Peter Frankopan: Selyemutak | Pető Iván kritikája
Nem szokványos, ha egy negyven év körüli történész nekirugaszkodik, hogy újraírja a világ történetét. Az még meglepőbb, hogy amikor a mű megjelenik (2016-ban, Londonban, ekkor a szerző 45 éves), a tekintélyes brit lapok nem egyszerűen dicsérik, hanem egyenesen lelkesednek. A világlátást megváltoztató tíz könyv egyikének (The Times), vagy az évtized könyvének nevezik (The Sunday Times), a szerzőt pedig a történelem rocksztárjának (New Statesman).
A könyv fogadtatása azért nem lett Yuval Noah Harari Sapienséhez hasonló, de nem is feltétlen ez a mérce. Ha pusztán csak a néhány életrajzi tényt sorolok fel a szerzőről, akkor világossá válik, hogy ő maga és munkája is megérdemli a figyelmet. „Természetesen” Eton College-i iskola, cambridge-i diploma, oxfordi egyetemi állás, írások a nagy világlapokban, és az angolon kívüli nyelvismeret: olasz, svéd, horvát, orosz, spanyol, portugál, német, holland. Komoly krikettjátékos, feleségével (aki egyébként a konzervatív politikus Tim Sainsbury lánya; a családnév nem véletlenül azonos a nagy-britanniai kereskedelmi hálózat nevével) butikhotelláncot működtet. Családneve nem éppen angolszász, és valóban, életrajzai úgy mondják, Jugoszláviában született horvát, anyja svéd. A Frankopan azonban tipikus horvát névnek sem tűnik, mindaddig, amíg az ember hozzá nem teszi a szokványos szláv végződést, az (ov)ich-et. A Frankopanovics viszont már ismerős is lehet a magyar történelemből, mert magyarul úgy hangzott: Frangepán. Így már nem olyan meglepő, hogy Peter Frankopan nővére V. György brit király dédunokájának, Nicolas Windsornak a felesége, hiszen a Frangepánok nemessége kb. ezer évvel régebbi, mint a Windsor családi név (amit 1917-ben vett fel V. György). Közel olyan veretes, mint a királyi család őseinek számító Wettin-házé.
A magyarra kitűnően fordított könyv (Makovecz Benjamin munkája) alcíme, Egy új világtörténet, nagyjából megfelel ugyan az eredetinek (A New History of the World). De ha ezt látja az ember, akkor azt feltételezi, hogy a szerző egy szokványos szemléletű, új összefoglalást írt. Valójában a szándékot és a mű tartalmát pontosabban adja vissza, ha a világ új történetéről beszélünk.
A könyv célja, hogy másként rakja össze a nagyjából ötezer éves történetet Hammurápitól Obamáig, mint legtöbb elődje.
Frankopan abból indul ki, hogy a világ történetének középpontjában a 15. század végéig, Amerika felfedezéséig, illetve Afrika körülhajózásáig egyértelműen – de néhány évszázad kivételével azt követően is – részben a Mediterráneum keleti végétől a Himalájáig terjedő terület állt. Itt húzódott a Nyugatot a Kelettel, vagy más szemszögből a Keletet a Nyugattal összekapcsoló kereskedelmi kapcsolatok útvonala, de nem mellékesen ez a világ nagy vallásainak szülőhelye is, ahol egymással vetélkedett a judaizmus, a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, a hinduizmus, az ókori Perzsiában domináns zoroasztrizmus.
A szerző a német Ferdinand von Richthofen nyomán beszél selyemutakról, amelyek a szélrózsa minden irányában szétterjedtek, és rajtuk zarándokok, harcosok, különféle népek és hadseregek, kereskedők közlekedtek, eszmék és gondolatok áramlottak, és sokszor járt a nyomukban a halál és az erőszak is. Csak e sokszor láthatatlan szövedék megismerésével érthető meg számos folyamat, állítja Frankopan, és ezt igazolja a könyve is. Hol Ázsia gerincének, hol szívének nevezi ezt a vidéket, olykor a világ szívének vagy éppen középpontjának. Bár általános és középiskolai történelmi tanulmányaikból valószínűleg sokan emlékeznek úgy a Tigris és az Eufrátesz környékére, mint az emberi kultúra bölcsőjére, ez a lecke a ritka kirándulások közé tartozik, így aligha cáfolható, amit Frankopan ír: rendkívüli fontossága ellenére a világ e részét egyszerűen figyelmen kívül hagyja az európai történelemoktatás.
Úgy kell elképzelni a könyv szemléletét, mintha a világtérképet kimozdítanánk szokványos tengelyéből. Aki látott már olyan térképet, amelyen nem Észak van fent, hanem Kelet vagy Dél, vagy a földgömb kiterített térképének középpontjában, mondjuk, Ausztrália található és nem Európa, az tudja, mennyire másnak tűnik a világ, ha megváltozik a nézőpont. (Termékenyítő gondolatként Frankopan is említi a híres herefordi világtérképet, amelynek középpontjában Jeruzsálem áll.)
Ha a fentebbi, „Hammurápitól Obamáig” szöveg alapján valaki zanzásított történelmet sejt, téved, ugyanis igen-igen komoly munkáról van szó. Maga a feldolgozott forrásanyag is elképesztő (az 500 oldalas értekező szöveghez bő 130 oldalas forrásmegjelölés tartozik), a téma szempontjából fontosnak tekintett és mellőzhető tények szelekciója imponálóan nagyvonalú, a gondolatmenet, az elemzett események, folyamatok jól követhetők, még akkor is, ha a lenyűgöző információmennyiségtől néha kóvályog az olvasó feje. A könyv nem egészen homogén, értve ezen, hogy az első fele, a 15. század végéig tartó rész olvasható lineáris történetként is, míg az Amerika felfedezése utáni időszakról erőteljes szelektálással írt tematikus fejezetek inkább önálló esettanulmányoknak tetszenek. Eléggé nyilvánvaló, hogy a szerző nem pusztán a világtörténet újfajta értelmezését igyekezett prezentálni, de – műalkotási értelemben – kompozíciónak is tekintette munkáját, amelyet 25, egyenként 15–25 oldalas fejezetre tagolt, mindegyik rész címében szerepeltetve az „út” szót.
A lineárisnak nevezett történet időszakáról is természetesen erőteljes szelektálással esik szó, de feltehetően nem szándékos, hogy egyes népek, vezérek mozgásának – az általánosan alkalmazott módszerrel szemben – nincs eleje és vége, olykor a semmiből tűnnek elő, majd kurta említés után a semmiben tűnnek el. Például ilyen Timur Lenk és birodalma vagy az indiai szubkontinens mogul meghódítása. Más következetlenségekbe is beleütközik az olvasó. Anglia felemelkedése vagy Németalföld aranykora kapcsán érdemben esik szó a hajóépítés szerepéről, ugyanakkor a 15. századi Portugáliánál ugyanez nem téma, holott az itt kifejlesztett caravel meghatározó szerepet játszott a világ átrendeződésében. Hiszen ilyen hajó volt a Kolumbusz első útján használt háromból kettő és Vasco da Gama is caravellel kerülte meg elsőként Afrikát.
Nem vitatva a könyv állításainak megalapozottságát, a megközelítés izgalmát, az olvasó olykor mégis úgy érzi, Frankopan a tételei erőteljesebb megjelenítése érdekében mutat hajlamot zsurnalista túlzásokra. Az ókori Róma birodalommá válásának nem sok köze volt Európához – mondja –, az erőforrásokat, adófizetőket, izgalmas árukat Egyiptomban és Ázsia felé fordulva találták meg. Európa a kelet és nyugat felől fenyegető, a 8. században megállított muszlim hódítás nyomán visszasüppedt az árnyékba, amely a 6. század körül a gótok, hunok és más nomádok megjelenésével kezdett fölé borulni. Míg a kora középkorban a muszlim világban szikrázott az újító kedv, szárnyalt a fejlődés, burjánzottak az új gondolatok, vallási tolerancia érvényesült, addig Európa e félhomályban erőforrások nélkül sorvadozott, írja, miközben például az itáliai városok kereskedelmi szerepéről azért másutt szó esik.
Amerika felfedezése és legalább ennyire Afrika megkerülése, a Föld körülhajózhatósága megváltoztatta a világot, de a selyemutak továbbra is működtek. Az Ibériai-félszigetre áramló arany és ezüst egy része Közép-Ázsiában és a távolabbi keleten vált áruvá – mondja a szerző –, ugyanakkor Manilla 1571-es spanyol alapításával az Amerikából a Fülöp-szigeteken át Ázsiába érkező ezüst mennyisége legalább akkora volt, mint amennyi a 16–17. században Európán haladt keresztül. Az európaiak azt gondolták, hogy a felfedezések korával indult hódításaik során maguk alá gyűrték a primitív civilizációkat, ezért képesek uralkodni is rajtuk, ám ez számos esetre nem áll. A győzelem kulcsát a fegyverek, a hadviselési technológia és taktika, a hajózás állandó fejlődése biztosította.
Európát az különböztette meg, hogy a világ többi részénél agresszívebb, kiszámíthatatlanabb és békétlenebb volt.
Bár ezt az állítást a tatárjárásnak nevezett mongol hódítás, a kínai vagy a japán belharcok, illetve az Oszmán Birodalom felületes ismerői is némileg kételkedve olvassák.
India brit kézre kerülésével a szárazföldi kereskedelmi útvonalak jelentősége mindenesetre nagyobbrészt megszűnt, a vásárlóerő Európába koncentrálódott, olvashatjuk. Amikor a brit világbirodalomról szóló fejezet után a könyv meglehetősen nagy ugrással áttér az első világháború előzményeire, lényegében olyan képet rajzol fel, miszerint a közép-ázsiai orosz terjeszkedés és a Brit Birodalom ütközésének veszélye mellett a Balkán elhanyagolható apróság volt. A lényegi feszültség bonyolult kanyarral vezetett a francia–angol–orosz szövetséghez. Már az első világháború alatt is az olaj miatt került ismét a figyelem fókuszába Közép-Ázsia. A folyamat a két világháború között – állítja Frankopan – igen hasonló volt a négyszáz évvel korábbihoz, az Amerika felfedezése után történtekhez. Ekkor a helybelieket már nem tizedelték meg, de a Nyugat kisajátította a természeti erőforrásokat, a gazdagság a hódítókat gyarapította.
A hidegháború kifejezés hallatán sokan hajlamosak a berlini falra, Kelet-Európára gondolni a konfliktus fő színtereként, olvashatjuk, holott nem itt, hanem a Szovjetunió „lágy alfelén”, Közép-Ázsiában folytak a nagy sakkjátszmák, a valódi ütközetek. A közelmúlt évtizedeinek a térséget, elsősorban Afganisztánt, Iránt, Irakot érintő történetének szemléletét már a könyv utolsó két fejezetének címe is érzékelteti: Út a katasztrófa felé; Út a tragédia felé. Kis túlzással, a Nyugat mindent elrontott, mindenben rosszul döntött, tragédiák és katasztrófák sorozatát idézte elő. A nyugati stratégiai gondolkodásból, vonja le Frankopan a következtetést, teljesen hiányzik a világtörténelmi távlat. Akármi mutatkozik is a felszínen, valójában egy térség fájdalmas újjászületésének vagyunk tanúi, a világ súlypontja elmozdul, igazából ugyanoda tart, ahol évezredeken át elhelyezkedett.
A vitatható állítások, következetlenségek nem változtatnak a tényen: izgalmas, sok tekintetben lenyűgöző és megvilágosító könyvről beszélünk. Minden elismerést megérdemel a Park Könyvkiadó a mű megjelentetéséért.
