A kínos dolgokról hallgatunk – Beszélgetés Haász Jánossal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Kisiskolás szerelemről, a felnőtt világ érthetetlenségéről már sokan írtak gyerekkönyvet, ám arról már jóval kevesebben, amikor az apának kell átvennie a családi feladatokat, mert anya megbetegszik. Erről az érzékeny témáról mesél tréfásan, könnyedén és megértően Haász János újabb kötete (itt írtunk róla bővebben). Mi meg arról beszélgettünk, hogy mitől rossz egy gyerekkönyv, és hogyan válaszoljunk a gyerekek kínos és egyenes kérdéseire.

– Szikár, könnyen megjegyezhető verstörténetek adják ki a könyv ívét. Miért döntöttél úgy, hogy lemondasz a gyerekversek leghatásosabb fegyveréről, a csengő-bongó rímekről?
– Azt hiszem, ez oda nyúlik vissza, hogy mielőtt az ember író lesz, mi hat rá erősen olvasóként. Rám nagyon nagy hatással volt Janikovszky Éva, nagy hatással volt és van Kiss Ottó – akit ráadásul személyesen is ismerek úgy harminc éve –, de nagyon szerettem A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplóját, illetve természetesen a műfajteremtő skandináv típusú gyerekverseket is.

– Ilyen elődök után…
– Valóban természetes volt, hogy a 2010-es évek legelején, amikor az első gyerekverseket megírtam, ez lett a forma. Mondhatnám azt is, hogy a szövegek, amelyekből 2017-ben megjelent a Felnőtteknek nem című első gyerekverses könyvem, így szólaltak meg a fejemben, ahogyan aztán a folytatásuk, az idei Mire felnövünk szövegei is. Ez jellemzően nem is csak a tudatos alkotómunka során van így. Ha spontán gondolkodom a világ dolgairól, a fejemben általában akkor is egy gyerek beszél.

– Az apa igen fontos szereplője a könyvnek, pláne úgy, hogy az anya hosszabb időre kórházba kerül. Mennyire hasonlít rád a könyvbéli figura?
– Mint az előző könyvemben, most is az volt a célom, hogy egy általánosan értelmezhető apafigurát teremtsek. Korábban ezt redukálással értem el: az apa az, aki nincs, mert Londonba ment dolgozni, aztán mert elváltak anyától. A mostaniban az apa van, sőt, ő az, akinek lennie kell, akinek minden fronton helyt kell állnia a család kötőszövetét jelentő anya betegsége miatt.

– Ez nekünk azért jóval nehezebb.
– Én is azt tapasztaltam, hogy egy apa sokkal viccesebb helyzetekbe tud kerülni, ha a hagyományos anyai-női feladatot is el kell végeznie, mint amikor egy anyának kell valamilyen hagyományos férfi szerepkörben teljesítenie. Ezt igyekeztem bele is írni a könyvbe. Tény, hogy itt már vannak saját élmények is, a horror és a paródia keveréke például, amit én a konyhában művelek. Vagy hogy a gyerekek azt látják, hogy nagyi számára apa is csak a „kisfiam”. De azért igyekeztem, hogy ennél szélesebb körben legyen értelmezhető ez az apakép.

– A gyerekkönyvek egyik legkényesebb témája a betegség ábrázolása, megjelenítése. Néha fájdalmas kérdésekre kell őszintén válaszolni, ha nem akarjuk elveszteni a gyerek bizalmát. Te a körülírás vagy az egyenes válaszok híve vagy?
– Nagyon nehéz feladat egyenes válaszokat adni kritikus helyzetekben, nemcsak a gyerekeknek, de még felnőtteknek is. Magyarországon egyébként is nagy hagyománya van a kibeszéletlenségnek, a problémák szőnyeg alá söprésének, legyen szó bármilyen, akár egyéni-családi, akár társadalmi szintű traumáról.

Ne beszéljünk arról, hogy a főnök milyen, az osztályfőnök milyen, ne beszéljünk politikáról, a szomszédról, aki napi rendszerességgel veri a családját.

Semmiről ne beszéljünk, ami érzékeny téma. És hát szembesülni egy akár halálos betegséggel, az érzékeny téma.

– És beszélni róla?
– Már a szembesülés önmagában is nehéz. Másnak, egy gyereknek beszélni erről – hát az pláne az. Egy gyereket az ember egyébként is hajlamos burokban tartani, hogy megóvja… A mitől is? Attól, amivel később amúgy is szembesülnie kell? Szóval én igyekszem nyíltan és őszintén beszélni a gyerekekkel, de bevallom, el kellett telnie néhány évnek, mire a szülői evolúcióban eljutottam idáig.

– Ugyanilyen nagy hangsúlyt kap a könyvben az első szerelem is. Te emlékszel még, hogy kibe voltál szerelmes kisiskolásként? Sikerrel vetted az első akadályokat?
– A kisiskolai szerelmemre nem emlékszem, sőt, semmilyen iskolaira sem. A suliban én eléggé magamnak való voltam. De az óvodaira igen! Kettőre is. Középső csoportos koromban volt egy Móni nevű „feleségem” – igen, ilyen komoly volt! –, aztán nagycsoportos koromban megismertem egy Erika nevű lányt, aki olyan volt, amilyennek az ember a gyerekkori szerelmet el tudja képzelni, mosolygós, szép, vidám, cserfes. Szóval akkor Erika lett a feleségem, miközben Móni az unokatesója volt. Bár úgy tűnhet, hogy akkor sikerrel vettem ezt a szerelem dolgot – utána sok-sok kudarc jött, ahogy annak rendje –, azért sikerült némi családi gubancot okoznom. Ráadásul aztán az iskola szétcincálta az egészet. Vicces, de nagyon sok évvel később Erika öccsének én voltam az esküvői videósa.

– Kipróbáltad a gyerekeken az elkészült verseket? Volt beleszólásuk?
– A teljes könyvvel csak a megjelenése után találkoztak a gyerekek. A tizenkét éves lányom leült az ágyra, és együltében, egy rövid délután végigolvasta, végignézte – mert fontos, hogy nagyon szépen illusztrált könyvről van szó, Egri Mónika szerintem remek, kifejező rajzokat készített hozzá. Szóval eltöltötte vele a délután egy részét, aztán bólogatva azt mondta, hogy na, ez jó lett. Egyébként egy-egy verset, például ha pályázatra vagy felkérésre írok, vagy azt szeretném, hogy úgy legyen humoros, hogy gyerekeknek is bejöjjön, szóval olyankor szoktam nekik felolvasni, véleményt kérni tőlük. És általában jól teszem, hogy megkérdezem őket. Ha valamikor felmerül bennem a kétség, akkor az a vers az ő véleményük után általában az asztalfiókban landol, vagy legalábbis erősen átdolgozom, mielőtt kezdek vele valamit.

– Mi az, ami miatt azonnal leraksz egy gyerekkönyvet?
– Egyrészt az álságosság, a hamisság. Ez sokféle lehet, akár formai, akár tartalmi. Lehet olyan, hogy gügyögve szól a gyerekhez, az olvasóhoz. Nem tiszteli meg azzal, hogy kinézi belőle: ő is képes gondolkodni. A gyerekeim mondták, amikor kicsik voltak, hogy „apa, kicsi vagyok, de nem hülye”.

– Így, szó szerint?
– Szégyen, de a gyerekeim viszonylag kis korukban megismerték a magyar nyelv viszonylag széles spektrumát. De erről ugyanazt gondolom, mint általában a kibeszéletlenségről: attól, hogy nem használjuk, még vannak csúnya szavak. És ami tabu, az izgalmasabb lesz, mint amiről természetesen szólunk.

– Ott hagytuk abba, hogy a téged bosszantó gyerekkönyvek nem gondolkodó lényként tekintenek az olvasóikra.
– Ezt sajnos sok gyerekkönyv szerzője nem veszi figyelembe. A másik a laposság. Fontos, hogy egy gyerekkönyv ne ragadjon le a felszínes történetek és a fantáziátlan rímpárok szintjén. Végül pedig az is fontos, hogy a valóságot, akár egy kitalált valóságot is, saját, egyedi eszközökkel tudja megragadni és leírni. Miközben ez a konstruált valóság párbeszédben álljon a „valódi” valósággal, és legyen következetes a maga szabályrendszerén belül.

– Mondanál erre egy példát is?
– Rowling új könyvében, A karácsonyi malacban az Elveszettek Birodalmát, ahol a történet lényegében játszódik, nagyon pontosan felépítette, és megkonstruálta azt a fajta hierarchiát, ami „földi” logika szerint is remekül érvényesül. Egy mesekönyv ne attól legyen mesekönyv, vagy egy gyerekkönyv ne attól legyen gyerekkönyv, hogy csingilingi rímpárok vannak benne, mert mondjuk a „csillámpónim sörénye ragyog / csillámpónimmal oly boldog vagyok”, az olyan aranyos és működik. Nem, nem működik.

– Milyen volt a közös munka a már említett Egri Mónikával?
– Inkább arról beszélnék, hogy milyen lett a munka eredménye: nagyon szép és nagyon jó. Valójában a szónak abban az értelmében, ahogy én egyébként egy szerkesztőség munkatársaként, egy újság alkotóközösségében a közös munkát megszoktam, nem volt közös munka. Mónika már kész verseket kapott – érthető módon –, én pedig készen kaptam az illusztrált kötetet. De a végeredmény mégis olyan, mintha együtt dolgoztunk volna.

A rajzok, illusztrációk tökéletesen eltalálták azt a hangulatot, amit én a versekbe és a versekből felépült történetszálakba – szerelem, anya betegsége, apa esetlenségei – belegondoltam.

Nem tudok rajzolni, és nagyon vizuálisan gondolkodni sem, de ha lett volna valamilyen képi világ a fejemben a könyvről, hát ehhez nagyon hasonló lett volna. Azt hiszem, Mónika megrajzolta azt a pluszt a versek kapcsán, ami a fejemben volt, de talán nem jelent meg a szövegben.

HAÁSZ JÁNOS korábbi műve: Felnőtteknek nem.