A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők közé tartozik József Attila. Még úgyis, hogy komoly recepció áll a háta mögött, olyan utóélet, amely csak pár évig maradt szennyezetlen, hogy végül teljesen zavarossá váljon. Ennek a folyamatnak lett a leggondosabb krónikása Murányi Gábor, aki most kötetbe válogatta a költőről szóló írásait.

Egy könyvre jár a kezünk Murányi Gáborral. Ő is – mint írja – a régi Cserépfalvi-összesből olvassa József Attilát, amikor magának olvassa. A Bálint György szerkesztette Cserépfalvi-összes 1938-ból: Ez nyitotta meg József Attila utóéletének első, pár évig tartó szennyezetlen szakaszát (egy szennyezett korban), amelyet a Cserépfalvi kötetei töltöttek ki, és amelyet azután egy ugyancsak megzavarosodott utóélet követett, mely majd fél évszázad múltán kezdett tisztulni ismét.

Ennek a máig tartó tisztulási folyamatnak Murányi Gábor a krónikása. Ő a politikailag kiherélt, egydimenzióssá lapított József Attila-kép kiteljesítésének, teljes komplexitásában, bonyolultságában való megjelenítésének egyik legszúrósabb tollú csatára és leggondosabb szemlésze. Ez a tisztító és kiteljesítő munka az irodalomtudomány szűkebb nyilvánosságában folyik, és Murányi Gábor írásain keresztül tárul a széles nyilvánosság elé. A krónikás persze ennek részese is, többek között az egyik legfontosabb „tisztító forrásnak”, Szántó Judit naplójának és visszaemlékezéseinek közreadásával és az ahhoz csatlakozó hatalmas jegyzetanyaggal. Ezt a cikkek hosszú sorából összeálló krónikát most egyben látjuk.

Murányi Gábor korán kezdte a pályát, ezért még a hetvenedik születésnapja előtti évben elérkezett újságírói működésének ötvenedik évfordulójához. Ebből az alkalomból adta ki egy kötetben József Attiláról szóló írásait – a közel százat „a számmisztika jegyében félszázra rostálva”. Ám, akárhányszor számolom, csak negyvenkilenc írást találok az Előszó és a Névmutató között. (Ha a „kereteseket” és a szoborlistát külön számoljuk, akkor meg többet.) De ez legyen a legnagyobb bajunk.

A könyv rögvest egy vaskos tévedéssel kezdődik. Ezzel: „Lehettem volna kutató, nem ily töltőtollkoptató… De nem lettem.” Dehogynem lett! A kutatót nem az akadémiai pálya, a tudományos fokozat és a kutatói állás teszi, hanem a kutatás. Lajos Iván életének föltárása, a „huszadik századi laphistóriák” és „a megbicsaklott huszadik század” számos egyéb történetének kibogozása a József-irodalomhoz való hozzájárulástól függetlenül is jelentős kutatói teljesítmény. 

Nemcsak lehetséges, de nagyon is üdvös egyszemélyben újságírónak és kutatónak lenni. Ez a kettős pozíció azokat az írásokat is elmélyíti, azoknak a kompetenciáját is megemeli, amelyek „csupán” ismeretterjesztő jellegűek, miután a tudományos háttér, a szakirodalom alapos ismeretében készülnek. Murányi az az ember, aki a pillanat friss provokációjára szinte mindig tud olyan írással válaszolni, amelyben van valami saját adalék, fölfedezés.

Ennek a kötetnek az átolvasását azok sem úszhatják meg, akik rendszeresen követik a szerző írásait. Egyrészt azért nem, mert egybeolvasva: összeáll a kép. Másrészt Murányi szorgos követői sem érnek el mindent. Kinek jut eszébe például a Könyvvilág, amelyben fontos publikációk jelentek meg Murányitól? József Attila a legtöbbet emlegetett és a maga egészében legkevésbé ismerhető költők közé tartozott, aminek az volt az oka, hogy az ő gyökeres társadalomkritikája semmilyen ellenideológiában nem jutott nyugvópontra. A kommunista korszaka után érkezett fel költői pályájának legmagasabb régióiba.

Amikor legnagyobb, világirodalmi dimenziókban is jelentős versei megszülettek, már túl volt a kommunistaságon és közel volt ahhoz, hogy úrrá legyen rajta az elmebetegség.

Amikor a kommunista pártállam kiépülésének folyamatában megszületett az a döntés, hogy nem renegátként fogják háttérbe szorítani, hanem kommunistaként fogják előtérbe állítani őt, egyszersmind a hamisításáról is döntöttek. Ehhez a döntéshez rögvest megíratták József Jolánnal a testvéréről szóló, 1940-ben a Cserépfalvinál megjelent hiteles könyvének hiteltelen, hamisított változatát. A könyvtárak zárt részlegeibe száműzték a Szép Szót, a költő életében legfontosabb szerepet játszó folyóiratot, ahol otthon volt, ahol szerkesztő lehetett, amelyet költőként is uralt. Még 1987-ben is csak csonkítva jelenhetett meg a folyóirat új kiadása.

József Attila utóéletét 1957-től az az Aczél György tartotta a kezében, aki nagyon erősen kötődött a költőhöz, jól ismerte az életművét, szenvedélyesen izgatta a költő sorsa, életének rejtett rétegei, és gyűjtötte annak dokumentumait. Ő volt az, aki személyesen és erőteljesen képviselte azt a hivatalos álláspontot – még 1980-ban, a költő születésének 75. évfordulóján tartott beszédében is –, hogy „kommunista volt, minden sérelme, tévedése ellenére is hű maradt világnézetéhez…”. Ő szögezte le, hogy József Attila örökségét „nem engedjük feldarabolni”, ami egyet jelent a költő totális hatalmi kisajátításával, hiszen máskülönben hogyan függhetne egy költői örökség értelmezése a hatalom engedélyétől?

Az Aczél által vezetett Emlékbizottság központi üzenete az volt, hogy amiért a költő harcolt, „az nagy részben már valóra vált”. A 75. évfordulóra készült sajtóterv, amelyet Murányi Gábor cikkéből ismerünk, mind a négy országos napilapot arra kötelezte, hogy teljes egészében közölje Aczél ünnepi beszédét. Aczél őrizte meg magának és zárta el a nyilvánosság és a kutatók elől a Neurotikus spekulációk című József Attila kéziratot. A rendszerváltás előtt nem kerülhetett a nyilvánosság elé az Aczél szűkebb tanácsadói köréhez tartozó, Szabolcsi Miklós által 1957-ben összeállított József Attila emlékkönyv sem. Három évtizedig gátolták a Kortársak József Attiláról című kötet megjelenését. Murányi részletesen leírja, milyen súlyos következményekkel járt ez a három évtizedes késleltetés.

Vértes Györgynek a költő és a kommunista párt viszonyáról szóló fölöttébb kétes állításait Gyertyán Ervin már 1966-ban megcáfolta, de a cáfolatot csak húsz évvel később engedték publikálni. A Cserépfalvi Imrével készült 1985-ös drámai interjúban esik szó a kiadó felszámolásakor eltüntetett, ismeretlen sorsú irattömegről, amelyben számos kézirat, levél, feljegyzés volt József Attilától. Szántó Judit visszaemlékezésének eredeti kézirata is eltűnt. Nem tudhatjuk, hogy abból mit húztak ki, esetleg mit írtak vagy hamisítottak bele, mire hosszas huzavona után megjelentették.

Murányi Gábornak köszönhetjük Szántó Judit igencsak figyelemre méltó, bonyolult, ellentmondásos személyiségének sokoldalú bemutatását.  

A József–Illyés-féle viszony szempontjából (meg egyébként is) kulcsfontosságú dokumentum, a Miért nem én című József Attila írás publikálását alkalmasint örökre sikerült megakadályozni, mert még a kéziratának is nyoma veszett. Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című albumából 1973-ban kicenzúrázták József Attila Bolyongok című versét.

Ami a pártállami években megszületett és az olvasók elé került, azt is megterhelte az öncenzúra kényszere. Ezt Szabolcsi Miklós József Attila monográfiájának negyedik kötete árulja el igazán, amely már a rendszerváltás után készült, s amelyben a monográfus immár „politikai, ideológiai korlátoktól mentesen dolgozhatta fel mindazt a korábban tabunak nyilvánított problémakört, amely a teljes életmű számbavételéhez szükségeltetett”.

A rendszerváltással a tiltási lehetőségek megszűntek, de a kisajátítási kísérletek folytatódnak. Előszedték (és számos Trianon-emlékműre kitették) József Attila kamaszkori, borzalmas, vérgőzös Trianon-versét, amelyet felnőtt fejjel soha nem vállalt, és amely már az 1938-as Cserépfalvi-összesbe sem került be. Kiadták az „istenes verseit”, és a József Attila világképétől a lehető legtávolabb álló szélsőjobboldali püspök, Hegedűs Lóránt kijelentette, hogy József Attila hívő ember volt. 

Nemigen van Murányinál alaposabb és lelkiismeretesebb újságíró, de persze olyan nincs, hogy egy 250 oldalas könyvben ne találjon hibát a recenzens. Olyat ugyan nem fedeztem föl, ami a lényeget érintené, de például Aczél 1983-ban, amikor egy feljegyzésben rögzíti, hogy van neki egy senki által nem ismert kézirata József Attilától, egyáltalán nem volt kultúrpolitikusként „némiképp háttérbe szorítva”. Akkor már és még újra ő volt a kultúrpolitika élén álló KB-titkár. Az sem áll, hogy a költő futó balatoni kalandjának hőséről, Sólyom Jankáról nem maradt fenn hangfelvétel, és nem lehet tudni semmit arról, hogy milyen verseket énekelt József Attilától. Pár hangfelvétel azért maradt, néhány a Youtube-on is elérhető. Arról pedig még a Wikipédia is tud, hogy a Mamát biztosan előadta.

Amiben viszont a recenzens nem ért egyet a szerzővel és a többséggel, az a Szabad ötletek jegyzékének publikálása.

Emellett még egy verssorokba tördelt, a kötetből kiugró szöveggel is érvel a szerző. Már ez a műfaji kiruccanás sem szerencsés, de nem ez a lényeg. Abban a publikálást pártolóknak igazuk van, hogy ezeknek a szövegeknek az ismerete a költő életének és életművének feltárása szempontjából hasznos. Kutatónak is, olvasónak is. Csak hát nem ez az egyetlen szempont, és nem is ez az elsődleges.

A személyiségi jogok szempontja ugyanis ezt az én szememben felülírja, és teljesen mindegy, hogy erről a hatályos jog mit mond, a személyiségi jogok akkor is szentek és sérthetetlenek, ha a tételes jog nem védi őket eléggé. A személyiségi jogok tiszteletének bizony ára van. Le kell mondani miattuk olykor lényeges ismeretekről is és élményekről is. Az a kérdés, hogy az idővel és a halállal elévülnek-e ezek a jogok. Meggyőződésem szerint nem. Ugyanis az embert a halála előtt is befolyásolja, hogy mi történik az általa hátrahagyott betűkkel a halála után. Ha gyakorlattá válik, hogy egy idő múltán minden publikálható, akkor az élő sem fogja leírni vagy bármilyen formában rögzíteni, aminek a nyilvánosságra kerülését elfogadhatatlannak véli.

Senkinek sem mindegy, hogy néz rá az utókor. Időtálló alkotónak pláne nem. Tetszetős érv, hogy az egész embert kell megismerni, és egy ember egészéhez ez is hozzátartozik, de ez képtelen cél. Egy egész embert sohasem lehet megismerni. Az emberi személyiség végtelen, a tudás véges. De ha nem lenne az, akkor is: mindenkinek joga van hozzá, hogy ami jellegénél fogva nagyon szűk körnek szól és úgy szolgálja a lélek gyógyítását, az abban a szűk körben maradjon és szolgáljon.

Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság | Végső István kritikája

„Nekünk is kéne egy nürnbergi per, ahol megvádoljuk azokat, akik nem teljesítették kötelességüket irányunkba, családjaink és a zsidó nép irányába”. Ezzel, az 1946-os cionista kongresszushoz köthető, éles felvetéssel kezdődik Veszprémy László Bernát legújabb könyve. A Jaffa Kiadó nagysikerű Modern Magyar Történelem könyvsorozatának mostani kötete összegzi a szerző főként a zsidó tanács és a zsidó rendőrség kapcsán született narratíváit.

A bevezetésben Veszprémy megosztja saját, láthatóan nemcsak történészi, hanem belső dilemmáit is. Szabad-e (még vagy már) írni a zsidó kollaborációról? Érvel, hogy igen, de mint leszögezi, csak a holokauszt emlékezetkultúra megóvásával. (Korábbi kötetében a Horthy-rendszert vizsgálta, ennek kapcsán a vele készült interjúnkat itt olvashatja.) Kissé félrevezető, hogy kanadai és amerikai szerzőket idéz pro és kontra, miközben például a magyar holokausztkutatás előfutáránál, Lévai Jenőnél 1945-től ez nem volt kérdéses. Vagyis 1945 óta lehet írni és írnak is a kollaborációról. A bevezető rész után hat fejezetben olvashatjuk, hogy a szerző mit is gondol az egyik legnehezebb, legterheltebb, helyenként tabusított magyar zsidó tanácsok történetéről.

A Ha éjjel beszélsz, szállítsd le hangodat fejezet legfontosabb része az az összegzés, felsorolás, hogy ki és mit tudhatott a zsidóirtásról, az európai holokauszt egyes véres fejezeteiről. Lehetett-e tudomása a magyar és zsidó vezetőknek, az ország újságolvasó közönségének, hogy mi vár rájuk, ha beköszönt a német megszállás. Persze más források is előkerülnek, de fontos áttekintést kaphatunk a korszak sajtóhíreiről ebben a tekintetben. Kétségtelenül kiemelkedők ebben a tárgykörben az egyházi és az állami vezetők levelezései, a lengyel és zsidó menekültek „horror történetei”, de a cionisták jól értesültsége is.

A Bepakolva várjuk a fejleményeket fejezetben a megszállástól kezdve a vidéki gettósításon át a deportálásokig tekinti át az eseményeket. Ismerteti a már jól ismert tényeket arról, hogy Stern Samu vezetésével, német parancsra 1944. március 21-én megalakult a Magyar Zsidók Központi Tanácsa. A szerző kissé elveszett a részletekben, és nem tudott egyértelmű határvonalat húzni, hogy mikor veszi át a fennhatóságot a magyar közigazgatás.

Stern Samu (FOTÓ: wikipedia.org)

Bár hivatkozik a rendelkezésre, mégis tesz olyan megjegyzést, hogy a vidéki zsidó tanácsokat vegyesen „felállíthatták a német vagy a magyar hatóságok is.” Ez utóbbi állítás nem igaz. 1944. március közepétől április végéig a németek hatáskörében voltak a zsidó tanácsok. 1944. április végétől, május elejétől pedig a magyar közigazgatás szólította fel (általában) a vidéki hitközségeket, szervezeteket a zsidó tanácsok megalakítására. Ez volt a zsidó tanácsok második korszaka, amikor is a magyar közigazgatással együtt is kellett működniük. Ekkor már Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottsága néven működött a központi szerv.

Ennek ellenére számtalan nagyon lényeges példán keresztül mutatja be Veszprémy ezen szervezetek létrehozásának körülményeit. Több vidéki példán keresztül pedig láthatjuk a „tanácstalanság” korszakának kialakulását. Ugyanakkor kissé zavaros a szerző azon értetlenkedése, hogy miért is eltérő az egyes vidéki zsidó tanácsok fennállásának időtartama. Bár megemlíti, hogy valószínűleg ezek a gettótól és a gyűjtőtábortól is függtek.

Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy természetesen a vidéki zsidó tanácsoknak először is a gettók felállításánál volt szerepük. Utána döntő többségében megszűntek, illetve a gyűjtőtáborokban újjáalakulhattak.

Ez nem lett teljesen egyértelműsítve a könyvben. Ebben a fejezetben a korai „váci gettó” kapcsán sajnálatos elütés, hogy nem 1944. márciusra, hanem 1944 májusra hivatkozott a szerző. Ennek az eseménysornak a feltárása viszont még nem zárult le, valószínűleg egy márciusi vármegyei rendelet félreértelmezése vagy túlzott végrehajtása állhat az ügy hátterében. Ám kétségtelenül lehetséges, hogy már ekkor, márciusban megkezdődött egyfajta gettósítás, de ez az ügy még tisztázásra vár. Kérdéses, hogy Veszprémy miért nem veti fel ennek kapcsán, hogy akkor nem április 16-a a magyar holokauszt kezdő dátuma (gettósítás, deportálás első lépései), hanem március… Ezek mellett érdekes elemzést olvashatunk a zsidó tanácsok vezetőinek demográfiai, felekezeti, cionista, nem cionista összetételéről.

Berend Béla rabbi, mint SS tiszt (FOTÓ: Ludas Matyi, 1946. 08. 11.)

A Kiszolgáltatva zsidóknak fejezet a kikeresztelkedett, de nem teljeskörűen mentesített zsidók kálváriáját mutatja be. Végigvezeti az olvasót a konvertiták és a zsidó tanácsok közötti bonyolult viszonyrendszeren. A katolikus konvertitákat képviselő Szent Kereszt Egyesület, a keresztény zsidó tanács és Török Sándor író szerepének hangsúlyozása révén jobban megérthetjük a „pásztorát vesztett” speciális, üldözött réteg problémáit. A reménytelen küzdelem a német és a magyar hatóságok, a keresztény és zsidó szervezetek között jól kidolgozott fejezete a könyvnek.

Az a kis distancia fejezet egy igazán elhanyagolt területet igyekszik feltárni az olvasóknak: a vidéki deportálások befejezésétől a nyilas hatalomátvételig tartó időszakot veszi górcső alá. (A holokauszt kapcsán Laurence Rees elemző kötetéről ide kattintva olvashat.) A Sztójay-kormány időszakának második fele, valamint a Lakatos-kormány regnálása amúgy sem igazán kutatott időszak, általánosságban a szakirodalomban számos sablonnal jellemzett periódus („vidéken már nincs zsidó”, „rengeteg a kikeresztelkedés” stb.). A Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottsága szervezetének átszervezéséről Veszprémy számos adalékkal szolgál a könyvben.

A szerző igyekszik bemutatni, hogy a továbbra is teljes bizonytalanságban lévő szervezet és vezetése tehetetlenül várja a kialakuló eseményeket.

Talán ez a fejezet lett a legkövethetetlenebb az összes közül. Sokszor érthetetlenül vissza-visszatekint a szerző a vidéki gettósítások és deportálások idejére, 1944 áprilisa és augusztusa között ugrálunk, komoly koncentráció kell az események megértéséhez. Azzal, hogy a gettósítás, deportálás, Koszorús Ferenc, Berend Béla és Ferenczy László holokauszttal kapcsolatos ügyei, cionisták, segélyek, embermentések, visszaemlékezések, internálótáborok, a Stern-Horthy megbeszélés, majd pedig a sokkal későbbi népbírósági perek sokasága követi egymást, nem teremt befogadható koherenciát a szövegben.

Randolph L. Braham (FOTÓ: nepszava.hu)

Az Örök éjszaka napjai fejezet a nyilas érát foglalja össze. Az 1944. október 16-tól kezdődő időszak a német kérésre újból elindult deportálások, halálmenetek, a pesti gettók felállítása, a razziák, Dunába lövések, az ostrom borzalmait tárja elénk. A harmadik időszakát élő „pesti zsidó tanács” a nyilasok idején is részben átszervezésre kerül, bár vezetői, meghatározó alakjai jórészt továbbra is megmaradtak. A zsidó tanács folyamatosan írta a kérvényeket a kormányzathoz, amelyekben kérvényezte sorstársaik megkímélését, elengedését vagy méltányosabb eljárást. A Budapestre koncentráló írás főként a nagygettó közellátási, egészségügyi, rendvédelmi ügyeit mutatja be – helyenként – rendkívül alaposan.

Az Akkor minden seb vérzett fejezet kezdősorai jól elárulják, hogy a „felszabadult” területeken alakult zsidó tanácsok története mennyire feltáratlan.

A szerző is csak néhány települést hoz fel példaként, miközben már 1944 őszétől számos, szovjet fennhatóság alatt álló magyar területen alakultak a túlélők segítése, a zsidóvagyon visszaszerzése stb. érdekében „új” zsidó tanácsok. Át is ugorja ezt a problematikát, és a felelősségre vonásokra, pereskedésekre tereli a szót. Számos fővárosi vagy vidéki zsidó hitközségi vezető, zsidó tanácstag kisebb-nagyobb ügyét mutatja be. Természetesen főként a budapesti zsidótanács-tagokra koncentrál ő is. Stern Samu, Munkácsi Ernő (kinek kötetéről már mi is írtunk), Berend Béla, Stöckler Lajos ügyei, az ellenük zajló rágalomhadjáratok, valamint a saját védelmükben írt munkák részletes elemzésre kerülnek. Közülük is a szigetvári főrabbi, Berend Béla ügye emelkedik ki. Vizsgálati fogságban töltött idejét, a perének vádjait helyenként túlságosan is személyes, intim részletekbe menően tárgyalja. Bár a Népbíróságok Országos Tanácsa felmentette, a perek tovább kísértették. Moldova Györgyöt a Szent Imre-induló című könyve miatt jelentette fel Berend, sikertelenül. Randolph L. Braham professzorral való pereskedései ismertek, szintén eredménytelenek voltak.

A kötet egy részét a szerzőtől már korábban megjelent, hozzáférhető tanulmányok összessége teszi ki, melyek a zsidó rendőrség, a zsidó tanácsok, a cionisták témakörében születtek. Talán ennek is köszönhető, hogy helyenként olyan fejezetek, gondolatok következnek egymás után, amelyek első látásra nem illenek egymáshoz vagy az előző gondolatfűzéshez. Sajnos találhatunk hivatkozási hibákat is a műben, így Veszprémy A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája esetén jellemzően csak a kötet szerkesztőit említi, a benne foglalt könyvfejezetek szerzőit nem. A könyv jelentős része a Yad Vashem, a Holokauszt Emlékközpont, a United States Holocaust Memorial Museum adatbázisaira; a Hungaricanán letölthető Pesti Izraelita Hitközség iratai a Zsidó Tanács időszakából dokumentumaira; és az alapvető szakirodalomra (Braham, Lévai, valamint Karsai László, Molnár Judit, Ránki György, Szita Szabolcs) támaszkodik. Természetesen vannak benne fővárosi és vidéki levéltári kutatások, amelyek kitűnő esetpéldákat mutatnak be.

Veszprémy László Bernát

Meglátásom szerint Veszprémy – több más történészhez hasonlóan – azt vallja, hogy a zsidó tanácsok valójában nem befolyásol(hat)ták döntő mértékben a holokauszt kimenetelét, az nélkülük is megvalósult volna. Ennek ellenére, a szintén ennek a körnek egy kiemelkedő tagját mégis komolyan, helyenként durván támadja. Veszprémy jól láthatóan a már elhunyt Brahammal áll folyamatos, egyoldalú vitában. Az egyes személyekkel kapcsolatos Braham-féle narratívákat bombázza. Leginkább Berend és Weinberger Mózes kapcsán tud kardoskodni azok hamisan beállított, állítólagos kollaboráns tevékenységük kapcsán. Az ember csak azt kívánhatja, hogy bárcsak Braham professzor még tudna válaszolni a felvetésekre, és a tőle megszokott kollegiális és emberi hangon megfogalmazott válaszokra várhatnánk még a közeljövőben. Természetesen Veszprémy érvei figyelemreméltók, érdemesek a vitára.

A könyv jól olvasható fejezeteit könnyen befogadhatja a szakmai és az érdeklődő olvasóközönség is. Veszprémy eddigi narratívái a zsidó tanácsok, a zsidó rendőrség kapcsán most egy könyvben megtalálhatók, valószínűleg újabb megkerülhetetlen szakirodalmi mű született. Már csak azért is, mert amint a szerző is megfogalmazza zárszóként: „kísérletet tett egy a háború után szinte mindenki által támadott, ám érdemben csupán kevesek által vizsgált áldozati réteg, a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének megértésére.”

Mikor változott meg a homoszexualitás ideológiai megítélése Magyarországon? meddig volt a „modernitás fokmérője”, és mikor lett a „Nyugat nem kívánt mellékterméke”? Milyen politikai szándékok húzódnak meg emögött, és hogyan befolyásolja ez a társadalmi megítélést? Ezekre a kérdésekre ad választ a történész és genderkutató fontos és olvasmányos tanulmánya, a Meleg Budapest, miközben áttekinti az elmúlt bő száz év történéseit a homoszexualitással kapcsolatban.

Park, 407 oldal, 5990 Ft

Napjainkban az Orbán-kormány szisztematikusan szorítja a társadalom perifériájára az LMBTQ-közösség tagjait, dacára annak, hogy Nyugat-Európában még a konzervatív és a szélsőjobboldali pártok is elfogadják őket. Kurimay Anita történész a Kaliforniai Egyetem, majd a London School of Economics and Political Science elvégzése után a Rutgers Egyetemen doktorált. A Meleg Budapest című könyvében a magyarországi homoszexualitás históriájának elmúlt százötven évét vizsgálja. A történelmi távlat nagyon is fontos tényező, hiszen mint írja, „ha nem kutatjuk a szexualitás történetét (…), az LMBTQ-közösségnek nem lesznek érvei azzal a váddal szemben, hogy a szexuális kisebbségek a demokratizálódás káros mellékhatásai”.

Márpedig Kurimay tudományos alapossággal (a Bibliográfia, valamint a Név- és tárgymutató mellett a Jegyzetekből is tovább tájékozódhat az olvasó), ugyanakkor olvasmányos formában mutatja be és teszi nyilvánvalóvá, hogy a homoszexualitás soha (és sehol, így Magyarországon sem) függött semmilyen ideológiától. A hozzá való viszonyulás azonban már annál inkább. Magyarországon az elmúlt százötven évben többfajta, egymástól gyökeresen különböző politikai rendszer került hatalomra, és mindegyik másképp állt a homoszexuálisokhoz, ám vannak közös viszonyulási pontok.

Például megállapodtak abban, hogy ez (többségében) egyfajta szerzett tulajdonság, („vagyis olyasmi, mint egy fertőző betegség”), ennek okán pedig tabusítani és kriminalizálni kell a melegeket.

A könyv egyúttal a magyar történelem 20. századának részletes áttekintése is. Kezdve onnan, hogy milyen státusszal bírtak a homoszexuálisok az Osztrák-Magyar Monarchiában, valamint a kiegyezés után. Mint Kurimay írja, azzal, hogy az 1878-ban megszületett önálló magyar jogrendben – az osztrák büntető törvénykönyvvel ellentétben – a nők közötti homoszexualitást nem büntették, Magyarország a haladó liberális európaiságát kívánta demonstrálni.

Budapest Pride (FOTÓ: Dreamstime.com)

A 20. század elején Budapest „nemcsak malmairól és gyárairól vált híressé, hanem bordélyházairól is”, ahol „pezsgő meleg szubkultúra” létezett. Míg korábban a homoszexuális partnerek között jellemző volt valamilyen (gazdasági vagy társadalmi) egyenlőtlenség, addig ezekre az évtizedekben már egyre több egyenrangú meleg partnerről lehetett tudni. A következő évtizedekben pedig a láthatóságuk egyre nőtt. De míg a Tanácsköztársaság a pszichoanalízis új tudományát alkalmazta velük szemben, a szocializmus módszerei ennél már jóval kegyetlenebbek voltak, még ha voltak is eltérések 1956 előtt és után. (Az 1939-ben Angliába emigrált, Rodney Garland álnéven író Hegedűs Ádám ezekben az években írta meg első meleg detektívregényét, amelyről itt olvashat bővebben).

Kurimay a Fidesz homoszexuálisokra vonatkozó politikai narratíváját és szabályozását is elemzi. Kiemeli, hogy a „homoszexualitás elnémítása és láthatatlansága miatt a kollektív emlékezet eltorzult: az az elképzelés kapott lábra – ironikus módon az LMBTQ-közösség fiatalabb tagjai és leghevesebb ellenségei körében egyaránt –, hogy a meleg szubkultúra 1989 után alakult ki a liberális demokrácia és a kapitalizmus hatására”. Könyvéből azonban kiderül, hogy ez nem igaz.

Hosszú évtizedek különböző ideológiai hozzáállása alakította a jogi szabályozást és a közvéleményt.

A Meleg Budapest célja ennek a folyamatnak a bemutatása, miközben „feltárja a magyar múltban megbúvó meleg történeteket, integrálja a szexualitást Magyarország kulturális és politikatörténetébe, és felfedi azt is, miért övezte ezeket a történeteket oly sokáig hallgatás”.

Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy Nagy-Britannia leghíresebb kórboncnoka beszél a halálról, az nem csupán izgalmas (országos hírverést és vitákat kiváltó esetei miatt), hanem igen tanulságos is. Új könyvében a korosztályokra leselkedő veszélyeket, vezető halálokokat és rossz, olykor végzetes szokásokat tárgyal. És persze azt is megfejti, hogy miként halhat meg valaki a saját sporttáskájába zárva.

Helikon, 367 oldal, 4999 Ft

Sokáig képtelen voltam beszélni a halálról. Tán még az is nehezemre esett, hogy tudomásul vegyem.  Pedig – derül ki Nagy-Britannia leghíresebb törvényszéki kórboncnokának könyvéből – nem árt szoktatni magunkat a gondolathoz, mert anatómiailag úgy huszonöt éves korunkban vagyunk a csúcson, ekkor kezdődik el az a hol lassú, hol gyorsuló folyamat, amit öregedésnek nevezünk. Vagyis elkezdünk araszolni a halálunk felé.

Richard Shepherdnek viszont munkaköri kötelessége, hogy beszéljen a halálról, hiszen őt rendszerint akkor hívják, ha nem egyértelműek a körülmények, magyarán ha a hatóságok arra gyanakodnak, hogy nem a sors vagy a véletlen, netán az életmód és a rossz szokások végeztek az illetővel, hanem valaki más. A patológus pedig megy és boncol, töpreng és nyomoz, és a halál felől szemlélve az életet rendszerint el is jut a legfontosabb kérdések megválaszolásáig. Ő a holtak vallatója, ahogy első könyvének címe jellemzi igen pontosan a tevékenységét. És hogy ez miért érdekes? Hát azért, amiért rajongtunk a Doktor Hause vagy épp a CSI: A helyszínelők epizódjaiért: az apró jelekből ki kell hámozni a végzet pontos forgatókönyvét. Mert néha nagyon vékony a határ baleset, gondatlanság, emberölés vagy előre kitervelt gyilkosság között.

A törvényszéki kórboncnok élvezetes és magával ragadó stílusa (Kőrös László pompás fordítása) ugyanis eléri, hogy A halál hét korában akkor is érdekes legyen egy eset, ha nem kap országos hírverést, ha nem okoz mindmáig tartó éles vitát.

Hiszen soha nem csupán az aktuális esetre koncentrál, hanem beszél a feltárt rendellenességek orvosi oldaláról, így akár anatómiai gyorstalpalóként is olvashatjuk, és mindig talál valamit, hogy miként tudja személyessé, átélhetővé tenni az esetet a kívülálló és olykor viszolygó olvasó számára.

Így aztán nem csupán híres eseteivel ismerkedünk, de magával a szerzővel is, aki a könyv végére igazi jó barátunkká válik. Mindezt pedig egyszerre teszi végtelen alázattal az élet és a halál iránt, hatalmas szakmai elhivatottsággal, empátiával az emberi gyarlóságok tekintetében, és nem utolsó sorban remek tollal. Például így jellemzi az egyik létfontosságú szervünket: „A máj megtévesztően esetleges pozíciója, az, ahogyan lustán ráterül más szervekre, engem egy nagy macskára emlékeztet, amely egy maga választotta, napsütötte helyen heverészik”.

Sok és tekervényes út vezethet a végig

A halál hét kora az Ahogy tetszik híres monológjára (Színház az egész világ…) fűzi fel az eseteket, és ahogy a veretes szöveg, Shepherd is végiglépked az emberi korosztályokon a csecsemőktől és a fiatalokon át a középkor nyavalyáin át az utolsó évtizedekig. Mivel a szerző a könyv megírás idején 69 éves volt egynémely kórt vagy az öregség egy-egy szakaszát magán is bemutatja – például a porcok kopását a térdekben. Tárgyalja az adott korosztályra statisztikailag jellemző (inkább az angolszász adatokra épít, ám elég nagy az átfedés az európaival, s azon belül a magyarral szemben is), vezető halálozási okokat. Azt, hogy mit művelhetnek velünk az örökölt gének vagy az életmóddal összefüggő rossz döntések.

Mindjárt egy igen sok vitát kiváltó esettel kezd: a csecsemő Fergussont bár egy igen ritka és veleszületett rendellenesség vitte el, az életét meg lehetett volna menteni, ha a szülei, főleg az apja nem az alternatív gyógyításban, hanem a valódi orvosokban hisz.

(Ennek kapcsán szót ejt a fogantatás, a terhesség és a születés kockázatairól és a velünk született problémák fajtáiról, és hogy miért olyan veszélyes az első évünk.) De ugyanilyen érdekfeszítő, amikor a ragyogóan intelligens, a harmincas évei elején járó Gareth Williams ügyét tárja fel, aki a titkosszolgálatoknak dolgozott, ám egy napon a saját sporttáskájában találják a lakása fürdőszobájában. Úgy, hogy a lakásban nem találnak idegen DNS-t vagy ujjlenyomatot. (A férfi kapcsán elemzi az autoerotikus parafíliák – a szexuális izgatás rendhagyó fajtái – nem akármilyen veszélyeit, és azt is, hogy ilyenkor mi játszódik le a testünkben, amely legtöbbször fulladáshoz vezet.)

Richard Shepherd

És persze, hogy nem tudjuk letenni David Kelly, a híres brit fegyverszakértő halálát tárgyaló részeknél, ahol az eset felülvizsgálatára kérték fel a szerzőt. A halott nem akárki, ő volt az, aki pontosan tudta, hogy az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló kormányjelentések hazugságokon és torzításokon alapulnak, ezért a Szaddám Huszein rezsimje ellen indított háború indoklása igencsak ingatag alapokon áll. Az emiatt kitört botrány miatt nehezen hitte el a közvélemény, hogy Kelly öngyilkosságba menekült, halálának körülményei mindmáig számos összeesküvés-elméletet táplálnak. A könyv a tanúvallomások, a helyszínelés tényei és nem utolsó sorban a tetem vizsgálata kapcsán rakja ki a saját, nagyon is hihető verzióját.

Shepherd első könyve (Holtak vallatója) tavaly jelent meg, és egyáltalán nem csoda, hogy gyorsan elfogyott. Így érthető volt a kiadó sietsége, hogy a következő könyve is hamar felkerüljön a magyar olvasók polcára. A patológus ugyanis tud valamit, amit elég kevesen: úgy beszél a halálról, olyan szakmaisággal, mégis költőien, olyan természetességgel, mégis megőrizve a misztériumokat, olyan szigorú szakmaisággal, mégis oldottan csevegve, hogy azonnal átadjuk magunkat a történeteinek. És a segítségével jobban fogjuk érteni azon folyamatokat is, amelyek bennünk és körülöttünk zajlanak. A veszélyeket és a kihívásokat. Jobban fogjuk érteni az életet.

Pietro és Bruno gyerekként ismerkednek meg a granai hegyen, egy alig lakott falucskában, amely a romlatlan világot testesíti meg a városi élet kompromisszumaival szemben. Barátság, idill, remények. De a hegy amit ad, azt könyörtelenül el is veszi. Paolo Cognatti gyönyörűen megírt regénye sokat tud erről a veszteségről.

Jelenkor, 251 oldal, 4299 Ft

Ritkán találkozom olyan íróval, aki úgy szeretné a hegyeket, mint Bodor Ádám. A „szeretni” nem is igazán jó szó ide, mert inkább turistákhoz illik, és az ő számára a hegy minden csak nem turisztikai látványosság. De nem is pusztán a regények helyszíne, hanem az ott játszódó történetek rejtett motorja és felhajtóereje: egy igazi Bodor-féle szöveg nem is nagyon játszódhat másutt, mint a hegyek által közbezárt, kissé levegőtlen rezervátumban. A száműzöttek és menedéket keresők körzetében, ahol csak részben érvényesek a civilizáció elpuhult szabályai. A hegy ugyanis maga diktálja a szabályokat, és a hegyvidékre érkező egyik legbölcsebb döntése, ha felismeri és engedelmeskedik ezeknek.

Az olasz író, Paolo Cognetti számára hasonlóan megkerülhetetlen a hegy, a Nyugati-Alpok, egész pontosan a Monte Rosa nevű hegyvonulat Svájc és Olaszország határán, amelynek neve nem a rózsára, hanem a gleccserre utal. Annyi különbséggel Bodorhoz képest, hogy a hegyvidék itt a fullasztó városi lét alternatívája, és az ide való menekülés inkább megérkezés: visszatérés abba az idillbe, amit sehol másutt nem lehet megtapasztalni, ahol az életmód még őriz valamit a régi autentikusságából, és ahol a természet nem dekoráció, nem állandó hivatkozási alap, hanem magától értetődő közeg, amely egyszerre tölt fel és alázatra tanít.

A természet kifejezést egyébként, ahogy azt a regény egyik szereplője nagyon találóan kifejti, csak a városi ember használja, mert az, aki benne él, patakokról, erdőkről, mezőkről beszél.

Pietro, a történet elbeszélője szemében a hegy egyszerre jelenti az apja örökségét, egy harmincéves barátságot, ami talán élete legfontosabb emberi kapcsolata is egyben, és pótolja a szerelmet, vagy legalábbis a tartós párkapcsolatot, mert láthatóan sokkal jobban boldogul a szurdokok, gleccserek és legelők csendjében, mint a szívügyek kusza rendszerében. A csúcsok és hófödte világ iránti vonzódását a szüleitől örökli: árva apja számára is menedéket jelentett a hegy („Az ember azért megy fel oda, mert lent nem hagyják békén”, magyarázza egyszer, hogy miért élnek ilyen zord körülmények között is emberek), de Pietro anyjának szerelmét szintúgy ennek a vidéknek köszönheti, illetve itt érte az életét nagyban befolyásoló tragédia is. A hegy tehát egyik kezével ad és a másikkal elvesz – eme ismert és egyszerű igazság körül forog maga a Nyolc hegy szinte minden fordulata, de ezt messze nem cinikusan mondom.

Inkább csak a mű letisztultságát és egyszerűségét próbálom érzékeltetni (Nádor Zsófia fordítása). Azt, hogy mennyire nem regényes regény ez: a történet olyan magától értetődő természetességgel gördül elő, mintha a tábortűz körül ülnénk, szinte alig érezni benne az írót. Maga a szöveg is költőien tiszta és mentes mindenféle cifrázástól, ám ettől a mondatok nem kopognak szárazon, sőt! A Nyolc hegy nyelve igen kidolgozott, sűrű és finom anyag, olyan, amilyenre általában több kötetnyi kísérletezés után talál rá az író. Cognatti első regénye (amelyet ifjúsági művek és novelláskötetek előztek meg) viszont szinte fürdik ebben a magabiztosságban, abban, hogy miként kell uralni és formálni a nyersanyagot. A hegyvidék és az ottani életforma részletes leírása számos giccses csapdát rejteget, könnyen belefulladhatnánk a „komor és kietlen szépségbe”, amit a bércek árasztanak, ám Cognatti képes tudatosan ellentartani, s legfeljebb némi melankóliát engedélyez, ám ez sosem csap át szentimentális védő- vagy nagy tanulságokat rejtő példabeszédekbe. (Felix Van Groeningen szemgyönyörködtető képekkel vitte filmre a regényt.)

És mindezen átüt a személyesség ereje. A regény felkínálja az életrajzi olvasatot is, de ennél sokkal fontosabb, hogy a regény minden ízében érezni, hogy mennyire megélt történetről van szó.

A Nyolc hegy egyszerre szól Pietro és Bruno harminc évet átölelő barátságáról, sőt, ennél szorosabb kapcsolatról, már-már testvériségről, amely a hegyen kezdődik gyerekkorukban és ott is ér véget. De olvashatjuk úgy is, mint egyetlen személyiség két verzióját: egyikük nyughatatlanként a világot járja, dokumentumfilmeket forgat, s a Himalájára is eljut, míg a másik alig mozdul gyermekkora színhelyéről, az alig lakott hegyi faluból, és így teljesíti be az apai álmot: a romlatlan életet, amelyről csakhamar kiderül, hogy ugyanolyan illúzió, mint minden más. Mert igen, a Nyolc hegy ugyanúgy aparegény is, a korán elhunyt példakép, ám végül megtagadott apa regénye.

Részlet Felix Van Groeningen azonos című filmjéből

A könyv egyik legerősebb része, amikor Petro és Bruno az apai örökségként hagyott romból felhúzza azt a házat, amelyikben talán mindig is szeretett volna lakni, ha el tud szakadni a gyűlölt, de elhagyhatatlan várostól. Ez az a pillanat, amikor mindkét életpálya eléri a lehetséges boldogság zenitjét, amikor mindketten úgy érzik: helyük van és lehet a világban. De a Nyolc hegy nem egy lányregény, így ez a boldogság is illékony, hiszen mint már említettem, ilyen szempontból a hegy könyörtelen: ha ad valamit, azt máshol, máshogyan visszaveszi.

Paolo Cognetti (akinek második regénye, A magányos farkas boldogsága is olvasható nemsokára magyarul) olyan jóleső felfedezés lehet a magyar olvasó számára, mint nemrég Donnatella Di Pietroantonio (A visszaadott lányról itt, a Halásznegyedről pedig itt olvashat kritikát) felbukkanása volt. Mindketten gyönyörű nyelven mesélnek az elbeszélés ősrégi erejével és hitével, amelyet mindig jó hallgatni hegyen és lapályon egyaránt.  

M. Perko és S. M. Stahl: Tesla bámulatos és gyötrelmes élete | Falusi Dóra ajánlója

Hogyan teremtette meg a modern technika és társadalom alapjait egy zseniális, ugyanakkor bipoláris és kényszerbeteg személyiség? Miképp befolyásolták mániás és depressziós korszakai a világ egyik legjelentősebb feltalálóját – és ezzel az egész emberiség sorsát? Hogyan élte meg ő maga, hogy miközben találmányaival új fejezetet nyitott az emberiség történetében, sosem tudott beilleszkedni a társadalomba?

A mágneses tér, váltóáram, indukciós motor, vezeték nélküli energia- és adatátvitel, mágneses rezonancia, neon-, illetve fluoreszcens világítás, lézer, távirányítás, robotika, röntgensugár és a részecskegyorsító feltalálója, Nikola Tesla (1856–1943) azt vallotta, hogy „a végső cél a természet erőinek az emberi szükségletek szolgálatába állítása, a szellem maradéktalan uralma az anyagi világ fölött.” Ennek azonban hatalmas ára volt a saját életében.

Találmányait jóval többen ismerik, mint az életét, pedig nem egy könyv és film született már róla. Eddigi életrajzírói azonban lényegi említés nélkül hagyták a súlyos mentális problémáit, amelyek pedig nagymértékben befolyásolták gondolkodását és munkáját. A jelenlegi életrajz nóvuma, hogy a szerzők – a már megszokott életrajzírói technikák mellett – a pszichobiográfia eszközeivel is értelmezik és mutatják be Teslát. (Ezzel a módszerrel élve Gerevich József pszichiáter is több művészt vizsgált meg a Szemfényvesztő művészet című kötetében.) Ez a fajta élettörténet-elemzés, amelyet Sigmund Freud alkalmazott először a Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke című tanulmányában, jóval többet nyújt, mint egy önéletrajz. A hangsúly a személyiségre kerül, és az alkotói tevékenységet az érzelmi élet elemzésén keresztül vizsgálja (nem véletlenül alkalmazzák a módszert a kreativitáskutatás során).

Tesla a laboratóriumában 1899-ben (Colorado Springs)

A Tesla bámulatos és gyötrelmes életéből megismerhetjük azt az embert, aki miután szabadalmaztatta az elektromos izzólámpát, napszámosként árokásáson dolgozott; akinek egyetlen célja az volt, hogy tudását az emberiség javára fordítsa, de magányosan élt és halt meg; aki nélkül nem létezne a mai modern világ, élete utolsó évtizedeit mégis szegénységben töltötte; aki képes volt megvalósítani majdnem minden tudományos tervét, érzelmileg azonban szinte egész életében szenvedett.

Megérthetjük, hogy mentális problémái (a bipoláris zavar, és az ezzel együtt járó depresszió különböző fázisai, valamint kényszerbetegségei) hogyan befolyásolták ötleteinek megvalósíthatóságát, érdekérvényesítését és kapcsolatait. Ahogy a szerzők rekonstruálják, Tesla termékeny évei egybeestek mániás vagy hipomániás korszakaival, ezek az állapotok azonban rendkívül kimerítették szellemét és testét. Életének utolsó negyven évében már nem tudott meggyőző lenni a mecénások számára, egzisztenciálisan teljesen ellehetetlenült. Azonban még akkor is elutasította a tudomány kereskedelmi hasznosításának fontosságát, amikor már a titkárának sem tudott fizetést adni.

Nicola Tesla, 1941

Különcsége egyre jobban elszigetelte őt a személyes kapcsolataiban éppúgy, mint a tudományos életben. A helyzetet csak súlyosbította, hogy sokan és sokat loptak tőle mind anyagilag, mind az ötletek terén. A könyv részletesen taglalja többek között a Thomas Alva Edisonnal (1847–1931) való, konfliktusokkal terhelt kapcsolatát. Amellett, hogy Edison többször is becsapta Teslát, még lejárató kampányt is indított ellene a váltóáram okán, mondván annak használata túl veszélyes a „hétköznapi ember” számára. Tesla szerint azonban találmányainak eredményei minden embert egyformán megilletnek. Kénytelen volt szabadalombitorlási pert indítani Guglielmo Marconi (1874–1ö37) olasz fizikus és mérnök ellen is több találmány kapcsán.

Életének egyik legfájóbb pillanata volt, amikor 1909-ben Marconi Nobel-díjat kapott a rádió feltalálásáért, pedig annak tervét Tesla dolgozta ki először. Csak Tesla halála után, 1943-ban nyilvánította őt az amerikai Legfelsőbb Bíróság a rádió feltalálójának, és vonta vissza a szabadalom jogát Marconitól.

A könyv egyúttal olvasmányos kortörténet is (a fordítás Makovecz Benjamin, a szerkesztés Török Mária munkája). Bemutatja az Osztrák–Magyar Monarchia etnikai, vallási és kulturális közegét, az 1880-as évek Budapestjét, ahol Tesla Puskás Tivadarral dolgozott, valamint a 20. század hajnalának európai és amerikai társadalmi és tudományos életét. A Bibliográfia, a Névmutató és a szabadalmak felsorolása mellett tartalmaz egy-egy, a fontosabb eseményeket és a pszichiátriai történéseket összefoglaló időrendet is. A könyvet mindenkinek ajánljuk, akit érdekel a ma már hétköznapinak számító tárgyak keletkezése, és egy olyan ember sorsa, aki szenvedélyesen dolgozott azon, hogy az emberiségnek jobb élete legyen, miközben ő maga egész életében a démonaival küzdött.

Kivételesen nem táplálékként kerül a reflektorfénybe, hanem mint ökoszisztémánk egyik legfontosabb alapja. A brit biológus díjnyertes tudományos ismeretterjesztő könyvét elolvasva egészen más szemmel nézünk majd a gombákra. Tökéletesen megmutatják, milyen érzékeny egymásrautaltságban élünk sérülékeny környezetünkkel, és milyen pótolhatatlan szerepük van a mindennapi életünkben.

Park, 416 oldal, 5099 Ft

 

A brit Merlin Sheldrake azon biológusokok közé tartozik, akik már gyermekkoruktól kezdve szembesültek azzal, hogy milyen gyorsan halnak vagy lehetetlenülnek el fajok, és milyen drasztikusan változik a bolygónk ökoszisztémája. Amit többek között David Attenborough a pályája elején még javarészt egyedül képviselt a nagyközönség előtt, annak jól felépített előadásmódja és üzenete napjainkra beérett. Az a tudós nemzedék, amelyiknek egyik jeles képviselője Merlin Sheldrake is, már nem ismer pardont. A tudományos alaposságból nem engedve, ugyanakkor közérthetően, sőt érdekfeszítően mutatják be azokat a folyamatokat és összefüggéseket, amelyeken keresztül megérthetjük, hogy a szimbiózis az élet minden területén jelen van, illetve miért életbevágóan fontos megismerni és vigyázni rá.

A brit biológus mindezt a gombákon keresztül szemlélteti. Első hallásra talán nem hangzik túl izgalmasnak a téma, ám kezdjék csak el olvasni a könyvet! Meg fognak lepődni, hogy mennyire nehéz letenni. Egyrészt, mert majd minden oldalon megdöbbentő tényeket sorol fel velük kapcsolatban. Egyes fajok például akár tízezerszer gyorsabban szórják szét a spóráikat, mint egy űrsikló. Mások anyagcseréjük változatosságának köszönhetően a kőzeteket, a nyersolajat, de még a TNT-t is képesek lebontani, sőt van, amelyik a radioaktív sugárzásnak is ellenáll.

A gombák alkotják a növények „közösségi hálóját” (wood wide web), amelynek segítségével folyamatosan és területi határok nélkül képesek kommunikálni egymással.

Merlin Sheldrake

Másrészt mert Sheldrake célja érezhetően több mint a gombák világának aprólékos feltárása és bemutatása. Az élet szövedékét nem véletlenül válogatta be 2020-ban, megjelenésének évében a Time magazin az év száz legfontosabb könyve közé, majd lett a szerző 2021-ben Nagy-Britannia legrangosabb tudományos ismeretterjesztő könyvdíjának (Royal Society Science Books Prize) a nyertese. (A jegyzetekkel, bibliográfiával, valamint név- és tárgymutatóval is rendelkező könyv magyar fordítása Sóskuthy György, szaklektorálása Kovács M. Gábor, szerkesztése pedig Szalay Marianne munkája volt.)

„Ökoszisztémák vagyunk, egy mikrobák alkotta és általuk lebontott rendszer, és ennek a jelentőségét csak most kezdjük megérteni”, hívja fel rá a figyelmet a szerző, és párhuzamba állítja a gombák alkotta kényes egyensúlyt azzal az emberi gondolkodással, amely szerint az intelligencia egy csakis az embert (de legalábbis a gerinceseket) megillető tulajdonság. Azonban minél többet olvasunk a könyvből, annál inkább egyetértünk a biológussal, miszerint az intelligencia egy nagyon is szubjektív fogalom.

„A növények úgy 500 millió évvel ezelőtt csak a gombákkal való együttműködésüknek köszönhetően voltak képesek a vízből a szárazföldre lépni, mivel a gyökerek feladatát több tízmillió éven át (amíg a növények nem fejlesztették ki a saját gyökérrendszerüket) a gombák látták el.” Az élet szövedékéből kiderül, hogy még ma is függ tőlük minden élőlény, pusztítanak és gyógyítanak, és messze nem csupán az állati élet egyfajta tétlen hátterét jelentik.

Nagyon is képesek olyan elvont mechanizmusokra, mint a problémamegoldás, kommunikáció, döntéshozatal, tanulás vagy az emlékezés.

Ma is függünk tőlük

A végén már csak hümmögünk és bólogatunk magunkban, amikor azt olvassuk, hogy „milyen sok gondolatot kell felülvizsgálni, nem utolsósorban az identitás, az önállóság és a függetlenség kulturálisan oly nagy becsben tartott fogalmait”. (A szerző kortársa, Peter Wohlleben a fák kapcsán hívta fel a figyelmet a növények kommunikációjára, ide kattintva pedig a hangyák elképesztő világáról olvashatnak.)

A gombák kapcsán azonban mindez csak a kezdet. Jelenleg 2,2-3,8 millió fajtájuk él a földön, tehát hatszor vagy tízszer több mint ahány növényfaj, viszont eddig csupán a hat százalékukat írták le. „Éppen csak hogy elkezdtük felfedezni a gombák életének bonyolultságát és kifinomultságát.” Amit tehát Sheldrake felmutat nekünk, csupán a jéghegy csúcsa. A tekintetben viszont nem hagy kétséget, hogy bolygónk és személyes jóllétünk érdekében az egyik legfontosabb megismernivalónk a gombák világa.

Ai Weiwei: 1000 év öröm és bánat | Falusi Dóra ajánlója

A kínai képzőművész, Ai Weiwei neve egyet jelent a monumentális alkotásokkal, a provokatív politizálással és a digitális aktivizmussal. Emellett filmet forgat, szobrászkodik, az építészetbe is belekóstolt, és mint most kiderült, igen jól ír. Egyfajta modern fenegyerek, akire akkor is figyelünk, ha nem ismerjük. Ahogy írja is: „Ha ragaszkodtok a jogaitokhoz, nem elég, ha zárt térben tiltakoztok. Ha anyátok ver meg, akkor sem segít a házban kiáltozni, ki kell menni az utcára, ahol a szomszédok is laknak.”

Jelenkor, 365 oldal, 5999 Ft

Ezt a hozzáállást ma már az élet minden területén érvényesíti, dacára annak, hogy a börtönt vagy akár az életét is kockáztatja ezzel. Az 1000 év öröm és bánat című memoárja azonban jóval messzebbről indul. Szülei és nagyszülei életének legfontosabb állomásait bemutatva vezeti le saját gondolkodását, életmódját, művészetét, nem tagadva a zsákutcákat sem. Hamar megértjük, hogy a diktatúrát nem tűrő lázadó szellemiséget apjától, Aj Csingtől örökölte, aki költőként és grafikusként a kínai kormánnyal szembeni kritikus értelmiségiek körének egyik vezető tagja volt, miután Párizsban élt néhány évet az 1920-as években. (A könyvben több verset is idéz tőle, ezek Yu-Barta Erika, a szöveg pedig Lázár Júlia fordítása és Török Tünde szerkesztése.) Pablo Neruda személyesen hívta meg őt születésnapjára, és a fiatal Mao Ce-tunggal is kapcsolatba került.

Hamarosan azonban, még Ai Weiwei tízéves kora előtt – apja rendszerkritikusságára válaszul – a kínai kormány az egész családot átnevelő táborba száműzte, amely tulajdonképp egy „végtelenített túlélőgyakorlat” volt. És még ennek is voltak egyre nehezebb fokozatai: 1968-tól kezdve évekig kellett Kis-Szibériában, egy „földbe ásott négyszögletes gödörben” élniük, szó szerint a föld alatt, amelyben ágyuk a búzaszárakkal takart, sárból tapasztott priccs volt. Ha disznók vonultak el a fejük felett, az egész szobában hullott a föld a fejükre.

A menekültekre hívta fel a figyelmet a prágai Nemzeti Galériában

Miután visszatérhettek Pekingbe, Ai Weiwei tanulni kezdett, és 1981-ben (angol nyelvtudás nélkül) kijutott New Yorkba. Idegenekhez becsöngetve vállalt alkalmi munkákat, majd elkezdett művészeteket tanulni. Munkásságára hamar felfigyeltek, mert az emberjogi aktivizmust a lehető legsikeresebben ültette át a képzőművészet nyelvére. Az első világraszóló (el)ismertséget a londoni Tate Modernben kiállított Napraforgómagok (Sunflower Seeds) című installációja hozta el számára 2010-ben. Ezek után „véget ért életemnek az a szakasza, melyben azzal vádolhattak, még rendes munkám sincs”.

Megismerve családi hátterét, alkotásainak ideológiai vonatkozását, következetes és nem fáradó kritikus megközelítését minden autoriter, de különösen a kínai rendszer ellen, egy megrendítő és tiszteletet parancsoló élet tárul elénk, amely annyi mélységgel és magassággal van tele, hogy többször is rácsodálkozunk, hogyan tudott mindebből egy termékeny és sikeres életet felépíteni, ráadásul mára világszerte az egyik leginspirálóbb művésszé válni. A könyv végére érve ugyanakkor nagyon is érthetővé válik mindez. Gondolkodása nem ismer kompromisszumot és tudatosan törekszik arra, hogy a közösségi média segítségével a világ minden pontján felhívja a figyelmet a menekültekre, a természeti katasztrófa áldozataira és az elnyomásban élőkre.

Ai Weiwei

Szerencséjére előbb vált világhírűvé, mint ahogy a kínai rezsim rendszerellenesnek nyilvánította. Ennek köszönhetően, amikor 2011-ben egy kínai reptérről gyakorlatilag elrabolta őt az állam és nyolcvanegy napig fogva tartotta, a világ több országában is tiltakozó megmozdulásokat szerveztek az érdekében, még Václav Havel is felszólalt a szabadon bocsátásáért. Ő azonban erről mit sem tudott, mivel semmilyen kapcsolata nem lehetett a külvilággal, ügyvédet sem kaphatott. Igyekeztek adócsalással, esetleg bigámiával vagy pornográfiával megvádolva több éves börtönbüntetést kiszabni rá, de végül ejtettek minden vádat. Ennek ellenére évekig nem kapta vissza az útlevelét. Részletesen beszámol arról is, hogy mi történt abban a nyolcvanegy napban, amikor a celláját sem hagyhatta el, és minden nap vallatták.

A ma már Portugáliában élő Ai Weiwei könyve egy érdekfeszítően megírt, érzékeny és közel sem fellengzős memoár, amely a liberális értelmiség szemszögéből mutatja be Kína elmúlt százhúsz évét, miközben a művészet 21. századi funkciójára is rámutat.

Ahogy a Nobel-díjas Herta Müllernek mondta annak kapcsán, vajon hogyan lehet a totalitarianizmus nyílt elítélése mellett a társadalom átalakításáért a legtöbbet tenni: „Ha egy szuroksötét szobában gyertyát találok, meggyújtom. Nincs más választásom.”

Anna Lembke: Dopaminkorszak | Falusi Dóra ajánlója

Vajon hány dolgot említenénk, ha a függőségeinket kellene felsorolnunk? Többet is vagy egyet sem? Az amerikai pszichiáter által írt Dopaminkorszak mindenkinek felnyitja a szemét, és előre szólunk: fájni fog a felismerés. Azonban azt is megtudhatjuk, hogy a fájdalom és az élvezet miért jár kéz a kézben, és hogyan lehet elkerülni a modern fogyasztói társadalom csapdáit.

Libri, 267 oldal, 4299 Ft

A 21. századba lépve a fejlett világ lakóinak (vagyis nagyjából négy milliárd embernek) az élete nagyrészt a fogyasztásról szól: táplálkozás, vásárlás, szenvedélybetegségek, a tartalomfogyasztásról már nem is beszélve. Nem is kell (első pillantásra) nagy vagy drámai dolgokra gondolni: a szerző, Anna Lembke pszichiáter, aki egy addiktológiai klinika vezetője is, ugyanebben a cipőben járt a romantikus regények kapcsán, amikor már a munkáját és a családi életét is háttérbe szorította az, hogy kilószámra falta az egy kaptafára megírt szerelmi történeteket.

A modern társadalmakban a túlfogyasztás kényszeres és mindennapos lett, gyakran egyszerre több formában is jelen van egy ember életében. Oka nagyjából bármi lehet: szegénység vagy gazdagság, traumák vagy egyhangúság, de még a genetika is (igen, a függőség az örökítőanyagban is változásokat okoz), épp ezért sem korosztályban, sem társadalmi osztályban nem válogat. Közös nevező az a gazdag és könnyen hozzáférhető kínálat az élet számos területén, amely felvirágoztatja a keresletet. Ez azonban nem ment fel senkit az alól, hogy ne próbáljon meg függőségektől mentesen élni. Ugyanis nem kevesebb, mint a személyes jólétünk a tét az ártatlannak tűnő, ám nagyon is sok időt igénybe vevő mobilnyomkodás vagy a kikapcsolódásnak tűnő, ám valójában gyakran inkább különböző élvezetek hajszolásának álarca mögött.

Bárki lehet függő (FOTÓ: dreamstime.com)

Már a cím (Dopaminkorszak, angolul Dopamine Nation) is jól mutatja a helyzet súlyosságát, egyúttal az írónő mellébeszélés nélküli stílusát. „Halálra ingereljük magunkat”, írja és nagyon gyorsan megragadja a lényegi kérdéseket, majd végigvezet minket azon az úton, ahová az önmérséklet nélküli életmód vezet. Lembke a praxisából vett példákkal minden bugyrot megmutat, ahová a fogyasztói társadalom lökhet bennünket. Ami azonban az igazán félelmetes – egyúttal amiért a könyv annyira olvasmányos is –, hogy miképp jutottak el eddig a pontig a páciensei. Talán nem meglepő módon senki sem született függőnek (bár sajnos erre is lehet példa), sőt a környezetük gyakran nem is tud arról, hogy miben szenvednek. „Voltaképp felzabáljuk magunkat”, írja Lembke, és ezt nem csak direkt, hanem átvitt értelemben is így érti.

„Az okostelefon modern korunk injekciós tűje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira” mutat rá annak kapcsán, hogy mennyire hétköznapi dolgok használata is elhatalmasodhat rajtunk.

„Halálra ingereljük magunkat”

Megismerhetjük többek között egy maszturbálásfüggő, gyógyszerfüggő, marihuánafüggő, alkoholfüggő, és ahogy már írtam, a szerző saját példáján keresztül, egy szerelmesregény-függő történetét, miközben a legújabb tudományos eredmények olvasmányos bemutatásával rámutat, hogy mennyire ugyanazok a biokémiai folyamatok zajlanak minden különböző esetben az ember agyában. A képlet ugyanaz, csak a forma más.

Lembke azonban nem csak sokkol, segít is: több módszert is bemutat, amelyekkel kordában tarthatjuk fogyasztási ingerünket. (A kötet Bujdosó István fordítása és Darida Benedek szerkesztése.) Elöljáróban csak annyit, hogy ha megértjük, hogyan működik agyunk élvezet és fájdalom kapcsolata, milyen hatással van személyiségünkre a radikális őszinteség és a proszociális szégyenérzet, akkor máris sokat tettünk azért, hogy a mindenhol jelenlévő függőségeket felismerjük és változtassunk rajtuk. De nem szpojlerezek, mert a Dopaminkorszakot kamaszoktól kezdve az idősekig mindenkinek érdemes végigolvasnia.

Minden politikusnak van lelke. A leglelkesebbektől a leglelketlenebbekig, valamennyinek. A dokumentálható, objektíven rögzíthető tényekre összpontosító történetírásban ez a lélek elsikkad. Pedig a történelem minden történése lélektani történés is. És ilyenként is feltárandó, megírandó, bármilyen kihívást jelentsen ez módszertanilag.

Open Books, 256 oldal, 5999 Ft

Medgyesi Konstantin szegedi történész, aki a Grósz Károlyról szóló monográfiáján dolgozik – nyilván ennek a munkának az előtermékeként – megírta „Kádár János és Grósz Károly küzdelmének történetét” annak lélektanával együtt. Joggal vélte magát alkalmasnak erre a feladatra. Nemcsak történész, de újságíró, egyetemi oktató és marketingszakember is. Ki tudná jól eladni ezt a lélektani történetet, ha nem egy ilyen komplex szerző? A történész szakma derékhada ma már olyan kutatókból áll, akiknek nincsenek személyes felnőtt tapasztalataik a pártállami diktatúráról, és azokból fakadó indulataik sincsenek. Medgyesi még általános iskolába járt, amikor lezajlott az a „lélektani történet”, amelyről ír. Bizonyára nem befolyásolják intenzív korabeli érzelmek, mint ahogy befolyásolnák például az idősebb recenzenst.

A szerző szempontjából hátrány, hogy az egyik főszereplő nem szeretett beszélni magáról, pláne nem az érzelmeiről. Előny, hogy a másik főszereplő viszont annál inkább. Grósz Károly három életútinterjút is adott a számos kisebb mellett abban a néhány évben, ami a bukása után adatott néki. Kádár pedig főszereplő minden visszaemlékezésben, amely a közvetlen környezetéből származik, és ezekben sok szó esik a hanyatló diktátorról, aki már egyre kevésbé tudott uralkodni az érzelmein és a gondolatain. Amilyen keveset beszélt ő magáról, annál többet beszéltek róla.

Könnyes történet ez. Sír benne Kádár, sír a fél Központi Bizottság, sír Havasi Ferenc. Még maga Grósz is sír, amikor felkonferálja Kádár utolsó beszédét 1989 áprilisában a Központi Bizottság ülésén. A könnyek a történelmi valóságban hullottak ugyan, de Kádár és Grósz páros történetét mégiscsak mértéktelenül föl kell fújni, föl kell stilizálni ahhoz, hogy „egyszerre dráma, krimi, és lélektani esettanulmány” legyen, aminek a szerző állítja.

Kiderül ebből a könyvből is, hogy Grósz mint utód nem Kádár, hanem Moszkva „fia” volt, a történet csúcspontjára vezető legfontosabb döntések Moszkvában születtek meg.

Moszkvából érkező üzenet győzte meg Kádárt arról, hogy át kell adnia a helyét, és arról is, hogy Grósznak kell átadnia. Igaz, hogy a Gorbacsov érában már szembe is mehetett volna az agg pártvezér Moszkvával, de akkor nem Kádár lett volna.

Kádár János az 1958-as május 1-i felvonuláson (FOTÓ: Fortepan / Magyar Rendőr)

 

Grósz és Kádár közös története 1956 novemberében kezdődött, ha lehet kezdetnek nevezni, hogy Kádár, aki akkor a minden, egy pillanatra összefut a fiatal Grósszal, aki akkor még alig valaki. Medgyesi összeköti őket azzal, hogy mindkettőjüknek van súlyos lelkiismereti válságuk 1956-tal kapcsolatban. Valóban. Kádár ott állt Nagy Imre mögött, a Varsói Szerződésből való kilépést is támogatta, és nagyjából mindent, amiért Nagy Imrét és társait megölette vagy börtönbe küldte.

Grósz Miskolcon, megyei szinten szorosan követte Földvári Rudolfot, a megyei pártvezetőt, miközben barátja lincselés áldozata lett, a forradalom eltiprása után pedig az általa legmélyebben tisztelt Földvárival ellentétben Kádár mellé állt, majd Grósz vezetése alatt illeszkedett vissza a megye a pártállami diktatúrába, miközben Földvári börtönbe került. Grósz ellen is folyt eljárás októberi „megingása” miatt, amit ott tartottak a káderanyagában, miként Kádáréban az 1944-es „pártlikvidálást”, hogy alkalomadtán felhasználhassák. A nagyságrend egészen más, de a lelkiismereti probléma szerkezete ugyanaz. Igaz, ez a szerkezet nem csak ezt a két embert köti össze, hanem sokakat.

Két oldalról közelít a mű ahhoz a ponthoz, amelyben Kádár Grószt kiválasztja. Egyfelől Grósz pályájának a vonalán, másfelől azok sorravételével, akik utódnak szóba jöhettek, de kiestek a sorból, vagy csak látszólag voltak benne (Havasi Ferenc, Berecz János, Maróthy László, Pozsgay Imre).

Csakhogy ez a folyamat csupán addig tartott, amíg Kádár miniszterelnököt csinált Grószból 1987-ben. Ez volt az, amit valóban az ő döntésének tudunk. Ez azonban nem a saját utódlásáról, hanem Lázár György kormányfőéről szólt, és egyáltalán nem jelentette azt, hogy Kádár, aki a három évvel később esedékes pártkongresszusig mindenképp főtitkár kívánt maradni, Grószt tekinti utódának. Kádár még egyáltalán nem készült lelépni a párt éléről, amikor 1988 áprilisában Gorbacsov jobbkeze, Alexandr Jakovlev Thürmer Gyulán keresztül megüzente neki: „Tudjuk, hogy Kádár elvtárs bölcs döntést fog hozni. Grósz elvtársat méltó utódnak tekintjük.”

Grósz tehát nemcsak érzelmi, de semmilyen tekintetben nem volt Kádár „fogadott fia”, kiválasztott utóda, örököse. Grósz sem végezhette ki politikailag Kádárt, akit már egyrészt kivégeztek Moszkvában, másrészt kivégzett a történelmi kor és az életkor.

Maga Medgyesi is leszögezi, hogy Grósz nem volt apagyilkos. Tehát a könyv címe, az Apagyilkosság csupán PR-fogásnak tekinthető, ami tudományosan pretendált mű esetében nem igazán helyénvaló. Az igazán érdekes az, hogy az 1987-es kormányváltáskor miért esett Grószra a választás. Ez a figyelmes olvasó számára kiderülhet ebből a könyvből is, de a szerző számára nem biztos, hogy kiderült.

Grószt a személyiségében és politikai alapállásában rejlő kettősség tette Kádár szemében alkalmassá arra, hogy rábízza a válságba sodródott ország kormányzását.

Személyiségének és imázsának kettőssége. Egyrészt, mint a könyvben olvassuk: „a rendszer adta kereteken belül artikulál kifejezetten bátor, változtatáspárti vélekedéseket is, de mindenkori véleménye nem terjeszkedik túl a homo kadaricusi magatartásmintán.” Másrészt a balos, reformellenes tábor markáns figurája a hetvenes évek elején.

Kádár János lőállásban (FOTÓ: Fortepan / Album059)

A párt „fenegyereke”, aki mindig megmondja a magáét. Ráadásul igen jó kommunikátor. A Magyar Rádió és Televízió párttitkáraként meglehetősen nyitott, szókimondó közegben edződött a színvonalas, önérzetes partnerekkel folytatott rendszeres vitákban. Azután pedig a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetőjeként, majd vezetőjeként a párt élvonalbeli propagandistájaként igyekezett eladni az országjáró pártvezetőket. A nyolcvanas évek elejétől ő volt a magyarországi állapotok és folyamatok egyik legélesebb kritikusa a pártapparátuson belül. Paul Lendvai tudósítása szerint az 1985-ös kongresszuson „kíméletlen nyíltságával és kritikus hangvételével felrázta a küldötteket”. Ugyanakkor 1987-ben Medgyesi szavaival: „a markánsan balos, ‘revizionistafaló’ imázzsal bíró budapesti első titkár, Grósz Károly lett a kormányfő”. Viszont az 1987-es kormányfői expozéja „reális nyelvezetével, modernnek tűnő kommunikációs paneljeivel” Kádár széteső beszédével szemben az ellenpólust képviselte.

Bátor, hatásosan kommunikáló, kritikus, balos, revizionistafaló fenegyerek… Ki jut eszünkbe erről a kombóról? Ki más, mint Marosán György?! Medgyesi egy helyen „a közpolitikai reformokat elindító miniszterelnök-pártfőtitkárként” említi Grószt. Anélkül, hogy szó esne a könyvben bármilyen közpolitikai reformról, amit Grósz indított el. Idéződik Nyers Rezső, aki szerint Grósz „olyan szocialista munkáspártot képzelt el, amely elszakadva a szovjet modelltől, nyugati mintára demokratizálja a pártot, azonban a kommunista hegemón szerepet megtartotta volna”. De ilyen állat nincs. Egy nyugati mintára demokratizált párt hegemón szerepét nem lehet intézményesen biztosítani, mert akkor az a párt már nem lehet demokratizált, nyugati mintára semmiképp.

„A sok szürkeség és semmitmondás után, amelyben az elmúlt években részük volt, Grósz Károly lendületességére és szókimondó stílusára mindazonáltal felfigyeltek az emberek. Fellépésének fogadtatása ezért kedvező, de legalábbis várakozásteljes volt.” Pontosan ez a kettősség kellett Kádárnak. Egy friss, erőt, tettrekészséget, lendületet, meggyőző képességet, céltudatosságot, bátorságot mutató megbízható balos „revizionistafaló”, aki nem követi a párton belüli és kívüli „revizionistákat”, reformereket, akik veszélyeztetik a pártállami diktatúra alapjait, és akik 1987-ben már elég hangosan dörömböltek a kapun.

Grósz Károly 1989-ben (FOTÓ: Fortepan / Szigetváry Zsolt)

A szerző sok mindent tesz annak érdekében, hogy Grósz balossága homályban maradjon. A munkásellenzék terminus vitatásával eltakarja azt, ami vitathatatlan, hogy ti. a hetvenes évek elején a kádári vonalat súlyos „balos” vádözön érte Moszkvából, amelyre építve erőteljes demagóg támadás bontakozott ki a magyar pártvezetésben, a Politikai Bizottságban Kádár és reformjai ellen. Ennek következtében széleskörű személycserékre került sor, és reformellenes kurzus bontakozott ki. Grósz pedig egyértelműen ehhez a „balos” szárnyhoz kötődött. Nem esik szó a könyvben sem Grósz hírhedt beszédéről, amelyben a fehérterror veszélyével fenyegetett 1988 végén, sem arról, hogy az állampárt szétesése után a diktatúra bukásába beletörődni nem tudó ortodoxok pártjához csatlakozott (Marosán György oldalán). Holott a könyv „árulásos” tematikájához nagyon is passzolt volna az 55. zsoltárnak az a szakasza, amelyet az „árulás” áldozati oldalára átesett Grósz idézett a régi-új MSZMP első kongresszusán: „De barátomnak az kit vélek volt, / Nagy nyájasságom kivel egyött volt, / Jó hírem-nevem, tisztességem volt, /Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.”

A mű sajnos az olvasóbarátság tudományellenes felfogása jegyében szerkesztődött. Telenyomták olyan képekkel, amelyek többsége semmit nem ad hozzá a szöveghez. Tömérdek fölösleges kerettel terhelték meg a kötetet. Ráadásul ezek a legkevésbé sem makulátlanok. Hogy mást ne mondjunk, Aczél György keretéből csak életének legfontosabb funkciója, a KB-titkárság hiányzik… A szöveg egyes mondatait nagy vörös betűkkel kiemelve ismételgetik – aminek kizárólag újságban van funkciója, ahol az olvasó szemét meg kell akasztani – hogy ne lapozzon tovább. Könyvben semmi értelme.

De mindez még nem lenne végzetes. Az viszont már az, hogy a kötetből a névmutatóval együtt a teljes jegyzetapparátust is kispórolták.

Egyszerűen nem lehet tudni, melyik idézetnek, utalásnak mi a forrása. Hol lehet utána nézni? Idéződik például „egy tanulmány”, „egy fültanú”, és nem tudjuk, ki a fültanú, ki írta azt a tanulmányt, mert nincsenek jegyzetek.

A kötet végén ömlesztve találjuk a különböző témakörökhöz tartozó forrásokat, de ettől még nem tudjuk beazonosítani az idézetek, állítások helyét, nem tudjuk visszakeresni őket, nem tudjuk a munkáinkban felhasználni, megnézni a szövegkörnyezetüket stb. Arról már nem is beszélve, hogy a forrásként felsorolt könyvek leírása is hiányos, hiányzik a kiadásuk éve, holott az korántsem mellékes.

Így sajnos ezt a kötetet nehéz a történettudományi szakirodalom részeként értelmezni és használni. Erősen reméljük, hogy a készülő Grósz-monográfiát tudománybarát formában kapjuk majd a kezünkbe. Nagyon várjuk.