sem az utasok, sem a környéken lévők nem rajongtak. De nem csak ez volt hangos: a szerelvény tetején lévő áramszedő szintén éktelenül fütyülő hangot adott ki, amint a vonat felgyorsult.

Két állat, a jégmadár és a bagoly sietett az ember segítségére. Előbbi arról híres, hogy őrületes gyorsasággal, viszont csobbanásmentesen csapódik a vízbe, mert így nem ijeszti el a halakat.

Ez a hosszú és áramvonalas csőr köszön vissza a mai szupergyors vonatok orrában. A bagoly fűrészfogas szárnya pedig úgy töri meg a levegőt, hogy néma csendben képes levadászni a zsákmányát. Az új áramszedő pont ezt a formát utánozza. Így menekült meg a világ legmodernebb vonata attól, hogy mindörökre a tervezők kudarca maradjon egy garázsban porosodva.

Christiane Dorion gyönyörűen megrajzolt könyve (Gosia Herba illusztrációi, Nyuli Kinga fordítása) nem csupán a már lekoppintott találmányokat mutatja be, hanem olyan állatokat is felsorol, amelyektől még igencsak lenne mit tanulni. Az utánzópoliptól például egyfajta láthatatlanná tévő köpeny receptjét lehetne ellesni, hiszen csodálatos képessége miatt a homokos aljzatú sekély vízben is képes elrejtőzni a cápák és barrakudák elől. A sok millió társával rajban repkedő vándorsáskától pedig azt a figyelmeztető rendszert lenne érdemes lemásolni, amely megakadályozza, hogy teljes erővel egymásnak ütközzenek. Ennek segítségével a jövő önvezető járművei minden akadályt kikerülhetnének.

A jegesmedvéktől a Nap melegét megtartó bunda receptjét eltanulva olyan házakat vagy ruhákat tervezhetnénk, amelyek jobban gazdálkodnak a napenergiával.

Az állati (és növényi) alkalmazkodóképesség példái a leghétköznapibb tárgyainkban is visszaköszönnek. A harkálynak köszönhetjük a bukósisakot, a fából készült hajók rémének, a hajóféregnek pedig a biztonságos alagútépítés módszerét. Ha George de Mestral és kutyája nem indulnak el sétálni 1948-ban, minek során az eb bundájába beakadtak a bojtorján bogáncsai, akkor ma nincs tépőzárunk. A denevéreknek lehetünk hálásak a szonárért, vagyis a repülőgépek és a hajók radarjaiért. És vélhetően ő fog segíteni abban is, hogy a robotok képesek legyenek tájékozódni füstben, sötétben vagy épp rossz időjárási viszonyok között.

Ha úgy látnánk, mint a sas, akkor egy tízemeletes ház tetejéről tisztán láthatnánk a földön rohangáló hangyákat – sebaj, a miniatűr fényképezőgép tollhegy nagyságú lencséjében visszaköszön ez a tudás. S miközben nem győzünk csodálkozni a tökéletesre csiszolt képességeken, megértjük, hogy elemi érdekünk vigyázni bolygónk társlakóira. Ha takarékoskodunk az energiával és újrahasznosítjuk azt, amit kidobnánk, megállíthatjuk az élőhelyünk felmelegedését és a jégtakarók eltűnését. Annyi mindent köszönhetünk az állatoknak, hogy ez az odafigyelés minimum kijár nekik. Arról már nem is szólva, hogy az újrahasznosításban is remek tippeket adhatnak nekünk. Ha másként nem, akkor a mentalitásban: egy állat ugyanis csak azt veszi el a természettől, amire tényleg szüksége van.

Ajánljuk ezt a könyvet nagyoknak és kicsiknek egyaránt. Főként az utóbbiaknak, hiszen végső soron nekik kell majd megküzdeniük a most körvonalazódó nehézségekkel. Segíthetjük őket azzal, hogy megmutatjuk nekik, mely állatoktól tanulhatnak még. Szükségük lesz erre a tudásra.

A kedves olvasó vajon hogyan reagálna, ha a Margit hídon összefutna egy csinos kis kobrával? Nyilván diszkréten sikoltozna. Ne tegye. Ugyanis könnyen lehet, hogy csak egy elűzött, árva tetoválásról van szó, amely barátokat keres. Ahogy Kornél is teszi Gáti István szellemes rímekkel megszórt, fordulatos meséjében.

Be kell vallanom mindjárt az elején, hogy súlyos előítéleteim vannak a kígyókkal szemben. Nem szeretném a házamba fogadni őket, de azt sem, ha a szomszédba költöznének. Világéletemben féltem tőlük, és még egy szimpla siklóval is ki tudnának kergetni a világból. Hiába tudom, hogy a villás nyelvét azért nyújtogatja, mert azzal érzékeli a szagokat, és az átható, szúrós tekintete is pusztán annak köszönhető, hogy nincs szemhéja, engem ez nem győz meg a szépségükről. Látható hát, hogy súlyos rasszizmusban szenvedek pikkelyes társainkkal szemben.

Így aztán megérthetik, ha nem nagyon akaródzott belekezdenem Kornél kalandjaiba, pedig a gyerekem már nyaggatott: tegyünk egy próbát vele. Nem akartam belemenni abba, hogy a kobra kábé még a tekintetével is öl, és ha csak egy pillanatig is elképzelem az ágyam alatt, máris ordítani tudnék. De, apa, ő csak egy tetoválás, nézett rám nevetve a kisfiam. Nem bánt senkit, tette hozzá. Ennyit még ő is ki tudott „olvasni” Klement Csaba rajzai alapján.

Így kezdtünk bele ebbe a verses, „karcsú regénybe”, amely jó pár kalandot mesél el, és nem is fejezetei, inkább szisszenetei vannak. Kornél pedig… Nos, ő tényleg egészen más tészta: „Mesénk hőse lábatlan, / talpraesett mégis lehet: / örömben és bánatban / mindjárt megismered”, ígéri Gáti István az Előszóban, és jó szerzőként be is tartja az ígéretét.

Történik, hogy „Kígyó utca ötven alatt / élt egy széles vállú alak”, aki tele volt tetoválással, szám szerint negyvenkilenccel, de a jobb karján még üresen tátongott a bőr. Ide valami különlegeset szánt, hiszen az ötvenedikkel nem lenne szabad melléfogni, így került ide a teljesen élethű kobra. Tetkós Roland ekként kiáltott fel a munka végeztével: „Varázslat volt a tűben / Ez lett a legjobb művem!”

Csakhogy a többi tetoválás enyhén szólva féltékenyen fogadja az új jövevényt. Sem az öreg kalóznak, sem a tarantulának, de még a koponyának, a kardnak és a szellemnek se volt egy jó szava se hozzá, inkább tele voltak méltatlankodással, hogy ők vajon miért nem lettek egy kicsivel szebbek. A lázadás eljut Maximhoz is, a háromfejű sárkányhoz, az összes tetoválás közül a legtekintélyesebbhez, aki elüldözi szegény Kornélt. Másnap reggel Janó üres karral ébred, és már szaladt is reklamálni, hogy tán rossz volt a festék, hanyag a művész, hiszen lám, a mesterműnek hűlt helye. És amíg Janót egy sokkal rosszabb verzióval kárpótolják, Kornél útnak ered a városban.

A kedvenc sorom is ehhez kapcsolódik: „Leírni is alig bírom / hogy ment át a Margit hídon”. Mert bizony szegény Kornélnak meg kell tapasztalnia, amit fent én magam is írtam, hogy egy kígyóért nem nagyon rajonganak. A kutya és macska elszaladt, a veréb felröppent ijedtében, de még a szerelmespárral is megjárta: miközben a lány sikít, a fiú – talán a félelmét palástolva – gyorsan felvette a telefonjával. Az árván, barát nélkül kóborló kígyó bekerül az esti hírekbe (Kobralázban Magyarország!), de még az Országházban is róla tárgyalnak: „Készen állt az állam terve / bezárni az Állatkertbe!”, végül pedig milliós jutalmat ígérnek annak, aki megtalálja és elfogja.

Kornél hajmeresztő kalandjai ekkor vesznek még csak igazán észvesztő fordulatot, miközben egy bankrabló banda karjaiba siklik ártatlanul. Innen már nem mesélem tovább, talán már ebből is látszik, hogy Gáti István remek fantáziával terelgeti kobránkat Budapest utcáin, és lapról lapra hozza közelebb hozzánk. (Arról azért gyorsan meggyőztem a gyereket, hogy sem tetoválást, sem élő kobrát nem kérhet a születésnapjára.) A rímek pompásak, a ritmus sodró, és minden sort lefegyverző humor itat át, a karcsú regény pedig remekül beszél arról, hogy időnként mindenkinek meg kell adni az esélyt, mert könnyen kiderülhet, hogy a hideg bőr alatt is forró szív dobog.

GÁTI ISTVÁN korábbi műve: Tök Magda kalandjai

A svéd származású, ám Norvégiában élő szerző, Anna Fiske több mint húsz éve jelentet meg képregényszerű albumokat. Mostani könyvében kényes témáról, az emberi testről beszél igencsak tabumentesen, ráadásul gyerekeknek. Az Ilyenek vagyunk hátulról arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen sokféleképpen vagyunk egyformák.

Az alcím (Könyv a testről) is jelzi, hogy itt bizony csak látszólag egyszerű témának nézünk elébe. Mondhatnánk akár provokatívnak is, főleg akkor, ha nem egy híresen toleráns és szolidáris észak-európai ország lakói forgatják (mint ahol eredetileg megjelent), hanem ott kezdik olvasni, ahol még a nemiség kérdése is nonszensz módon átpolitizálódott. Mint például nálunk. De hogy ne áruljunk zsákbamacskát: nincs benne szó sem szexualitásról, sem a nemi identitásról. Ellenben beszél magas és vékony, sovány, alacsony és duci, vagy épp tömzsi alkatokról, és persze vannak itt mindenféle mellek is: kicsi, nagy, hosszú, rövid, széles, vékony. Sőt a szerző saját maga rajzol is mindegyikből többfélét, azzal a végtelenül egyszerű szöveggel, hogy: „Mindenkinek van teste. Minden test másmilyen.”

A fiatalok nagyrészénél jelentkező testképzavarról ma már nagyon is tudható, hogy valós és komoly mentális probléma, vagy azzá válhat. A társadalmi és kulturális – jellemzően a karcsúságideálra vonatkozó – nyomást nagyon nehéz kivédeni, ráadásul ott van még a levetkőzhetetlen biológiai adottság ténye is. Azt, aki nem illik az ideális képbe, könnyen csúfolni kezdik a közösségben, esetleg a családban használnak rá szándékosan, vagy a következmények felmérése nélkül szégyenérzetet kiváltó jelzőt. Nagyjából kideríthetetlen, hogy mikor és hogyan kezdődik el az a folyamat, amelyben nem szeretjük a testünket. Mindenesetre nem lehet elbagatellizálni azt, hogy szülőként mennyire fontos elébe menni a probléma kialakulásának.

Fiske könyve (Patat Bence fordítása) remek választás lehet, ha el akarunk kezdeni beszélgetni a gyerekünkkel a testünk mindenféle, az életkor előrehaladásával járó változásairól. Főként, ha ezt nem az ismerőseinkkel példálózva, vagy az utcán mutogatva szeretnénk megtenni, még kevésbé a gyerek fantáziájára bízva. Nagy érdeme, hogy úgy formálja a szemléletet, hogy közben nem esik szó benne érzelmekről. Szövegei empatikusak és toleránsak, ugyanakkor a szentenciaszerű gondolatok egy pillanatig sem válnak demagóggá vagy vulgárissá. A mosolygós alakokkal (nézzenek ki bárhogy) könnyű azonosulni, mert láthatóan egyik sem esik kétségbe a saját testalkata miatt.

Az öltözködés és a higiénia mellett természetesen szóba kerülnek kínos vagy tabutémák is: ír a szőrösödésről és a menstruációról, akárcsak a szellentésről. Sok nagy és találó grafika, valamint tőmondatokban megfogalmazott, elgondolkodtató kijelentések és kérdések jellemzik a könyvet.

Nagyra értékeljük azt a nézőpontot, amely annak kapcsán, hogy mennyi klassz dolgot lehet művelni a lábunkkal és a karunkkal, azt említi meg elsőként, hogy kerekesszéket hajtani.

A sor végén pedig a nem kevésbé fontos „megölelni valakit” áll. Hát nincs igaza? Mint ahogy azt a kérdésfelvetést is kiemelten fontosnak tartjuk, miszerint „mások testének mely részét érinthetjük meg kérdezés nélkül? Mihez nem nyúlhatunk?” Ez is egy olyan téma, amelyet újra és újra szükséges lehet átbeszélni egy kisgyerekkel.

És hogy hány éves kortól ajánljuk? Nem lehet elég korán elkezdeni önmagunk elfogadását, mint ahogy sosem késő belevágni. Ez az egyértelműen gyerekeknek szóló könyv igazából nehezen besorolható korosztályt szólít meg. Alapvetően óvodásoknak és kisiskolásoknak szánták, de ebben a korosztályban azért még látványosan eltérő az értelmi befogadóképesség. Ám nem véletlen, hogy Anna Fiske többszörösen díjnyertes szerző: négy- és nyolcéves kislányon és kisfiún, külön-külön is tesztelve teljes mértékig bejött a könyv. Amellett, hogy lekötötte a figyelmüket, további kérdéseket is feltettek.

Napjainkban, amikor a bőrszín vagy a nemi identitás kérdése gyorsan elmérgesedő politikai vitákat szül és megosztja a társadalmat, felüdülés lapozgatni egy olyan gyerekkönyvet, amely a kényes kérdéseket diplomatikusan megkerülve képes egyszerűen csak bemutatni testünk jellemzőit, és közben arra bátorít, hogy mindenki fogadja el magát olyannak, amilyen. Ha ez megvan, talán már sokkal könnyebb a másikat is elfogadni úgy, ahogy van.