Gabriella Santini: 20 rendkívüli feltaláló | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Húsz feltaláló, húsz történet, húsz korszakalkotó ötlet. A könyvnyomtatástól a környezetvédelem fontosságáig, a mozi ősatyjaitól a Facebook megalkotójáig vonulnak fel előttünk a nem mindennapi koponyák. A nagyobb gyerekek pedig ebből talán megérthetik, hogy nem baj, ha a hírnév mögött néha teljesítmény is áll. A kötet méltó párja a tavaly megjelent albumnak, amely húsz rendkívüli elmét mutatott be hasonlóképpen.
Antonio Meucciig álltam a sarat. Ott egy kicsi ööözve, már meg kellett néznem, hogy ugyan mit is talált fel. Telefonügyileg ugyanis nekem Alexander Graham Bell volt bekódolva, mármint, hogy az ő nevéhez fűződik az első akusztikus távbeszélő készülék. Nos, nem egészen. A színes és gyönyörűen rajzolt albumból (öt illusztrátor is dolgozott rajta) ugyanis kiderül, hogy a firenzei születésű Meucci tekinthető a telefon atyjának, és csak azért nem ő szabadalmaztatta a találmányt, mert 1874-ben senki nem akadt, aki kölcsön tudott volna adni neki tíz dollárt, hogy kifizesse a bejegyzés éves díját.
Pedig ő addigra már harminc prototípust is elkészített a telektrofónból – ő így hívta a készüléket –, viszont két évre rá Bell (aki sosem látta ezeket) sikeresen levédte az ötletet. Ezért is tanultuk sokan és sokáig úgy, hogy nem az olasz feltalálóé az érdem, ám 2002-ben az Egyesült Államok képviselőháza nyilatkozatban ismerte el Menucci elsőbbségét. (Ezt persze utólag már mind magyarázhattam a gyereknek, neki úgy maradt meg a történet, hogy apa még azt sem tudja, ki fedezte fel a telefont.)
Gabriella Santini könyvéből (20 rendkívüli feltaláló, aki megváltoztatta a világot) viszont azt is megtudhatjuk, hogy a heves természetű feltalálónak meggyűlt a baja a törvénnyel, az első laboratóriumát a vécében állította fel, és színpadmesterként alkotta meg az első csőtelefont, mert valahogy kapcsolatba kellett lépnie a színpadon lévőkkel. Az áttörést az jelentette, hogy az elektromosság területén kutakodva rájött, hogy az képes közvetíteni az emberi hangot.
Gutenberg, Watt, Marconi vagy a Wright fivérek nem okoztak gondot, még ki is tudtam egészíteni a könyvben olvasottakat egy-két érdekes adalékkal. (A Lumiére fivérekkel nem volt nehéz, hiszen volt szerencsénk egy hónapot a tengerparti La Ciotat-ban eltölteni, ahol az ottani villájukban szintén tartottak vetítést a kinematográffal. Sőt: a városka állomásán vették fel a nagy sikert és nagy ijedelmet kiváltó A vonat érkezése című félperces filmecskéjüket.) Szégyenszemre az első magyar szereplőnél, Telkes Máriánál szintén becsődölt a tudományom. Pedig ő ismerte fele elsőként a napenergia jelentőségét.
Massachussetsben 1948-ban Telkes és két munkatársa (szintén nők) hozták tető alá az első olyan házat a világon, amit napenergia fűtött.
Bár a beköltöző lakóknak három év után el kellett hagyniuk az épületet, mert túl hideg és nyirkos volt, de a megújuló energiaforrás azóta is a mai világ kulcsfogalmának számítanak. És még fontosabb lesz, ha túl akarjuk élni a fenyegető klímakatasztrófát. Annak viszont kimondottan örültem, hogy Rachel L. Carson is bekerült a könyvbe, aki ugyan nem nevezhető szigorúan véve feltalálónak, ám mégis megváltoztatta a világot.
Ő „csupán” arra jött rá, hogy a rovarirtásra használt DDT sok állatra és az emberre is veszélyes (a legtávolabbi óceáni szigetek madarainak és halainak májában is megtalálták), illetve, hogy a növényvédők túlzott használata miatt elcsendesült a tavaszi mező: eltűntek a bogarak és a madarak. Egy szó mint száz: a környezetvédelem fontosságára hívta fel a figyelmet az egyre nagyobb tekintély élvező vegyszerekkel – és nagyvállalatokkal – szemben.
És akkor itt van Tu Ju-Ju, aki a malária elleni gyógyszert fedezte fel egyesítve az ősi kínai gyógymódokat a nyugati orvoslással, Karen Spärck Jones, akinek a számítógépes keresőmotorok alapelvét köszönhetjük, vagy Grace Murray Hopper, aki a „szoftverek first ladyje”. Tőle tudhatjuk meg, hogy a bugnak hívott számítógépes hibákat nem véletlenül nevezték el a bogarakról. Az első böhöm nagy számítógépekbe ugyanis valóban bemásztak a bogarak és meghibásodásokat okoztak. Az első elektromechanikus számítógép, a Mark I. azért adta be az unalmast, mert egy hatalmas molylepke repült bele.
Ő maga szedte ki egy csipesszel minden bugok ősét, amelyet azóta a washingtoni Amerikai Történelmi Múzeumban őriznek.
A könyv a húsz feltalálót húsz történetbe ágyazza bele, és úgy meséli el az életét (néha nem könnyű, mert egy halom infót kell belezsúfolni két oldalba). Telkes épp sajtótájékoztatót készül adni, az internet feltalálójának sztoriját egy ügyetlenkedő vörös hajú lány kapcsán ismerjük meg, Sparck Jones-hoz egy tapintatlan (férfi) újságíró érkezik.
A történetek megkönnyítik a befogadást, egyszerre beszélnek a találmányról és az emberről, és arról is, hogy nőként milyen sok előítéletet kellett leküzdeni a férfiak kiváltságának számító tudományok területén.
Talán csak Nakamura Maszaja miatt tiltakozott a szigorú szülő bennem. A japán üzletember nem talált fel semmit, viszont az általa alapított cég terjesztette el a világon a videójátékokat, a mindannyiunk által ismert Pac-Mannel kezdve. A pöttyöket zabáló sárga lényt egyébként Iwatani Toru alkotta meg, és az ötletet egy pizzáról mintázta, amelyből valaki már elvett egy szeletet. De őszintén: melyik gyerek ne hurrogna le, ha azt mondanám, hogy neki nincs helye a világunkat megváltoztató elmék között?
