D. Jones – M. Amaral: Lángoló világ | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Kétszáz kép gazdagítja újabb árnyalatokkal a 20. század első fele és a két világháború ismert történetét. A brazil képzőművész, Marina Amaral aprólékos műgonddal színezte ki az eredetileg fekete-fehér fotókat, hogy a képek még inkább behúzzanak a valóságba, empátiát keltsenek bennünk, vagy épp elborzasszanak. Az ismert történész, Dan Jones pedig segít eligazodni az események tengerében.

25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
Egy kép többet mond ezer szónál. Istenem, hányszor hallottam ezt a szentenciát az iskolapadban! Leendő újságíróként és íróként pedig kivált bosszantott, hiszen úgy tűnt, ezzel a leendő mesterségemet sorolják hátrébb. Ráadásul nem is fotósok és képszerkesztők szajkózták ezt, hanem tapasztalt zsurnaliszták, fő- és felelős szerkesztők. Akik maguk is írtak. És egy jól megírt haiku vagy szonett, próbáltam riposztozni, de erre már csak mosolyogtak.
Hiszen Robert Capa sem egy ódával tért vissza a spanyol polgárháborúból, hanem az évszázad egyik leghíresebb fotójával, A milicista halálával. A technika hosszú évtizedekig csupán fekete-fehérben engedte láttatni a világot a hírekre éhes és a szavakban nem mindig bízó olvasóknak. Ez a két szín, a két véglet – és megannyi árnyalata – viszont óhatatlanul esztétizálta, el- és megemelte a valóságot, nem csupán informált, sűrített és tagadhatatlanná tett bizonyos eseményeket, hanem némiképp át is utalta azokat a művészet birodalmába.
Bevallom, eleinte nekem is szentségtörésnek tűnt a fiatal brazil képzőművész, Marina Amaral vállalkozása, aki kiszínezte a történelem leghíresebb fotóit a képek születésétől kezdve egészen a színes fotók elterjedéséig. (Természetesen nem forradalmi tett ez, hiszen más művészcsoportok révén már korábban is népszerűvé vált a módszer.) Mielőtt legyintenénk a dologra vagy hamisítást kiáltanánk, elárulom, hogy a képszínezés igen aprólékos munka. Csak a legritkább esetben tart órákig, legtöbbször hónapokig is elbíbelődnek egy-egy képpel, hogy az minél kor- és élethűbben szülessen újjá.

A korszerű technológia mellett számos forrás segítsége kell ahhoz, hogy rekonstruálják a korszak színeit (helyszínek, feliratok, öltözékek), archívumok, aukciós jegyzékek, műholdas felvételek és szakértők egész sora segít a folyamatban. Ugyanakkor nem árt tudni, hívják fel a figyelmünket a könyv előszavában, hogy a „színezési folyamat nem »helyreállítja« a fekete-fehér fotókat – hogyan is tudná, hiszen a képeken nincsenek rejtett színek, amelyek előhívhatók” lennének. Vagyis ez az eljárás amolyan „magyarázó eszköz is, amelynek korlátait sem elfelejteni, sem tagadni nem érdemes”. Így történhet meg, hogy egy-egy kép másképpen születik újjá a különböző színezők kezében, pusztán azért, mert a szereplőket más árnyalatú, ám hiteles színű ruhákba „öltöztetik”.

Dan Jones történész és Marina először 2018-ban jelentetett meg egy átfogó albumot (The Colour of Time), amelyben 1850-től 1960-ig sorjáztak a fotók, s kissé bombasztikusan A világ új története alcímmel látták el. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, így tavaly már meg is érkezett az új válogatás, a Lángoló világ, amelynek alcíme: A hosszú háború 1914–1945. Bár a kötet 1900-tól, egy korszak végétől veszi fel a vonalat, a képek zöme mégis a feltüntetett időszakból származik.
Maga a kifejezés Charles de Gaulle beszédéből és Winston Churchill önéletrajzi művéből származik (két évnyi eltéréssel használták), és azt a felfogást tükrözi, amely egy eseményként, Európa új „harmincéves háborújaként” tekintett a két világégésre. Bár a történészek körében továbbra is a tagolás – első és második világháború – maradt érvényben, hiszen jól elkülöníthető egymástól a két konfliktus, még ha egymásból is következnek, az album képei segítségével el lehet játszani a „hosszú háború” gondolatával, amely ráadásul még a hidegháborúval is folytatódott. Az viszont biztos, hogy a 20. század sokkal kevésbé lenne érthető ezen pillanatfelvételek, a valóság árulkodó szilánkjai nélkül.

Nem akarom megsérteni a magyar olvasók előtt A templomosok és A keresztesek révén már jól ismert történészt, Dan Jones-t, de az album kapcsán tényleg fokozottan érvényes az ajánló első mondata. Ezek a képek tényleg felérnek egy-egy regénnyel. A szövegek – amelyek mögött, figyelmeztet Jones, olykor egész tanulmányok, vagy a területnek szentelt tudományos pályafutások állnak – igazából csak eligazítanak, kontextusba helyeznek. De néha még ezekre sincs szükség, hiszen az albumba jól ismert, ikonikus fényképek is kerültek Churchill ifjúkori portréjától kezdve a nürnbergi perig.
Abban viszont egyet kell értenünk a szerzőkkel, hogy a színek révén ezek a képek nem csupán beszippantanak és behúznak a valóságba, és a „mintha most történne” illúzióját keltik (a művészet finom hártyája már alig észrevehető), hanem még inkább felkeltik és megerősítik az érzelmeinket: az empátiát vagy az undort, a félelmet vagy a bizsergető csodálatot. Látjuk a felravatalozott Ferenc Ferdinándot és feleségét, elborzadunk Mussolini és szeretőjének kiterített maradványain és az éhínségtől meggyötört orosz gyermekek torz testén, és tüzetesen átvizsgáljuk a bolsevikok által feldúlt Téli Palota II. Sándorról elnevezett dolgozószobáját. Szinte kiszúrja a szemünket a vörös zászló látványa a megtört Berlin felett – a fotó, amelyért Sztálin gátlástalanul áldozott fel több ezernyi szovjet katonát.

Szinte megigéző a Fáklya hadművelet során készült fénykép középpontjában a kék szemű közkatona ártatlan tekintete. (A fehér bőre ezt a színt valószínűsíti.) Nem mosolyog, az arcán különös nyugalom, láthatóan még nem esett át a tűzkeresztségen. Akár egy mozi előtt is állhatna a barátnőjével. Vajon milyen hamar nyelte el a háború? Hány csatát ért meg, mielőtt hazatért, már ha hazaért? A kétéltű szállítójármű az algériai Oran partjai felé közeledik, pár nap és már meg is tizedeli őket a háború gépezete, de ezt a képet most már végérvényesen ez a kék tekintet uralja majd. Azzal az illúzióval, hogy talán most még minden megállítható.
A Lángoló világ nem az az album, amely érintetlenül kerül fel a polcra (talán csak a kissé jellegtelen borító vesz el valamit a műélvezetből). Ha csak egyszer, véletlenül belepillantunk a lapjai közé, többé már nem ereszt. És ha nem is nyújtja át „a világ új történelmét”, ahogy azt megelőlegezték a szerzők, de mindenképpen váratlan árnyalatokkal gazdagítja a látásmódunkat. A kétszáz kép ráadásul eléri azt is, hogy leüljünk a könyvekhez, a több ezer szóhoz, amelyek próbálják elmagyarázni, hogy miként és miért történhetett meg mindez velünk. És miért lenne jó, ha nem történne meg újra.
Azt azért megnyugodva rögzítettem, hogy Capa képét nem színezték ki. Mindent azért mégse lehet. Hiszen az kicsit olyan lenne, mintha valaki Picasso festményét, a Guernicát kezdené el „kifesteni”.