Tom Phillips: A világ hülyéi | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Tom Phillips könyve egyrészt az emberi hülyeség példatára, alternatív történelemkönyv, másrészt igazi önismereti utazás az ostobaság és a gőg (hübrisz) legmélyére. És csak reménykedni tudunk, hogy miután jól kinevettük magunkat (mert így lesz), kissé józanabbul nézünk végig a ránk váró feladatokon.
Az irodalom hatásai felmérhetetlenek. Tudja ezt mindenki, aki elolvasott már életében egy jó regényt. A bajok ott kezdődnek, ha szó szerint kezdjük érteni ezt a bizonyos hatást. Történt például, hogy egy Eugene Schieffelin nevű amerikai élt-halt Shakespeare műveiért. A 19. század végén épp nagy reneszánszát élte a brit drámaköltő kultusza, kábé olyan mértékű volt a rajongás, mint ma egy stadionokat megtöltő rocksztárért. Schieffelint is úgy rabul ejtette a költészet, hogy egy napon különös ötlete támadt: azzal szeretett volna hódolni Shakespeare előtt, hogy a darabjaiban emlegetett madarakat betelepíti az Amerikai Egyesült Államokba. Például az életműben csupán egyszer (IV. Henrik egyik jelenetében) felbukkanó seregélyt. Nos, 1890 március 6-án a Central Parkban szabadon is engedtek hatvan európai madarat, majd rá egy évre negyvenet. Néhányat az első New York-i zord telek elvittek, ám harminckettő kitartott. Oly mértékben, hogy ma már 200 millió (!) példány él szerte Észak-Amerikában. Ráadásul azon túl, hogy mostanra már seregekbe gyűlve rohamozza meg a termőföldeket, „kiűzi az őshonos madarakat a fészkükből, mindenféle, emberre és állatra veszélyes betegségeket terjeszt a gombás fertőzéstől kezdve a szalmonelláig. Ürüléke mindent beborít, és förtelmesen bűzlik.”
És ez csak egy eset az emberi hülyeség végtelennek tűnő példatárából.
A brit Full Fact nevű tényfeltáró, független civil portál szerkesztője, Tom Phillips úgy döntött, hogy nem csupán csokorba szedi mindezt, hanem a segítségükkel kicsit csavar is a megszokott történeten. Nem töretlen fejlődésként meséli el az emberiség történetét, amely folyamatnak akadt egy-két zsákutcája, hanem úgy, mint ami sokkal inkább egyik zsákutcából tántorgott a másikba, és néha, ha szerencséje volt, összehozott néhány forradalmi újítást. Vagyis a sokatmondó alcím szerint: Hogyan cseszett el mindig mindent az emberiség.
Kétféleképpen lehet olvasni Phillips könyvét: vagy könnyes nevetéssel (és némi optimizmussal, ami – derül ki a könyvből – az emberi agy egyik legveszélyesebb „bénázása”), vagy sírásra görbülő szájjal és döbbent csendben (jogos pesszimizmussal, hogy mi mindent csesztünk el és vajon még mennyi mindent fogunk). Nem árulok el titkot, hogy a szerző az előbbit preferálja és váltja is ki számos humoros ki- és beszólással, ugyanakkor tudja ő is, hogy az igazi és őszinte reakció mégiscsak a sírás lenne. Vagy legalábbis félretenni saját dicsőségünk újrafényezését, és végre komolyan, akár magunk ellenében is átgondolni bűnös dolgainkat.
Persze nincs könnyű dolgunk. Erről már az első fejezet (Az az idióta agyunk) is kellőképpen meggyőz. Mert persze csodás szerkezet az emberi agy, ám minden nagyszerűsége ellenére a lehető legrosszabb pillanatokban képes csődöt mondani. Csak két példa. Elképesztő tulajdonsága, hogy képes mintázatok felismerésére a káoszban. Ez igen jól jöhet, amikor világmagyarázatokat gyárt, vallásokat alapít vagy különféle ábrákat fedez fel a csillagos égbolton, ám vannak árnyoldalai is. Amikor például számos egészségügyi dolgozó állítja, hogy telihold idején megugranak a bizarr balesetek és pszichotikus incidensek száma, holott statisztikailag nincs mérhető összefüggés. Vagy ki ne ismerné azt a veszélyes mintakeresést, ami kábé így kezdődik: a környéken, az országban, a világon „a legtöbb bűncselekményt egy bizonyos etnikai csoport tagjai követik el.” És ennek összes következményét.
Az agy másik öngólja – és ez is mindennapos helyzet –, amikor hiába szembesítünk valakit nézetének téves voltáról, őt az észérvek csak még inkább megerősítik tévképzetében (ezt döntéstámogató torzításnak nevezik). Ennek illusztrációjaként elég felmenni a chemtrail vagy a laposföld híveinek oldalára…
És akkor még nem is beszéltünk az emberi hülyeség alapesetéről: a háborúkról. Phillips a környezet szennyezésének és tönkretételének bemutatásán túl – sajnos teljes joggal – itt a legviccesebb. A meghatározásával se lehet nagyon vitatkozni: „minden háború lényegében végzetes hiba valaki részéről”, „csőlátás és általános macsó abszurditás” jellemzi, és így lesz belőle „kollektív vértolulás, más szóval a bénázás csúcsa”.
A történelmi példákat olvasva – miközben visítunk a röhögéstől – igazat kell adnunk neki. Főként, amikor az alkohol szerepét taglalja a dicső haditettek kapcsán.
A cadízi csatában, amit inkább cadízi piálásként kellene emlegetni, a bosszúra szomjas angolok harc helyett oly mértékben leitták magukat, hogy a parancsnok kénytelen volt mindenkit visszaparancsolni a hajókra. Ám ezer pocsolyarészeg nem is talált vissza a kikötőbe, őket a spanyolok játszi könnyedséggel mészároltak le. De ez mind semmi az 1788-as karánsebesi csatához képest. „Bámulatra méltó, hogyan sikerült az osztrák seregnek súlyos veszteségeket szenvednie úgy, hogy az ellenség még fel sem tűnt a harctéren”. A megoldás a bánsági pálinkában keresendő.
Mindenkinek tudom ajánlani A világ hülyéit (Merényi Ágnes remek tolmácsolásában), aki szeretne egy kicsit nevetgélni az emberiségen, vagyis önmagán. Hogy aztán a kacagás után kicsit másként vegye kézbe a dicsőséges múltat tárgyaló veretes műveket. Tom Phillips könyve igazi önismereti utazás az emberi ostobaság és gőg legmélyére. És csak reménykedni lehet, hogy talán kijózanodunk a végére.
