Mesélni szeretek a legjobban – Beszélgetés Saly Noémivel

KÖNYVTERASZ

Még jó, hogy nem találták fel az időutazást, mert akkor Saly Noémi, az ismert irodalomtörténész, Buda és a Tabán minden titkának tudója, valamelyik eldugott kis kávéházban körömpörköltözne Krúdy Gyulával. És egy puli szaladgálna a lába körül. Új kötetében (itt olvashat róla bővebben) önéletrajzi ihletésű novellákat, várostörténeti esszéket gyűjtött össze. Mi pedig a városról, a kutyákról és a rossz szobrokról beszélgettünk.

– Nehezen tudnálak elképzelni egy csivavával, de miért pont a puli lett az örök szerelem tárgya?
– Tizenkét évesen fogalmam se volt róla, hogy mibe nyúltam, de jó az Isten, jót ád. Akárki puligazdát megkérdezel, mind esküszik rá, hogy a puli nem kutya. És soha többet nem akar mást. Sok más jó fej kutya van, nem vitatom, de a pásztorkutyák nem véletlenül akkora királyok. Mert voltak, ugye, a nagy, mafla medve- vagy farkasölők, amelyek falkában jártak és fehérek voltak, hogy a pásztor éjszaka fejbe ne kólintsa véletlenül valamelyiket. És volt egy fürge kis IQ-bajnok, aki rendezte a nyájat, és szükség esetén riasztotta a nagyokat. Ő meg fekete volt, hogy a fehér birkák között nappal is jól látszódjék.

– Lassan én is kedvet kapok hozzá.
– Megértem. Nulla-huszonnégyben hevert kiskutyaként a gazdaistenség lábánál, és minden rezdülést kölcsönösen követni és érteni kellett. Pár száz év se telt bele, és ‒ legalábbis kutyai oldalon ‒ kitermelődtek a kommunikáció géniuszai. Puli, pumi, mudi, tibeti terrier, border, skót juhász, német juhász… De a puli a legjobb, na! Ahogy ők beszélnek, nem beszél úgy senki.

– A kötet legtöbb írása felkérésre született, s főként az Alibi című folyóirat számára. Magadtól feleannyit sem írtál volna?
– Magamtól ritkán írok, vagyis nem ilyesmiket. Nem is tartom magamat írónak. Ha kérnek, mesélek. Igazából mesélni szeretek a legjobban. Amihez mindig el kell hangoznia a kérésnek. Az Alibi amúgy nem felkérés, hanem lehetőség: kapunk egy hívószót, ami a kötet címe lesz, aztán vagy tud kezdeni vele az ember valamit, vagy nem. Verseim is jelentek meg ott, azokat aztán a világ minden kincséért se, senki másnak, soha meg nem mutatom. De nem is írok verset már vagy harminc éve.

– A novellák viszont, amelyeknek Nussbaum a főszereplője erős önéletrajzi gyökereket sejtetnek. Csak én bírok versemnek hőse lenni?
– Lehet, lusta vagyok kitalálni fiktív alakokat és történeteket? De minek is tenném, ha egyszer a saját életem, a családom, a baráti köröm annyi mindent kínál? Meg hát bizonyos dolgoknak a kimondása igazi terápia. Ha leírtam, kint van. Ha kint van, körül lehet járni, messzebbről nézni, lehet, hogy már nem is az én bajom, vagy nem csak az én bajom, mindenesetre kezelhetővé válik. Túl kell élni egy csomó mindent, és ha az én kis hétköznapi túléléseim másnak is segítenek, ha csak annyival is, hogy a könnyei között felröhög, már nem írtam hiába.

– Lakóhelyed, a Tabán szellemisége szinte minden mondatodba beszivárog. Ha rajtad múlt volna, a harmincas években, amikor több száz házat bontottak le, hogyan alakult volna a városrész jövője?
– Semmiképp se hagytam volna lebontani. Az Isten pénze se lett volna elég hozzá, de tegyük fel, hogy a pénz nem számít. Tetők, ereszek, rendes csatornázás, szigetelés, megfelelő közművek az utcán…

Lenne Budapest közepén egy Szentendrénk, egyszerre élhető kisváros és remek turistalátványosság.

Ott laknék egy pulival, nyáron falépcsőn napoznának a kovászos uborkák, télire becipelném a leandereket az üveges verandára. A szomszédban lenne egy jó sajtbolt, és haver lenne az Arany Kakas utcai kocsmáros.

– Egy negyednek nemcsak a megléte, hanem a hiánya is alakíthatja az ott élők életét. Mi az, ami nélkül Buda már nem lenne többé Buda?
– A zöldek nélkül. Itt végig lehet menni zöldről zöldre a Gellért-hegytől a Tabán ‒ Horváth-kert ‒ Vérmező ‒ Városmajor nyomvonalat követve a Hegyvidékig. Nem feledve, hogy a lábunk alatt ott csörgedezik a szegény, jobb sorsra érdemes Ördögárok. Isteni csoda, hogy ezek a lélegző foltok még megvannak, és pár megállónyi buszozás árán a pestiek is élvezhetik, mert nekik a szerencsétlen, agyongyötört Városligeten és a szinte ismeretlen, vadóc Népligeten kívül jóformán semmijük nincs.

– Rajtad kívül talán csak Ráday Mihály tudott úgy igazán bosszankodni, ha valamilyen merényletet követtek el a város építészeti öröksége ellen. Mitől állt égnek a hajad utoljára?
– Folyamatosan égnek áll attól, ami a historizáló, eklektikus belvárossal történik: gátlástalan profitmaximalizálás, öreg házak, akár műemlékek, vétkesen hanyag, netán szándékos lerohasztása, majd szétverése, hogy a helyükre ‒ gyakran akár a tetejükre ‒ valami semmitérő gagyi épüljön az utcakép, a szomszédság semmibe vételével. Elpusztult vagy életveszélyben van a vendéglátástörténet sok értékes emléke is: Margitkert, Márványmenyasszony, Wichmann-kocsma… És nagyon aggódom a bezárt helyekért, mint a Centrál, a Múzeum kávéház, a Menta Terasz, a Kárpátia.

– Az utóbbi években a városképben maradandó nyomot hagyott a szimbolikus politizálás szobrok, átrendezett terek formájában. Mi lenne a bölcsebb a későbbiekben: elbontani ezeket, vagy úgy szemlélni, mint egy korszak jellemzőit?
– Egyik kedvenc budapesti múzeumom a Memento Park – hivatalosan Egy mondat a zsarnokságról park –, ahol Eleőd Ákos építész úgy tudta bemutatni a levitézlett szocialista rezsim szobrait, hogy jó művészek színvonalas munkái semmit nem vesztettek az értékükből, miközben ott van sűrítve az egész gyerekkorod mindenestől. Szorul a torkod, a gyomrod, félsz és nevetsz egyszerre. A mai szobrok egy részének is helye lehet majd egyszer egy hasonló emlékparkban. Jó dolog az, ha vicsorgó rémek vicces mumussá, a dülleszkedő, nemzethy álhősök csörömpölő madárijesztővé válnak.

SALY NOÉMI legutóbbi művei: Hatszáz tojás, egy se görbe; Micsoda népek…; Gellért 100.