Harminchárom kevésbé vagy teljesen elfeledett író portréját hozta ki az irodalom sufnijából, hogy újra eltűnődjünk azon, mi is teszi az igazán nagy írót. Illetve mennyire múlékony a kortársak ítélete, meddig tartott a pünkösdi fejedelemség. László Ferenccel a válogatás szempontjairól, a sorsokba drasztikusan beavatkozó történelemről és arról beszélgettünk, hogy mitől jelentős egy-egy író.

Jaffa, 288 oldal, 3999 Ft

– Már az Előszóban jelzed, hogy a válogatás szubjektív volt. Mégis, hogyan dolgoztál, milyen folyamat során találtál rá a szerzőkre, művekre?
– Mivel a kötetben olvasható esszék túlnyomó része eredetileg a Magyar Narancs Elsüllyedt szerzők című sorozatába készült, így a válogatást a saját szubjektivitásom mellett mások – szerkesztők, rovatvezetők – szubjektivitása is befolyásolta. De ez döntően így is az én esetleges és önkényes válogatásom, amely az irodalmi csodabogaraktól vagy masztodonoktól – Kovai Lőrinc, Pekár Gyula – egészen a (majdnem) nagy írókig – Heltai Jenő, Nagy Lajos, Határ Győző – terjed.

– Voltak ennek a szubjektivitásnak jellemzői?
– Azon túl, hogy a személyük, az életművük vagy az életútjuk érdekesnek tűnt számomra, nincs köztük titkos közösség. Persze leszámítva azt, hogy mindannyian írók voltak, ami mégiscsak a nagy emberi vállalkozások egyike. De azért volt a válogatásnak egy-két felismerhetően tendenciózus mozzanata is, amelyek közül a legfontosabb, hogy több humorista pályaképét is megírtam. Kellér Dezső, Tabi László vagy Darvas Szilárd kiválólag azért szerepel a kötetben, hogy ellene dolgozzak a magyar irodalom(történet) jobbára mindmáig gyomorsüllyedéses komolyságának és a humorral, a könnyedséggel szembeni tartós gyanakvásának.

– „A kis író is érdemes lehet a figyelemre”, írod. A 20. század irodalmi krémje kétségkívül magasra tette a lécet. Az általad bemutatott harminchárom szerző miben különbözik a köztudatban élő „nagyoktól”?
– Tautológiával kezdve a választ: őket elsőre az különbözteti meg a nagy íróktól, hogy nem emlegetjük őket nagy írókként. De persze majdnem minden eset más, hiszen a válogatásban szerepelnek olyanok is, akiknek a saját koruk, a saját közönségük igenis megszavazta a nagy író, sőt akár az írófejedelem rangját is. Aztán akadnak olyanok, akik – mint Fehér Klára – felvállalták a „negatív örökbecs”, a helyiérdekű működés élet- és pályakörét.

Ám ha a nagy és a kis jelzőt lecseréljük, mondjuk, a jelentősre, az már a válogatás jószerint összes írójára ráillik.

Akár az életműve vagy annak egy-egy csúcsteljesítménye révén, akár írásainak korjellemző vonásai vagy – éppen nem mellesleg – az életútjának példázatossága miatt. És itt futólag megemlíteném nem is annyira titkos főszereplőmet: a 20. századi magyar történelmet. Ez ugyanis olyannyira drasztikusan avatkozott bele íróim életébe – s persze korántsem csak az övékbe –, hogy a pályaképek egymásutánja akarva-akaratlanul is legalább annyira e büntetőszázadról szól, mint az egyes alkotókról.

László Ferenc: „Nincs köztük titkos közösség”

– Min múlik az, hogy egy írót elfelednek-e: a szerencsén vagy az életmű minőségén?
– Ehhez nyilván nem adható axióma, ám annak, hogy a hazai intézményes emlékezetben mely alkotó utóéletének jobb az esélye, vannak felismerhető mintázatai. Például az író inkább nagyregényt írjon, és ne krokit, és inkább legyen egy irodalmi szekértábor komoly harcosa, semmint széltében közkedvelt, léha anekdotaalak. Legfőként pedig legyen sugárzó és minden öniróniától mentes jelentőségtudata. De ha kíméletlenül őszintén tekintünk rá a feledés kérdésére, akkor bizony elmondható, hogy túl politikai és ízlésfordulatokon, no meg az olvasói szokások megváltozásán – majdnem mindenkinek a bús feledés a sorsa a 20. század második feléből, akkor is, ha utca vagy főiskola van elnevezve róla.

– Példákat is mondanál?
– Hogy más nevet most ne is említsek: ki olvas ma úgy istenigazából Illyés Gyulát? És hogy rögtön kontrasztot is teremtsek: biztos, hogy az ő írói életműve ma elevenebb, mint Kellér Andoré? És ha szabad egy feszélyező és némiképp frivol gondolatot sugalmazni: nem érdektelen belegondolnunk abba az evidenciába, hogy a jelenkor magyar irodalmából is csupán néhány névnek van esélye az intézményes emlékezetre. Egyszer Jókai Annától hallottam azt a lényeglátó, sőt bölcs megállapítást, miszerint vannak a haláluk pillanatáig fontos írók…

Csak néhány szerzőnek van esélye

– Volt olyan szerző, akinek a története valamilyen oknál fogva jobban megfogott, elgondolkodtatott téged?
– Engem a kibillenthetetlen kedélyű írók nyűgöznek le a leginkább. Például Heltai Jenő, aki a magyar történelem abszolút mélypontján, 1944–45 fordulóján is képes volt megőrizni nemcsak a humorérzékét, de a tárgyilagosságát és az önreflexióját is. Vagy Határ Győző, aki ugyancsak egy hosszú életen át képes volt kaján és filozofikus derűvel csakis és kizárólag a maga útját járni, és megalkotni egy olyan, kiterjedését tekintve is imponáló életművet, amely egyedisége, nyelvi és filozófiai gazdagsága, játékossága révén olyannyira kilóg a magyar irodalomból, hogy a biztonság kedvéért nem is igen olvassuk.

– Mi kell az olvasók, és mi a szakma részéről ahhoz, hogy újra felfedezzünk a bármely korban méltatlanul háttérbe sorolt irodalmárokat?
– Se ambícióm, se jogosultságom nincsen ahhoz, hogy az irodalmi kánon alakításába beleszóljak. Én amúgy is inkább a személyes (újra)felfedezésekben hiszek.

Az olvasás alapjában mégiscsak szólótevékenység, és ahogy ma már mindenki személyes tracklisteket hallgat, innen-onnan összeválogatva a kedvenceit, úgy az irodalmunk múltjából is így lenne jó kedvenceket, csakis nekünk fontos titkos favoritokat összeválogatni.

Nem az a fontos tehát, hogy valaki hivatalosan elismerje, Kolozsvári Grandpierre Emil tényleg jó író volt, hanem hogy mi magunk olvassuk őt. S ebbe akár az is belefér, hogy közben megmosolyogjuk vagy a fejünket csóváljuk, amikor ez az életerős bácsi megveszekedetten próbálja a korabeli fiatalok nyelvét imitálni és bulákat emleget.

Minden az olvasón múlik (FOTÓK: dreamstime.com)

– Révész Sándor is jelzi a könyvről írt kritikájában, hogy annak a háttéranyagnak a megismerése, amelyet egy ilyen átfogó kötet megírásához fel kell dolgozni, már önmagában véve is kimagasló teljesítmény. Maradtak még felfedezésre váró alkotók és alkotások?
– Az elismerés lekötelezően kedves és végtelenül jól esik, de én ezért nem adok pluszpontot magamnak. Ezeket a könyveket, életműveket amúgy is elolvastam már, ez nem meló volt, hanem a normál üzemmenet része, ha úgy tetszik, az életben maradásom faktora. Számomra tényleg érdekesek a múltbeli magyar írók, és ha netán úgy alakulna, szintén a készből, vagy legalábbis a majdnem készből tudnék kiállítani másik harminchárom vagy hatvanhat nevet. Hiszen Török Sándortól Berkesi Andrásig és Körmendi Ferenctől Csurka Istvánig izgalmasabbnál izgalmasabb életművek és figurák kínálkoznak a 20. századi magyar irodalomból. A 19. század pedig talán még ennél is nagyobb aratást ígérhetne, hiszen nap mint nap olyan utcákon közlekedünk, amelyek 19. századi írókról vannak elnevezve, de mi már a legtöbbször nemigen tudunk olvasói élményt vagy figurát hozzákapcsolni Nagy Ignác, Garay János vagy Vitkovics Mihály nevéhez.

Vajon milyen lesz a mostani fiatalok digitális élete öt, tíz vagy húsz év múlva? Mi az, amire fel tudjuk őket készíteni, és mi az, amire nem? Guld Ádám médiakutatóval beszélgettünk azokról az aktuális kérdésekről, amelyek a jövőnket határozzák meg.

Libri, 356 oldal, 4299 Ft

– Könyve az ún. Z generáció, vagyis az 1995 és 2010 között születettek médiahasználatát elemzi. A generációk ennyire élesen különülnek el egymástól?
– Mivel ebből rengeteg félreértés adódik, rögtön a beszélgetés elején szeretném leszögezni, hogy a generációs elmélet egy makroszintű modell. Makroszintű, mert egy adott társadalmon belül nagy sokaságokra érvényes állításokat fogalmaz meg, miközben elfogadja, hogy egyéni vagy mikroszinten jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. Ezenkívül egy modell, mert a társadalom és kultúra nagyobb összefüggéseit segíti modellezni, vagyis megérteni, miközben belátja a saját korlátait, és nem célja a „valóság” tökéletesen hiteles megrajzolása.

– De azért lehet általánosítani?
– A megközelítéssel kapcsolatos kritikus hangok jellemzően azzal érvelnek, hogy a generációs elméletek túlságosan leegyszerűsítik a valóságot. Kifejtik, hogy minden generáción belül találhatunk olyan egyéneket, akik a leírásokhoz képest máshogy viselkednek, más tapasztalatokkal és értékrendszerekkel rendelkeznek, ráadásul globális szinten különösen nagy eltéréseket lehet tapasztalni egyazon korcsoporton belül is. Az igazság az, hogy erről szó sincs, nyilvánvaló, hogy a generációs modellekben is van egyfajta rugalmasság, s ez a saját szakterületemen és kutatásaimban is visszaköszön.

– Vannak kifejezetten a magyar fiatalokra jellemző szokások, vagy ez a korosztály mindenhol a világon ugyanazt a viselkedési sémát követi a világhálón?
– Nem, a Z generációsok nem tökéletesen egyformák a világ minden pontján, sőt még a magyar Z generációs fiatalok között is jelentősebb különbségeket találunk, ha az egyéni viselkedést vagy fogyasztási mintázatokat vizsgáljuk.

Csakhogy egy példát említsek, Magyarország a digitális kultúra területén trendkövető országnak számít. Ez azt jelenti, hogy a nyugatról érkező médiafogyasztási trendek jellemzően 1-2 év csúszással jellenek meg hazánkban.

Így történik ez többek között az aktuálisan legnépszerűbb közösségi platformok esetében is. Nálunk a TikTok igazán jelentős felfutása csak 1-2 éve tapasztalható, miközben nyugaton ez már jóval korábban megtörtént. Ugyanakkor, ha az úgynevezett „big picture-t” nézzük, akkor világosan látszik, hogy az 1995 után születettek életében, szocializációs környezetében óriási szerepe van a digitális médiának, s ez a tényező sok szempontból megkülönbözteti a korcsoport tapasztalatkészletét a korábbi nemzedékektől.

Guld Ádám

– „A következő időszak egyik legnagyobb feladata lesz, hogy helyretegyük a világban a közösségimédia-felületek helyét, szerepét és felelősségét”, írja. Hol tartunk most, hogyan értékeli a jelenlegi állapotot?
– A közösségi média megjelenéséhez hasonló kulturális változás még a 20. században is legfeljebb egy-két évtizedenként történt, az átalakulás jelentősége ennek megfelelően óriási. A digitális média olyan lehetőségeket ad a kezünkbe, amelyeket korábban csak utópisztikus elképzelésekben fogalmaztak meg, legyen szó személyközi kommunikációról, közösségszervezésről, hírfogyasztásról vagy a kereskedelem és marketing új lehetőségeiről.

– Mennyire kell tartanunk mindettől?
– Nem vagyok pesszimista és borúlátó, a közösségi média az életünk számos részét forradalmasította, és egy sor feladat megoldása sokkal könnyebbé és praktikusabbá vált a platformok által. Személy szerint a problémát két dologban látom.

Egyfelől túl sok minden változik ezen a területen és túl gyorsan, ezért alig tudunk lépést tartani a fejlődéssel.

A másik probléma ezzel szoros összefüggésben az, hogy nincs idő igazából kitalálni vagy kitapasztalni a felhasználás lehetőségeit, alig, hogy megjelenik egy új eszköz vagy platform, máris tömegek használják, és még meg sem értettük az előző környezetet, de már itt van a következő.

– Szakemberként mit javasolna?
– Tudom, hogy a gazdasági érdekek miatt a véleményem nem releváns, de meggyőződésem, hogy lassítanunk kellene. Szerintem pillanatnyilag ez a legnagyobb kihívás, időt kellene adni magunknak, hogy megértsük mit teszünk, annak mi a következménye, hogyan kezeljük a hatásokat.

– A techcégek felelőssége mellett kiemeli az egyén felelősségét is, amelyre – Peter Hartley nyomán – tudatos médiapolgárságként hivatkozik. Mit jelent ez a kifejezés?
–A médiapolgárság koncepciójával én elsősorban a médiatudatosság szerepére igyekszem felhívni a figyelmet. A médiapolgár az én értelmezésem szerint tájékozott a média természetét illetően, tisztában van annak működési sajátosságaival, törvényszerűségeivel.

Egy médiapolgár fel tudja mérni azt, hogy milyen tartalmakra van szüksége, valamint azt is tudja, hogy ezeket hol és hogyan tudja elérni.

A médiapolgár képes a saját hasznára fordítani a média által nyújtott lehetőségeket, ugyanakkor látja annak veszélyeit és kockázatait, és ezek ismeretében hozza meg döntéseit. Azt hiszem ebből világosan látszik, hogy arra kell törekedünk, hogy a társadalomban minél többen legyenek médiapolgárok. Őszintén remélem, hogy ehhez a most megjelent kötet is képes hozzájárulni.

– Segítő szándékkal, ítélkezés nélkül tárgyalja a szülői felelősség kérdését több helyen is, például az ún. sharenting jelenség kapcsán, amikor a szülő a kiskorú gyermek beleegyezése nélkül oszt meg róla valamit a világhálón. Ennek is lehetnek veszélyei?
– Általános kutatási tapasztalatom, hogy a felhasználók jelentős része sajnos nincs tisztában azzal, hogy bizonyos felhasználói gyakorlatok pontosan milyen kockázatokat rejtenek. Ez nem csak a legfiatalabbakra érvényes, gyakran találkozom azzal, hogy érett felnőttek is rosszul ítélik meg az online gyakorlataik lehetséges következményeit. A sharenting témája számomra azért különösen érdekes, mert minimum két generáció is érintett a jelenség kapcsán, a szülő és a gyermek is. Mindamellett, hogy maximálisan megértem a szülők gyermekek felett érzett büszkeségét, azt nem feltétlenül tartom örvendetes fejleménynek, hogy gyakran egy család legintimebb pillanatai is a széles nyilvánosság elé kerülnek.

– Milyen veszélyeket rejt ez magában?
– Tudjuk, hogy ezek a képek durván torzítják a valóságot, csak az élet örömteli, irigylésre méltó oldalát mutatják meg, ami hosszabb távon komoly frusztrációs tényező lehet azok számára, akik ezeket a képeket nézegetik. Azt hiszem a gyerekek szempontjából még problémásabb a helyzet, gondoljunk csak bele, hogy egy túl lelkesen posztolgató szülő könnyedén megoszthat olyan tartalmakat is a gyermekéről, amivel évekkel később komoly kellemetlenségeket okozhat egy tizenéves kamasznak. De hogy egy egészen extrém példát is említsek, a szülők által megosztott és „ellopott” képek nem egyszer olyan oldalakon kötnek ki a család tudta nélkül, amelyek konkrétan a gyermekpornográfia határát súrolják.

– A gyerekek kétharmadát érintő bullying, vagyis a megfélemlítés jelenségéről egyre nyíltabban beszélünk, és már ez is nagy előrelépés. Az online tér milyen hatással van erre?
– Sajnos a gyerekek közötti piszkálódás és rivalizálás minden korban létezett, tehát ebből a szempontból nem látunk sok újdonságot a jelenleg tapasztalható problémák kapcsán. Abban viszont igen, hogy ezek az akciók hogyan zajlanak és milyen következményekkel járnak. Én a problémát két dologban látom. Manapság egy átlagos fiatal napi 6.4-6.7 órát tölt el médiahasználattal egy hétköznapon, ez az idő hétvégén 10-12 óra is lehet. Ezt az időt jellemzően olyan felületeken töltik az online térben, ami a szülői tekintet elől rejtve marad, vagyis a szülőknek gyakorlatilag fogalmuk sincs arról, hogy a gyerek ebben az időtartamban mit csinál. Ez a felnőtt vagy szülői kontroll nélkül töltött időszak eleve kedvez az olyan viselkedési túlkapásoknak, amelyek valós környezetben, felnőtt jelenlétében nem következnének be.

– És a probléma másik része?
– Az az, hogy az online világ és a közösségi média nemcsak közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem egyidőben el is távolítja őket egymástól. Arra gondolok, hogy egy privát üzenetben, egy poszt alá beszúrt kommentben sokkal könnyebb valakivel gonoszkodni, mint szemtől szemben, mások előtt. Nem látjuk a reakciót, nem érzékeljük a fájdalmat, nem tapasztaljuk közvetlenül az általunk okozott károkat. Valóban, ma már többet beszélünk erről, de azt hiszem, még mindig nem eleget. Sajnos erre hívják fel a figyelmünket azok a közelmúltban történt tragédiák is, amelyeknek az online bántalmazás áll a hátterében.

– Nagy kihívás még a fake news, vagyis a hamis vagy félrevezető információk kiszűrése, amelyhez Ön is ad támpontokat a könyvben. A forráskritika megtanulható önállóan, vagy egyfajta oktatáspolitikai kérdés?
– Azt hiszem, mindkét állítás igaz lehet, de meggyőződésem, hogy a médiaoktatásnak sokkal nagyobb szerepet kellene kapnia már a közoktatás szintjén is. Napjainkban a média az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb hatalommal rendelkező intézményrendszer, ami millió szállal kötődik az életünkhöz. Lehet, hogy a médiára nagyon sokan még mindig szórakozási lehetőségként gondolnak, viszont a valóság az, hogy a médiakultúra és médiatársadalom keretei között a média határozza meg azt, hogy miről gondolkodjunk. Néha még azt is, hogy mit gondoljunk róla. A média által közvetített üzenetek befolyásolják a világról és a saját magunkról kialakított képünket, sokszor azt is, hogy mik a céljaink, mit várunk az életünktől.

Ilyen körülmények között nem lehet elégszer hangsúlyozni a médiajártasság fontosságát, s ennek tudatos fejlesztése a gyerekek és a felnőttek között egyaránt fontos feladat.

– Sok jelenség annyira új, hogy még magyar megfelelője sincs az angol szavaknak, mint például a már említett sharenting, bullying vagy fake news kifejezéseknek. Az online világról szóló tudás áthagyományozódásának útja megfordult, most a fiatalok tanítják az idősebbeket. Milyen társadalmi vonzata van ennek a jelenségnek?
– Az emberiség kultúrtörténetében hagyományosan mindig az érettebb korcsoportok rendelkeztek nagyobb tudással, és ez alapvetően ma sincs másképpen. Viszont a média világa ebből a szempontból kicsit más, mert alapvetően azt látjuk, hogy a legújabb trendek mindig a fiatalok irányából indulnak, és ők azok, akik az új eszközöket a legkorábban használatba veszik. Így a modern tudáskészletnek kialakul egy olyan speciális szegmense, a digitális ismeretek területe, ahol a fiatalok sokszor valóban nagyobb jártassággal rendelkeznek, mint az idősebbek. Ez gyakran vezet az úgynevezett fordított szocializáció esetéhez, amikor fiatalabbak adnak át digitális ismereteket idősebbeknek.

– Volt már ilyenre példa máskor is az emberiség kultúrtörténetében?
– Igen, volt már ilyen jellegű tudásátadás a történelemben. Az viszont sajátos helyzetet teremt, hogy lassan az egész világ a digitális térbe költözik, így az efféle ismeretek gyorsan felértékelődnek, a fiatalok olyan tudás birtokában vannak, amire az érett generációknak is egyre nagyobb szüksége van.

– Ön szerint mi lesz, mi lehet az Alfa generáció, vagyis a 2010 után születettek jövőbeni feladata és szerepe ebben a folyamatban?
– Ezt nagyon nehéz megítélni, mert róluk még nagyon keveset tudunk, hiszen korukból kifolyólag az Alfa generáció kutatása problémás. Ráadásul még annak kapcsán sem alakult ki egyöntetű vélemény, hogy egyáltalán létezik-e Alfa nemzedék. Egyes nézetek szerint az érintőképernyős okos eszközök megjelenése 2010 környékén olyan jelentős technológiai változást eredményezett, hogy csak ezért is érdemes egy új korcsoport lehatárolása a Z generáció után. Mások azzal érvelnek, hogy minden 1995 után született gyermek a Z generációba tartozik, egyelőre nincs értelme az újabb lehatárolásnak. Saját kutatási tapasztalataim egyelőre nincsenek ezen a területen, így én még nem tettem le a voksomat ebben a vitában. Abban viszont biztos vagyok, sok izgalmas kutatási kérdést fog hozni a következő évtized is.

A fiatal történész szerzőpáros, Laczó Ferenc és Varga Bálint „friss és izgalmas alternatívát” kínál történelmünk megismeréséhez. Az általuk szerkesztett könyvben Magyarország elmúlt másfél évszázadát nem a nemzeti identitástudat felől, hanem az ország kultúrtörténeti, történelmi és társadalmi eseményeire fókuszálva tárgyalják. Ennek jelentőségéről, valamint a nemzethez tartozás mibenlétéről beszélgettünk.

Corvina, 488 oldal, 4990 Ft

– A nemzeti történetírással szemben a Magyarország globális története 1869–2022 a globális és transznacionális történetírást képviseli, mert mint írják, ez „a valóság gazdagabb és adekvátabb megismerését képes nyújtani”. Kifejtenék egy kicsit jobban a két nézőpont közötti különbséget?

Laczó F.: A transznacionális megközelítés a határokon átívelő folyamatokra és szereplőkre helyezi a hangsúlyt. A transznacionális történetírást nem a nemzetek önelvű fejlődése és a történelmükben állítólag megmutatkozó esszenciális sajátosságai érdeklik, hanem sokkal inkább az, hogy a nemzeti történelmeket érdemben összekapcsolódó folyamatok miként határozzák meg fejlődésüket. A globális történetírást pedig a bolygót átfogó lépték alkalmazása, az ún. globális jelenségek vizsgálata (értve ezalatt pl. a gazdaság globalizálódását, a kulturális amerikanizációt, a demokrácia történetét, a migrációt, a klímaváltozást, és így tovább), illetve a különböző kontinensek összefonódási módjainak kiemelt elemzése jellemzi, amire szintén transznacionális módszerek alkalmazásával kerül sor. E megközelítésmódok tehát szervesen kiegészítik egymást, kötetünk lapjain is egyszerre alkalmazzuk őket. Az általunk ily módon létrehozott kötet, ellentétben amúgy számos más globális léptékű kötettel, alapvetően szintén egy nemzet története – csakhogy e nemzetet mi nem izoláljuk mesterséges módon, hanem a világ integráns részeként kezeljük.

– Mindketten tanultak és dolgoznak külföldön a mai napig, rálátásuk van a magyar és a nemzetközi történettudomány helyzetére. Hogyan jellemeznék a magyar történettudományi szemléletmódot? Van jellemzően magyar sajátosság?

Laczó F.: A történettudomány sokszínű és alapvetően decentralizált tudományág, a magyarországi történészek is számos különböző tudományos módszert alkalmaznak és sokféle témával foglalkoznak, gyakran kifejezetten magas színvonalon. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a magyar esetek tágabb nemzetközi kontextusba helyezését illetően vannak jelentős, pótlandó hiányosságok is. Magyarország integráns része tágabb régiójának, Európának és a világnak is. Történelmének alakulása nem függetleníthető a nagy nemzetközi folyamatoktól, a határokon átívelő érdemi összefonódásoktól. Ezeket pusztán a belső folyamatokra fókuszáló, szűken értett nemzeti történetírás nem képes megfelelően érzékeltetni.

A hangsúly a transznacionális történetírásra kerül (FOTÓ: dreamstime.com)

E belső érdeklődésű történetírás gyakorlatilag a világ összes táján megtalálható, gyakran kifejezetten népszerű is, és mi természetesen korántsem próbáljuk elvitatni létjogosultságát. A kérdés számunkra inkább az, hogy milyen az arány az izolált módon nemzeti elvű, valamint a transznacionális nyitottságú megközelítések, tehát a szűkebb és a tágabb perspektívák között. Kötetünk szerény eszközével e téren próbálunk előrelépést, mondhatni egy régóta esedékes nyitást szorgalmazni.

Varga B.: A legtöbb, általam ismert országban a történészek jelentékeny része az adott ország történetével foglalkozik. A történettudomány ugyanis alapvetően forráscentrikus tudomány, a helyben elérhető források pedig értelemszerűen az adott helyről árulnak el a legtöbbet. Csak a nagyon komoly forrásokkal rendelkező, kimagasló presztízsük révén a világ legjobb hallgatóit vonzó egyetemek képesek arra, hogy kutatási profiljuk az egész világot lefedje.

Az önmagában tehát egyáltalán nem magyar sajátosság, sem nem probléma, hogy egy adott ország történészei az adott ország történetét tanulmányozzák. A gond ott van, ha ezt egy befelé forduló, a világról tudomást sem vevő attitűddel teszik.

Sajnos – ritkább esetben tudatosan, gyakrabban tudattalanul – a történettudomány számos magyarországi képviselője követi ezt a hozzáállást, és reprodukálja azt a hamis képzetet, hogy az emberiség egymástól elzárt nemzetekből áll, és a jelentős folyamatok ezeken a zárt konténereken belül zajlanak le. A történelemtudomány ilyen jellegű művelése azonban egyáltalán nem csak magyarországi jelenség, hanem régiónk összes országában és azon túl is jelen van, de szerencsére – ahogy Magyarországon is – talán lassan már visszaszorulóban.

A kontinensek történelme összefonódik egymással

– Bár a mindennapi politikai és gazdasági élet legszorosabban Európához köt minket, a kötet deklarált célja emellett egyfajta „globális perspektíva nyitása”. Mit értenek ez alatt, és miért tartották ezt fontosnak?

Laczó F.: Az európai történelem évszázadok óta szorosan összefonódik gyakorlatilag az összes további kontinens történetével, ami természetesen az Európa részét alkotó Magyarországra is áll. Mindössze egyetlen, kézenfekvő példával élve: Nyugat-Európa a koloniális rend központja volt, és mivel Magyarország érdemben kapcsolódott Nyugat-Európához, ezáltal értelemszerűen a gyarmati világhoz is. Eközben azt érzékeltük, hogy a magyar történelem Európa határain túlmutató kapcsolatai mindmáig túl kevéssé ismertek, ahogy nem kerültek még következetes, átfogó elemzésre globális jelenségesek helyi, magyarországi megjelenési formái se.

Az elmúlt százötven év az Európa-centrikus világrendből a globális, multipoláris korba való átmenet ideje, így mondhatni az általunk bemutatott történet íve is azt igazolja, hogy miért is kell manapság globális történetírást művelnünk.

A mai globális korban Európa mindössze a főszereplők egyike, ezért különösen fontos, hogy tisztában legyünk nemzeti múltunk és jelenünk tágabb, globális kontextusával is.

Varga B.: A transznacionális történet- és társadalomtudományok alaptézise – és így könyvünk kiindulópontja is – hogy a nemzeti történelmek jobban megérhetőek a nemzeti keretből kilépve. Ugyanezen logika alapján az európai történelem is jobban megérthető, ha azt a többi kontinenssel együtt, tehát globális keretben szemléljük. Így például könyvünk szól arról, hogy az észak-amerikai eredetű gazdasági doktrína, a neoliberalizmus nemcsak a magyar, a lengyel vagy az orosz gazdaságot határozta meg az 1990-es évektől, hanem korábban Dél-Amerikában, majd a világ többi részén, így Közép-Európában is ennek jegyében irányították a gazdaságokat. De az 1989-es rendszerváltást is jobban megérthetjük, ha nem csak a magyar, lengyel, román stb. esettel foglalkozunk, hanem a demokratizáció Dél-Amerikát, Afrikát, Kelet-Ázsiát, és Kelet- és Közép-Európát is érintő hullámaként értelmezzük.

Az izolált nemzeti történetírás szűkebb perspektívát ad

– A könyv történelmi, gazdasági és kultúrtörténeti utazás Magyarország elmúlt másfél évszázadán keresztül. Miért épp 1869 lett a kezdődátum?

Laczó F.: Könyvünk nemzetközi előképei, így a francia, a holland vagy a német kötet jóval korábban nyitnak. Nekünk mostanra eredeti terveink második, a modern és jelenkorra fókuszáló felét sikerült megvalósítanunk. A tervezett fejezetek második felének kezdete esett a 19. század második felére, így e mostani kötet végül itt, 1869-ben, mondhatni közvetlenül a kiegyezés után nyit, de a nyitó évszámnak nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. E kötet száz fejezete alapvetően az elmúlt százötven évet próbálja átfogni, az egyes fejezetek konkrét évszámokhoz kapcsolódó eseményekből kiindulva tárgyalnak hosszabb távú folyamatokat, ennek pontos időkereteit pedig már az egyes szerzők határozhatták meg.

Varga B.: Tervezzük, hogy elkészítjük a „folytatást”, ami a francia, német stb. könyvek mintájára az őskorral nyit és 1868-ig tart, így két kötetben a magyar történelem globális feldolgozása is időben teljes lesz.

– Nyolcvankét, többségében nemzetközi szakmai tapasztalattal is rendelkező, elismert tudós és szerző (akiknek közel harmada, harminc fő nő) írt száz témáról. Milyen szempontok alapján kérték fel a szerzőket?

Laczó F.: A könyvünk témáit nagy vonalakban előre kijelöltük, a szerzők felkérésekor alapvetően a témába vágó korábbi kutatások és azok tudományos színvonala volt számunkra perdöntő. Elsősorban releváns empirikus tudást, az általunk alkalmazott módszerek iránti fogékonyságot, illetve a könyv tudományos népszerűsítő stílusának megfelelő írásmódot vártuk. Úgy gondolom, hogy Ablonczy Balázstól Baár Mónikáig, Egry Gábortól Vargha Dóráig számos komoly szakmai tekintéllyel rendelkező szerző szerepel kötetünk lapjain. Az érdemi együttműködés pedig ahhoz vezetett, hogy a kötet száz fejezete mind nagyon hasonló jellegű. A könyv meglehetősen szerteágazó tematikájú, a maga módján mégis koherens egészet alkot.

Laczó Ferenc és Varga Bálint

– A könyv központi kérdését a Bevezetőben úgy fogalmazták meg, hogy „mit jelent egy nemzethez tartozni a mai, globalizált, de mégis nemzetközpontú világban”? Az Önök számára milyen válasz rajzolódik ki erre az esszékből?

Laczó F.: A nemzetállami rend a 20. század végére globális szinten győzedelmeskedett, a nemzetállamok ugyanakkor roppant szorosan összefonódnak egymással. Ez mostanra érdemi kapcsolatokat teremtett a világ legtávolabbi tájai között is. A nemzetek alapvetően közös alkotóelemekből állnak, az egyes nemzetek pedig – így természetesen a magyar is – ezen alkotóelemek sajátos keverékei. A nemzetek tagjai alkalmanként hajlamosak azt hangsúlyozni, ami megkülönbözteti őket egymástól, de talán épp azért teszik ezt, mert nyilvánvaló, hogy valójában mennyi minden összeköti őket, nemzeti fejlődésük mennyire szorosan összefonódik. Úgy gondolom, hogy kötetünk épp azt bizonyítja részletesen: miközben gyakorlatilag a világ összes tájához érdemi kapcsolatok fűzik, Magyarország meglehetősen sajátos keveréket alkot. Tisztában kell lennünk az előbbiekkel, hogy e némileg sajátos magyar keverék pontos jelentését felmérhessük. Úgy gondolom, hogy leginkább talán így, a globális kontextus ismeretében érdemes nemzethez tartozni a mai, globalizált, de mégis nemzetközpontú világban.

Varga B.: Számomra a könyv újabb bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet – hasonlóan minden más nemzethez – mennyire mélyen és sokrétűen kapcsolódik a világ többi részéhez.

A könyv tanulsága, hogy a nemzetek közötti merev határok a fikció világába tartoznak, az erről szóló beszédmód ezért súlyosan félrevezető.

A magyar nemzet – mint minden más nemzet – nem egy zárt egység, hanem végtelen számú kölcsönhatás eredménye, és ennek tudatosítása nemhogy nem a gyengeség jele, hanem éppen ellenkezőleg: ettől lesz magyarságunk izgalmas és ténylegesen egyedi.

LACZÓ FERENC legutóbbi magyar nyelvű műve: Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt.

VARGA BÁLINT legutóbbi magyar nyelvű műve: Árpád a város fölött.

Civilben orvos, ezért mi sem természetesebb, hogy első regénye a gyógyítás, a magyar közegészségügy frontvonalára vezet el. Havas Juli műve, a Nincs Hold, ha nem nézed, egyszerre mesél a koronavírussal küzdő kórházi részlegről, valamint a főhős zaklatott szerelmi életéről. Az inspirációról, az orvoskollégákról és az íróvá válás útjáról kérdeztük, de még Einstein is szóba került.

Kalligram, 302 oldal, 4500 Ft

– Kivártál a debütálásoddal, hiszen ötvenévesen jelent meg az első regényed. Miért vártál ilyen sokáig?
– Most mondjam azt, hogy jaj, pont a korommal kezdünk?! De hogy miért vártam ennyit a debütálással? Az orvosi pálya gyilkos, főleg az első húsz évben, amikor gyerekeket is nevelünk mellette. Ha befejeződik a karrierépítés, kirepülnek a fiatalok, és esetleg visszafogjuk a tanulást – bár utóbbi nekem nem sikerült, mert ötvennégy évesen még a PhD-t is megszereztem –, szóval csak mindezek után szabadult fel vegyértékem egyébre is. Vagyis az ötven az egészen pontosan ötvenkilenc és tizenegy hónap volt, mert annyi idős voltam, amikor megjelent a regényem. És persze olyan szép se vagyok, mint a fotómon, mert azt profi készítette, és hm… posztprocesszált.

– Mikor dőlt el benned, hogy a novellák publikálása után nekifogsz egy regénynek?
– Néhány éve már érlelődött bennem a gondolat, és elkezdtem a kreatív írást oktató tanfolyamokat keresni, de csak külföldi oldalakat találtam, végig is néztem néhány kurzust, angolul írni azonban meg sem próbáltam. Aztán rátaláltam Péterfy Gergely akadémiájára, és 2019 őszétől egyike voltam az első diákjának. A kurzuson főleg novellákat írtunk, de én kezdettől fogva regényírásra készültem. Gergely zseniálisan vezetett be az írás rejtelmeibe, ráadásul végtelenül kedves ember, felépíti az önbizalmadat, fogja a kezedet és visz előre. Már majdnem kész volt a regényem, amikor más tanfolyamokra is beiratkoztam – dramaturgiai, szépírás –, mert nagyon szeretem ezeknek a hangulatát, és mindenhol más aspektusból tanultam irodalomról, írásról, így izgalmas kirándulásokat tettem a természettudományokból a bölcsészetbe.

– Mi vagy ki volt a Nincs Hold, ha nem nézed első képe, figurája, jelenete?
– A regényem első jelenete abban a szobában játszódik, ami a legelső házi feladat volt a Péterfy Akadémián. Egy szobabelsőről kellett novellát írni, és néhány hónap múlva nekem ott születtek meg a karaktereim. Persze addigra már semmi sem volt olyan, mint azon a képen, amely beindította a fantáziámat, de a főhősöm, Kertész Anna mégis ott, abban a szobában volt gyerek. Ott kuporgott a kanapé mögött, a könyvespolc alatt, amikor veszekedtek a szülei, és ott játszódik az utolsó előtti fontos jelenet is. Érdekes, mert eddig ezt nem is gondoltam végig, hogy innen indultam.

Egy orvosi regény érzelmi viharokkal (FOTÓ: dreamstime.com)

– Kertész Anna mellett jelentős szerepet játszik a világjárvány is. A koronavírus a regény alapötletet adta, vagy az utolsó lökést?
– Időt adott és ihletet. Doktornős regényre készültem, problémás emberi kapcsolatokról szerettem volna írni, amikor beütött a járvány. Gondolkoztam rajta, hogy kell-e, szabad-e írni a járványról, volt, aki lebeszélt róla, volt, aki azt tanácsolta, bátran mutassam meg a világnak, milyen volt mindez belülről. Nagyon óvatosan írtam ezért a kórházi jeleneteket, igyekeztem rövidre szabni, hogy ne lépjek át meg nem engedett határokat és főleg, hogy ne legyen unalmas. A járvány egy keretet adott a történetemnek, és egy olyan különleges helyzetet teremtett, ami ideális katalizátora lehetett egy konfliktus megszületésének, a magánéleti status quo felborulásának, az egyik szenvedély végének.

– Segített vagy hátráltatott az írásban, hogy civilben orvos vagy? Sok saját tapasztalatot építettél be a regénybe?
– Az, hogy orvosként nyúltam orvosi témához, természetesen könnyebbség volt, mondhatjuk kényelmességnek is, hiszen, ha például történelmi korra nyúltam volna vissza, vagy bankár lett volna a főhősöm, akkor ahhoz nagyon sok háttérmunkára lett volna szükség. Az orvoslásban sem tudunk mindent, ezért, amikor a fiatal orvosainkat egy hetes intenzív terápiás tanfolyamra kötelezték, azon én is részt vettem. Nyilván szakmailag is érdekelt, de a regényemhez is kellett, hiszen a főszereplőm intenzíves orvos.

Az általános covid osztályról van saját tapasztalatom, igen, de akkoriban nem nyilatkozhattunk a járványról, ezért a regénybe is csak olyan dolgokat emeltem be, amelyek az újságban is megjelentek.

Valós eseményekről vagy személyekről amúgy sem igazán tudok írni a kötöttség miatt, számomra sokkal nagyobb élvezet, amikor elszállhat a fantáziám és kapkodhatom a fejem a szereplőkön, akik csak úgy besétálnak a történetbe. Hihetetlen élmény.

Megmutatja a dolgozók heroikus küzdelmét

– A regény őszintén beszél főszereplője révén a hazai egészségügy áldatlan állapotairól, a koronavírus okozta helyzet kezeléséről.
– Ezek is csak olyan információk, amit mindenki a saját szemével lát már évek-évtizedek óta, a laikusok is. Egyáltalán nem volt célom negatív fényben feltüntetni az egészségügyet, sőt, a benne dolgozók heroikus küzdelmét akartam bemutatni, ami felemelő volt akkor, a járvány első hullámában, amikor a regényem játszódik. Az, hogy részesei voltunk egy ilyen eseménynek, hogy a világ rendjének a visszaállítása rajtunk (is) múlott, különleges élményt jelentett, erre a legtöbben jó érzéssel és büszkén emlékszünk vissza. Ám az újabb és újabb hullámokkal a mi lelkesedésünk is megkopott, és az az ellenséges hozzáállás, ami a laikus közvéleményből árad felénk, a maradék erőnket is kiszívta, és a kiégés legmélyebb bugyraiba taszította a szakmát. Na erről is lehetne írni, de az műfajilag leginkább poszt- vagy preapokaliptikus disztópia lenne, vagy realista abszurd, esetleg hiperrealistán szürreális kategória, már ha van ilyen.

– Haragudtak rád a kollégiád amiatt, hogy kibeszélsz ebből a zárt körből, vagy inkább hálásak voltak, hogy valaki legalább így beszél a valós helyzetről?
– Hogy mit szólnak a kollegáim? A szakmai részhez nincs mit hozzáfűzniük, az nyilván a laikusoknak érdekes, amúgy mindenki a szerelmi szálra fókuszál, az izgatja őket, hogyan alakult Anna sorsa, az Ivánnak pedig hogy volt képe ezt vagy azt mondani, csinálni. A rozmaringról Kertész Anna jut eszükbe, a Charles Bukowski nevű cica milyen aranyos, nem beszélve mindenki kedvencéről, a nagyiról. Én is ezt a szálat érzem izgalmasabbnak, hiszen ez maga a történet, minden más – a covid is – csak „szobabelső” vagy keret.

– Hogy került Charles Bukowski a regénybe?
– Hiszem, hogy az olvasmányaink és a zenék, amiket hallgatunk, éppen úgy meghatároznak minket, mint a természetünk, vagy akár a külsőnk. Allen Ginsberg, Charles Bukowski és Bob Dylan az apát definiálja, ahogy az a jelenet is, amikor a kertben az alkoholista írókról beszélget a lányával. Egyszerre utal a zúzós fiatalságára és arra is, hogy még mindig nem találja a helyét a világban. De ugyanezt jelentik a fizikai vagy a biológiai utalások. Lehet-e annál egyszerűbben megmutatni Anna hidegen realista viselkedési mintáit, mint azzal, amikor azt mondja, hogy nem érti, miért kellenek a szerelem bemutatásához a versek, amikor az biológiai képlettel is leírható. Ugyanilyen utalás a cím is.

Niels Bohr és Albert Einstein is inspirálták

– A Nincs Hold, ha nem nézed.
– Ez konkrétan a Niels Bohr és Albert Einstein vitáról szóló szállóige: amikor a kvantummechanika filozófiájáról beszélgettek, állítólag azt kérdezte Einstein Bohr-tól, hogy komolyan azt akarja-e mondani, hogy nincs Hold, amikor nem nézzük? Áttételesen ez lehet egy elkerülő magatartás, amolyan fejet homokba dugós, hogy ha nem gondolunk valamire, az nincs is. A főhősnek ez a megküzdési mintája mind a magánéletben, mint a kórházban, amikor a halál soha nem tapasztalt módon lesz része a napi rutinnak.

– Orvosként vagy íróként volt nehezebb átvészelni a járványt? Hogyan nézel vissza most arra a nehéz időszakra?
– A járvány elején, mivel elég élénk a fantáziám ugye, azon aggódtam, mi lesz, ha elkapom, mert biztos nem leszek képes méltósággal megfulladni, hanem kiidegelem a kollegáimat. Amikor megkaptuk az oltást, már nem féltem, de addigra a nyakunkon volt a második és a borzalmas harmadik hullám, majd a lelkileg-fizikailag egyaránt megterhelő negyedik hullám.

Most, hogy megint a nyakunkra zúdultak ezek a nyári fertőzések, már azt sem tudom hányadik, leginkább fáradtnak érzem magam.

Íróként szuper időszak volt, hirtelen rengeteg időm lett, hiszen a munka után délután semmi más teendő nem várt, hétvégére sem volt program. Imádtam azt a karanténes-bezárkózós időszakot, ráadásul, mint egy katasztrófafilmben, egyedül autózgattam az utakon – akkoriban ingáztam napi nyolcvan kilométert –, így minden szabadidőmben a karaktereim bőrébe tudtam bújni. Mintha folyamatosan egy filmben játszottam volna, úgy éreztem magam. Permanens flow volt.

Készül az újabb regényre (FOTÓ: csikszeredaikonyvvasar.ro)

– Hogyan tekintesz vissza most arra a nehéz időszakra?
– Nyilván nekünk sokkal-sokkal könnyebb volt, mint a szobafogságra ítélteknek, őszintén leveszem mindazok előtt a kalapom, akik hetekig nem dolgozhattak, össze voltak zárva egy kis lakásban, és még tanulni is kellett a gyerekekkel. És ne feledkezzünk meg azokról se, ahol mindkét szülő az egészségügyben vagy boltban dolgozott, mialatt a gyerekeik otthon „tanultak”. Amikor hallottam, ahogy az egyik intenzíves kolleganő telefonon magyarázta az általános iskolás gyerekeinek, hogy mit hol találnak a hűtőben, összeszorult a szívem. Épp miatta emeltem be egy kisgyermekes doktornőt a történetembe.

– Péterfy Gergely volt a mentorod a regény írása alatt. Miben tudott segíteni? Mások tanácsát is meghallgattad?
– Igen, végig ellátott tanácsokkal ő is, és az akkori csoporttársaim is a „regényíró” kurzuson. Péterfy-Novák Éva előszerkesztette, nagyon sok hasznos tanácsot kaptam tőle is. És ami a csodálatos, azok a visszajelzések: először az ismerősök írtak, hogy szerették, az utóbbi időben pedig rendszeresen kapok kedves üzeneteket ismeretlen olvasóktól is, ami feltölt reménnyel, hogy talán képes leszek még egy új regény megírására. Szeretném.

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Aki szereti a Balatont, az Bodó Iván könyveit is szeretni fogja: felnőtteknek és gyerekeknek is írt már a tó és a halászat rejtelmeiről hiánypótló könyveket. Nála hitelesebben kevesen képesek beszélni erről. A berekben élő halászati szakmérnökkel gyerekkori élményeiről, valamint arról beszélgettünk, hogy mi az, amit mindenki megtehet a környezetéért és a Balatonért.

Scolar, 175 oldal, 3999 Ft

– Említed a könyvben, hogy számodra is fontos olvasmány volt a Tüskevár és a Téli berek. Akkoriban Tutajos vagy Matula bácsi szerepébe képzelted inkább magad?
– Tutajos voltam, Matula pedig példakép lett, akinek képzeletbeli viharkabátja és szalmakalapja alá negyvenöt éves korom után bújtam, miután kellő, figyelmesen töltött időt és bejárt ösvényt, no meg farvizet tudhattam magam mögött munkaköröm, hivatásom, szenvedélyem kapcsán a különböző tavakat és vízpartokat járva.

– Mikor fogtad ki életed első halát? Visszadobtad vagy megetted?
– Négyéves lehettem és kérlek, megettem! De bővebben válaszolva a kérdésre, édesapám a csónakos nádi horgászat fortélyait tanította meg először. Mondhatnám, hogy onnan nem volt menekvés, sőt igazán kéz alatt voltam és olyan biztonságban ringatóztam, mint az anyaméhben, vagy egy bölcsőben. Apámnak kisujjában volt a vízi lét, és bár ő tanárember lett, apja és nagyapja hajós, hajógépész, bátyja tengerész volt, így e dinasztiában felnőve, bátran bízhattam magam e felnőttre. Sőt, a későbbiekben szeretetteljes szigorral sajátíttatta el velem mindazt a tudást, amit birtokolt. A segítségével megszákolt hetven dekagramm körüli göndér (bodorka) az ehető méretűnek nyilvánított, sütésre ítélt, nála kisebb keszegek közé került a haltartó szákba, a garatfogát pedig kifőztük. Ma is féltett kincsem ez a trófea.

– Bár halászdinasztiából származol, számodra mikor dőlt el, hogy a Balaton és élővilágának védelme köré építed fel az életed?
– Hároméves koromban babonázott meg a csillogó víztükör alatti világ, pontosabban a tátogó pontyszájak és a víz illata, amit a zamárdi kerticsap alatt álló bádogdézsába belesve tapasztaltam. A deszkákkal gondosan letakart edényben nagyapám nádasban fogott pontyai úsztak, és a bronzcsapból rájuk csepegő víz alatt várták a halászlében végződő sorsukat. A Balatonba nem sokkal később, a horgászatok alatt szerettem bele – szerelembe vitt a kíváncsiság. A közeg, ahol az embergyerek figyelget és kérdez. A csónakban ülve kitágul a horizont, és e nagy látószögben, a lelkén fonódva ér össze az ég, víz és a partok ölelése, s érik örök szerelemmé.

A csónakból kitágul a horizont (FOTÓK: dreamstime.com)

– Jegyzettömb és ceruza illik a berekbe, írod, nem laptop, ezért lett a most megjelent naplódból könyv, nem pedig online blog. Mikor írtad le először az élményeidet?
– Elek Kati néni adott efféle feladatokat nekünk, aki általános iskolai osztályfőnököm és magyar tanárom volt. Sok fogalmazás szólt a szünidőben bennünket ért élményeinkről, melyeket fel is olvastunk. Később szakmai cikkek születtek, horgász és halász szaklapokban, majd sms írás kapcsán jöttek a derűs rímek, ezekből a Minden csak hangulat című kötet, majd – Csukás Pista bácsi biztatására – a Tóparti ösvényeken című verses enciklopédia. Ezt követően a Süni magazinban jelentek meg cikkeim a vizek környezettanával kapcsolatosan, majd a Scolar kiadó felkérésére a Balatoni halmesék, idén pedig az ifjabb olvasókat célzó társkötete, a Naplóm a halásztanyán.

– Korábbi köteted a felnőtteknek szól, most pedig a gyerekeket, kiskamaszokat szólítottad meg, illetve előadásokat is tartasz a fiatalabb korosztálynak. Hogy látod, miben más az ő szemléletük a környezetvédelem kapcsán?
– A tudás és információ gyorsan elérhetővé vált e digitalizált világban, amely elfér a farzsebben.

A lényeg, hogy ne üljenek rajta és ne a kanapén nyomogassák, érintgessék az eszközöket, hanem sétáljanak, kiránduljanak vele.

A körülöttük lévő, lassan kibomló csodák között pedig fényképezésre és gyors meghatározásra használják az élőlényekkel való találkozásaik során. Otthon olvassanak utána, akár készítsenek naplójegyzetet az efféle ismerkedésekről, ismeretségekről. Fontos feladatunknak tartom a gyermekek természettudatos nevelését már óvodás kortól kezdve, melynek köszönhetően e tipegő gyermekek fűszálak és virágok közt óvatosan lépkedő felnőttekké válhatnak. Terelgetnünk kell őket a természet ösvényei felé, ahol a szemlélődő tekintet és a kifinomult érzékelés előtt ott mosolyog a boldogság.

Használjuk a technikát felfedezésre

– Egyik legfontosabb üzenete a könyvnek, hogy a Balaton nem csupán vakációhely, hanem ökoszisztémánk pótolhatatlan része. Mit jelent Magyarország számára a Balaton a turisztikai szempontokon túl?
– A jóféle sóhajok zöld tava, ringatva ölel minket, mint magzatvíz, mely táplál, gyógyít, nyugtat és erőt ad. Emellett életteret nyújt számtalan élőlénynek, akik alkalmazkodnak a változó – többnyire ember változtatta – környezethez, miközben ők is hatással vannak környezetükre és egymásra is. Ezekkel a kölcsönhatásokkal foglalkozik az ökológia tudománya.

A halászati szakmérnök képzésen hívta fel a figyelmünket Dévai György professzor arra, hogy milyen helytelen az ökológiai egyensúly kifejezés, pedig gyakorta hallani. Azonban a folyamatos változás miatt csakis aktuális ökológiai állapotról beszélhetünk, ami hol az egyik, hol a másik fajnak, populációnak kedvez.

Az egyed is igyekszik elkerülni a környezetével kapcsolatos egyensúlyi állapotot, mert az a halált jelenti. A Balatont az elmúlt évszázadokban folyamatosan emberi hatások érték, amelyek többnyire elvettek tőle nádasokat, berkeket. Ha pedig adtak, akkor jellemzően olyan halfajokat, amelyek galibát okoztak az őshonosokkal rivalizálva, sőt olyan vegyszereket, amik válogatás nélkül öltek.

Bodó Iván (FOTÓ: Bielik István)

– Vannak más változást okozó beavatkozások is?
– A vízgyűjtőről való tápanyagok bemosódása miatt hol algás volt a víz, hol hínáros. Az emberi szem egyiket sem szereti. Folyvást elégedetlenek vagyunk, és önös érdekeink szerint, gátlástalanul beleavatkozunk a természet okosan működő folyamataiba. Azt hiszem, jobban járt volna a bolygó, ha például a mogyorós pelével közös őstől származunk! No, egy biztos, sokkal tartozunk szeretett tavunknak, akire nagyon kell vigyáznunk. Jómagam többnyire valamelyik halfajnak a bőrébe bújva próbálom vizsgálni a helyzetet. Tán a sikeres halfogás titka is ez lehet.

– Olyan életmódot mutatsz be, amely képes a természettel szimbiózisban létezni. Mindezt nem a civilizációtól távol, hanem az ország egyik legforgalmasabb nyaralóhelyének tőszomszédságában. Mit tanácsolsz azok számára, akik szeretnének többet tenni a Balatonért, de úgy gondolják, hogy nincs meg ehhez a képességük és/vagy a lehetőségük?
– Gyakoroljunk empátiát az élőlényekkel kapcsolatosan, ráérezve aktuális tevékenységünk, viselkedésünk rájuk gyakorolt hatásaira. Legyen szó bármely növényről vagy állatról, ne röstelljünk megszemélyesítve gondolni, írni, vagy beszélni róluk, sőt velük!

BODÓ IVÁN korábbi művei: Balatoni halmesék; Tóparti ösvényeken; Minden csak hangulat.

FALUSI DÓRA interjúja

Krahulcsán Zsolt történész Biszku Béláról írt könyvéből a Kádár-korszak háttérpolitikáját is jobban megismerhetjük. Most többek között arról kérdeztük, hogy ’56 után miképp születtek meg a megtorlást irányító döntések, és kit terhel mindezért a felelősség, de szóba kerültek a rendszerváltás után elmaradt büntetőperek is.

Jaffa, 304 oldal, 4499 Ft

– Miért pont Biszku Béla, Magyarország 1957 és 1961 közötti belügyminiszterének személye keltette fel az érdeklődését a korabeli pártvezetésből?
– Nemcsak róla írtam, korábban már számos állambiztonsági, illetve kommunista középkáder életrajzát is feldolgoztam, igaz nem monográfia, hanem rövidebb tanulmányok formájában. Biszku Béla azonban nemcsak epizódszereplője volt a korszaknak, nemcsak a megtorlás belügyminisztere volt, hanem a Kádár-rendszer egyik legfontosabb figurája, megkerülhetetlen alakja is, aki döntéshozóként fontos párt-és állami posztok, pozíciók birtokosa volt. Ráadásul neve a rendszerváltást követően az elmaradt felelősségre vonás, az igazságtétel kudarcának jelképe is lett, így nevét nemcsak korosztálya, de a történelem iránt kevésbé érdeklődők is ismerhetik.

– Kutatásai kezdetekor milyen emberre számított egy ilyen hatalmi pozícióban, illetve mennyiben tér el ez attól, ami aztán körvonalazódott?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy magánemberi mivoltáról, emberi tulajdonságairól, személyiségéről milyen előzetes kép élt a fejemben, akkor a válaszom eléggé „szakmaiatlan” lesz. Érthető módon előzetes tanulmányim és kutatásaim során tevékenysége, szerepe nem volt előttem ismeretlen, ez pedig kialakított bennem egy olyan képet, „prekoncepciót”, amely esetleg a történészi munka gátja lehetett volna. Ez valahol természetes, hiszen éppen azért kezdtem el foglalkozni a személyével részletesebben, mert élete, tevékenysége, politikusi, pártfunkcionáriusi pályafutása alapján érdekes, izgalmas feladatnak, kihívásnak tűnt, s ebben nem is csalódtam.

Az hamar kiderült számomra a kutatásaim során, hogy a bennem élő Biszku-kép és a közvéleményben róla kialakított vélemény – erőskezű, kegyetlen, határozott, hithű kommunista, „a puha diktatúra legkeményebb ökle” – elég jól tükrözi a valóságot.

Az általa betöltött pozíciókban az eltökélt, kétségekkel nem vívódó, kommunista pártfunkcionáriusok egyik tipikus alakja köszönt vissza. Egyik, mert több archetípus létezett.

Krahulcsán Zsolt (FOTÓ: abtl.hu)

– Biszku melyikbe tartozott?
– Biszku, a fentiek mellett, a talán kissé egyszerűbb gondolkodású – egyesek szerint buta –, a párt legfelső irányát vakon, gondolkodás nélkül követő vezető volt. A nyerészkedéstől, korrupciótól, erkölcsileg kompromittálódó párttársaitól eltérő habitusa, valamint a magánéletében űzött hobbijai – teniszezett és úszott –, családszeretete – négy gyermeke volt, és semmiféle nőügyről nincs ismeretünk –, illetve, már kikerülve a hatalom legfontosabb posztjairól, Vitray tévéműsorából megismert néminemű humorérzéke valamiféle egyéniséget kölcsönzött neki. Ez utóbbi árnyalat, bevallom, meglepetés volt számomra.

– Mennyire kaphatunk teljes képet? Milyen nehézségekkel szembesült a forrásgyűjtés során?
– Teljes képet egy olyan emberről, egy közéleti szereplőről, pláne egy diktatúra csúcsvezetőjéről, aki emberek, családok életének tönkretételében aktív szerepet vállalt, erőszakszerveket felügyelt, úgy vélem, hogy sohasem fogunk tudni rajzolni, akármennyi eredeti forrás, visszaemlékezés, interjú vagy tévé-és rádiószereplés maradt is fenn az illetőről, de persze törekednünk kell rá. Biszku neve – miután a hatalom csúcsaira megérkezett – megszámlálhatatlan mennyiségben fordul elő a különböző párt és állami intézmény által keletkeztetett iratban, és talán éppen ennek a nagy adatmennyiségnek a megszűrése az egyik fő kihívás egy történész számára. Ráadásul munkája során sokszor nem is feltétlenül írásban, egyértelmű utasításokban intézkedett.

– Maradtak még csontvázak a szekrényben?
– Igen, hogyne. Biszku szerepe a Kádár körül kialakuló „puccskísérletben”, ha volt egyáltalán ilyen, nem bizonyított.

A bukásához vezető 1978-as állítólagos feljelentő levele, de a megtorlásban játszott közvetlen szerepének egyértelmű bizonyítéka sem feltétlenül került elő. Megjegyzem nem is nagyon fog.

Valószínűleg nem létezett olyan belügyminiszteri utasítása, parancsa sem, ami közvetlen, direkt kivégzésekre, fegyvertelen személyek elleni konkrét fegyverhasználatra, terrorakciókra adott volna megbízást.

Megtorlást hirdettek (FOTÓ: Fortepan / Nagy Gyula)

– Hogyan születtek meg akkor az erre vonatkozó döntések?
– A pártiratokban az MSZMP vezető testületeinek döntései, a döntéseket előkészítő munkabizottságok, testületek, szervek iratai már egy valódi vitáktól mentes, „kilúgozott”, semleges, pártfrazeológiától hemzsegő szövegek voltak. Ma már ezekből az egyéni vélemény, szándék, érdekütközés sokszor csak nagyon nehezen fejthető vissza. Természetesen segíthet a korabeli interjúk, vagy a későbbi kortársi visszaemlékezések vizsgálata, összehasonlítása, de itt is fokozottan kell érvényesíteni, illetve alkalmazni a forráskritikát, valamint a történészi szkepszist, a kétkedést.

– Ő maga azzal is hárította a felelősség kérdését, hogy lényegében ő csak a testületi döntéseket hajtotta végre, amikor hatalmon volt. Ön miben látja Biszku felelősségét?
– A párttestületekben, a „viták” során Biszku is megfogalmazta, sőt talán ő volt a legegyértelműbb a „fokozottabb fizikai megsemmisítésekre” való igényének kifejezésében.

Biszku tehát minden tekintetben felelős az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban való közreműködésért: történeti, politikai, erkölcsi és természetesten jogi értelemben is.

Ezt szögezzük le. Azonban nem egyedüliként. A felelőssége megoszlik azokkal, akik azokon a vezető párttestületi üléseken és a Belügyminisztérium vezetői értekezletein ültek, ahol a megtorlásokat irányító, vagy éppen a terrort szabadjára engedő döntéseket – ami lehetett párthatározat vagy éppen belügyi utasítás – meghozták.

A megtorlás nem kímélte a civileket (FOTÓ: Fortepan / Peter, Isaac)

– Lehet az akkor jelenlévők között sorrendet felállítani?
– Patikamérlegen kimérni lehetetlen, hogy Münnich Ferencé, Gáspár Sándoré, vagy Biszkué-e a nagyobb felelősség. Kádár szerepe volt a meghatározó, a patikamérleg nála jócskán lebillenne. Biszku esetében azért tűnik egyértelműnek, mert a Belügyminisztériumot vezette, és ez alá tartozott a politikai rendőrség is. De az ítélethozatalt, sőt egy idő után a fogva tartást és a kivégzéseket is az Igazságügyminisztérium felügyelte, tehát a korszak igazságügyminiszterét is felelősség terheli. És akkor még nem is beszéltünk a BM és az IM középvezetői garnitúrájáról, az egyes ügyészek, vagy akár a népi ülnökök szerepéről, és így tovább.

– A könyvben is tárgyalja a már említett Kádár-elleni puccs tervét, amely ugyanakkor nem is biztos, hogy létezett. Ha nem ez, akkor mi okozta Biszku háttérbe kerülését?
– Az 1970-es évek eleje-közepe már egy egészen más világ volt, mint például 1957 tavasza. A gazdaságban zajló folyamatok, az új gazdasági mechanizmus szerinte nem kedvezett az ipari munkásságnak, életkörülményeik a mezőgazdaságban élő vidékiekkel szemben rosszabbodni látszott.

Az úgynevezett nagyipari lobbi, melyet ő ideológiai alapon támogatott, visszaszorult az egyre sikeresebb TSZ-ekkel, Állami Gazdaságokkal szemben, ráadásul a korrupció, a „nyerészkedés” a magyar társadalomban, az MSZMP pártszervezetében is megjelent.

Közben a kádári hatalomgyakorlás módja is egyfajta módosuláson ment át: kiszorult Kádár közvetlen környezetéből, mert kritikusan lépett fel a fentiekben jelzett problémákkal szemben. Akik viszont az első titkárt körbevették, azok – Biszku szerint – elszigetelték őt a valóságtól, így egyre kevésbé érvényesült a kollektív vezetés elve, ami persze korábban is inkább a kádári irányvonal melletti asszisztálást jelentette Biszku számára is. Lehetett benne talán féltékenység is.

Biszku Béla

– Pető Iván a könyv kapcsán rámutat, hogy a Biszku ellen 90 éves korában indított, ám halála miatt jogerős ítélet nélkül záródó perének „feladata kimondva-kimondatlanul a kommunista rendszer bűneinek demonstrálása lett volna”, ez azonban nem teljesült. Miben látja ennek okát?
– Szeretnék hinni abban, hogy a 2010-es években indított büntetőeljárást nem egyfajta kirakatpernek, boszorkányüldözésnek szánták, de valóban hallani olyan véleményt, hogy végül is azzá vált. Könyvemben nem minősítettem a jogi eljárást, történészként nem gondoltam feladatomnak, de az egyik bíróságra sem vet túlságosan jó fényt, hogy öreg, beteg embert ültet a vádlottak padjára, és számos vitatható megállapítással és következetlenséggel borzolja a közvéleményt.

Ugyanakkor szilárd véleményem, hogy nem most, hanem a rendszerváltást követő években szükség lett volna olyan büntetőperekre, amelyekben kimondják a bűnösök bűnét, és néven nevezik a bűntettek elkövetőit.

– Milyen jellegű büntetés jöhetett volna szóba?
– Nem feltétlenül a letöltendő börtönbüntetéseket hiányolom, hanem az erkölcsi, morális elégtételt. A múlt rendszer, a diktatúra fenntartói, a megtorlásokban tevékenyen közreműködők közül sokan jó pár évvel túlélték a rendszerváltást, de a magyar társadalom állapota az 1990-es években ezt a fajta morális számonkérést nem tette lehetővé – mondják sokan. Én ezt maszatolásnak vélem, amolyan önfelmentő magyarázatnak, mert a mindenkori politikai elit felelőssége, hogy a közélet tisztaságába ne csak az aktuális politikai ellenfelei korrupciós ügyeinek, visszaéléseinek kivizsgálása, hanem például az elmúlt korszak bűneinek feltárása is beletartozhasson. Ez kockázatokkal járt volna, nem is került rá sor. Egészen a Biszku-perig, ahol viszont az egész kommunista rendszer bűneit akasztották volna egyedüli vádlottként Biszku nyakába, mintegy mindent bepótlandó.

A rendszerváltás után kellettek volna a büntetőperek (FOTÓ: Fortepan / Szinnay Gábor)

– Történészként hivatása, ám társadalmi szempontból milyen jelentősége van napjainkban a rendszerváltás előtti emblematikus szereplők mélyebb megismerésének?
– A múlt megismerésének egyik legfontosabb záloga az akkor élők cselekedeteinek megértése, a „mit miért tettek?” kérdésre a lehetséges válaszok megadása. Azonban sosem lesznek helyes, tökéletes válaszaink, mindig lesz egy-egy magyarázat, amelyet sokan elfogadnak, megértenek, mások pedig vitatkoznának vele, majd egy másik ok-okozati összefüggés kerül előtérbe, ami esetleg kiegészíti, vagy éppen cáfolja a korábban kifejtett álláspontot. A fáraók korának piramisépítési technológiájának megértése kapcsán éppúgy merülhetnek fel újabb kérdések, mint a közelmúltunk, a jelenkortörténet eseményeinek feltárása kapcsán. Ezek a többféle történészi narratívák, elbeszélések meggyőződésem, hogy hozzájárulnak ahhoz, hogy a ma embere megértse a mai kihívásokra adható válaszokat, és így párhuzamokat, hasonlóságokat, vagy éppen eltéréseket fogalmazzanak meg. Mondjuk éppen a Kádár-korszak és a mai viszonyaink között.

Két nagyon fontos regény után az elmúlt húsz év terméséből állított össze egy novelláskötetet Zoltán Gábor, akinek köszönhetően sokkal pontosabb fogalmaink vannak a nyilaskorszak budapesti rémtetteiről. A Levegőt venni szövegei (itt írtunk róla bővebben) ugyanakkor más húrokat is pengetnek, de épp oly szívszorítóak. Az íróleckék mellett a XII. kerületi turulszoborról és a Térey-ösztöndíjról is beszélgettünk.

Kalligram, 216 oldal, 3990 Ft

– Elég régen, 1999-ben adtál ki novelláskötetet, így a mostani húsz év termését fogja össze. Azért lett ilyen vékonyka a kötet, mert ez idő alatt kevés novellát írtál, vagy mert ilyen szigorúan válogattál?
– Elsősorban az erős válogatás miatt. Az előző novelláskötet óta keletkezett novelláim harmada sem került be a kötetbe. Egész idő alatt volt egy „kötetvázlatom”, amibe mindig felvettem az újonnan írt szövegeket, de időnként ki is szedtem egy-egyet, amit nem éreztem elég jónak. Aztán amikor a szerkesztőmmel, Tóth-Czifra Júliával elkezdtük összerakni a kötetet, ő is kidobott jó néhány írást.

– Kellett az erős kontroll?
– Nekem nemcsak azért kellett, hogy a gyengébb írások ne húzzák le a kötetet, hanem azért is, hogy ne legyen túlzottan széttartó az anyag. Hiszen több mint húsz év telt el az Erények könyve megjelenése óta, sok mindennel próbálkoztam közben. Húsz év! Borzalmasan sok idő, egy gyerek felnő közben. Egy felnőtt pedig jól megöregszik. Kihagytuk olyan novelláimat is, amelyeket nem tartok rossznak, egyiket-másikat szeretem, de tartottunk tőle, hogy nem jól illeszkednének a többi közé. Most nem a „teljes kép” bemutatása volt a cél, hanem egy novelláskötet létrehozása.

– A kötetkezdő novellában arról mesélsz, hogy az orosz tanárodtól kaptad az első írói leckédet: nem kell mindent Ádámtól és Évától kezdeni. Sok ilyen lecke vezetett a saját hangod megtalálásához? Ezek voltak fontosabbak, vagy azok a tapasztalatok, amelyeket saját magad szűrtél le írás közben?
– Szinte semmit nem tanultam „mesterektől”. Ahogy általában az írók, én is az olvasmányaimból okultam, és a saját próbálkozásaimból. Valamit próbáltam csinálni, és így vagy úgy sikerült, vagy nem sikerült. Habár igaz, hogy néha egyik-másik írótárs odavetett megjegyzése hasznos lehet. Hogy például szerinte milyen a jó párbeszéd, vagy mi módon jó elkezdeni egy fejezetet. Kipróbálom, és látom, hogy nekem is működik… Vagy nem. Esetemben meghatározó, hogy volt egy sokéves rendezői, dramaturgi praxisom, ami által a legkülönbözőbb dolgokat meg kellett tanulnom a szövegekről. Ha azért vagyok ott, hogy elmondjam a színésznek, mit is jelent egy adott mondat, és egyáltalán, miért van ott az a mondat, akkor tényleg rá kell jönnöm, hogyan lett összerakva az adott szöveg, mitől működik vagy nem működik.

Zoltán Gábor: Szinte semmit nem tanultam „mesterektől”

– Mi mindenre jöttél rá?
– Például arra, hogy óriási különbség van az egyszeri olvasásra létrehozott írások és azok között, amelyekben többször meg lehet merülni. Az utóbbi típusnak persze hátránya, hogy elsőre nem tárul fel minden értéke, tényleg csak a második vagy harmadik alkalommal. A jobbfajta drámák mind ilyenek, ettől van, hogy a színészek egy nagy széria közben, akár a századik vagy kétszázadik előadás alatt is felfedeznek újabb érdekességeket a darabban. Viszont sok szépprózai mű egyszeri olvasásra való, másodjára már tök érdektelen, és ez nem feltétlenül igénytelenség: sok olvasó pont az ilyesmit szereti.

Mások meg talán elolvassák másodszor, sőt harmadszor is, és nagyon tudnak örülni, hogy mennyi mindent tartogatott még számukra az a regény vagy novella.

– Mi lenne az első lecke prózából, irodalomból, amit egy hozzád forduló pályakezdőnek adnál?
– Meg kell tapasztalni, hogy ami az író számára evidens, az olvasónak egyáltalán nem az: sokszor egészen más kódok szerint követi a szöveget a befogadó, mint ami az alkotó szándéka lett volna. Egyáltalán nem érti a történetet, vagy egészen máshogy érti, mint ahogy a szerző képzelte, és hite szerint megírta. Ezzel a lehetőséggel bizony számolni kell. A gyakorlott írók így is csinálják. Lehet, hogy nem mindenki érti őket, de azok, akinek a művüket szánják, szinte tökéletesen.

– A Levegőt venni legerősebb szövegeit az apanovellák adják. Tőle is kaptál életre szóló (író)leckéket?
– Nem.

– Az Istenadta és a Három kő is jelzi már a későbbi regényed, az Orgiára való készülődést, amelyet egy további esszéregény (Szomszéd) és egy abszurd antológia követett, a Szép versek 1944. Foglalkoztat még a XII. kerületi nyilasok és a rémuralmuk témája? Születhet még ebből további regény és novella?
– Szeretném. Két fejezet olvasható is belőle a Kalligram folyóirat márciusi és áprilisi számaiban.

– A XII. kerületi nyilasok problémájához mindmáig ambivalensen viszonyul a politika. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a kerületben felállított turul alatt összekeverednek az áldozatok és a gyilkosok nevei. Mi kellene ahhoz, hogy a politikától fűtött emlékezetben végre minden és mindenki a helyére kerüljön?
– Soha, sehol nem kerül minden a helyére – talán leginkább azért, mert a történelmi, kulturális hagyományok világában nincsenek biztos, eleve elrendelt vagy akár csak vitathatatlan helyek. De most, 2022-ben többen tudnak a környék múltjának erről a szakaszáról, mint húsz vagy akár csak öt éve, és vannak próbálkozások az áldozatok emlékének a korábbinál méltóbb ápolására. Nekem, aki egyáltalán nem akartam semmit elindítani, befolyásolni, ez érdekes fejlemény. Azt is hozzá kell viszont tenni, hogy nemcsak a politika fűti az emlékezetet.

Amikor a fideszes propagandista Európát védelmező hősöknek nevezi Budapest 1944–45-ös német és magyar védőit, köztük ugyebár nem utolsó sorban a XII. kerületi nyilasokat, akkor sokak legmélyebb szívbeli érzéseinek ad hangot.

Amikor egy filozófust arról kérdeznek, miért tart ki a Fidesz mellett, annak ellenére, hogy régóta érzékel „bizonyos hibákat”, akkor azt feleli, hogy az ő „bel-budai identitásának” ilyen politikai kifejezésre van szüksége. Bel-budai identitás, aha!, ezek szerint van ilyen, ráadásul tudományos fogalom. Szóval az a turul nem véletlenül lett felállítva, és nem véletlenül maradt a helyén mindmáig. Nem vagyok rágörcsölve. Volt némi szerepe abban, hogy annak idején elkezdtem a témával foglalkozni, az biztos, de nem olyan ügy, amivel folyton foglalkozom.

– Azon kevesek között voltál, akik végül visszautasították a Térey-ösztöndíjat. Ma is így tennél? Érzékelsz valamilyen változást az azóta eltelt időben?
– Olyan művek létrehozását akarom támogatni, amelyeket száz év múlva is olvasni fognak, Demeter Szilárd, a fideszes kultúrkomisszár mondott valami ilyesmit. Azért jegyeztem meg, mert ez bizony jó kijelentés. Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Jó lett volna, ha a magyar állam támogatásával olyasmit hozhattam volna létre, amit száz év múlva olvasni fognak. Lehet, hogy nem kéne, de ezen a ponton megemlítem, hogy az Orgia című könyvemet azután írtam, hogy a Fidesz eltávolított az állásomból, a végielégítésemből írtam, vagyis én magam finanszíroztam a létrejöttét. Nem részvényekbe fektettem, nem autót vettem, nem utaztam belőle, hanem megvásároltam többévi munkaidőmet. Hát, mit mondjak, nem jött vissza a pénz, vagyis nem volt jó befektetés.

– Ritkán szokott az lenni…
– De nemrég, mit ad Isten, a gyerekeimmel azon a svábhegyi dűlőn bicikliztünk, ahol az említett kultúrkomisszár lakik. Pont, amikor a házához ért a SUV-jával, és képzeld, Zsiga, nem ütött el az írmagjaimmal egyetemben, pedig ki is lapíthatott volna engem és édes gyerekeimet is, de nem tette, én pedig egy barátságos gesztussal megköszöntem neki… De hát mit csinálhattam volna? Nem volt nálam Molotov-koktél, hogy bedobjam a fekete batár ablaknyílásán. Amikor biciklizni megyek a gyerekeimmel, vizet viszek magammal, és nem Molotov-koktélt.

Azt azért meg kell mondanom, hogy Hillernek vagy Bozókinak, ha száz évig élnek, akkor se tudott volna eszükbe jutni, hogy elő kéne segíteniük olyan művek létrejöttét, amelyeket száz év múlva is olvasni fognak.

Nem, egyszerűen nem áll rá az agyuk. Sajnos. Térey János egyébként egészen közel lakott ahhoz a villához, ahol a Demeter tengeti napjait, igaz, ő egy sokkalta szerényebb ingatlanban. Bár ne halt volna meg Térey, és ne hozták volna létre azt a díjat…! Engem mindenesetre hazavágott.

– Tehát megkerülhetetlennek gondolod a hasonló ösztöndíjakat?
– Az kétségtelen, hogy ilyesféle ösztönzőkre nagy szükség lenne, hiszen írói honorárium, jogdíj gyakorlatilag nincs. Hozzám legalábbis nem jut ilyesmi. Itt és most lehetetlen íróként létezni. Hacsak nem része „az író” valamilyen véd- és dacszövetségnek. És ez akkor is egyértelműen és mindenekfelett a Fidesznek és hordájának a felelőssége, ha mások sem teljesen tiszták. Írói és személyes létem ugyanúgy a megszűnés határára jutott, mint az összes jobb folyóiraté és könyvkiadóé. Ezen nemhogy nem változtat az újonnan „teremtett” fórumok – Continental, 1749, Országút, Magyar Kultúra – tündöklése, hanem még nyilvánvalóbbá válik általa. A Fidesz beleszorított minket a mocsárba. Olykor némelyeknek mentőkötelet dob. A parton pedig zajos tömeg értékeli a mocsárban fuldoklók úszástechnikáját. Ami engem illet, elegem van a taposásból. Szeretnék mihamarabb és végleg elmerülni. Ezúton is mindenkinek további szép taposást, illetve vidám szurkolást kívánok!

ZOLTÁN GÁBOR korábbi művei: Szép versek 1944; Szomszéd; Orgia.  

Nem könnyű döntést hozott, amikor két kamaszfiával, komolyabb nyelvtudás nélkül úgy döntött, hogy 2018-ban elhagyja a hazáját és Németországban telepszik le. Új könyvében a kivándorlás, a beilleszkedés és a helykeresés tapasztalatait írta meg igazi kordokumentumként (a könyvről itt olvashat bővebben). Az új és a régi otthon közötti különbségekről beszélgettünk és arról, hogy mit tanácsolna a most útra kelőknek.

Libri, 258 oldal, 4299 Ft

– Most is belevágna a kivándorlás nagy kalandjába, amikor egyre nagyobb a bizonytalanság a világban a háború és a lecsengő világjárvány miatt?
– Most vágnék csak bele igazán. Ez a mostani helyzet véglegesen legitimálta az akkori döntésemet, hiszen a járvány megérkezésekor nagy biztonságérzetet adott, hogy tudtam, ha bajba kerülünk, egy kiválóan felszerelt egészségügy fog minket ellátni. Azóta ez a biztonságérzet csak még inkább megszilárdult. Ami pedig az elmúlt egy évben történt a világban és Magyarországon – és itt ne felejtsük el az aszály és a klímaváltozás okozta válságot sem – az teljesen egyértelművé tette, hogy a lehető legjobb döntést hoztam akkor, amikor elindultam Németországba. Ha valahol biztonságban át lehet vészelni az elkövetkező időket, akkror az Nyugat-Európa.

– Sikerült berendezkedni?
– Mostanra túl vagyunk a kiköltözéssel járó nehézségeken, biztonsággal mozgunk az itteni világban, és élvezzük azokat az intézkedéseket, amelyeket a kormány tesz annak érdekében, hogy az emberek minél kisebb veszteséggel élhessék meg ezt az időszakot.

Lesz energia, ki tudjuk majd fizetni, működni fognak az iskolák, az idősotthonok, a kórházak, és itt még eső is esik. Ez utóbbi óriási kincsnek számít.

– Mi volt a legfájóbb pontja az első hónapoknak Németországban?
– A gyerekem magánya, küszködése. Láttam, hogy miközben egyik nehézséget oldja meg a másik után megoldja, a fény lassan kifakul a szemében. Láttam a boldogtalanságát, és szörnyen fájt, hogy nem tudok neki segíteni. Azt sem tudtam, egyszer véget ér-e ez a magány, vagy már örökre azon a „szigeten” marad, ahová én löktem. Azt sem tudtam, hová fajulnak a dolgok. Depressziós lesz? Megkeseredik? Dühös voltam azokra, akik ezt tették a hazámmal, és akik miatt egyáltalán felmerült az emigráció. Nekem sem ezt kellene csinálni. Otthon kellene tanítanom magyar gyerekeket, miközben azt nézhetném, ahogy a fiaim felnőnek, és elkezdik az önálló életüket.

Angela Murinai: „Sok segítséget kaptam”

– És mi volt, ami rögtön visszaigazolta a döntés helyességét?
– Megerősítő és szinte hihetetlen volt az a társadalmi háló, ami azonnal kifeszült alánk. Nagyon gyorsan kiderült, hogy ez egy olyan ország, ahol, ha az ember teszi a dolgát, akkor boldogul. Aki bajba kerül, kérhet segítséget. Akár pénzt, ügyintézést vagy iskolát. A hatalom nem ellenség, nem elvesz tőlünk, hanem épp ellenkezőleg, értünk dolgozik. Nagyon sok segítséget kaptam az első időkben.

– Mit tanácsolna azoknak, akik most hagynák el az országot, és máshol keresnék a boldogulást?
– Legyenek bátrak és nyitottak. Minden nehézséget könnyebb átvészelni akkor, ha hiszünk abban, hogy jó úton járunk. Lehetőség szerint készüljenek fel arra, hogy hová érkeznek. Jó még indulás előtt utánanézni a választott ország bürokratikus és szociális rendszerének. Természetesen a nyelv ismerete nagyon fontos. Sokkal jobb munkákat találhat az, aki jól beszéli a nyelvet, illetve minden ügyintézés sokkal egyszerűbb. Nekem mindezek nem voltak meg, helyette azonban voltak segítőim, akik az első időszakban ott voltak mellettem.

Óriási ajándék, ha vannak barátok egy ilyen helyzetben, úgyhogy én a már kint lévőket is arra biztatnám, hogy segítsék azokat, akik jönnének.

– Miben látja szinte behozhatatlan lemaradásnak Magyarország, a magyar társadalom helyzetét Németországgal szemben?
– Szinte mindenben. Gazdaságilag, szociálisan Nagyjából minden szinten elképesztő a lemaradása Magyarországnak. Az oktatási rendszer itt átjárható, szellős, és nagyon érdekes dolgokat is tanulnak a gyerekek. Itt a politika, a társadalomtudományok az oktatás részei. A gyerekek megvitatnak társadalmi kérdéseket a tanáraikkal. A mai napig rácsodálkozom időnként arra, ahogy itt működik a világ.

„Készüljenek fel, hogy hova érkeznek”

– Mi a legnagyobb különbség?
– A legelkeserítőbb szakadék az, ami a fejekben és a lelkekben tátong. Az elmúlt tizenkét év, a folyamatos agymosás olyan brutális pusztítást végzett az emberekben, ami szinte ijesztő. Ehhez képest döbbenetes látni, hogy Németország hogyan állt fel a súlyos történelmi örökségből, és hogyan lett az egyik legnyitottabb és elfogadóbb társadalom. Derű, jóindulat, segítőkészség – nagyjából ez jellemzi itt az átlagembert. Ami felé mentálisan és erkölcsileg Magyarország tart, az innen nézve egyszerűen kétségbeejtő. Soha nem hittem volna korábban, hogy egyszer megérem, hogy a lakosság ilyen jelentős hányada Putyint támogató, a megtámadott Ukrajnán gúnyolódó, kirekesztő, homofób és nőgyűlölő lesz.

Úgy tűnik, a kormány által leuralt média ereje még annál is nagyobb, mint azt valaha gondoltuk, és a NER-es agymosás egy orwelli mintaállamot volt képes teremteni.

– Igaznak érzi azt a megállapítást, miszerint aki kitelepül, az előbb vagy utóbb elveszti a magyarságát?
– Ez egyéntől és attól is függ, ki mennyi időt töltött külföldön. Vannak, akik húsz évnyi kintlét után is visszanéznek a hazájukra, követik annak a fejlődését vagy pusztulását. Mások gyorsabban maguk mögött hagyják a múltat. Egy kisgyerek, aki tíz éves kora alatt kerül egy másik országba, nyilván oda ereszt gyökeret, miközben aki negyven-ötven évesen hagyja el a hazáját, már mindig magyar marad. Én azt látom, hogy az emberek nem dobálják csak úgy el a magyarságukat. Itt is van magyar ovi, ahová hétvégente hordják a szülők a gyerekeiket, és fizetnek azért, hogy ezek a gyerekek magyar dalokat, játékokat tanuljanak, és akkor is megmaradjanak magyarnak, ha soha többé nem mennek haza.

„Őrizzük az identitásunkat”

– Ezt itthon sokan szeretik másként láttatni.
– Szeretnék azt gondolni, hogy a sok kivándorló, aki az elmúlt tizenkét évben elment, valami hűtlen, lelketlen tömeg. Ez nem igaz. Mi vagyunk a modern forradalmárok. Ez a mi forradalmunk. Sajgó szívvel elmegyünk, és őrizzük az identitásunkat. Minden nap bizonyítjuk, hogy a magyar ember nem a magyar kormány. A magyar ember is tud európai, széles látókörű, megbízható lenni. Sokat szégyenkezünk a magyar kormány miatt.

– Diktatúra van, és mindig is volt Magyarországon, indokolja meg, hogy más okok mellett miért hagyták el az országot 2018-ban. Nem kontraproduktív egy kalap alá venni az elnyomó rendszereket azzal a pár évvel, amikor valódi demokráciát próbáltak kialakítani az országban?
– Nem. Valóban volt idő, amikor próbáltak valamiféle demokráciát kialakítani az országban. De kik is? Ugyanazok, akik néhány héttel a rendszerváltás előtt még az elnyomásban játszottak szerepet. Az pedig, hogy az akkoriban leghangosabb „demokraták” mára egy választásos diktatúrát hoztak létre még visszamenőleg is megkérdőjelezi az akkori akarást.

Vajon mennyire volt bennük őszinte vágy a demokrácia után, és mennyire volt egyszerű manipuláció a hatalom megszerzése érdekében? Mire az emberek elkezdték volna megtanulni a demokrácia rendszerét, már vége is lett.

„Mostanra elcsendesült az életünk”

Minták sem voltak, nem volt előzmény, hogy miként működik a mindennapokban egy ilyen rendszer. A demokrácia nem néhány politikuson múlik, hanem kell hozzá egy olyan tömeg is, amelyik ismeri és tud vele élni. Jól látható, hogy a magyar társadalom megrekedt valahol a múltban, és egy erős vezetőre vágyik, akit követhet. Aki megmenti attól, hogy gondolkodnia kelljen és felelősen döntenie. Ez a lehető legmesszebb áll a demokratikus gondolkodástól, és a lehető legjobb termőtalaja az autokráciáknak.

– Tervezi a folytatást? Az utószóból kiderül ugyanis, hogy a kalandok még messze nem értek véget.
– A mi életünk mostanra elcsendesült, szerencsére nincs olyan esemény, ami megírásért könyörögne bennem, úgyhogy nem tervezek már önéletrajzi könyveket írni. Téma akad bőven a világban, ha az ember szeretne mesélni.

ANGELA MURINAI korábbi művei: 10 okom a haragra; Mikor feltámad a szél.

Első regényében a fővárosba költözött, egyedül maradt alföldi lány útkeresését meséli el, aki egyéves kora óta nem látott apjának írt levelekben számol be az életéről. A szókimondó és rendhagyó könyv (kritikát itt olvashat róla) sodró, kortárs látlelet az új generáció városáról, életérzéséről. A műfajtalanságról, a pályakezdésről és az olvasóknak tett engedményekről beszélgettünk.

Helikon, 328 oldal, 3999 Ft

– Gyilkolod a műfajokat, mondtad egy háttérbeszélgetésben. Hogyan kell ezt értenünk?
– A szöveg majd eldönti, mit szeretne, hogy hatezer vagy háromszázezer karakterben akar kisebbet, nagyobbat szólni. Azt sem én döntöm el, hol kerekedik le egy szöveg, vagy éppen lekerekedik-e. Annyit tudok tenni, hogy írok. Végtelenül szabad ember vagyok, ehhez mérten írok.

– Az olvasóknak nem lehet könnyebb, ha tudják, hogy milyen műfajt olvasnak éppen?
– Persze az olvasóknak és a kritikusoknak nagy segítség, ha tudják, mivel van dolguk, de kizárólag műfaji definíciók felől közelíteni a művekhez egyszerű korlátozottság. Az egyik legvagányabb dolog, amikor egy író életművén belül a különböző szövegei, szereplői állandó mozgásban vannak. Számomra követendő példa, amit Ottlik Géza csinál: egyik regényéből a másikba szökdösnek át a karakterei. Fantasztikus, ha egy író nem(csak) könyveket hoz létre, hanem világot teremt, amiben igenis van helye ennek a ,,közlekedésnek”. Egy jó író folyton ír. Nem azért nyúl a korábbi szövegeihez, viszi át egyik-másik karakterét, mert nincs ötlete, hanem mert megteheti. Karakterek megjelennek, eltűnnek, majd újra megjelennek, vagy soha többet nem látjuk őket. És ettől még nem feltétlenül lesz valami kevésbé regény, inkább novella, folytatásos regény, vagy novellafüzér, egyszerűen az író által teremtett világban való mozgásról van szó. Szerencsére nem a műfaj dönti el, valami jó-e vagy sem. És ez az egyik legnagyobb kiváltsága a művészetnek, hát még a művészeknek. Én pedig a felfogásomnak megfelelően írok továbbra is.

Nem akarok azon kattogni, mennyiben teljesül egy műfaji ,,követelmény” egy-egy szövegemben, kötetemben, mert nem ezen van a hangsúly.

„A jó író folyton ír” – Szilágyi Zsófia Emma (FOTÓ: Tillai Tamás)

– Hogyan alakult ki a Szonja formája?
– Úgy lett egy hosszú levélfolyam – ha úgy tetszik, regény –, hogy nem terveztem meg előre a formát, az írás közben alakult ki. És amikor átalakult, rendesen meg is fürdettem benne a főszereplőmet, Szonját, olyannyira, hogy a forma át is alakította őt. Felszabadult, másként kezdett el beszélni, sokkal őszintébbé vált. Ez érthető is, hiszen másképp fejezed ki magadat, ha valakivel beszélsz vagy ha valakinek írsz. De aztán a levélforma is kezdett átalakulni, elkezdett törekedni a beszédszerűségre. Úgy éreztem, a szöveg hangzása is kulcsfontosságúvá vált. Végül egy olyan szöveg született, ami felolvasva, térben elhangozva is remekül működik.

– Mi volt az első mondat, kép, ami a könyv kapcsán megjelent benned? Mi volt a kiindulópont?
– Szerettem volna egy novellát írni Budapestről, aztán ebből a novellából lett egy közel kétszázezer karakteres történet, amelynek lett egy elbeszélője, annak barátai, szerelmei és egy komplex problémája. Azt pedig, hogy ebből egy komplett regény lett, a szerkesztőimnek köszönhetem, M. Nagy Miklósnak és Turi Mártonnak.

– Szonja, a fővárosba költözött alföldi lány a könyv címszereplője. Ha a szomszédodban lakna, hogyan viszonyulnál hozzá?
– Egy nagyon szerethető, vicces lányról van szó, de néha pont úgy reagálnék a döntéseire, mint a regény borítóján látható kisangyal: fognám a fejem. Rengeteg mindent túlgondol. De persze megértem, nem könnyű neki. És ahogy ő is, mindenki a rendelkezésére álló eszközökkel veszi fel a harcot. Neki csípős humora van, ő így él túl.

– A főszereplő életének legmeghatározóbb vonása az árvaság és a kusza szerelmi viszonyok. Milyen tapasztalatok felől építetted fel őt magadban? Mit kölcsönöztél neki magadból?
– Könnyű volna úgy olvasni a Szonját, hogy engem és az én életemet próbálnák benne felfedezni. Ez amellett, hogy félrevezető, a könyv szempontjából irreleváns is.

Nyilvánvaló, hogy apróságokban hasonlít rám a főszereplő, mert az ember arról ír, amit ismer, olyasmikkel rendezi be a szövegeit, amikben jártas.

Az Alföldről írtam, mert debreceni vagyok, ott éltem huszonöt évet. A regény eseményeinek elmélyítésén közvetlenül a Budapestre való költözésem után láttam neki, így pontosan tudtam, milyen érzés, amikor egy vidéki fiatal hirtelen a fővárosban találja magát. De ha a szerző külön nem jelzi, hogy a könyve életrajzi elemekből táplálkozó autofikció, akkor a szöveg fikció, még akkor is, ha egyes szám első személyben íródik.

– Szókimondó és gördülékeny stílus jellemzi a könyvet. Számodra fontos, hogy az irodalom szórakoztasson? Hogy engedményeket tegyen a jobb olvashatóság kedvéért?
– Gördülékenyen is lehet fontos problémákról beszélni, ahogy nehézkes stílusban is lehet könnyed eseményeket leírni. Az olvasónak pedig nem kell semmilyen engedmény, mert nem hülye. Senki nem dob a sarokba azért egy könyvet, mert olvastatja magát, vagy kiemelt helyre tenni, mert az nehezen adja magát. Azért viszont már teszünk le könyvet, mert érdektelen nekünk. A megfelelni vágyás az olvasóknak elég nagy tévedés, mert ahány olvasó, annyiféle. Kinek kellene megfelelni? Melyiküknek? Hosszú távon csak az tud írással foglalkozni, aki magának próbál megfelelni, aztán ha szerencsés, kitermeli a saját olvasóit. A Szonja legtöbbször humorosan tálal bizonyos problémákat, mégis több olvasó jelezte, hogy a rengeteg nevetés mellett rendre elsírták magukat egy-egy történésen. És ez nagyon fontos visszajelzés nekem.

Amúgy meg ne tegyünk már úgy, mintha olyan könnyű lenne humorosan írni.

– Szoktál vitatkozni magadban a kritikusaiddal?
– Van véleményem, igen. De egy író nem kell megvédje a művét, és nem azért, mert az megvédi önmagát, hanem mert nem feladata. Ha pozitív kritikát kap, annak persze örülni kell, de felesleges huzamosabb ideig lubickolnia benne. Az író megírta a könyvet, útjára bocsátotta, neki a következő köteten kell dolgoznia, nem pedig a korábbi könyve recepcióján agyalnia.

– Tagja vagy a Fiatal Írók Szövetségének, junior voltál az Előretolt Helyőrség Íróakadémián. Pályakezdőként milyenek látod azt a közeget, ami körülvesz?
– Nem lehetetlen, de nem is egyszerű érvényesülni az amúgy teljesen zavart, zaklatott, kusza és totálisan kiszámíthatatlan irodalmi életben. Még azoknak sem, akik már jó ideje benne vannak. Egy fiatal mindenhol próbál közölni, jelen lenni, ahol helyet, lehetőséget kap – már ha nem veszik el tőle a kedvét. Amúgy nem mindenki születik Budapesten, nem mindenki születik bele az irodalomba, pláne nem az irodalmi életbe. A családomnak semmi köze ‒ az olvasáson kívül ‒ az irodalomhoz, sőt semmi olyanhoz, ami engem érdekel. Gyerekkoromban nem tudtam például, hogy jó hobbi lesz-e nekem a színjátszás, mert a családomat hiába kérdeztem volna, ritkán jártak színházba, mert nem volt rá pénzük. Azt sem tudtam, valóban érdemes-e egyetemre jelentkeznem, mert a szüleim a gimnázium után nem tanultak tovább. Viszont soha semmiben nem korlátoztak, mindenben támogattak.

Ezek miatt mintha egész eddigi életemben machetével a kezemben kellett volna haladnom a sűrűben, miközben lövésem sem volt arról, ki vagyok és merre tartok.

– Hogyan lehet mindebből kitörni?
– Egyet tudtam csak, hogy létre akarok hozni valamit, teremteni szeretnék valami különlegeset. Ezért azt gondolom, ahhoz, hogy egy fiatal kitalálja, mit is szeretne, először magát kell valamennyire megismernie. Önmagad kiismerése után pedig az következik, hogy szétnézel, figyeled, mi zajlik körülötted, hallgatsz, majd kérdezel, állandóan kérdezel. Végül, ha már magad is rálátsz bizonyos folyamatokra, el tudod dönteni, merre tovább. Alkotó emberként nagyon sok mindent kipróbáltam, nagyon sok mindenbe belekóstoltam ‒ színház, drámaíró workshop, egyetemi kreatív írás kurzus, junior voltam az Állami Íróakadémián, tagja vagyok a Fiatal Írók Szövetségének, most pedig forgatókönyvíráson töröm a fejem, de erről majd egy következő interjúban, addigra már talán lesz mit mesélnem. Ezek a lehetőségek mind árnyaltak a személyiségemen. És ahogy eddig, úgy továbbra is keresem azokat az embereket, akiknek ‒ hozzám hasonlóan ‒ az írás a mániájuk.

Lassan, de biztosan ő lesz a legismertebb kortárs izlandi író, hiszen csak idén két regénye jelent meg magyarul, ráadásul két magyar kiadó is a szerzői között tudja. Jón Kalman Stefánssonnal az elszigetelt izlandi irodalomról, az írók edzéséről beszélgettünk, és arról, hogy miért van több költőjük mint zeneszerzőjük.

Jelenkor, 513 oldal, 3999 Ft

A feleségével, Sigríður Hagalín Björnsdóttirral érkezett az interjúra. Ha nem tudnám, hogy két íróval fogok kezet, azt hinném: skandináv filmsztárok. Mindketten roppant elegánsak, mosolygósak, ráadásul igen kedves és közvetlen emberek. Az írás és az olvasás mindenek fölötti szeretetén kívül alighanem egyetlen dolog még bizonyosan összefűz bennünket: kölcsönösen nem tudjuk kimondani egymás nevét. Igaz, a Jón Kalman Stefánssonnal még elboldogulok, a Sigríður Hagalín Björnsdóttir azonban már gondot okoz, arról nem is beszélve, hogy az interjú készítése előtt kiderül: Jón Kalman Stefánsson Ásta című regényének a címét is teljesen helytelenül ejtettem ki. „Ásztának” mondtam, az írótól azonban megtudtam, hogy főhősnője nevét valahogy így kell ejteni: „Áushta”. Igaz, cserébe ő sem tudta kimondani az enyémet: amikor dedikáltattam vele a regényt, összeráncolt homlokkal betűzgette az eléje tett papírról a számára furcsa magyart – aztán nevetve feladta.

– A beszélgetésünk előtt nem véletlenül hoztam szóba a neveket és azok kiejtésének kérdését, az ön nevében ugyanis ott van a magyaros hangzású „Kalman”, amiről nem tudom eldönteni, hogy utónév-e vagy keresztnév.
– Egyik sem. Ez felvett név. A keresztnevem Jón, az apai nevem Stefánsson, de nem voltam elégedett egyikkel sem, mert a Jón Stefánsson nagyon-nagyon gyakori név Izlandon. A Kalmant megkülönböztetésképpen vettem fel, és nagyon tetszik, mert érdekesen hangzik. Ritka név.

– Azt tudta, hogy a Kálmán gyakori magyar név?
– Egy ideje már tudom. De amikor használni kezdtem, még csak azt tudtam róla, hogy ír eredetű, katolikus keresztnév. Akkor tudtam meg, hogy Magyarországon is használatos, amikor egy Kálmán Imre nevű zeneszerzőről hallottam.

Typotex, 244 oldal, 3500 Ft

– Volt egy Kálmán nevű királyunk is, akinek ráadásul „Könyves” az előneve.
– Igen, róla is hallottam, és természetesen itt, Magyarországon, amikor pár éve Budapesten jártam egy irodalmi fesztiválon.

– Ismer kortárs magyar írókat? Úgy értem, nem személyesen, hanem a művek révén?
– Nagyon rossz a névmemóriám. Várjon csak, van egy írónő, akit nagyra tartunk a feleségemmel, mi is a neve… (Valamit kérdez a feleségétől izlandiul, mire Sigríður Hagalín Björnsdóttir azt válaszolja szinte tökéletes kiejtéssel, hogy Magda Szabó.) Igen, Magda Szabó, olvastuk tőle Az ajtó című regényt, az nagyszerű volt. És ismerem Kertész Imrét, tőle több könyvet is olvastam, nemcsak a Sorstalanságot. Nagyon tetszettek a művei.

– Magyarország eléggé kicsi ország elszigetelt, gyönyörű nyelvvel, elsőrangú irodalommal. Ebben hasonlít Izlandra, amely szintén eléggé kicsi, a nyelve ugyancsak különleges, az irodalma pedig elképesztően színvonalas. A világban valami miatt mégis ismertebbek és érdekesebbek az izlandi írók, mint a magyarok. Ön szerint mi lehet ennek az oka?
– Nem hiszem, hogy az izlandi irodalom érdekesebb volna a magyarnál, de azért köszönöm a bókot. De ami a kérdését illeti, természetesen sokféle oka van annak, ha egy-egy ország irodalma népszerűvé vagy érdekessé válik külföldön.

A mi esetünkben az egyik ok egyszerűen csak geográfiai természetű: Izland elsődleges különlegességét az adja, hogy kívül esik mindenen. Olyannyira kívül, mintha rajta sem lenne a térképeken.

Ott van egy kicsi sziget egy nagyon kicsi néppel az óceán közepén, mindentől és mindenkitől távol, ami már önmagában kíváncsiságot ébreszt az emberekben.

Jón Kalman Stefánsson

– Magyarország is elég kicsi.
– Valóban az, de korántsem olyan elszigetelt, mint Izland. Magyarország itt van Európa közepén, sokféle hatás éri, körbeveszik a szomszédos népek, kultúrák, ezzel szemben Izlandot nem veszi körül semmi más, csak a víz. A földrajzi sajátosságokon túl számomra sokkal fontosabb a nyelvünk különlegessége, úgy érzem, az izlandi ember számára ez a legnagyobb kincs, ez az a kulturális elem, amire fókuszálunk. A képzőművészet vagy a zene az irodalomhoz képest Izlandon szinte új jelenségek, ezeknek a művészeti ágaknak nálunk nincs olyan hosszú múltjuk, történetük, mint az irodalomnak. Miközben még egy darab zeneszerzőnk sem volt, már tele voltunk költőkkel. Nem építettünk katedrálisokat, a mi katedrálisunk a nyelv. A mi kultúránk alapja a nyelv.

– De hogyan lehetséges, hogy ilyen pici országban ilyen sok író van, aki meg is él az írásból?
– Ennek megértéséhez tudni kell, hogy Izlandon létrehoztak egy állami irodalmi alapot az írók támogatására. Sokan vagyunk, akik ettől az alaptól kapunk fizetést, nem is keveset, és ez lehetővé teszi, hogy az írással foglalkozzunk. Ez nagyon fontos. Egy írónak nagyon sok időre van szüksége ahhoz, hogy alkosson, és ha az idejét arra kell szánnia, hogy pénzt keressen a megélhetésére, akkor nem fogja tudni megírni a műveit. Ráadásul egy írónak nemcsak sok időre van szüksége, hanem sok gyakorlásra is, tehát minél több ideje van, annál többet tud írni, és minél többet ír, remélhetőleg annál jobbak lesznek a művei. Azt hiszem, ezt elég könnyű belátni.

Az írókkal is ugyanaz a helyzet, mint a profi futballistákkal: nekik is lehetőséget kell kapniuk arra, hogy az idejük nagy részében edzhessenek, hiszen minél többet gyakorolnak.

Vélhetően annál jobban fognak játszani. Az említett izlandi állami irodalmi alap körülbelül negyven éve működik, meg is van az eredménye.

Egy izlandi ember mindenhol olvas

– Az Ásta című regényében azt írja, hogy minden izlandi ember mindig és mindenhol olvas, még a birkapásztorok is olvasnak a legelőn. Ez igaz, vagy csak a fantázia terméke?
– Ez igaz volt egy időben, amikor az embereknek még nem volt más lehetőségük a szórakozásra vagy a kikapcsolódásra, csak az olvasás. De a televízió, és főleg az internet megjelenésével ez megváltozott, ma már nálunk is jóval kevesebben olvasnak. De én nem aggódom emiatt. Tudom, sokan vannak olyanok, akik kongatják a vészharangot amiatt, hogy az internet és az okos kütyük elveszik az emberektől az olvasás örömét, és aggódnak miatta, hogy az irodalomnak meg kell küzdenie az emberek figyelméért a netflixes sorozatokkal és a közösségi médiával.

– Ön miért nem aggódik emiatt?
– Mert az irodalom nem más, mint művészet. És mint minden más művészetnek, ennek is megvannak a maga felfelé és lefelé ívelő szakaszai. Egyszer fent, egyszer lent, ez így természetes. Azért nem aggódom az irodalom miatt, mert a nyelv erős, és mivel az irodalom erejét a nyelv adja, amíg a nyelv létezik, addig az irodalom is létezni fog. A nyelv és az irodalom olyan, mint egy folyó: ide-oda kanyarog, néha alacsonyabb a vízszintje, néha magasabb, néha akadályokba ütközik, de lényegében csak folyik szépen a maga medrében előre.

Néha alacsony, néha magas a vízszintje

– Beszéljünk kicsit az Ásta című regényéről (itt olvashat róla kritikát), annak is az Ásta nevű főhősnőjéről, aki nem egy pozitív karakter, sőt, olykor nagyon is negatív. Pedig az olvasók általában szeretnek pozitív főhősökkel azonosulni, úgy értem, én legalábbis nehezebben tudok azonosulni egy negatív főhős lelkével. Miért választott éppen ilyen karaktert?
– Hű, ez eléggé bonyolult dolog, mert néha olyan érzésem van, hogy nem én választom meg a regényeim karaktereit, hanem éppen ellenkezőleg, ők választanak ki engem. Ami Ástát illeti, engem nagyon érdekelnek az emberek, méghozzá azok az emberek, akik nem egysíkúak, hanem bonyolult személyiségek, akikben keverednek a jó tulajdonságok a rosszakkal. Nyilvánvaló, hogy egy emberi személyiség nagyon bonyolult szerkezet, ennek megfelelően egy regényhősnek is illik bonyolultnak, tehát érdekesnek lennie. Ásta sem lehetett egyértelműen és kizárólagosan pozitív karakter, így hiteles.

– Ezzel szemben ott van Ásta édesapja, Sigvaldi, aki lényegében pozitív hős, és kiválóan írta meg. Mi magyarul úgy mondjuk ezt, hogy igazi „hús-vér” figura.
– Sigvaldi figurájában számomra az volt az érdekes, hogy egy olyan embert ábrázoljak, aki látszólag erős, aki látszólag a saját életét éli, ám voltaképpen nagyon is gyönge, hiszen elgyöngítik a veszteségek. Elveszíti a feleségét, bizonyos értelemben elveszíti a lányát, Ástát, holott mintha semmi mást nem akarna, csak azt, hogy körülötte mindenki elégedett legyen. Igen, ő a könyv legpozitívabb karaktere, ugyanakkor az ő személyisége, jelleme és sorsa is eléggé összetett ahhoz, hogy ne egy egyszerű papírmasé figura legyen belőle. Kudarcot vall sok mindenben, sokszor elbukik, sőt, szinte mindenben elbukik, de soha nem adja fel.

Kívül esik mindenen

– Számomra a regény egyik legnagyobb erénye, hogy mentes az izlandi közhelyektől. Tudatos írói döntés volt, hogy elkerülje ezeket? Vagy maga a sztori volt az, amelyik nem fogadta magába a mindannyiunk által ismert izlandi kliséket?
– Először is, én soha nem hozok olyan írói döntéseket, amilyenre most rákérdezett. Én nem így írok. Ugyanakkor utálom a közhelyeket. Elismerem, megvan a maguk fontos szerepe például a turizmusban, ezt látjuk Izlandon is. De az irodalomban semmi keresnivalójuk. Nemhogy az irodalom, maga az élet sem közhelyes, mert ahhoz túl bonyolult és ellentmondásos. Nekem szerencsére nem kell tudatos döntést hoznom ahhoz, hogy az irodalmi közhelyeket elkerüljem, azt hiszem, végső soron önmagamat árulnám el, ha írásban ilyen olcsó eszközökhöz folyamodnék. Az ugyanis egyenlő volna a hazugsággal. A hazugság pedig egyenlő az irodalom elárulásával.

JÓN KALMAN STEFÁNSSON korábbi művei: Menny és pokol-trilógia; A mindenséghez mérhető; A halaknak nincs lábuk.