KÖNYVTERASZ
Száz évvel ezelőtt épphogy kikászálódott az ország a traumákból: második világháború, megszállás, Trianon, forradalmak. Az 1921-es esztendő épp oly sorsfordító volt, mint 1944, érvel Veszprémy László Bernát új könyvében, főként a Horthy-rendszer megszilárdulása szempontjából. A kormányzó politikusi képességeiről, a közvéleményben uralkodó megítélésről és a történész érintettségéről beszélgettünk.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
– Ha élt volna 1921-ben, IV. Károly visszatérésének drukkolt volna, vagy Horthy híveként annak, hogy minél hamarabb megszilárduljon a hatalma?
– Ilyen kérdésekkel egy történész nem foglalkozik, de őszintén remélem, hogy nincsen holokauszt-kutató, aki „drukkolna” Horthynak.
– Mi az, ami fontos örökségként átmenthető a mai ember számára 1921-ből?
– Egy időszak vagy év lehet fontos egy ország, nemzet életében anélkül, hogy abból bármit „át kéne menteni”. Az alapos, higgadt tárgyalás nem egyenlő a felvállalással. Sajnos létezett, talán még létezik is egy olyan ketrecharcos mentalitás egyes értelmiségiek között, amely szerint az a szerző, aki nem a teljes elítélés és ledorongolás hangján szólal meg például a Horthy-rendszerről, az automatikusan relativizál vagy mosdat. Az én könyvem próbál objektív lenni, és talán ezért is lett népszerű: az olvasók ki vannak éhezve a normális diskurzusra. Alapvetően szinte az egész 20. századi történelmünk szomorú történet, sok átmenteni valót nem látok benne, ha már ilyet keresünk, inkább a dualizmus környékén érdemes kutakodni.
– Ebben az időszakban kimondottan jól taktikázó, ügyes politikusnak látja Horthyt. Mi okozhatta, hogy ezeket a kvalitásait később elvesztette?
– A sikertelenség nem feltétlenül tükrözi egy politikus kvalitásait, jó képességű politikus is tud megoldhatatlan helyzet elé kerülni. Az más kérdés, hogy Horthy helyzetértékelő, döntéshozó képessége korának előrehaladtával nyilván természetszerűen romlott. Szerintem érdemes összehasonlítani azokat a válaszokat, amelyeket az 1921-es legitimista kihívásra adott Horthy, és azokat, amelyeket 1944-ben adott a német megszállásra. A reakciók megdöbbentően hasonlóak, azt sem tartom kizártnak, hogy utóbbi évben Horthy szeme előtt az 1921-es példa lebegett. Mind a két esetben a lemondás vagy a kormány evakuálásának elutasítása, a nyílt konfrontáció kerülése és a külföldi nyomásra való hivatkozás lépéseit látjuk. Csakhogy ami működött 1921-ben, katasztrofális eredményt hozott 1944-ben.
– Van-e még olyan évszáma ennek a kornak, ami megérne egy külön könyvet?
– Több könyv is született már az 1944–45-ös évekről, ezek nyilván sorsfordítók, de ilyen lehet még 1941, a második világháborúba való belépés éve, esetleg megvizsgálható még a Gömbös-kormány időszaka is, különösen, hogy a későbbi jobbratolódást sokan erre a váltásra vezetik vissza. Kimondottan élveztem az 1921-gyel való munkát. Eddig főleg a német megszállással foglalkoztam, úgyhogy a debreceni reformátusok és katolikusok késélre menő vitái huszonhárom évvel korábbról egészen eltérő olvasmányt jelentettek.
– A közvéleményben a Horthy-korszak megítélése még mindig végletek között mozog, miközben egyre több a higgadt történelmi munka, amely segíti a pontosabb ítélet megalkotását. Miért épülnek be a közbeszédbe ilyen lassan az elért eredmények?
– Én nem látom ezeket a higgadt történelmi munkákat. Jó lenne, ha születnének átfogó monográfiák a korszakról, de még nem láttam hasonlót, mint ahogy magyar történész tollából komoly levéltári kutatásokon alapuló, nagy terjedelmű, egybefüggő és a teljesség igényével írt, modern szemléletű Horthy-életrajzot sem láttam. Az biztos, hogy az átlagember sosem hibás a történelemről alkotott véleményéért, a felelősség mindig a történészeké.
– Családi érintettsége okán is fontos korszakot dolgozott fel. Jót tesz a személyes viszonyulás a tudományos munka során? Vagy ilyenkor meg kell küzdeni ezzel a pártatlanság érdekében?
– Mindenki, akinek a felmenői itt éltek száz éve, érintett volt ebben az évben, maximum nem tud róla. Teljesen pártatlan történész nincsen, de a magam részéről abban reménykedem, hogy sikerült legalább minimális távolságot tartanom a szereplőktől. A családi kötődések felmutatása pont azért fontos, hogy az ember ne rejtegesse a kötődéseit. Abban nem hiszek, hogy a történész zsákbamacskát játsszon az olvasóval, aki vagy kitalálja, milyen szemüvegen keresztül interpretálja a kutató az eseményeket, vagy nem.
– Ahogy azt kritikusunk, Pető Iván is jelezte a recenziójában, az életrajzi adatai alapján ő NER-konform szemléletet várt a könyvtől, ám tárgyilagos hangú, a bűnöket nem elhallgató feldolgozást kapott. Egy dolog az emlékezetpolitika, s más a szakmaiság?
– Szerintem érdemes feltételezni, hogy kutatók munkahelyüktől, vagy a pártpreferenciáiktól függetlenül megbízható és forrásalapú történészi munkát végezhetnek. Elég ránézni a köszönetnyilvánítási részre, vagy a hivatkozásokra a könyvemben, rögtön látni lehet: mindenkivel nyitott vagyok. Az emlékezetpolitika pedig a politikusok dolga, a történészeké az, hogy a levéltárban kutatva minél jobb betekintést adjanak az adott korszakba.
VESZPRÉMY LÁSZLÓ BERNÁT legutóbbi művei: Gyilkos irodák – A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt.
