A magyarországi, 1919 és 1921 közötti antiszemita és politikai erőszak történelmi és társadalmi kontextusban való kutatása és elemzése azért is jelentős, mert a fehérterror feldolgozása, néhány történész feltáró munkáján kívül, még mindig nem kap megfelelő hangsúlyt. Bodó Béla, a Bonni Egyetem történész professzorának jelen kötete fontos lépés ennek ellensúlyozására.

Napvilág, 351 oldal, 4900 Ft

Az olvasó számára mindig öröm, ha egy könyv jóval többet nyújt, mint amit a címe ígér. Bodó Béla művének alcíme már inkább érzékelteti, hogy a köztudatban fehérterrorként számontartott, jórészt tiszti különítmények Tanácsköztársaság utáni garázdálkodása mellett az erőszak más megnyilvánulásairól is szó esik a műben. A szerző a jelzett időszakot is kitágítja, mindkét irányban. Így a világháború végével, a Monarchia összeomlásával elszabaduló káosz időszakát, az 1918-as év rablásait és fosztogatásait is tárgyalja, sőt mivel az erőszakosság, a brutalitás, de a különítmények csoportkultúrája vagy éppen az egyetemeken eluralkodó antiszemita akciók is nyilvánvalóan az első világháború addigi morális gátakat elsöprő retteneteiben gyökereznek, ide is visszatekint. Didaktikus utalások nélkül teszi világossá, hogy az 1919–21-es antiszemita megnyilvánulások a magyarországi zsidóság 1944-es sorsának előzményeként is tekinthetők. Nemcsak a faji alapú gyűlölet fellángolása, zsidók származás alapján meggyilkolása, de a vagyonukra, javaikra ácsingózás miatt is. Ugyancsak messze túlnyúlik a munka a jelzett időkereten azzal is, hogy a szerző tárgyalja a különítményeknek, illetve vezetőiknek a fehérterror érdemi lezárása, illetve a Horthy-rendszer konszolidációja utáni pályáját is.

Extremitása miatt itt csak Francia Kiss Mihály viszonylag ismert sorsát említem, mint amely a 20. századi magyar történelem egészéről is némi képet nyújt. Az egykori kegyetlen különítményes 1945 után sikeresen tűnt el a hatóságok elől, de az ’56-os forradalom résztvevői elleni hajszában elkapták. Ha már, alkalmasnak látszott vele bizonyítani, hogy a „Horthy-fasizmus” és az „1956-os ellenforradalom” kontinuus. Ez nem sikerült ugyan, de azért az 1948-ban ellene született ítélet alapján 1957-ben kivégezték.

A Kádár-rendszer az ’56-os forradalom mártírjainak hamvait azzal is meggyalázta – a könyv erre is kitér –, hogy Francia Kisst, de rajta kívül háborús bűnösöket és köztörvényes bűnözőket is a nevezetes 301-es parcellába temették el, az itt nyugvók 30-40 százaléka közülük került ki.

Bodó művének legfőbb erénye, hogy a nem vagy kevéssé ismert történetek leírásán túl történeti antropológiai és a szociálpszichológiai irodalom bevonásával érdemben elemzi a terror természetét, a primer megnyilvánulások mögötti esetleges jövőképet, igyekszik feltárni a tettesek és áldozatok társadalmi hátterét is.

Prónay Pál (FOTÓ: archivnet.hu)

A könyv expozíciója lényegében a kötet egész szerkezetétől elkülönülő önálló tanulmány, egy konkrét eset leírása és elemzése, az úgynevezett Tószegi-ügy bemutatása. A Prónay-különítmény tagjai közreműködésével Fonyódon 1919 augusztusában végrehajtott hármas akasztás azért tekinthető tantörténetnek, mert áldozatai, nem számítva zsidó származásukat, az ellenforradalom normái szerint is ártatlanok voltak. Ketten a Tanácsköztársaság által ellenségnek tekintett burzsoáziához tartoztak (egyikük egy földbirtokoscsalád tagjaként, másikuk jószágigazgatóként), a harmadik kivégzett pedig lényegében véletlen került melléjük, átmenetileg tartózkodott a településen, „bűne” az volt, hogy családneve a Tanácsköztársaság egyik népbiztosáéval volt azonos. A faji alapú antiszemitizmust jelzi, hogy a földbirtokos már régebben katolizált. Az ügy alapos elemzését, szemben a fehérterror számos más történetével, az tette lehetővé, hogy a jómódú Tószegi család, részben társadalmi beágyazottságának köszönhetően is, az igazságszolgáltatás útjára vihette a gyilkosságot. Így a források révén, a konkrét történeten túl, a szerző bemutathatja az ártatlanok szenvedésében, ez esetben halálában a társadalom, a különböző státuszú helyiek, illetve a kívülről jöttek és a politikai elit felelősségét.

Ismert, hogy a fehérterror bűneinek elkövetőit, nem számítva a lopásokat és rablásokat, Horthy – hazafias felbuzdulást emlegetve – 1921 végén amnesztiában részesítette.

Bodó az erőszak dinamikájának, a motivációk értelmezésének, a pletykák, szóbeszédek szerepének bemutatásával, a „népítélet” emlékezetének felidézésével, anélkül, hogy ilyesmire közvetlenül utalna, az olvasó számára érthetőbbé teszi a társadalom jelentős részének viselkedését hasonló szituációkban – nem utolsósorban a zsidók 25 évvel későbbi deportálása idején.

A könyv második fejezete az erőszak szakaszairól és színtereiről ad áttekintést, kezdve az antiszemita megnyilvánulások háború alatti felerősödésével, folytatva a Monarchia szétesését követő, majd a Tanácsköztársaság, a román megszállás alatti, és végül a kommün bukása utáni paramilitáris erők által elkövetett politikai erőszakkal. A további részek tematikusan, más és más metszetekben vizsgálják a témát. A tárgyalás ilyen módjának következményeként alig kerülhetők el az ismétlések, olyannyira, hogy olykor önálló cikkek gyűjteményének tetszik a kötet.

Tab, 1919, Libics Imre kivégzése

Az erőszak tereinek tárgyalása során esik szó a Tanácsköztársaság utáni tömeges letartóztatásokról, az internálótáborokról és az ottani brutalitásokról, a helyi milíciák szerepéről és külön is a budapesti terror megnyilvánulásairól. Az erőszak formáinak bemutatásakor Bodó sorra veszi a népítéletek vagy az annak látszó esetek fajtáit, így a börtönök lerohanását, a pogromokat és a zsidónak nyilvánítottak elűzését a településekről, valamint tárgyalja az ilyen akciókban a mozgósítás, a propaganda hatását, megkülönböztetve a helyi kezdeményezésűeket és a kívülről érkezők által mozgatottakat, így a félig állami szereplőnek tekintettek, nem utolsósorban a különítmények szerepét. A szerző külön részt szentel a szexuális bántalmazásoknak, amelyek nőket, férfiakat egyaránt érintettek. Az erőszak mint társadalmi helyezkedés című fejezetben esik szó a különítmények társadalmi státusz szerinti összetételéről. Máshol, de bemutatja a vörös milíciák, a fehérterror alakulataitól természetesen gyökeresen eltérő hátterét is. Ugyancsak külön-külön foglalkozik a csoportkultúra vörös-, illetve fehérterrorban játszott szerepével. Ír az 1919 augusztusa utáni korszakot jellemző egyetemi antiszemita erőszakhullámról, úgy is, mint a numerus clausus társadalmi környezetéről, valamint a „szociálpolitika etnicizálásaként” a zsidónak számítók szakmai kirekesztési törekvéseiről. Fontos és érdekes része a könyvnek a vörös- és fehérterror összevetése. Inkább példálózás, mintsem szisztematikus elemzés az erőszak európai kontextusba illesztése.

Bodó mindenesetre nyilvánvalóvá teszi, amit egyebek között az említett fonyódi történet is világosan mutat, hogy a fehérterrort félrevezető a vörösterrorra adott válaszként prezentálni.

Csak a korszak erőszak-megnyilvánulásaiba illesztve, de a sajátosságokat elemezve lehet reális képet alkotni. A mű bemutatja a terror magyarországi területi megoszlását, intenzitását, és foglalkozik a fehérterror antiszemitizmusának áldozatul esett zsidók becsülhető arányával is. Számításai szerint mintegy ezerre tehető a számuk, ami az összes erőszak következtében elhunytak harmadát teszi ki. Ha máshonnan nem lenne evidens, e műből is egyértelmű, nincs sok értelme az úgynevezett számháborúnak, mármint összehasonlítani a vörös- és fehérterror áldozatainak számát annak érdekében, hogy kiderüljön, ki volt a gonoszabb. Az egyik oldal gyilkosságai nem mentik a másik oldal megtorlásait, és nem is szimmetrikusak a történtek. Nem mellékes például, hogy az erőszakos halál valakit aktív, fegyveres ellenállóként, példát statuáló megfélemlítés csoportos áldozataként, vagy éppen pusztán származási alapon ért-e.

Tab, 1919, Somogyi Ferencet viszik akasztani

Mindezektől függetlenül a kommün 133 napja és a fehérterror, pontosabban a Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlás időszakának hosszúsága reálisan nem is mérhető össze. A fehérterror időszakát általában 1919. augusztus elejétől 1921 novemberéig számítják. Bodó azonban a paramilitáris és rendőri erőszak 1924 elejéig tartó periódusáról, annak négy megkülönböztethető szakaszáról beszél. Ebből csak a Horthy 1920. március eleji kormányzóvá választásáig tartó hónapokat tekinti a tulajdonképpeni fehérterrornak, amikor a megtorlás halálos áldozatainak száma messze meghaladta a további időszak adatait.

Ettől függetlenül e könyv és az újabb kutatások alapján is nyilvánvaló, nincsenek pontos számok sem a vörös-, sem a fehérterror áldozatairól. Előbbinél Bodó igen tág keretről, mintegy 350–1000 főről ír. Közkeletűen ebben a tekintetben Váry Albert 1919 utáni főügyész adatait szokták említeni, aki 589-ben állapította meg a kommün által meggyilkoltak számát. Ismert, hogy 1945 után a hazai propaganda tényként kezelte, és sok nyugati feldolgozás is elfogadta a Horthy-rendszerrel szemben álló emigrációban elterjedt becslést, amely 5-6 ezerre tette a fehérterror áldozatainak számát.

Bodó Béla

Bodó könyve több helyen is említ erről adatokat. Egyszer (105. oldal) 3000 és 5000 közti számot ír, de ide érti a meggyilkoltak mellett a megsebesítetteket és megkínzottokat is. Máshol (123. oldal) az ellenforradalom (tehát nem a fehérterror) 1500 és 3000 közötti áldozatát említi, egy harmadik helyen (188. oldal) azt mondja, kb. 3000 főre tehető a fehérterror következtében meghaltak száma, közülük 1200 embert végeztek ki, 1500–1700 fő pedig az internálótáborokban, börtönökben vagy röviddel kiszabadulásuk után, a szenvedések következtében halt meg.

A Bodó művének eredeti, angol nyelvű megjelenése után közzétett kutatás, Kórodi Máté 2020-ban publikált könyve, a Magyar Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei és más fegyveres szervek által elkövetett gyilkosságként 680 fő biztosnak tekintett adatát tette közzé, de a szerző egyrészt 1921 októberét választotta időhatárnak, másrészt hangsúlyozta, hogy közel sem tekinti teljesnek az általa vizsgált forrásokat.

Bodó Béla 1988-ban, 25 évesen emigrált Magyarországról. Könyve eredetileg angolul jelent meg 2019-ben New Yorkban, a tekintélyes Routledge kiadónál. A témából adódóan természetesen forrásai, nem tekintve a szakirodalmat, döntő részben hazai levéltárakból, helytörténeti kiadványokból származnak. A mű magyar fordítása Konok Péter munkája.

Lorraine Kaltenbach: A katonakirályné titka | Vér Eszter Virág kritikája

Kevés hiteles könyv jelent meg eddig Sisiről és családjáról. Mi is írtunk már testvére, Mária Sarolta életét bemutató, valamint egyik udvarhölgyének, Festetics Máriának visszaemlékezéseiből válogató könyv kapcsán. Most a Helikon kiadó egy francia újságíró nemzetközi szinten is szenzációt keltő munkájához nyúlt. Lorraine Kaltenbach regénye a fentiek fényében váratlan meglepetést hozott Sisi húga kapcsán.

Helikon, 240 oldal, 3999 Ft

A személyes jelleg, az egyes szám első személyben megjelenő narrátori megközelítésmód akár írói fogás is lehetne. Esetében ezzel szemben egy valódi családtörténeti kutatás során kibomló titok nyomába eredő újságíró személyes tapasztalatai jelennek meg, kutatástörténeti egységet képezve a családi levelezés, az anyakönyvi bejegyzések, a gyászjelentések és az újságtudósítások után kutatva. A kötet mottójául választott Jacques Boucher de Perthes-től származó idézet minderre kiemelt hangsúlyt helyez: „Az ősöktől őrzött emlék a népek levéltára és a világ családfája.”

A szerző a Figarónak adott interjújában a kötet műfaji sajátosságait tekintve annak hibrid jellegét hangsúlyozta, mely valóban különleges nézőpontot jelent. Félig életrajzi regény, részben személyes beszámolókkal megszakítva a kötet hőseiről, egyéb kutatás- és családtörténeti kitérőkkel keretezve, mely a könyv megírását megelőző három évig tartó anyaggyűjtés „kulisszatitkaiba” enged betekintést. Az általa alkalmazott módszerek is döntően zsurnalisztikusak, kevertek. Saját bevallása szerint szigorúnak és következetesnek kellett lennie, a kutatások során gondosan dokumentálva az általa feltárt adatokat, hogy szándékai szerint később „átadhassa a stafétabotot az igazi [céhbeli] történészeknek”. E „kevert” forma közben arra is lehetőséget biztosított számára, hogy műkedvelőként figyelmen kívül hagyhassa a tudományos szempontokat s az ebből fakadó kötelező szabályokat. Így az írói szabadság és felszabadultság jegyében hősei bőrébe bújhatott, próbálva megérteni érzéseiket, cselekedeteik motivációit és esetlegesen olyan észrevételeket is megfogalmazni, melyekről források még nem álltak rendelkezésére.

Esetenként átlényegül – s bennünket, lázas olvasókat is erre késztet – egy katolikus, legitimista és a Risorgimentot határozottan elutasító hősnővé.

Újragondolásra készteti az olasz nemzet születésének győztesek által írt krónikáját, mivel a károsultak, elüldözöttek oldaláról láttatja az ebből fakadó nehézségeket, az egyes elfoglalt területek leszakadását, elpusztítását, miközben a korábbi vezetők küzdelmeibe, sorstragédiáiba is betekintést enged.

Mária 1860 körül (FOTÓ: rct.uk / G. Reiger)

Munkája egyfajta tudatosan felvállalt tisztelgésnek is tekinthető Sisi családja előtt, s az irántuk érzett tisztelet, csodálat és szeretet a kötet minden sorát áthatja. A családtagok közül kiemelkedik Marie Louise von Larisch-Wallersee grófné, aki, a 20. század elejére teljesen elszegényedve, a családi titkok felfedéséből, illetőleg kreálásából remélte anyagi helyzetének rendezését. Így az Erzsébet királynéról szóló munkáját követően másik híres nagynénje, jelen kötet főszereplője, Sisi húga, a két Szicília utolsó királynője, Mária Zsófia (1841-1925) – általa csak részben ismert – személyes tragédiáját „bocsátotta áruba” a 1936-ban megjelent Die Heldin von Gaete – Tragödie enger Königin című kötetében. Ebben – azóta megcáfolt állítása szerint – a trónról letaszított királyné a római száműzetése idején Armand de Lavayss belga gróf kedvese lett, akinek titokban ikreket is szült. Eltitkolt gyermeket egyébiránt – feltehetően szintén anyagi haszonszerzés és mítoszrombolás céljából – Erzsébetnek is tulajdonított a későbbiekben.

Kaltenbach hosszas kutatásai számos ponton módosították, családtörténeti adalékokkal tisztázták Mária nápolyi exkirályné életének egyes, titkolni kényszerült mozzanatait, így jelen kötet a Wallersee-től származó pontatlan adatok újabb revíziójára sarkall. Például az általa tévesen belgának gondolt gróf valójában a belga-francia zuávokból álló pápai ezredben szolgáló Charles Felix Emmanuel de Lavaÿsse (1837-1868) gróf volt, akivel egyetlen közös gyermekük, Marie Louise Élisabeth Mathilde Henriette de Lavaÿsse-Châteaubourg (1862-1885) 1862. november 24-én született az augsburgi Szent Ursula kolostorban.

A katonakirályné titka egy nagy, életre szóló szerelem mementója, amely az érintettek számára a boldog, gondterhes kezdetet követően csak gyötrődést hozott, életüket örökre megváltoztatva.

A mű szüzséje alapján a téma valóban nagyregénnyé formálásért „kiált” (a magyar fordítás Balla Katalin munkája). A szerző finom érzékkel tárja fel a Máriára dinasztikus érdekből ki- és rákényszerített eseményeket. Kezdve mindjárt az 1859. január 8-án Münchenben, képviselők útján megkötött házasságával a Bourbon-ház nápolyi ágából származó Ferenccel, a nápoly-szicíliai trón várományosával. (A kor normáit követve a szertartást a menyasszony testi éréséig elhalasztották.) Esküvőjüket 1859. február 3-án Bariban személyesen is megerősítették, megismételve a szertartást Calabria hercegével, II. Ferdinánd nápolyi király legidősebb fiával.

II. Ferenccel 1860 körül

Frigyüket nem követte harmonikus közös élet, sem a trónra kerülésüket követően, sem a családi életet tekintve. Ez utóbbiban, Erzsébethez hasonlóan, szintén meghatározó volt anyósa elutasítása, valamint a házasfelek természetének különbözősége és idegensége, noha egyes beszámolók kapcsolatuk jellegét testvéries jelzőkkel illették. A királyság fennmaradásáért hozott áldozatuk hiábavalónak bizonyult, II. Ferenc sógora, Ferenc József a saját birodalmának bel- és külpolitikai válságai közepette nem tudott támogatást nyújtani felesége, Sisi családjának. Erzsébet a krízis súlyossá válása idején előbb Madeirán, majd Korfun tartózkodott, s a sajtóban megjelent – nem ellenőrizhető – híresztelések szerint húga szökése esetén menedéket biztosíthatott volna számára, ahogyan később hosszasabb velencei időzése idején is.

A kötet a testvérek egymás közötti kapcsolatában, valamint a családtagok érintkezésében is elénk tár új összefüggéseket, a leírások regénybe (esetenként fikcióba) ágyazottsága mellett. II. Ferenc nápoly-szicíliai királyt a Garibaldi vezette csapatokkal szemben elszenvedett vereségek következtében 1860 októberében detronizálták. A gaetai kapitulációt követően feleségével, Máriával, valamint a többi, szintén száműzetésbe kényszerült családtagjával együtt Rómába menekült, IX. Pius pápa „oltalma alá” helyezve magukat. Emigrációjuk idején kormányalakítással, csapatok szervezésével hatalmuk visszaállítását tervezték.

Máriát a gaetai ostrom során tanúsított magatartása a 19. század kiemelkedő nőalakjainak sorába emelte.

1861 körül

Helytállása, hősiessége olyan nemzetközi hírnevet biztosított számára, mely számos szerzőt, köztük Jókai Mórt is megihlette, de emblematikussá vált alakját Proust (a címadás egyébiránt őt idézi), Daudet, Lampedusa is megörökítette. Ekkor szerzett nimbuszát egy ma is joggal visszatetszést keltő, lejárató kampánnyal próbálták megsemmisíteni: 1861-ben pornográf kollázsokat terjesztettek róla. Mária „bukására” tehát – a korábbi, szintén hírnevének csorbítását szolgáló, neki tulajdonított képzelt szerelmi viszonyokat követően – feltehetően 1861 őszén vagy telén került sor, ekkor találkozott ugyanis a pápa védelméért fegyvert fogó francia arisztokratával.

Lavaÿsse gróffal való kilovaglásain Mária kíséretében húga (ekkor már sógorának, Trani grófnak a feleségeként), Mathild is megjelent, aki később, kapcsolatuk elmélyülése során is segítségükre lehetett. Házasságának kudarca egyes források szerint a kötelék felbontásának kezdeményezésében is testet öltött, de ez irányú tervei meghiúsultak, az érintett családok részéről egyáltalán nem kapott támogatást családi helyzete rendezéséhez. Feltehetően ekkor, politikai és magánéleti válságának mélypontján dönthetett életének újrakezdéséről, különösen azután, hogy nyilvánvalóvá válhatott számára a várandóssága. Az udvarból való hirtelen bajorországi távozását rossz egészségi állapotával indokolták, amely az elszenvedett megpróbáltatások ismeretében mind fizikai, mind érzelmi tekintetben indokoltnak is tűnhetett. Hosszú időn át ezzel sikerült a közvélemény figyelmét elterelni. Különösen azt követően, hogy kiszivárgott zárdába vonulásának és az ezzel járó elzárkózásának híre, valamint férjéhez való visszatérésének elutasítása is. Utóbbit – Ferenchez hasonlóan – vallási okokkal magyaráztak, amit ekkori életvitele igazolhatott is.

Lorraine Kaltenbach

Lavaÿsse gróf kapcsolatteremtési kísérletei szerelmével, Máriával a környezet ellenállása (védelmezése?) következtében kudarcot vallottak. Végül, a novemberi szülést követően, már betegen érkezett Augsburgba, ahol feltehetően egy egyezség eredményeképp magához vehette gyermekét. Eközben Mária – a szerző feltételezései szerint –, kiharcolva Daisy számára az apai gondoskodás lehetőségét, ennek fejében ígéretet tett elhagyott férjéhez való visszatérésre. Daisy a szerző dédanyjának egyik unokatestvére volt, már csak ezért is féltő figyelemmel követi a gyermek sorsát, akinek létezéséről eddig mindössze néhány bizonytalan forrásértéket képviselő munkából értesülhettünk, sok-sok tévedéssel, imaginárius elemmel tarkítva.

Kaltenbach megindító leírásában az egymástól elválasztott szerelmesek lehetőségeikhez mérten igyekeztek gyermekük számára elfogadható életet teremteni, noha a viszontagságokkal tarkított rövid élete során számos veszteség érte: „Milyen borzalmas események sora! Ahogy felállítom a családfa-kezdeményt, látom, hogy a szerencsétlen kislány négyévesen elvesztette apai nagyanyját, ötévesen az apját, hétévesen a nagyapját, tízévesen az egyik nagybátyját, tizennégy évesen a másikat, tizenhat évesen a harmadikat. Tizenhét éves, amikor Laure nagynénje, a tüzértiszt felesége is meghal. A zuáv utolsó öccse pedig két évvel előzi meg a sírban. Valóságos temető a család…”

Szuhai Barbara: Mesélő házak | Torma Tamás kritikája

A házak történeteire egyre többen kíváncsiak, és szerencsére Magyarországon bőven van látnivaló. Most Budapest központi vagy eldugott, ismert vagy elfeledett épületeiről kapunk történelmi, építészeti és művészettörténeti kalauzolást egy gazdagon illusztrált kötetből. A szerző biztos tudással vezet végig minket a kerületeken, dőljünk hátra, és élvezzük a városi sétát otthonról is.

Fekete Sas, 368 oldal, 6900 Ft

Kissé messzire eső és kicsit new age-rózsaszín lesz a példa, amivel most jövök, de tartsanak ki, a végén célba érünk! Rengeteg fa vesz körül minket, de csak ritkán gondolunk egyenként is rájuk. Vannak a fák, meg az erdő, szóval általában többes számban és masszaként, tömegben beszélünk róluk – mígnem aztán váratlanul saját fánk nem lesz, vagy ki nem választunk egyet, ami csak a miénk, más szóval egyéniesítjük. Mint A kis hercegben a szelídítés: „És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra.” Japánban egyenesen terápia a shinrin-yoku, vagyis az erdőfürdő, melynek fontos része például a faölelés is. Aki képes kipécézni egyetlen fát, figyelni az alakulását, fejlődését, akár időnként meg is ölelgeti, meglepő felismeréseket tapasztal majd magán. Jó, jó, tudom, a fák antropomorfizálása erős túlzás, de ez a koncentrált fókuszálás, ez a már-már megszemélyesítésbe hajló figyelem (lásd még Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyvét) igen hasonlatos ahhoz, ahogy nem egy egész házsorra vagy házerdőre tekintünk, hanem egy adott házra.

Még városvédő Ráday Mihály (akinek utolsó kötetéről mi is írtunk) emelte köztudatba a műemlékvédelem fontosságát Magyarországon (erről ide kattintva olvashat.) Az elmúlt tíz-tizenöt éve pedig folyamatosan tart és izmosodik a városi séták mozgalma. Bloggerek, újságírók, várostörténészek, civilből lett sétavezetők tartanak idegenvezetést a saját városukban. A Mesélő házakban szereplő város Budapest, aktuális városi idegenvezetőnk pedig egy valódi idegenvezető, Szuhai Barbara. Pontosabban egy részben munkanélkülivé vált idegenvezető, hiszen beugrott ide kétévnyi koronavírus-világjárvány is. Szuhai a blogján már egy évtizede írja ki magából a séták közben felhalmozódott történeteket, ismereteket, slágergyanús fordulatokat. Aztán jöttek az ismertető túrák, majd ez a könyv.

Érdemes mindent alaposan szemügyre venni (FOTÓ: dreamstime.com)

A városi séták és a körülöttük kialakult kulturális hype tulajdonképpen egy egészen egyszerű fordulat eredménye: egyrészt érdekes lett az építész, másrészt pedig egyre többen emelik fel a fejüket egy tetszőleges – esetünkben budapesti – utcán haladva és csodálkoznak rá arra, amit látnak. Főleg, ha a kiszemelt, vagyis egyéniesített ház mellvédjén istennőket, kariatidákat, gorgókat, vagy szelleműző rémpofákat látnak valahol József- vagy Erzsébetvárosban. Esetleg kaputartó atlaszokat, akik ember- és benzingőzmagasságban görnyednek a terhük alatt. A szemlélő talán nem is tudja, hogy büntetésből állnak ott, ahol. Akárcsak a névadójuk, akit az istenek büntettek azzal, hogy nyakába kapta örök terhéül az égboltot, mivel a titánok oldalán lázadni mert ellenük. Női párjaik, a kariatidák szinte csak mellékesen, már-már fejdíszként tartanak ezt-azt, egy-egy erkélyt vagy bejáratot. Az Atlaszoknak azonban még a vonásaikba is bele van írva az örökös teher. A mitológia már rég kiköltözött a csúcsforgalomba.

Ennél a mélységnél azonban még nem tart a kíváncsi sétáló, csak ott, hogy jé! És milyen nagyszerű dolog is rácsodálkozni egy házkülönlegességre, sőt ha lehet, még be is lépni az érdektelen utcáról a semmitmondó kapun át az udvarba, hogy aztán belül szétnézve leessen az állunk. (Pedig ez, amióta szinte minden kapu zárva, nem is olyan egyszerű. Ilyenkor jön jól egy kipróbált, visszajáró idegenvezető, aki tudja a kódot a kapuk nyitásához.)

Ehhez viszont háztörténetek kellenek, mert ismeretek nélkül egy épület csak merev, üres hardver. Nem kel életre, nem merítkezik meg a történelemben, csak egy ház marad a sorban.

A Mesélő házak már a címével is jelzi, hogy történeteket (hasonlatunknál maradva szoftvert) tesz az épületek mellé, és igyekszik múlttal, történelemmel, valamint a történelem intim apróságaival megtölteni őket.

A szerzőt ebben szerencsésen segítették az idegenvezetői évek, így nem csupán azokat a fordulatokat kapjuk vissza, melyeket a neten burjánzó blogok vagy az online magazinok egymásnak adnak tovább. De túrakiegészítő-e egy ilyen könyv, megállja-e a helyét önálló olvasmányként? Szuhai sorrendként a lehető legegyszerűbb, növekvő számozású felsorolást választotta, tehát az 1. kerülettől haladunk a 14-ig. Ez által ugyan „besétálhatóbb” a város, de nincsenek láncba fűzve a történetek. Nyilván a sűrűbb könyvszövet érdekében számos ház kimaradt, azaz mégis inkább olvasnivaló.

Húsz éve még senkinek nem jutott eszébe, hogy a bennszülött városlakókból is lehetnek turisták a saját városukban, aztán elindult a városi túrák mozgalma és vele a blogcunami, legvégül pedig a túrakönyvek sora. Újságírók, túravezetők, művészettörténészek, építészeti bloggerek váltak és válnak könyvszerzővé, akik budapesti meséket mondanak fel a városról, épületekről, környékekről – az építészetről mesélnek.

A Szenes-ház szecessziós lépcsőháza (FOTÓ: Bódis Krisztián)

Vegyük például a kötet utolsó előtti háztörténetét Zugló széléről. A Thököly út elején vagyunk a Szenes-háznál, amelyet Szenes Mór biztosítóintézeti főfelügyelő és felesége, Stern Regina 1906-ban építtetett az akkor a 7. kerülethez tartozó, még Csömöri út 2822. helyrajzi számú telkére. A háromemeletes bérpalota tervezője, ifj. Nagy István le sem tagadhatta volna a nagy előd, Lechner Ödön hatását: a házat Lechnertől tanult girlandokkal díszítette, igaz, takarékosságból a füzérek és csokrok nem kerámiából, hanem kékre színezett vakolatból készültek el. Az épület igazi rejtett kincs, homlokzata csak halványan mutat meg valamit belső díszeiből. Egy-egy alapos felújítás után virít csak különös színeivel, szinte kiragyog a környezetéből, aztán a benzingőz és a forgalom pora újra átlagossá szürkíti. Így a búzavirág kék homlokzata is csak időnként tud szemet szúrni. Lépcsőházának és gangos belső tereinek pazar díszítése viszont mindig lenyűgöző: folyondáros virágmotívumok, griffmadár a korlátokban, pillangók a körfolyosó rácsaiban. A szerző nem hagyja ki az építész és az építtető életrajzából adódó ziccereket sem: az építmény alagsorában borospince épült, a ház jobb oldalába a 7. kerületi Polgári Casino költözött be, ahol a gondnoki teendőket a bérpalota földszintjén, a Casinóval szemben lakó Szenes Mór látta el.

Coming out: magam is építészeti blogger, sőt vlogger vagyok, aktuálisan pedig az Egy hely első, budapesti könyvváltozatán is dolgozom. Van tehát viszonyítási alapom, mi az, ami más, és mitől más. Szuhai Barbara például házközpontú, és nekem olykor hiányzott a tágabb környék várostörténete, a múlt, a ház makro- és mikrotörténelméből adódó kereszteződések. Például hogy a Szenes-ház szomszédságában áll az egykori Sport mozi épülete, ahol 111 éve alapították meg a Vas- és Fémmunkások Sport Clubját, azaz a Vasast. Vagy hogy a Csömöri utat azt követően keresztelték át Thökölyre, a belső Kerepesit pedig Rákóczira, hogy 1906-ban egyszerre hozták haza vonattal Törökországból a Keleti pályaudvarra a kuruc király Thököly Imre, valamint II. Rákóczi Ferenc és édesanyja, Zrínyi Ilona földi maradványait. Mindez éppen hencegésnek is tűnhet részemről, de igazából magam is csak véletlenül tudom, mivel egy környékbeli séta során ráakadtam.

Titkokkal teli

És itt jön rögtön egy másik fontos szempont. A korábban emlegetett városi sétások, bloggerek, újságírók, várostörténészek, civilből lett sétavezetők tudása egy folyamatosan növekedő tudáshalmaz. Tanulunk, lopunk, ellesünk másoktól, majd beépítjük a saját szcenáriónkba. Van, aki az Arcanumos sajtókutatásban erős, és van, aki az egyetemről vagy éppen a jól kiismert lakókörnyékéről hozza a tudását. Más a többiek által felkutatott ismereteket tudja ügyesen tematizálva, közérthető formában a nagyérdemű elé tálalni. Tudásunk egy piramishoz hasonlatos: a legtöbbet tudók vannak legfelül és kevesen. Azonban mindenki tud valamit, amit a másik esetleg nem, és bárhol is állunk eddig felhalmozott tudásunkkal a piramisban, mindig vannak olyanok, akik többet tudnak nálunk – sőt esetleg valamit egészen másképp tudnak.

Ugyanis rengeteg fals infó vagy sztori terjedt el és terjed ma is online.

Saját példám, amikor a Gellért-hegy oldalában álló híres vörös téglás házról, a Hegedűs-villáról azt állítottam, hogy azt Hegedűs Lóránt, korábbi pénzügyminiszter építette, de aztán Saly Noémi (akinek kötetéről mi is írtunk, vele készült interjúnket pedig itt találja), nem mellesleg pedig a most főszereplő könyv előszavát is írta, ez pedig már önmagában is egyfajta értékmérő –, szóval Saly Noémi rám írt, hogy nem, nem, a Hegedűs-villát nem Hegedűs építtette, ő csak egy később beköltöző névadó volt. Az építtető Schoch Frigyes, a századforduló tőzsdespekulánsa és tipikus nagymenője volt. (Később aztán, ahogy a legtöbb, ez a sztori is dúsult: hozzáadódott még, hogy az eredetije Genovában áll, ez azonban már tényleg egy másik történet.)

A Hegedűs-villa

„Minden ház ajándék” – írja már a fülszövegben Szuhai, és a hatvannégy épületleírásában be is bizonyítja, hogy igazat beszél. Budapest tele van szebbnél szebb házakkal, és főleg: jobbnál jobb háztörténetekkel. Rejtett részletszépségek, városi legendák kimeríthetetlen forrása a főváros. Vajon mennyi turistasétálás kellett ahhoz, hogy ennyi régi kaput, épületszobrot, izgalmas homlokzatot, vaskorlátos lépcsőházat, belső udvart, rendbe hozott vagy éppen rogyadozó régi villát megtaláljon? Ismert és alig ismert építészek kerülnek elő, híres vagy nem éppen híres egykori tulajdonosok, lakók élettörténeteivel. A házak tényleg mesélnek, ha valaki kíváncsi rájuk, de a leírásokból az is kirajzolódik, hogy mennyi véletlen, szerencse és szerencsétlenség, továbbá ismeretlen, de jól dolgozó mester és vállalkozó kellett ahhoz, hogy városunk ilyenné váljon.

Hol lakott például a fiatal Lukács György, ahová még 1919-es népbiztosként is hazajárt, és ahol túlélte a Tanácsköztársaságot; vagy Fekete István, akinek 1945-ben egy bombatámadás után a házát teljesen kifosztották? Hol van a Sas-hegyen Kosáry Domokos háza, ahol szintén ezekben az években a tulajdonos kéttucatnyi embert bujtatott? Enyészetükkel vagy felújítva, ezek a budapesti házak egyesével is elbűvölőek, együtt viszont azt bizonyítják, hogy a város izgalmas, örökké változó, eleven organizmus – és ez minimum érdekes.

A demokrácia legrövidebb története után most kontinensük históriáját foglalta össze lényegretörően az ismert ausztrál történész az Athenaeum kiadó sorozatában. John Hirst az antik időktől az Európai Unióig kalauzol végig minket az ismert eseményeken és vonja le az ismert következtetéseket. Ám az idegenvezetés mikéntje lebilincselő és roppant élvezetes.

Athenaeum, 286 oldal, 4299 forint

Az ószövetségi történet szerint Noé minden állatfajból fölvitt a bárkájára egy hímet és egy nőstényt, viszont miután ezek élelmezéséről gondoskodnia kellett, bizonyára megfelelő mennyiségű takarmányt is betárazott a fedélzetre. Na már most például csak az oroszlánpár etetésére nemigen lehetett elegendő a szintén velük utazó két bárány, nem beszélve az egyéb ragadozókról, amelyek ugyancsak megkövetelték a friss húst. Márpedig ha fölfalták volna növényevő társaikat, akkor belőlük nem maradt volna az özönvíz utáni időkre a fennmaradásukat biztosító egyedek. Így aztán az állatfajok közül biztos akadt olyan, amelyikből nem volt elég két példány, elvégre más állatfajok eleségéül szolgáltak. Lehet követni, ugye? Mindezekből az következik, hogy Noé bárkája tényleg nem holmi ladik volt, hanem a mai repülőgép-anyahajók is elbújhattak mögötte – legalábbis a méretet tekintve.

Az Ószövetségben ráadásul az áll, hogy a bárkát négy férfiú építette. „Ezek bizony rátermett legények lehettek”, jegyzi meg John Hirst ausztrál történész és társadalomtudós, egyebek mellett az Európa legrövidebb története című könyv szerzője. A következetés amúgy eredetileg nem tőle, hanem a felvilágosodás korából, a francia enciklopédistáktól származik, akik nem csupán igen logikus kérdéseket tettek föl, hanem igyekeztek utánajárni a válaszoknak utána, így rávilágítottak a vallási mítoszokban rejlő abszurd állításokra és ellentmondásokra is. Amivel közvetett módon – miközben nem akarták kétségbe vonni azt az állítást, miszerint „Isten a világegyetem teremtője, vagy mozgató ereje, netán a kezdete” – az egyház hatalmát támadták és ásták alá. Ez pedig az egyik fontos fordulópontja az európai történelemnek.

Amelyekből akadt néhány. A szerző sorra is veszi őket, az antik időktől az Európai Unióig. Nagy részüket tanultuk az iskolában, Hirst könyvét olvasva sok sztori és következtetés ismerősen cseng, ám ahogyan ő összerakja és végigvezeti az olvasót azon történések láncolatán, amelyek Európa történelmét alakították az elmúlt két és fél ezer évben, az tényleg lebilincselő (Bartók Imre fordítása). Mindezt a jobb követhetőség jegyében folyamatábrák és táblázatok segítségével is fölvázolja, amelyeken a politikai, vallási és társadalmi tényezők felsorolásán kívül az olyan apróságnak tűnő, ugyanakkor nagyon korjellemző tételek is helyet kapnak, mint például az üdvözlési formák, beleértve a karlendítést, a térdre borulást, a kézcsókot, a kézfogást és a többit.

Az állatok és a rátermett legények

Hirst a terminológiák és az évszámok száraz felsorolását mellőzve rendkívül plasztikusan és olvasmányosan fogalmaz, a szöveg virul és fickándozik, ráadásul olyan szellemességekkel van teletűzdelve, mint amikor például a középkori egyház működési szisztémáját egy nagy mai autókonszernhez hasonlítja. Vagy egyszerűen bedob néhány poént, miszerint „a király Írországba menekült, ami logikus lépésnek bizonyult, így ugyanis a parlament nehezebben tudta volna perbe fogni vagy lenyakaztatni”.

Kétségtelen – és érik is emiatt bírálatok –, hogy innen, az öreg kontinensről nézve a történetírás és -oktatás meglehetősen Európa-központú, nemigen tekint ezen túl, vagy ha igen, akkor is elsősorban a földrészt érintő dolgokra és eseményekre fókuszál.

Vagyis az itteni átlagember viszonylag keveset tud arról, hogy a középkori lovagok, a reformáció, vagy a nagy francia forradalom idején mi történt a többi kontinensen.

Ezzel a hagyománnyal próbál meg szakítani például az angol Peter Frankopan, aki a selyemutakról írt népszerű történeti munkájában az Európán kívüli területekre koncentrálva beszéli el a világtörténelmet.

Hirst viszont tudatosan marad Európán belül. Éspedig azért, mivel szerinte – és e nyitó állításával nehéz vitatkozni – „az európai civilizáció azért tekinthető egyedülállónak, mert ez az egyetlen, amely sikeresen kényszerítette rá magát a világ többi részére. Mindezt hódítás és gyarmatosítás, gazdasági befolyás és az eszmék ereje, továbbá azáltal érte el, hogy gyakorlatilag mindazzal rendelkezett, amire a többiek csak vágyhattak. Ma a bolygó minden országa olyan tudományos felfedezésekre támaszkodik, és olyan technológiákat használ, amelyek eredetileg Európából származnak; még magának a tudománynak a fogalma is európai találmány.”

Három alappillér teremtette meg az arculatát

Hirst Európának a fentiekben leírt erejét három alappillérben látja: az ókori görög és római műveltségben, a kereszténységben, valamint a Római Birodalmat lerohanó germán törzsek kultúrájában. Ezek lépcsőzetesen egymásra épültek és így teremtették meg az európai civilizáció ma is létező arculatát, és mind a mai napig érezhető a hatásuk. Hirst ugyanakkor több más fontos, a kontinens kvalitásait és kompetenciát formáló tényezőt is megemlít. Például azt, hogy mivel a magántulajdon „szent és sérthetetlen maradt”, az európai uralkodók „sosem tettek szert akkora hatalomra, mint a keleti zsarnokok, akik kizárólagos tulajdonukként tekintettek mindenre, ami csak a birodalmuk határain belül volt. (…) Az európai politikai gondolkodás alapját ugyanis az a belátás képezi, miszerint nem minden a királyé.”

A magántulajdon védelméből következik a gazdálkodás szabadsága, a kormányzat mozgásterének szűkítése, valamint a szabadságjogok megszületése.

Egy másik jellemző vonás a nők tisztelete, amelynek korai megnyilvánulásait, például azt, hogy a gentleman „felállt, ha egy nő lépett a szobába, illetve nem volt hajlandó addig leülni, amíg akár csak egyetlen asszony is állva maradt” – mint Hirst is megjegyzi – ma már joggal keveselljük. Ám a nőkkel való egyenlő bánásmódért folytatott küzdelem Európában mégiscsak kedvezőbb helyzetből indult, mint ott, ahol a nők nem voltak az efféle gesztusokkal piedesztálra emelve.

Tényezők és hatások

Ahogyan a könyvben, úgy itt is lehetne sorolni az európai történelmet formáló további tényezőket és hatásokat, a görögök geometria iránti rajongásától kezdve a reneszánszon és a protestantizmuson át a nyelvekig és az ipari forradalomig, és még sok minden mást. Bár Európa legrövidebb történetére vállalkozott, Hirst könyve relatív szűkszavúságával együtt is kellően bőbeszédű, és kitér nagyjából mindenre, ami a múlt és jelen megértéséhez fontos lehet. Csapongás és terjengőség helyett pont a lényegre való törekvés, a lényeglátás a mű egyik erénye. Azt talán sajnálhatjuk (ami persze nem róható föl hibaként, inkább néző- és súlypont kérdése), hogy rólunk, magyarokról meglehetősen kevés szó esik – kábé alig. Például a 10. századi európai történéseket formáló események közül Hirst a viking betöréseket emeli ki, a mi kalandozó hadjáratainkat meg se említi.

Az első világháború kitörése kapcsán is Ausztriáról és az osztrák kormányról beszél. A magyarokkal igazából egy helyen foglalkozik, amikor elmondja, hogy „két európai ország létezik – Magyarország és Finnország –, amelyek nyelve nem indoeurópai gyökerű”.

Ami pontatlan, Észtországot is meg kellett volna itt említeni, egyébként meg Hirst fosztogató, lovas népségnek írja le a magyarokat, akik „a 9–10. században érkeztek, vagyis egy időben azzal, amikor a vikingek a tengerek felől támadtak a kontinensre. A magyarok végül a Kárpát-medencében leltek otthonra, és hamarosan felvették a keresztény vallást.” Azaz – Hirst logikáját követve – betagozódtak az európai népek és országok sorába.

John Hirst

Érdekes és üdvözlendő, hogy az az esemény (a nagy francia forradalom közvetlen előzménye), amely a hazai történelemkönyvekben eddig leginkább labdaházi esküként szerepelt, ennek a könyvnek a magyar fordításában a teniszpályán tett esküként bukkan fel, és ugyancsak A teniszpálya esküjeként szerepel a kötetben David híres festménye (1791) is. Ami érthető és jogos, hiszen az eredeti francia cím is így szól. Bevallom, egy-két térkép értelmezésébe nekem beletört a bicskám, egyébként meg Hirst munkája a történelem iránt talán kevésbé érdeklődő olvasók számára is magas élvezeti értéket nyújthat. A legfontosabb kicsengése viszont mégiscsak az, hogy jó érzés és fontos ehhez a kontinenshez tartozni.

Mi lett volna, ha sikerül a kiugrási kísérlet azon a bizonyos októberi napon? Befolyásolta volna a háború nagyobb eseményeinek menetét, rövidített volna rajta? Minden Horthyn múlott? Megváltoztak volna a határok? A korszaknak már több könyvet szentelő Ungváry Krisztián az események részletes elemzése mellett ezekre a kérdésekre is keresi a választ.

Open Books, 335 oldal, 5999 Ft

Az 1944-es – ahogy nevezni szokták – Horthy-féle kiugrási kísérletről szóló könyvvel tulajdonképpen két művet kap az olvasó, amelyek csak részben válnak el egymástól. A szöveg túlnyomó része a háborúból, pontosabban a náci Németország melletti elkötelezettségből való kilépés sikertelen próbálkozásának rendkívül részletes elemzése, amely a politikatörténet mellett a hadászati helyzetet is bemutatja. (Ez a háromszáz oldalas tanulmány nagyobbik része.) És kap az olvasó egy történeti munkákban szokatlan, az említett ismeretekre építő, esszéisztikus véleményt arról, hogy mi lett volna, ha a történések némileg másként alakulnak. A mű címe, Kiugrás a történelemből ez utóbbira utal, hiszen Horthy nem a történelemből próbált kiugrani, hanem a szerző próbál úgy kilépni a szokásos történészi szerepből, a megtörténtek leírásából, elemzéséből, ahogyan Magyarország addigi háborús szövetségéből.

Itt nem egy parttalan fantáziálási játék a „mi lett volna, ha…” vizsgálata, hanem szándéka szerint a hagyományos történetírás kereteinek kitágítása. A múlt ugyanis – mondja mások nyomán Ungváry Krisztián is – nemcsak a jövőből, a megtörténtből visszatekintve írható le, mintegy visszaigazolásként, sugallva azt, amit történelmi szükségszerűségnek neveznek, hanem az egykori alternatívák figyelembevételével is, már csak azért is, mert az egykori szereplők is mérlegeltek efféléket. Persze ehhez érdemes hozzátenni: az igényes hagyományos történetírástól sem idegen az elemzett korszakban felmerült alternatívák feltárása, még ha kerülik is a meg nem valósult eseményváltozatok részletes továbbgondolását.  A „mi lett volna, ha…” kérdésre adható válaszok vizsgálata e könyvben azért kínálja magát, mert Horthy kiugrási kísérlete 1944. október 15-én egyszeri, időben és térben is lokalizált, ugyanakkor igen jelentős következményekkel járó pillanat volt, a megvalósult változat lehetséges alternatíváinak végiggondolása így korlátok között tartható.

A kiugrás lehetséges változatainak értékelésében látszólag mutatkozik némi bizonytalanság. Ungváry egy helyütt azt írja: az alternatívák „nemcsak magyar, hanem világpolitikai szempontból is rendkívüli jelentőséggel bírtak volna”. Két oldallal később viszont az áll: „bármi történt volna is, az nem módosította volna a hosszútávon ható erőket, amelyek az ország helyzetét meghatározták”, sőt még egyértelműbben: „világtörténelem szempontjából apróságnak tűnő, ámde magyar szempontból egyáltalán nem mellékes körülmény azonban változhatott volna”.

Papírforma és valóság

A mű egésze azonban világossá teszi, a szerző a háború szempontjából tartja világtörténeti jelentőségűnek a kilépés ügyét, illetve a bukást, ettől megkülönbözteti a hosszú távú körülményeket, amelyekre minimálisan hatott volna a sikeres akció. Ez úgy értendő, mondja Ungváry, hogy például az ország szovjet blokkhoz való tartozása nem változott volna. A könyv alcíme (Horthy Miklós a világpolitika színpadán) is azt sugallja, hogy a sikertelen próbálkozással Horthy a világpolitika színpadán is elbukott, vagyis a magyar horizonton messze túlmutató jelentősége lett volna, ha az akció sikerül.

Ungváry úgy látja, és ezt a frontok helyzetének bemutatásával kívánja alátámasztani, hogy „a kiugrás kérdése legalább annyira – azaz a háború hosszát hónapokkal befolyásoló módon – határozta meg az eseményeket, mint a sztálingrádi csata vagy a normandiai partraszállás”.

Itt azért, bármennyire megalapozott is a szerző kalkulációja a katonai helyzet ismeretében, az összehasonlítás meredeknek tetszik.

Elsősorban az ébreszt kétségeket, amit egyszerűen az optimális, a papírforma és a valóság különbségének lehet nevezni. Sok olyan hadszíntér volt a világháború alatt, ahol a tervezést, a reálisnak tetsző kalkulációt valami átírta. Mindenesetre Ungváry véleménye szerint a nyugati szakirodalom szemellenzőssége, a magyar hadtörténetírás pedig elméleti reflektálatlansága miatt nem foglalkozott ezzel a kiemelkedő jelentőségű kérdéssel.

Az nem kétséges, írja a szerző, hogy a kiugrási kísérletben Horthy személyes szerepe, annak ellenére, hogy mások is formálták az ügyet, kiemelkedő volt, szinte minden rajta múlott. Álláspontja a kormányzóról nem okozhat az olvasó számára meglepetést, ha ismeri Ungváry közelmúltban megjelent könyvét (Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége 1920–1944). Mint az új kötetből is kitűnik, Horthyt ebben a kérdésben a vágyvezérelt gondolkodás jellemezte. Amikor már hajlott arra, hogy levonja a következtetést a hadi helyzetből, akkor is az a meggyőződés vezérelte, hogy feltételeket szabhat a szövetségeseknek.

Hinni akart a megállapodásban

Meggyőződéses antikommunistaként hosszabb ideig hinni akarta, hogy a magyar határok felé közeledő szovjetekkel szemben az angolszászokkal meg tud állapodni a kilépés feltételeiről. Ungváry munkájából világos, hogy Horthy abban reménykedett, a fegyverszünettel az ország semleges térbe lép ki, vagyis kiszállhat a háborúból. Igaz, a szovjetek nem mutattak igényt a magyar honvédség átállására, a németekkel szembeni fegyveres fellépésre, de nyilván meg kellett volna nyitni a frontot az addigi ellenfél előtt, ami már önmagában is kiváltotta volna, hogy a németek ellenségnek tekintsék a magyar alakulatokat. Horthy, amikor már eljutott a szovjetekkel folytatandó fegyverszüneti tárgyalás elfogadásáig, akkor is bízott abban, hogy elérheti: a szovjet hadsereg kerülje meg Magyarországot.

A kiugrási elképzelés talán legfőbb hiányossága az maradt, hogy semmilyen tervet nem dolgoztak ki arról, hogy a honvédség mit tegyen, hogyan viszonyuljon a fronton az addigi ellenséghez és az addigi szövetségeshez, mi a teendő, ha a németek megtámadják vagy le kívánják fegyverezni a magyar egységeket stb. Ungváry röviden bemutataja a magyar próbálkozást megelőző olasz, román és finn kiugrásokat, és levonja a következtetést: bár a szükséges ismeretek rendelkezésre álltak vagy állhattak volna, Horthyt érdemben, a praktikus tanulságok szempontjából nem foglalkozott velük.

A szükséges előkészületek elhanyagolása mellett a kudarcban fontos szerepet játszott, hogy az október 15-i kormányzói proklamáció csak a háború abbahagyásának szándékában volt egyértelmű.

Viszont úgy fogalmazott: „ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk”, miközben október 11-én már létrejött az ideiglenes fegyverszüneti megállapodás. Azt állította, hogy Magyarország német nyomásra sodródott bele a háborúba, holott ez nem volt igaz, Horthy indítványozta a támadást a Szovjetunió ellen. A hadparancs pedig, a legfőbb hadúr nevében szólva, szintén nem adott egyértelmű útmutatást. Miután kedvező fordulat a harcban nem várható, fegyverszünetet kér – írta –, elhallgatva, hogy ezen már túlvan, egyúttal konkrétumok nélkül a felsőbb utasítások teljesítésére szólított fel.

Államférfitól elfogadhatatlan – Horthy és Hitler

A kilépés kudarcában Horthy szerepéről, felelősségéről, egyáltalán a posztja ellátásához szükséges ismereteiről és képességéről Ungváry véleménye egyértelműen elmarasztaló. Említett, Horthy felelősségéről szóló könyvéhez képest még szigorított is az ítéletén. Ott azt írta, hogy a kormányzó reagálása arra, hogy fiát a németek elrabolták, ezzel őt megzsarolták, emberileg érthető, de az államférfitól elfogadhatatlan. Most viszont azt olvashatjuk: nincs nyoma annak, hogy Horthy, Lakatos Géza miniszterelnök és Hennyey Gusztáv külügyminiszter a fiatal Horthy iránti aggodalmuk miatt lépkedtek folyamatosan vissza a fegyverszüneti megállapodás teljesítésétől. Mindhármukra áll, hogy magatartásukat döntően az határozta meg: a fegyverszüneti feltételekkel nem tudtak azonosulni. A következmény ismert, a kormányzó október 16-án, utolsó hivatali tetteként nyilatkozatot adott ki, amelyben bejelentette lemondását, illetve Szálasi Ferenc megbízását a kormányalakítással. Ezzel az előző napon kiadott proklamáció semmissé vált.

Mindezzel együtt úgy látja, Horthy tekintélye olyan erős volt, hogy a nyilas hívek többségének kormányzóellenessége és a honvéd tisztikar egy részének elkötelezett németbarátságával is, ha kitart október 15-i eredeti szándéka mellett, akkor – az előkészületi hiányosságok ellenére – lett volna esély a kiugrásra.

Érdemes jelezni, hogy miként, milyen keretek között értelmezi Ungváry az alternatívák felmutatását. Horthy, bár volt kezdeményezés arra, hogy utazzon a proklamáció előtt Husztra, az I. magyar hadsereghez, Budapesten kívánt maradni, ahol védtelenebb volt. Kiskunhalason vagy Kecskeméten is kihirdette volna a fegyverszünetet, ahol a környéken kizárólag magyar csapatok tartották a frontot.

Ungváry Krisztián

Egyértelmű helyzetet teremtett volna, ha a proklamáció után a szovjet csapatok védelme alá helyezi magát. Ha már Budapesten maradt, egyetlen kis lépés is jobb helyzetet teremtett volna a teljes kapitulálásánál, például ha 16-án világossá teszi, hogy megerősíti a fegyverszünetet. További lehetőségek nyílnak, amikor a szerző abból indul ki: mi lett volna, ha Horthy kapitulál, de nem mond le. Ungváry kitér arra a lehetőségre is, hogy mi történt volna, ha a kormányzó még csak meg sem kísérli a kiugrást. Ekkor – mondja – még nagyobb lett volna a magyar háborús áldozatok száma, és azt feltételezi, Sztálin részben éppen azért emlegette Horthy érdemeit, és akadályozta meg a felelősségre vonását háborús bűnösként, mert a próbálkozást méltányolta.

A könyv első és hátsó belső előlapjain ugyanaz a térkép szerepel, címe Magyarország feltételezett határai sikeres kiugrási esetén. Ungváry a szöveges részben leírja, hogy mire alapozza a vágyaktól persze messze elmaradó, de 1944 vége felé még lehetséges, a trianoni döntést felülbíráló területgyarapodást, amely a számtalan emberélet megmentése mellett a legvalószínűbb közvetlen előnye lett volna a kiugrásnak.

Idén ősszel ünnepelte 150. születésnapját a Nagykörút, Budapest fő ütőere. Másfél évszázada húzták fel az első épületét, bár még bő három évtized kellett ahhoz, hogy elkészüljön, és elinduljon rajta a regényekbe illő, pezsgő élet. A várostörténészként is ismert N. Kósa Judit könyve végigköveti azt a folyamatot, ahogy a külvárosi kertek helyén felépül a jól ismert széles bulvár. Mesél a házairól, lakóiról és építtetőiről.

A városszéli recenzens kiadós napi sétái kivezetnek a városból. A Nagykörút olvasása közben megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha itt, a város peremén túl, az illegális hulladékkal szennyezett erdőcskék vonalában, a Soroksár határában sorakozó fóliasátrak helyén, a Tesco gyáli logisztikai központját elsöpörve új, góliátkörútat terveznének a semmibe, hogy egy-két évtized alatt megteljen házzal és élettel, magára húzza a régi és új városi, polgári funkciók gazdag együttesét, és új szíve legyen a hevesen terjeszkedő településnek. Mint amilyen volt a szintén semmibe tervezett Nagykörút egykoron. És akkor átéltem a hiányt, hogy én ilyet már átélni nem fogok soha. A világ tele van 8-10-20 milliósra duzzadó városokkal, amelyek kétmilliós magját átölelheti még ilyen gigakörút, de Budapesten efféle már nem lesz. Az M0-n túl nincs élet, mint ahogy az M0-n sincs élet, csak forgalom.

Nem is hiányzik ez az elképzelt, óriási metropolis, csak az új élet születésének, az új ország- és városteremtésnek az izgalma, ami a kiegyezés utáni Gründerzeit nemzedékének, az egyesült Budapest első generációjának megadatott, amikor lakosainak majd fele bevándorló, új életet kezdő, fölfedező fővárosi volt, és a lakossága pár évtized alatt több mint a háromszorosára nőtt, nyelvet, szellemet, léptéket váltott.

Ez a könyv visszavarázsol ebbe a korba, és végigkalauzol azon a másfél évszázadon, amelyben a Nagykörút kiemelkedett a semmiből, kiemelkedett a városból, majd visszasüppedt bele, olyan közlekedési csatornaként, amely már csak méretében, csupán mennyiségileg jelent többletet, és amelyben a városi funkciók immáron nem összesűrűsödnek, hanem megritkulnak. A szépírásnak van egy nem-fikciós változata, amit a legjobb tollú újságírók művelnek. Ha egy ilyen újságíróban egy fáradhatatlan várostörténész gőzhangya is dolgozik, akit nemcsak a minden részlet minden részlete után kitartóan kajtató kíváncsiság hajt, hanem a szórakoztatva tanító pedagógiai rajongás is feszít, akkor jöhet létre egy ilyen könyv, mint ez.

Az alcím sugallata szerint (Történelmi séta Pest főutcáján) olyasféle hangulatokból és anekdotákból összeszőtt könyv lenne ez is, mint amilyet Szerb Antal, Porzó (Ágai Adolf) vagy Krúdy írt a városról, és félig olyasféle is. De nem egészen.

Hangulatosnak hangulatos, anekdotikusnak anekdotikus, helyenként még érzelmes is, de benne van egy szakszerű történelmi monográfia anyaga, és a sok-sok anekdota, családtörténet, arcképvázlat, épületleírás ebbe ágyazódik bele.

A Nagykörút geneziséről szóló fejezet után egy tematikus és egy szisztematikus blokk következik. A tematikus fejezetek a bulvár építtetőiről, házak és a közüzemek működéséről, lakásainak tulajdonságairól, aztán a közlekedéséről, vendéglátóhelyeiről, üzleteiről, mozijairól szólnak. Az öt szisztematikus fejezetben pedig végigmegyünk házról házra az öt részre tagolt körút több mint négy kilométerén, a Jászai Mari tértől a Boráros térig. Utána még van egy kis fejezet, amelyben a szerző, N. Kósa Judit becses ismerősei idézik fel a Nagykörúthoz kötődő emlékeiket.

Kalapemeléssel említendő a két érdemes szerzősegéd, a vendéglátós fejezetet író Saly Noémi és a közlekedési fejezetet jegyző Legát Tibor, a témakör közismert megszállottjai. A Nagykörút templomairól nem esik szó, mert ott ilyen nincs. Vajon soha, senkinek nem jutott eszébe templomot építeni a bulvárra? Pont azt nem? Pont oda nem? Lehet ennek valami sajátos oka? Ez a könyv abban is tudatosítja, aki – mint a recenzens – soha nem élt a Nagykörút tájékán sem, hogy a bulvár világát mégis át- és megélte fővárosi létezésének évtizedei során. Annyi házához, üzletéhez, etető, itató és szórakoztató részéhez van köze, annyi filmet és színdarabot látott itt, annyiszor átrobogott rajta, annyiszor indult innen, érkezett meg, dolgozott erre, kötötték ide teendők, találkozások, hogy szinte mindenhez személyes köze van, amiről a könyv négyszáz oldalán szó esik.

Fölforgatja az ember leülepedett képzeteit a történelmi mélység. Például Arany János Híd-avatását bizonyára mások is úgy játszották le a fejükben, hogy a város tört életei a környező utcákból lépnek fel a hídra, holott arrafelé még semmilyen város nem volt, amikor a „komoly hit” és vidám zenével parádézó körmenet a Szent Margit nevét viselő hidat felavatta. Csak mező, sár, elszórt viskók, gőzmalom és cukorfinomító.

Soha nem jutott eszembe az sem, hogy a Margit hídról nem lehetett mindig elérni a Margitszigetet. Hiszen a sziget kedvéért építették tört vonalban a hidat, gondoltam én.

A Nyugati pályaudvart (illetve a szerepét betöltő indóházat), ahová ma a városon belülről fél óra alatt visz el a Lajosmizséről induló döcögő, még jócskán a városon kívül érték a Nagykörút tervei. Amikor azt olvastam, hogy „a körúti házakban legalább az első emeletig szőnyeg futott a főlépcsőn”, rögvest közelebb jött a Kalabuhov-ház és Preobrazsenszkij professzor Bulgakov Kutyaszívéből, aki a ház szükségszerű pusztulását abból vezeti le, hogy a „proletár-uralom” elvitte a főlépcsőről a szőnyeget: „Miért szedték fel a szőnyeget a főlépcsőn? Csak nem Karl Marx tiltja meg, hogy szőnyeg legyen a lépcsőn?” Soha nem jutott eszembe, hogy Pesten is volt szőnyeg a bérházakban. Az én életemben már nem létezett ilyen. Nem is tudtam volna szőnyeget képzelni egy gangos pesti bérház lépcsőjére.

A Nagykörút az olvasó számára ezentúl tele lesz a régmúltnak a könyvben feltámadt személyiségeivel. Az EMKE-házról eszébe jut majd kilencvenéves építtetője, Szelényi Lajos, aki egész hatalmas vagyonát jótékony célra végrendelte, és vagy négyszáz ember próbálkozott tizenkilenc éven át azzal, hogy abból az örökségből kipereljen magának valamit. Mire az a vagyon az utolsó bírósági ítélet után elkezdhetett jótékony célra dolgozni, már rég felnőtt, ha felnőtt, az összes árva, akinek az életén könnyíthetett volna. A körutat egyébként a nagyvilág építtette nekünk. A költségek kétharmadát a pesti bankok által kibocsájtott zálogleveleken keresztül francia, német, olasz, holland, belga, svájci és osztrák befektetők állták, és igen jól jártak.

A névmutató természetesen tele van idegen hangzású nevekkel. A fent említett Szelényi is Stessel Lajos volt eredetileg. A Nagykörút tervezése idején Pesten még többen tudtak németül, mint magyarul. Számos esetben szó esik a bulvár építtetőinek, háztulajdonosainak, vendéglőseinek, mozisainak, kereskedőinek német vagy zsidó származásáról. Azt is megtudjuk, hogy épületei hatodát csillagos háznak jelölték ki 1944-ben.

Mégis jó lett volna egy összefoglaló fejezet arról, hogy a német és a zsidó kisebbség nagyjából milyen arányban vette ki a részét a Nagykörút építéséből és gazdaságából.

Nem csak olvasni-, hanem bámulni való is épp elég akad a Pintér József által remekbe szerkesztett, szép és főleg informatív fotók tömegét kínáló kötetben. Bizony kellene ilyen könyv a Sugár (Andrássy) útról, a Kossuth-Rákóczi-Kerepesi útról, a Kiskörútról…

Minden politikusnak van lelke. A leglelkesebbektől a leglelketlenebbekig, valamennyinek. A dokumentálható, objektíven rögzíthető tényekre összpontosító történetírásban ez a lélek elsikkad. Pedig a történelem minden történése lélektani történés is. És ilyenként is feltárandó, megírandó, bármilyen kihívást jelentsen ez módszertanilag.

Open Books, 256 oldal, 5999 Ft

Medgyesi Konstantin szegedi történész, aki a Grósz Károlyról szóló monográfiáján dolgozik – nyilván ennek a munkának az előtermékeként – megírta „Kádár János és Grósz Károly küzdelmének történetét” annak lélektanával együtt. Joggal vélte magát alkalmasnak erre a feladatra. Nemcsak történész, de újságíró, egyetemi oktató és marketingszakember is. Ki tudná jól eladni ezt a lélektani történetet, ha nem egy ilyen komplex szerző? A történész szakma derékhada ma már olyan kutatókból áll, akiknek nincsenek személyes felnőtt tapasztalataik a pártállami diktatúráról, és azokból fakadó indulataik sincsenek. Medgyesi még általános iskolába járt, amikor lezajlott az a „lélektani történet”, amelyről ír. Bizonyára nem befolyásolják intenzív korabeli érzelmek, mint ahogy befolyásolnák például az idősebb recenzenst.

A szerző szempontjából hátrány, hogy az egyik főszereplő nem szeretett beszélni magáról, pláne nem az érzelmeiről. Előny, hogy a másik főszereplő viszont annál inkább. Grósz Károly három életútinterjút is adott a számos kisebb mellett abban a néhány évben, ami a bukása után adatott néki. Kádár pedig főszereplő minden visszaemlékezésben, amely a közvetlen környezetéből származik, és ezekben sok szó esik a hanyatló diktátorról, aki már egyre kevésbé tudott uralkodni az érzelmein és a gondolatain. Amilyen keveset beszélt ő magáról, annál többet beszéltek róla.

Könnyes történet ez. Sír benne Kádár, sír a fél Központi Bizottság, sír Havasi Ferenc. Még maga Grósz is sír, amikor felkonferálja Kádár utolsó beszédét 1989 áprilisában a Központi Bizottság ülésén. A könnyek a történelmi valóságban hullottak ugyan, de Kádár és Grósz páros történetét mégiscsak mértéktelenül föl kell fújni, föl kell stilizálni ahhoz, hogy „egyszerre dráma, krimi, és lélektani esettanulmány” legyen, aminek a szerző állítja.

Kiderül ebből a könyvből is, hogy Grósz mint utód nem Kádár, hanem Moszkva „fia” volt, a történet csúcspontjára vezető legfontosabb döntések Moszkvában születtek meg.

Moszkvából érkező üzenet győzte meg Kádárt arról, hogy át kell adnia a helyét, és arról is, hogy Grósznak kell átadnia. Igaz, hogy a Gorbacsov érában már szembe is mehetett volna az agg pártvezér Moszkvával, de akkor nem Kádár lett volna.

Kádár János az 1958-as május 1-i felvonuláson (FOTÓ: Fortepan / Magyar Rendőr)

 

Grósz és Kádár közös története 1956 novemberében kezdődött, ha lehet kezdetnek nevezni, hogy Kádár, aki akkor a minden, egy pillanatra összefut a fiatal Grósszal, aki akkor még alig valaki. Medgyesi összeköti őket azzal, hogy mindkettőjüknek van súlyos lelkiismereti válságuk 1956-tal kapcsolatban. Valóban. Kádár ott állt Nagy Imre mögött, a Varsói Szerződésből való kilépést is támogatta, és nagyjából mindent, amiért Nagy Imrét és társait megölette vagy börtönbe küldte.

Grósz Miskolcon, megyei szinten szorosan követte Földvári Rudolfot, a megyei pártvezetőt, miközben barátja lincselés áldozata lett, a forradalom eltiprása után pedig az általa legmélyebben tisztelt Földvárival ellentétben Kádár mellé állt, majd Grósz vezetése alatt illeszkedett vissza a megye a pártállami diktatúrába, miközben Földvári börtönbe került. Grósz ellen is folyt eljárás októberi „megingása” miatt, amit ott tartottak a káderanyagában, miként Kádáréban az 1944-es „pártlikvidálást”, hogy alkalomadtán felhasználhassák. A nagyságrend egészen más, de a lelkiismereti probléma szerkezete ugyanaz. Igaz, ez a szerkezet nem csak ezt a két embert köti össze, hanem sokakat.

Két oldalról közelít a mű ahhoz a ponthoz, amelyben Kádár Grószt kiválasztja. Egyfelől Grósz pályájának a vonalán, másfelől azok sorravételével, akik utódnak szóba jöhettek, de kiestek a sorból, vagy csak látszólag voltak benne (Havasi Ferenc, Berecz János, Maróthy László, Pozsgay Imre).

Csakhogy ez a folyamat csupán addig tartott, amíg Kádár miniszterelnököt csinált Grószból 1987-ben. Ez volt az, amit valóban az ő döntésének tudunk. Ez azonban nem a saját utódlásáról, hanem Lázár György kormányfőéről szólt, és egyáltalán nem jelentette azt, hogy Kádár, aki a három évvel később esedékes pártkongresszusig mindenképp főtitkár kívánt maradni, Grószt tekinti utódának. Kádár még egyáltalán nem készült lelépni a párt éléről, amikor 1988 áprilisában Gorbacsov jobbkeze, Alexandr Jakovlev Thürmer Gyulán keresztül megüzente neki: „Tudjuk, hogy Kádár elvtárs bölcs döntést fog hozni. Grósz elvtársat méltó utódnak tekintjük.”

Grósz tehát nemcsak érzelmi, de semmilyen tekintetben nem volt Kádár „fogadott fia”, kiválasztott utóda, örököse. Grósz sem végezhette ki politikailag Kádárt, akit már egyrészt kivégeztek Moszkvában, másrészt kivégzett a történelmi kor és az életkor.

Maga Medgyesi is leszögezi, hogy Grósz nem volt apagyilkos. Tehát a könyv címe, az Apagyilkosság csupán PR-fogásnak tekinthető, ami tudományosan pretendált mű esetében nem igazán helyénvaló. Az igazán érdekes az, hogy az 1987-es kormányváltáskor miért esett Grószra a választás. Ez a figyelmes olvasó számára kiderülhet ebből a könyvből is, de a szerző számára nem biztos, hogy kiderült.

Grószt a személyiségében és politikai alapállásában rejlő kettősség tette Kádár szemében alkalmassá arra, hogy rábízza a válságba sodródott ország kormányzását.

Személyiségének és imázsának kettőssége. Egyrészt, mint a könyvben olvassuk: „a rendszer adta kereteken belül artikulál kifejezetten bátor, változtatáspárti vélekedéseket is, de mindenkori véleménye nem terjeszkedik túl a homo kadaricusi magatartásmintán.” Másrészt a balos, reformellenes tábor markáns figurája a hetvenes évek elején.

Kádár János lőállásban (FOTÓ: Fortepan / Album059)

A párt „fenegyereke”, aki mindig megmondja a magáét. Ráadásul igen jó kommunikátor. A Magyar Rádió és Televízió párttitkáraként meglehetősen nyitott, szókimondó közegben edződött a színvonalas, önérzetes partnerekkel folytatott rendszeres vitákban. Azután pedig a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetőjeként, majd vezetőjeként a párt élvonalbeli propagandistájaként igyekezett eladni az országjáró pártvezetőket. A nyolcvanas évek elejétől ő volt a magyarországi állapotok és folyamatok egyik legélesebb kritikusa a pártapparátuson belül. Paul Lendvai tudósítása szerint az 1985-ös kongresszuson „kíméletlen nyíltságával és kritikus hangvételével felrázta a küldötteket”. Ugyanakkor 1987-ben Medgyesi szavaival: „a markánsan balos, ‘revizionistafaló’ imázzsal bíró budapesti első titkár, Grósz Károly lett a kormányfő”. Viszont az 1987-es kormányfői expozéja „reális nyelvezetével, modernnek tűnő kommunikációs paneljeivel” Kádár széteső beszédével szemben az ellenpólust képviselte.

Bátor, hatásosan kommunikáló, kritikus, balos, revizionistafaló fenegyerek… Ki jut eszünkbe erről a kombóról? Ki más, mint Marosán György?! Medgyesi egy helyen „a közpolitikai reformokat elindító miniszterelnök-pártfőtitkárként” említi Grószt. Anélkül, hogy szó esne a könyvben bármilyen közpolitikai reformról, amit Grósz indított el. Idéződik Nyers Rezső, aki szerint Grósz „olyan szocialista munkáspártot képzelt el, amely elszakadva a szovjet modelltől, nyugati mintára demokratizálja a pártot, azonban a kommunista hegemón szerepet megtartotta volna”. De ilyen állat nincs. Egy nyugati mintára demokratizált párt hegemón szerepét nem lehet intézményesen biztosítani, mert akkor az a párt már nem lehet demokratizált, nyugati mintára semmiképp.

„A sok szürkeség és semmitmondás után, amelyben az elmúlt években részük volt, Grósz Károly lendületességére és szókimondó stílusára mindazonáltal felfigyeltek az emberek. Fellépésének fogadtatása ezért kedvező, de legalábbis várakozásteljes volt.” Pontosan ez a kettősség kellett Kádárnak. Egy friss, erőt, tettrekészséget, lendületet, meggyőző képességet, céltudatosságot, bátorságot mutató megbízható balos „revizionistafaló”, aki nem követi a párton belüli és kívüli „revizionistákat”, reformereket, akik veszélyeztetik a pártállami diktatúra alapjait, és akik 1987-ben már elég hangosan dörömböltek a kapun.

Grósz Károly 1989-ben (FOTÓ: Fortepan / Szigetváry Zsolt)

A szerző sok mindent tesz annak érdekében, hogy Grósz balossága homályban maradjon. A munkásellenzék terminus vitatásával eltakarja azt, ami vitathatatlan, hogy ti. a hetvenes évek elején a kádári vonalat súlyos „balos” vádözön érte Moszkvából, amelyre építve erőteljes demagóg támadás bontakozott ki a magyar pártvezetésben, a Politikai Bizottságban Kádár és reformjai ellen. Ennek következtében széleskörű személycserékre került sor, és reformellenes kurzus bontakozott ki. Grósz pedig egyértelműen ehhez a „balos” szárnyhoz kötődött. Nem esik szó a könyvben sem Grósz hírhedt beszédéről, amelyben a fehérterror veszélyével fenyegetett 1988 végén, sem arról, hogy az állampárt szétesése után a diktatúra bukásába beletörődni nem tudó ortodoxok pártjához csatlakozott (Marosán György oldalán). Holott a könyv „árulásos” tematikájához nagyon is passzolt volna az 55. zsoltárnak az a szakasza, amelyet az „árulás” áldozati oldalára átesett Grósz idézett a régi-új MSZMP első kongresszusán: „De barátomnak az kit vélek volt, / Nagy nyájasságom kivel egyött volt, / Jó hírem-nevem, tisztességem volt, /Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.”

A mű sajnos az olvasóbarátság tudományellenes felfogása jegyében szerkesztődött. Telenyomták olyan képekkel, amelyek többsége semmit nem ad hozzá a szöveghez. Tömérdek fölösleges kerettel terhelték meg a kötetet. Ráadásul ezek a legkevésbé sem makulátlanok. Hogy mást ne mondjunk, Aczél György keretéből csak életének legfontosabb funkciója, a KB-titkárság hiányzik… A szöveg egyes mondatait nagy vörös betűkkel kiemelve ismételgetik – aminek kizárólag újságban van funkciója, ahol az olvasó szemét meg kell akasztani – hogy ne lapozzon tovább. Könyvben semmi értelme.

De mindez még nem lenne végzetes. Az viszont már az, hogy a kötetből a névmutatóval együtt a teljes jegyzetapparátust is kispórolták.

Egyszerűen nem lehet tudni, melyik idézetnek, utalásnak mi a forrása. Hol lehet utána nézni? Idéződik például „egy tanulmány”, „egy fültanú”, és nem tudjuk, ki a fültanú, ki írta azt a tanulmányt, mert nincsenek jegyzetek.

A kötet végén ömlesztve találjuk a különböző témakörökhöz tartozó forrásokat, de ettől még nem tudjuk beazonosítani az idézetek, állítások helyét, nem tudjuk visszakeresni őket, nem tudjuk a munkáinkban felhasználni, megnézni a szövegkörnyezetüket stb. Arról már nem is beszélve, hogy a forrásként felsorolt könyvek leírása is hiányos, hiányzik a kiadásuk éve, holott az korántsem mellékes.

Így sajnos ezt a kötetet nehéz a történettudományi szakirodalom részeként értelmezni és használni. Erősen reméljük, hogy a készülő Grósz-monográfiát tudománybarát formában kapjuk majd a kezünkbe. Nagyon várjuk.

Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság | Végső István kritikája

„Nekünk is kéne egy nürnbergi per, ahol megvádoljuk azokat, akik nem teljesítették kötelességüket irányunkba, családjaink és a zsidó nép irányába”. Ezzel, az 1946-os cionista kongresszushoz köthető, éles felvetéssel kezdődik Veszprémy László Bernát legújabb könyve. A Jaffa Kiadó nagysikerű Modern Magyar Történelem könyvsorozatának mostani kötete összegzi a szerző főként a zsidó tanács és a zsidó rendőrség kapcsán született narratíváit.

A bevezetésben Veszprémy megosztja saját, láthatóan nemcsak történészi, hanem belső dilemmáit is. Szabad-e (még vagy már) írni a zsidó kollaborációról? Érvel, hogy igen, de mint leszögezi, csak a holokauszt emlékezetkultúra megóvásával. (Korábbi kötetében a Horthy-rendszert vizsgálta, ennek kapcsán a vele készült interjúnkat itt olvashatja.) Kissé félrevezető, hogy kanadai és amerikai szerzőket idéz pro és kontra, miközben például a magyar holokausztkutatás előfutáránál, Lévai Jenőnél 1945-től ez nem volt kérdéses. Vagyis 1945 óta lehet írni és írnak is a kollaborációról. A bevezető rész után hat fejezetben olvashatjuk, hogy a szerző mit is gondol az egyik legnehezebb, legterheltebb, helyenként tabusított magyar zsidó tanácsok történetéről.

A Ha éjjel beszélsz, szállítsd le hangodat fejezet legfontosabb része az az összegzés, felsorolás, hogy ki és mit tudhatott a zsidóirtásról, az európai holokauszt egyes véres fejezeteiről. Lehetett-e tudomása a magyar és zsidó vezetőknek, az ország újságolvasó közönségének, hogy mi vár rájuk, ha beköszönt a német megszállás. Persze más források is előkerülnek, de fontos áttekintést kaphatunk a korszak sajtóhíreiről ebben a tekintetben. Kétségtelenül kiemelkedők ebben a tárgykörben az egyházi és az állami vezetők levelezései, a lengyel és zsidó menekültek „horror történetei”, de a cionisták jól értesültsége is.

A Bepakolva várjuk a fejleményeket fejezetben a megszállástól kezdve a vidéki gettósításon át a deportálásokig tekinti át az eseményeket. Ismerteti a már jól ismert tényeket arról, hogy Stern Samu vezetésével, német parancsra 1944. március 21-én megalakult a Magyar Zsidók Központi Tanácsa. A szerző kissé elveszett a részletekben, és nem tudott egyértelmű határvonalat húzni, hogy mikor veszi át a fennhatóságot a magyar közigazgatás.

Stern Samu (FOTÓ: wikipedia.org)

Bár hivatkozik a rendelkezésre, mégis tesz olyan megjegyzést, hogy a vidéki zsidó tanácsokat vegyesen „felállíthatták a német vagy a magyar hatóságok is.” Ez utóbbi állítás nem igaz. 1944. március közepétől április végéig a németek hatáskörében voltak a zsidó tanácsok. 1944. április végétől, május elejétől pedig a magyar közigazgatás szólította fel (általában) a vidéki hitközségeket, szervezeteket a zsidó tanácsok megalakítására. Ez volt a zsidó tanácsok második korszaka, amikor is a magyar közigazgatással együtt is kellett működniük. Ekkor már Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottsága néven működött a központi szerv.

Ennek ellenére számtalan nagyon lényeges példán keresztül mutatja be Veszprémy ezen szervezetek létrehozásának körülményeit. Több vidéki példán keresztül pedig láthatjuk a „tanácstalanság” korszakának kialakulását. Ugyanakkor kissé zavaros a szerző azon értetlenkedése, hogy miért is eltérő az egyes vidéki zsidó tanácsok fennállásának időtartama. Bár megemlíti, hogy valószínűleg ezek a gettótól és a gyűjtőtábortól is függtek.

Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy természetesen a vidéki zsidó tanácsoknak először is a gettók felállításánál volt szerepük. Utána döntő többségében megszűntek, illetve a gyűjtőtáborokban újjáalakulhattak.

Ez nem lett teljesen egyértelműsítve a könyvben. Ebben a fejezetben a korai „váci gettó” kapcsán sajnálatos elütés, hogy nem 1944. márciusra, hanem 1944 májusra hivatkozott a szerző. Ennek az eseménysornak a feltárása viszont még nem zárult le, valószínűleg egy márciusi vármegyei rendelet félreértelmezése vagy túlzott végrehajtása állhat az ügy hátterében. Ám kétségtelenül lehetséges, hogy már ekkor, márciusban megkezdődött egyfajta gettósítás, de ez az ügy még tisztázásra vár. Kérdéses, hogy Veszprémy miért nem veti fel ennek kapcsán, hogy akkor nem április 16-a a magyar holokauszt kezdő dátuma (gettósítás, deportálás első lépései), hanem március… Ezek mellett érdekes elemzést olvashatunk a zsidó tanácsok vezetőinek demográfiai, felekezeti, cionista, nem cionista összetételéről.

Berend Béla rabbi, mint SS tiszt (FOTÓ: Ludas Matyi, 1946. 08. 11.)

A Kiszolgáltatva zsidóknak fejezet a kikeresztelkedett, de nem teljeskörűen mentesített zsidók kálváriáját mutatja be. Végigvezeti az olvasót a konvertiták és a zsidó tanácsok közötti bonyolult viszonyrendszeren. A katolikus konvertitákat képviselő Szent Kereszt Egyesület, a keresztény zsidó tanács és Török Sándor író szerepének hangsúlyozása révén jobban megérthetjük a „pásztorát vesztett” speciális, üldözött réteg problémáit. A reménytelen küzdelem a német és a magyar hatóságok, a keresztény és zsidó szervezetek között jól kidolgozott fejezete a könyvnek.

Az a kis distancia fejezet egy igazán elhanyagolt területet igyekszik feltárni az olvasóknak: a vidéki deportálások befejezésétől a nyilas hatalomátvételig tartó időszakot veszi górcső alá. (A holokauszt kapcsán Laurence Rees elemző kötetéről ide kattintva olvashat.) A Sztójay-kormány időszakának második fele, valamint a Lakatos-kormány regnálása amúgy sem igazán kutatott időszak, általánosságban a szakirodalomban számos sablonnal jellemzett periódus („vidéken már nincs zsidó”, „rengeteg a kikeresztelkedés” stb.). A Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottsága szervezetének átszervezéséről Veszprémy számos adalékkal szolgál a könyvben.

A szerző igyekszik bemutatni, hogy a továbbra is teljes bizonytalanságban lévő szervezet és vezetése tehetetlenül várja a kialakuló eseményeket.

Talán ez a fejezet lett a legkövethetetlenebb az összes közül. Sokszor érthetetlenül vissza-visszatekint a szerző a vidéki gettósítások és deportálások idejére, 1944 áprilisa és augusztusa között ugrálunk, komoly koncentráció kell az események megértéséhez. Azzal, hogy a gettósítás, deportálás, Koszorús Ferenc, Berend Béla és Ferenczy László holokauszttal kapcsolatos ügyei, cionisták, segélyek, embermentések, visszaemlékezések, internálótáborok, a Stern-Horthy megbeszélés, majd pedig a sokkal későbbi népbírósági perek sokasága követi egymást, nem teremt befogadható koherenciát a szövegben.

Randolph L. Braham (FOTÓ: nepszava.hu)

Az Örök éjszaka napjai fejezet a nyilas érát foglalja össze. Az 1944. október 16-tól kezdődő időszak a német kérésre újból elindult deportálások, halálmenetek, a pesti gettók felállítása, a razziák, Dunába lövések, az ostrom borzalmait tárja elénk. A harmadik időszakát élő „pesti zsidó tanács” a nyilasok idején is részben átszervezésre kerül, bár vezetői, meghatározó alakjai jórészt továbbra is megmaradtak. A zsidó tanács folyamatosan írta a kérvényeket a kormányzathoz, amelyekben kérvényezte sorstársaik megkímélését, elengedését vagy méltányosabb eljárást. A Budapestre koncentráló írás főként a nagygettó közellátási, egészségügyi, rendvédelmi ügyeit mutatja be – helyenként – rendkívül alaposan.

Az Akkor minden seb vérzett fejezet kezdősorai jól elárulják, hogy a „felszabadult” területeken alakult zsidó tanácsok története mennyire feltáratlan.

A szerző is csak néhány települést hoz fel példaként, miközben már 1944 őszétől számos, szovjet fennhatóság alatt álló magyar területen alakultak a túlélők segítése, a zsidóvagyon visszaszerzése stb. érdekében „új” zsidó tanácsok. Át is ugorja ezt a problematikát, és a felelősségre vonásokra, pereskedésekre tereli a szót. Számos fővárosi vagy vidéki zsidó hitközségi vezető, zsidó tanácstag kisebb-nagyobb ügyét mutatja be. Természetesen főként a budapesti zsidótanács-tagokra koncentrál ő is. Stern Samu, Munkácsi Ernő (kinek kötetéről már mi is írtunk), Berend Béla, Stöckler Lajos ügyei, az ellenük zajló rágalomhadjáratok, valamint a saját védelmükben írt munkák részletes elemzésre kerülnek. Közülük is a szigetvári főrabbi, Berend Béla ügye emelkedik ki. Vizsgálati fogságban töltött idejét, a perének vádjait helyenként túlságosan is személyes, intim részletekbe menően tárgyalja. Bár a Népbíróságok Országos Tanácsa felmentette, a perek tovább kísértették. Moldova Györgyöt a Szent Imre-induló című könyve miatt jelentette fel Berend, sikertelenül. Randolph L. Braham professzorral való pereskedései ismertek, szintén eredménytelenek voltak.

A kötet egy részét a szerzőtől már korábban megjelent, hozzáférhető tanulmányok összessége teszi ki, melyek a zsidó rendőrség, a zsidó tanácsok, a cionisták témakörében születtek. Talán ennek is köszönhető, hogy helyenként olyan fejezetek, gondolatok következnek egymás után, amelyek első látásra nem illenek egymáshoz vagy az előző gondolatfűzéshez. Sajnos találhatunk hivatkozási hibákat is a műben, így Veszprémy A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája esetén jellemzően csak a kötet szerkesztőit említi, a benne foglalt könyvfejezetek szerzőit nem. A könyv jelentős része a Yad Vashem, a Holokauszt Emlékközpont, a United States Holocaust Memorial Museum adatbázisaira; a Hungaricanán letölthető Pesti Izraelita Hitközség iratai a Zsidó Tanács időszakából dokumentumaira; és az alapvető szakirodalomra (Braham, Lévai, valamint Karsai László, Molnár Judit, Ránki György, Szita Szabolcs) támaszkodik. Természetesen vannak benne fővárosi és vidéki levéltári kutatások, amelyek kitűnő esetpéldákat mutatnak be.

Veszprémy László Bernát

Meglátásom szerint Veszprémy – több más történészhez hasonlóan – azt vallja, hogy a zsidó tanácsok valójában nem befolyásol(hat)ták döntő mértékben a holokauszt kimenetelét, az nélkülük is megvalósult volna. Ennek ellenére, a szintén ennek a körnek egy kiemelkedő tagját mégis komolyan, helyenként durván támadja. Veszprémy jól láthatóan a már elhunyt Brahammal áll folyamatos, egyoldalú vitában. Az egyes személyekkel kapcsolatos Braham-féle narratívákat bombázza. Leginkább Berend és Weinberger Mózes kapcsán tud kardoskodni azok hamisan beállított, állítólagos kollaboráns tevékenységük kapcsán. Az ember csak azt kívánhatja, hogy bárcsak Braham professzor még tudna válaszolni a felvetésekre, és a tőle megszokott kollegiális és emberi hangon megfogalmazott válaszokra várhatnánk még a közeljövőben. Természetesen Veszprémy érvei figyelemreméltók, érdemesek a vitára.

A könyv jól olvasható fejezeteit könnyen befogadhatja a szakmai és az érdeklődő olvasóközönség is. Veszprémy eddigi narratívái a zsidó tanácsok, a zsidó rendőrség kapcsán most egy könyvben megtalálhatók, valószínűleg újabb megkerülhetetlen szakirodalmi mű született. Már csak azért is, mert amint a szerző is megfogalmazza zárszóként: „kísérletet tett egy a háború után szinte mindenki által támadott, ám érdemben csupán kevesek által vizsgált áldozati réteg, a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének megértésére.”

Hogyan lehetett egy alacsony iskolázottságú ember az egyik legnagyobb hatalommal bíró kommunista vezető Magyarországon? Milyen volt Biszku Béla, mint magánember? És milyen volt a rá bízott pozícióiban? Valóban benne volt egy Kádár elleni puccs előkészítésében? És miért érdekes mindez ma? Krahulcsán Zsolt, a korszak történész szakértőjének hiánypótló munkájából nem csak Biszku életrajzát, de a kor háttérpolitikáját is jobban megismerhetjük.

Biszku Béla azzal nemigen vádolható, hogy színes egyéniség lett volna. Nem voltak személyes hangú megnyilvánulásai, cselekedetei. Bár hosszabb ideig a Kádár utáni második embernek számított, alapjában véve párthivatalnok maradt, aki különösebb kreativitás nélkül képviselte, hajtotta végre a rá bízott feladatot. A rendszerváltás után hozzáférhetővé vált forrásokból, egyebek között az MSZMP vezető testületeinek ülésein elhangzott megszólalásaiból sem bontakozik ki semmi individuális, semmi, ami izgalmassá, érdekessé tenné személyiségét. Az egykori közhiedelem szerint Kádár Jánosnál merevebb, doktrinerebb figura volt, bár hosszú ideig ez inkább pozícióiból, mintsem megnyilatkozásaiból volt sejthető. Amikor néhányszor némileg kilógott a sorból, akkor is inkább úgy jellemezhető a helyzet, hogy nem tudta követni a párt cikcakkjait.

Magánéletében sem látható igazán érdekes motívum. Elfogadta a státuszával járó juttatásokat, de nem látszott és utólag sem derült ki, hogy hatalmával személyes célok érdekében visszaélt volna. A vadászat számára is a funkciójával együtt járó elfoglaltság volt, mintha a proletariátus nevében hatalmat gyakorlóknak ez evidens lenne – de ebben sem különbözött a kádári vezetés más, alacsonyabb sorból felemelkedett tagjaitól. A hozzá hasonló státuszúakon, az első kádári garnitúrán belül az némileg egyedivé tette, hogy ő aktívabban sportolt, mint elvtársainak döntő többsége, például teniszezett is.

Röviden: Biszku Béla tulajdonképpen érdektelen figura. Könyvnyi életrajzot is csak azzal érdemelt ki, hogy – mint a mű alcíme is jelzi – ő volt az 1956 utáni megtorlás idején a belügyminiszter.

Valamint ő élte meg a megtorlások időszakának vezető garnitúrájából, hogy – amikor a 2010-es évek elején formulát találtak a kommunista rendszer bűnei miatti felelősségre vonásra – megvádolják, bíróság elé kerüljön.

Az 1971-es születésű történész, Krahucsán Zsolt, éppen a fentebb leírtak miatt nehéz és nem túl hálás feladatra vállalkozott, amikor Biszku Béláról írt életrajzi monográfiát az Ablonczy Balázs és Müller Rolf által szerkesztett Modern Magyar Történelem sorozatban. Rögtön itt érdemes világossá tenni: ha nem is lehetett izgalmas olvasmánnyá varázsolni egy nagyobb részt színtelen életről szóló beszámolót, de korrekt, tárgyilagos mű született, amely a politikai ítéletektől függetlenül, árnyaltan tárgyalja „hőse” pályáját.

A szerző a biográfia részeként bemutatja Biszku származását, családi hátterét, ifjúkora iskoláit, csatlakozását a kommunista mozgalomhoz, 1945 utáni, 1956 előtti politikai karrierjét. A forradalom kezdetekor, egyébként Kádár János utódjaként, a budapesti XIII. kerület pártvezetője volt, innen került – egykor talán legismeretlenebbként – az 1956. november 4. után hatalmat gyakorló garnitúra csúcsvezetői közé. „Ki és milyen ember volt Biszku Béla?”, teszi fel a kérdést a szerző műve összegző zárófejezetében. Válasza itt az: egészen mást jelentett kortársainak, a kommunista hatalom birtokosainak, és egészen mást a megtorlások elszenvedőinek – és persze megint mást az utókornak. Ez így, valljuk meg, evidencia. Érdekesebb, hogy kortársai, elvtársai vagy akik egyszerűen csak az általa is megjelenített rendszer átélői voltak, de az utókor is egyaránt doktriner pártcsinovnyiknak látták és látják, és ezt a karaktert az életrajz is megerősíti.

A Biszkuról beszélőket idézve a könyvben többször előkerül, hogy buta ember lett volna. A műből kibontakozó kép ezt nem igazolja. A polgári iskolában jó teljesítményt nyújtott, továbbtanulásra a háború előtt társadalmi helyzete miatt nem nyílt lehetősége, így szerény iskolázottságú maradt. Kádárhoz képest politikai fantáziája nyilván szerényebb volt, de életrajzírója úgy véli, jó ösztönnel igazodott el pártjában. Ennek nem mond ellent, hogy fiatalon pártalkalmazottá válva, majd magasabb pozíciókba kerülve gondolkodása, világszemlélete nyilván beszűkült, nem nagyon látott ki saját világából. Az életrajz világossá teszi, hogy Biszku kommunista hite őszinte volt, életét vezérlő nézetét akkor sem tagadta meg, amikor a rendszere már elbukott.

Akkor lett kommunista, amikor az kockázatot jelentett, bátornak mutatkozott 1944-ben csakúgy, mint 1956-ban – utóbbi akkor is igaz, ha a „rossz oldalon” állt. Mindenesetre 1956-os viselkedésének következménye volt, hogy Kádár beemelte a november 4. utáni pártvezetésbe, majd nem sokkal később belügyminiszterré tette.

Hitével együtt járt, és számára evidencia volt, amit a pártiskolákon tanult, miszerint a proletárdiktatúra a rendszer ellenségeivel szemben valóban diktatúra.

Miközben 1956 végén sok elvtársa még bizonytalankodott, ő vallotta: nem a szándékok, hanem a következmények minősítik a cselekedeteket. Ez a felfogás szintén alkalmassá tette arra, hogy a megtorlás belügyminisztere, majd 1957-től a párt vezető testületének, a Politikai Bizottságnak a tagja legyen.

Számára nem volt kétséges, hogy Nagy Imre és társai, valamint az „ellenforradalmárok”, akik kezet emeltek a kommunista rendszerre, bűnösök. Biszku miniszterként nem pusztán felügyelte a megtorlásért felelős szervezetek munkáját, hanem aktív szerepet is vállalt, egyebek közt rendszeresen egyeztetett a szovjet „illetékesekkel” például a Nagy Imre-per ügyében, és ő kért engedélyt a pártvezetéstől a nevesebb értelmiségiek letartóztatására. 1961-től, az előző évek munkájával megszerzett bizalom eredményeként addigi mentora, Kádár először miniszterelnök-helyettessé léptette elő, majd Marosán György lemondása után 1962-től a Központi Bizottság adminisztratív (fegyveres testületeket felügyelő), valamint a párt és tömegszervezeti ügyekért felelős titkárává tette. E poszton maradt nyugdíjazásáig.

A szerző tárgyilagosan, érdemi kommentár nélkül írja le a több mint kilencven éves Biszku ellen 2015-ben befejezett, bár a vádlott 2016-os halála miatt jogerősen lezáratlan eljárást. A könyv zárómondataiban tér vissza az ügyre, itt illeszti be azt a rendszerváltás utáni úgynevezett igazságtétel problematikájába.

Véleményét két megjegyzéssel érdemes kiegészíteni: a Biszku-per a szélesebb közvéleményből szerény érdeklődést váltott ki, holott feladata, kimondva-kimondatlanul, a kommunista rendszer bűneinek demonstrálása lett volna.

Ugyanezért érdekes, hogy bár a szerző a vádpontokat leírja, tragikomikus felhangjukat nem exponálja. Azt ugyanis, hogy a vádak között (melyek szerint felbujtóként, több ember sérelmére elkövetett szándékos emberölés háborús bűntettében vett részt) a Biszku közreműködésével született 1956 utáni megtorló intézkedésekkel szinte azonos súllyal jelent meg, hogy egykor, két esetben megvédte önkényeskedő alárendeltjeit (bűnpártolás), hogy nyilvánosan tagadta a kommunista rendszer bűneit, és hogy 13 darab lőszert találtak nála a házkutatás során.

Biszkut 1968 után a gazdasági reformmal szemben álló politikusok közé sorolták, megalapozottan. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, az MSZMP nem gazdasággal foglalkozó vezetői 1968 előtt nem fogták fel teljes mélységében, hogy mit is jelentenek a tervbe vett változtatások, így semmi meglepő nincs abban, hogy Biszkutól ebből az időszakból reformpárti szövegeket lehet idézni. Érdekes egyébként, hogy a szerző úgy véli, mára közhelynek számít, hogy a pártvezetés azért ment bele az 1968-ban bevezetett változtatásokba, hogy elkerülje a politikai reform szükségességét. Megvallom, én ezt a véleményt nem látom közhelynek, mi több, ebben a formában megalapozottnak sem.

Valójában a változtatásokat a gazdaság folyamatos működési zavarai váltották ki, a vezetés bizonyosan nem holmi politikai reformok helyett választotta a gazdasági reformot.

Ha viszont Krahulcsán úgy érti véleményét – amit a reformok kritikusainak egy része is képviselt –, hogy a piacgazdaság megteremtésének a politikai rendszer jelentette az akadályát, akkor ehhez az a megjegyzés kívánkozik: a Kínában és más ázsiai országokban bekövetkezett változások mára bizonyították, hogy a kommunista párt kizárólagos politikai hatalma és a kapitalista jellegű piacgazdaság, szemben a hosszú ideig élő hittel, összeegyeztethető.

A Biszku-életrajzhoz tartozik a könyv által részletesebben tárgyalt két, egymással összefüggő kérdés is. Egyrészt, hogy 1968 után a Biszku és más vezető politikusok által képviselt reformellenes álláspont hívei mennyire léptek fel szervezetten. Másrészt hogy mennyiben áll az a feltételezés, miszerint Biszku lett volna egy, az MSZMP vezetésében 1972-ben létező terv szerinti, Kádár elleni puccs esetében a kiszemelt utód. Tény, hogy a pártelitben a reform hívei és a „munkásellenzéknek” nevezett ellenfelei (utóbbiak onnan kapták nevüket, hogy a nagyvállalati munkásság érdekeire hivatkozva ellenezték a piaci jellegű hatások érvényesülését) a „pártszerű” frazeológia ellenére is világosan elkülönültek.

Szellemesen és valószínűleg lényegében reálisan adja vissza a tényleges helyzetet az a szerző által közölt, egykori bennfentes vélemény, miszerint mindkét csoportosulásnak Kádár volt a vezetője. A „munkásellenzék” szervezettségét illetően a szerző nem képvisel kategorikus álláspontot, de jelzi: az érintettek utólag is tagadták, hogy ilyesmi létezett volna, állították, hogy a pártvezetés reformok mellett elkötelezett hívei találták ki ellenfeleik szervezettségét. Hogy informális keretek között mennyire folyt egyeztetés, nem tudható, ugyanakkor az érintettek álláspontja, szemléletük összehangoltságra utal, bár politikai iskolájuk hasonlósága alapján szorosabb együttműködés nélkül is könnyen egybecsenghetett véleményük.

Ami a puccskísérlet teóriáját illeti, az életrajzíró ezt egyértelműen cáfolhatónak látja. Úgy véli, Biszku Kádár pozíciójának megerősítésében volt érdekelt, így puccskísérletről sem beszélhetünk. Ennél bonyolultabbnak látom az egykori viszonyokat, de e keretek között elég itt annyi, a könyv „hőse” pár évvel később, 1978-ban éppen a reformokhoz való visszatérés miatti aggodalma alapján került szembe Kádárral, és ezért nyugdíjazták, fosztották meg több lépésben minden érdemi politikai posztjától.

KRAHULCSÁN ZSOLT legutóbbi művei: Pártállambiztonság; A Párt belügye.

A katasztrófa után alig két évvel jelent meg eredetileg Munkácsi Ernő visszaemlékezése a magyar zsidóság deportálásáról. Bár személyes érintettsége miatt elfogult és szűk távlata miatt ismerethiányos, mégis különleges műnek számít. Az új kiadás három kortárs történész jegyzeteivel és tanulmányaival, valamint korábban nem közölt forrásokkal egészíti a tragédia krónikáját.

Sokrétegű mű Munkácsi Ernő könyve. Szinte napról napra követi, dokumentumokkal támasztja alá beszámolóját Magyarország német megszállása és a nyilas hatalomátvétel közötti hét hónapról, a magyarországi zsidóság döntő része megsemmisítésének időszakáról. Ugyanakkor súlyos morális kérdésként exponálja a hazai zsidóság vezetésének felelősségét, miközben a sajátjával való szembenézést kerüli. A kötet szerkesztői nyilván ez utóbbi miatt egészítették ki Munkácsi eredeti művét Fisch Henrik kápolnásnyéki rabbi – Munkácsi Ernőt a vidéki zsidóság nevében vádoló, háború utáni – szövegével, és a szerző erre adott válaszával. Önmagában is figyelmet érdemel a mű sorsa, helye a holokausztirodalomban, az újrakiadás különleges státusza.

A szerző 1944. március 19. előtt a neológ Pesti Hitközség főtitkára és főügyésze volt, aki a Zsidó Tanács működésének idején hosszabb ideig irányította e sajátos intézmény apparátusát. A Zsidó Tanács felállítását a megszálló nácik tették kötelezővé azzal, hogy képviselje előttük a zsidóságot, ugyanakkor közvetítse a parancsaikat a zsidóság számára. Munkácsi könyve a szerző státusza miatt, bennfentes ismeretei alapján, személyes érintettsége miatti elfogultságával, a mű keletkezésének időpontjából adódó ismerethiányával együtt is különleges forrás.

Munkácsi Ernő a szöveg tanúsága szerint szinte bürokratikus, jogászi akkurátusságú szerző, aki ugyanakkor ki-kilép ebből a szerepéből, és néhány portrét is megrajzol.

Leginkább az Eichmann-féle kommandó egy-két tagjáról és a zsidóság kiirtásáért közvetlen felelősséget viselő magyar csendőri vezetők, hivatalnokok némelyikéről. Az olvasó csak sajnálni tudja, hogy egy-két kivételt nem számítva a zsidóság vezetőiről, a szerzővel szorosabb kapcsolatba kerülő magas rangú, nem zsidó állami hivatalnokokról nem ad hasonló leírást. A szubjektívebb hang jót tesz a könyvnek, hiszen a szörnyűségek miatti megrendülés jelzésével együtt is érzékelhető, hogy a szerző tárgyilagos hangra, jogászias szenvtelenségre törekszik.

A relatív visszafogottság azért is szembeötlő, mert egyenesen különleges státuszt ad a könyvnek, hogy 1947-ben jelent meg először, tehát közvetlenül a borzalmak átélése, a zsidóság tragédiája után készült. A mostani kiadás alapos jegyzetanyaggal bővült, és Bohus Kata, Csősz László, valamint Laczó Ferenc munkájának köszönhetően eligazító tanulmányokkal egészült ki. Az olvasók egy része valószínűleg meglepődik azon, hogy Munkácsi mi mindent tudott alig néhány hónappal a történések után, nemcsak arról, amiről személyes tapasztalásai alapján voltak ismeretei, hanem a tágabb hazai politikai háttérről is. Forrásai között nemcsak a zsidóság vezető testületének megmaradt dokumentumai szerepelnek, de a korszak jogszabályai, rendeletei, valamint a háború utáni népbírósági tárgyalások jegyzőkönyvei is.

Laczó Ferenc írja kötetbeli tanulmányában: a holokausztot követő hallgatás mítoszát Munkácsi könyve mellett cáfolják az 1945 után közvetlenül megjelent más fontos művek is. A kiadó jegyzete említi, hogy Geyer Arthúr 1958-as bibliográfiája 250 történeti, szépirodalmi, képzőművészeti könyvet sorolt fel a témában. A korai munkák sora, egyáltalán, az 1945 utáni időszak publikációinak színessége, árnyaltsága a kommunista hatalomátvételt követően ugyanakkor elapadt, a téma, ha egyáltalán, kevés kivétellel propagandisztikus leegyszerűsítéssel maradt napirenden. A Munkácsiéhoz hasonló műveket felejtésre ítélték.

A könyvnek a történések leírása és értelmezése mellett meghatározó vonulata a felelősségvállalás morális kérdése. Nem a tettesekkel, az Eichman-féle Sonderkommandóval vagy a magyar csendőrség „illetékeseivel”, a Belügyminisztérium zsidók megsemmisítésében elkötelezett vezetőivel kapcsolatban merül ez fel, hiszen ők morális skrupulusok nélkül cselekedtek. A felelősség erkölcsi kérdése indokoltan kerülhetne elő a nem zsidó magyar állami, politikai és egyházi vezetőknek, a szellemi élet néhány meghatározó szereplőjének megítélésekor, akik így-úgy szerepet vállaltak az 1919 utáni antiszemita közbeszédben, a zsidókat diszkrimináló jogszabályok elfogadásában. Ismert, 1944. március 19. után a helyzet változott, sokan, akik addig antiszemita nézetet képviseltek, maguk is bujkálni kényszerültek, volt, aki közülük zsidóknak segített. Jelentős részük soha nem gondolt a zsidóság megsemmisítésére. A helyzet összetettségét talán a Németh László lakásában bújtatott Zelk Zoltán állítólagos bonmot-ja jelzi legvilágosabban, aki házigazdája Tanu című folyóiratát olvasgatva mondta: „Hát, (…) úgy látom, Lacinak is van egy kis része benne, hogy most itt kell bújtatnia engem.”

Munkácsi azonban még érinteni is csak alig érinti ezt a kérdést. Sőt: ő könyvében következetesen azt képviseli, és egykori álláspontjaként is ezt idézi fel, hogy a Zsidó Tanácsnak a történtek elkerülése érdekében az önállóan gondolkodó keresztény magyar középosztályhoz kellett volna fordulnia. Ennek erősen ellentmond ugyanakkor az a véleménye, hogy eredményt valójában csak a cionisták tudtak felmutatni. Ők ugyanis, mint többé-kevésbé ismert, éppen a nácikkal tárgyalva, üzletelve mentettek meg több ezer embert, egyebek közt a könyvben is emlegetett Kasztner-vonat néven ismert akcióban (erről Laurence Rees A holokauszt című könyvéből bővebben is tájékozódhat).

A szerző épp csak érinti a szintén cionista szervezésű, budapesti Columbus utcai menedékhelyet – ahol kétezer, részben vidéki zsidónak nyílt a többségnél nagyobb esélye az életben maradásra –, és egyáltalán nem említi a harmadik akciójukat, amely révén a gettókból egyes adatok szerint húszezer embert vittek a nácik ausztriai munkára. Az ő esélyük a túlélésre szintén jóval nagyobb volt az Auschwitzba hurcoltakénál. Itt érdemes megjegyezni, Munkácsinál nem fordul elő Kurt Becher SS-alezredes (Obersturmbannführer) neve, valószínűleg a létéről, szerepéről sem tudott, holott Eichmann helyetteseként ő tárgyalt Kasztnerrel és a Chorin-Weiss családdal is. Feltehetően az utóbbiak meneküléséről sem voltak ismeretei, különben valahogy szót ejtett volna róluk.

Morális kérdésként Munkácsi Ernőt a zsidóság vezetőinek, a Zsidó Tanácsnak a felelőssége foglalkoztatta. Ismert, és a könyvben olvasható említett kiegészítés is jelzi, hogy már a háború után közvetlenül is azzal támadták a zsidó vezetést, hogy nem tettek meg mindent a megsemmisítés ellen.

A korszakkal foglalkozó tudományos irodalomnak is meghatározó vonulata ez az álláspont. Cselekedhetett-e volna másként a Tanács, mint ahogy eljárt, teszi fel visszatérően a kérdést Munkácsi, és ha másként cselekszik, mi lett volna a következménye? Eichmann, Endre László és társaik azzal fenyegették a zsidóság képviseletére létrehozott szervezetet, hogy ha nem teljesítik a kívánságaikat, akkor közvetlenül ők intézkednek. A parancsmegtagadás azzal járt volna – mondja Munkácsi –, hogy a Tanács tagjait lefogják, internálják, új Zsidó Tanácsot neveznek ki, az hajtja végre, amit kívánnak.

A Tanács igyekezett a súrlódási felületet a németekkel enyhíteni, közben elérni, ami lehetséges, írja. Úgy látja, ennek a taktikának némi előnye mellett egyértelmű hátránya az lett, hogy a zsidó tömegek nem ismerték a valóságot, ahogy írja, kábulatban maradtak, vagyis, tehetjük hozzá, a vidéki zsidóságot atomizáltan érte a gettósítás, a deportálás. Munkácsi arra hivatkozik, hogy a náci taktika megtévesztő volt, félrevezették a zsidóság vezetőit, mintha a kényszerintézkedések határoltak lettek volna, közben készítették elő a megsemmisítést, amelyről a Tanács nem tudott, illetve amikor már voltak ismeretei, Budapestet kivéve nem tudta megakadályozni a történéseket. Budapestet illetően viszont beállítása szerint érdemi szerepet játszottak Horthy ismert döntésében, a deportálások leállításában.

A könyv leírásaiból, dokumentumaiból az tetszik ki, hogy a Tanács szinte az utolsó pillanatig beadványokkal, folyamodványokkal próbált eredményeket elérni, mintha egy szokványosan működő államapparátust győzködne, miközben sokszor az sem volt egyértelmű, hogy mi a magyar közigazgatás, és mi a német megszállók illetékessége.

Érdekes a könyv tükrében Munkácsi szerepe. Tanulmányában Bohus Kata és Csősz László a szerző 1944 előtti álláspontját kellő részletességgel mutatja be, de a műből csak közvetve tűnik ki, hogy miközben Munkácsi tárgyi értelemben mindent tudott a Horthy-korszak állami antiszemitizmusáról, azt mérsékelt kritikával, sokszor naivnak nevezhető jóindulattal szemlélte. Ettől nem választható el az az illúziója, hogy a német bevonulás után a zsidóság és a keresztény középosztály összefoghatott volna.

Munkácsi a maga személyét csak akkor említi, ha tanúságának különös jelentősége van, egyébként többnyire egyes szám vagy többes harmadik személyben beszél a történésekről, amelyekben pedig a zsidóságon belül a feltüntetettnél jóval fontosabb szerepet játszott. Önmagában is morális kérdéseket vetett fel, hogy miközben a Tanács politikája szerinte feloldhatatlan dilemmák között vergődött, óvatos kritikával „bátortalan” volt, aközben másokkal együtt rokonsága nem jelentéktelen részét a Kasztner-vonattal kimenekítette. Jellemző, hogy e tényről a könyvben nem ejt szót.

A mű az eredeti kiadása után először 2018-ban, angolul jelent meg újra Munkácsi Kanadában élő rokona, Nina Munk gondozásában. Nina Munk, aki a magyarországi kiadást is támogatta, a publikálásért különös tiszteletet érdemel, hiszen világosan látja rokonai (mert a Zsidó Tanácsban egy másik rokona, Freudinger Fülöp is tisztséget töltött be) tevékenységének ellentmondásait. Előszavában írja: „családom több tagjának is meg kellett küzdenie a háború alatt hozott döntései terhével.” Rossz szájízt okozó ténynek nevezi, hogy miközben a pályaudvarokról egymás után gördültek ki a marhavagonok Auschwitz-Birkenau felé, kapcsolatai és pénze révén Munkácsinak a Kasztner-vonattal tizennégy hozzátartozója, köztük Nina Munk apja, nagyapja, dédapja szabadult meg a pokolból.