Christiane Dorion: Állati találmányok | Ács Ferenc ajánlója
Harmincnál is több állat mesél arról ebben a színes és érdekfeszítő könyvben, hogy a képességeikkel miként járultak hozzá az ember kényelmesebb és biztonságosabb életéhez. A bukósisaktól a lefagyott úton is tapadó autógumin át a legújabb típusú ragasztókig – ezekben mind-mind a természet leleményessége köszön vissza. Többek között ezért is megérdemlik az állatok, hogy vigyázzunk rájuk.
Már a nyelvünk is igen ellentmondásosan viszonyul hozzájuk. Állati – kiáltunk fel elragadtatottan, amikor valami nagyon megtetszik nekünk, de szóhoz se jutunk a döbbenettől, ha megtudjuk, hogy valakit állati sorban tartanak, vagy épp finnyásan beszélünk arról, ha a szomszédunk állat módjára viselkedett a lakógyűlésen. Majd miközben felvesszük a tépőzáras nagykabátunkat, felülünk a szupergyors vonatra, hogy áthajtsunk vele a Csatorna-alagúton, eszünkbe se jut, hogy mindezek sosem jöttek volna létre az állatok és a természet segítsége nélkül.
Hiába fejlesztették ki az első szupergyors vonatokat, két problémával még mindig szembe kellett nézni. Egyrészt amilyen szélsebesen száguldottak, olyan nagy zajjal is jártak. Amikor egy ilyen szerelvény kirobogott egy-egy alagútból, a hangrobbanást több kilométer távolságra is hallani lehetett. A vonat orra előtt ugyanis egy légpárna torlódott fel, azt tolta az alagút végéig, ahol a szabadba érve így terjedt szét. Mondani sem kell, hogy ezért sem az utasok, sem a környéken lévők nem rajongtak. De nem csak ez volt hangos: a szerelvény tetején lévő áramszedő szintén éktelenül fütyülő hangot adott ki, amint a vonat felgyorsult.
Két állat, a jégmadár és a bagoly sietett az ember segítségére. Előbbi arról híres, hogy őrületes gyorsasággal, viszont csobbanásmentesen csapódik a vízbe, mert így nem ijeszti el a halakat.
Ez a hosszú és áramvonalas csőr köszön vissza a mai szupergyors vonatok orrában. A bagoly fűrészfogas szárnya pedig úgy töri meg a levegőt, hogy néma csendben képes levadászni a zsákmányát. Az új áramszedő pont ezt a formát utánozza. Így menekült meg a világ legmodernebb vonata attól, hogy mindörökre a tervezők kudarca maradjon egy garázsban porosodva.
Christiane Dorion gyönyörűen megrajzolt könyve (Gosia Herba illusztrációi, Nyuli Kinga fordítása) nem csupán a már lekoppintott találmányokat mutatja be, hanem olyan állatokat is felsorol, amelyektől még igencsak lenne mit tanulni. Az utánzópoliptól például egyfajta láthatatlanná tévő köpeny receptjét lehetne ellesni, hiszen csodálatos képessége miatt a homokos aljzatú sekély vízben is képes elrejtőzni a cápák és barrakudák elől. A sok millió társával rajban repkedő vándorsáskától pedig azt a figyelmeztető rendszert lenne érdemes lemásolni, amely megakadályozza, hogy teljes erővel egymásnak ütközzenek. Ennek segítségével a jövő önvezető járművei minden akadályt kikerülhetnének.
A jegesmedvéktől a Nap melegét megtartó bunda receptjét eltanulva olyan házakat vagy ruhákat tervezhetnénk, amelyek jobban gazdálkodnak a napenergiával.
Az állati (és növényi) alkalmazkodóképesség példái a leghétköznapibb tárgyainkban is visszaköszönnek. A harkálynak köszönhetjük a bukósisakot, a fából készült hajók rémének, a hajóféregnek pedig a biztonságos alagútépítés módszerét. Ha George de Mestral és kutyája nem indulnak el sétálni 1948-ban, minek során az eb bundájába beakadtak a bojtorján bogáncsai, akkor ma nincs tépőzárunk. A denevéreknek lehetünk hálásak a szonárért, vagyis a repülőgépek és a hajók radarjaiért. És vélhetően ő fog segíteni abban is, hogy a robotok képesek legyenek tájékozódni füstben, sötétben vagy épp rossz időjárási viszonyok között.
Ha úgy látnánk, mint a sas, akkor egy tízemeletes ház tetejéről tisztán láthatnánk a földön rohangáló hangyákat – sebaj, a miniatűr fényképezőgép tollhegy nagyságú lencséjében visszaköszön ez a tudás. S miközben nem győzünk csodálkozni a tökéletesre csiszolt képességeken, megértjük, hogy elemi érdekünk vigyázni bolygónk társlakóira. Ha takarékoskodunk az energiával és újrahasznosítjuk azt, amit kidobnánk, megállíthatjuk az élőhelyünk felmelegedését és a jégtakarók eltűnését. Annyi mindent köszönhetünk az állatoknak, hogy ez az odafigyelés minimum kijár nekik. Arról már nem is szólva, hogy az újrahasznosításban is remek tippeket adhatnak nekünk. Ha másként nem, akkor a mentalitásban: egy állat ugyanis csak azt veszi el a természettől, amire tényleg szüksége van.
Ajánljuk ezt a könyvet nagyoknak és kicsiknek egyaránt. Főként az utóbbiaknak, hiszen végső soron nekik kell majd megküzdeniük a most körvonalazódó nehézségekkel. Segíthetjük őket azzal, hogy megmutatjuk nekik, mely állatoktól tanulhatnak még. Szükségük lesz erre a tudásra.
