Clive Irving: Az utolsó királynő | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Mindig is érdekelt volna egy olyan könyv, amely a médiacirkusz hergelt lelkesültségét és nyelvezetét mellőzve végre igaz képet fest II. Erzsébetről és a hol meggyengült, hol megerősödött monarchiáról. Az egyszerre kritikusan távolságtartó és bennfentes újságíró épp ezt a könyvet írta meg: a ricsaj mögött igaz, ám botrányoktól sem mentes történetet.
Előre kell bocsátanom, hogy nincs bennem semmi rajongás a királyi család iránt. Nem ülök le a tévé elé sem esküvő, sem koronázási ceremónia miatt. És nm tudom kapásból felsorolni a Windsor-ház hercegeit. Talán mert menthetetlen plebejus gondolkodásom van, bár úgy is mondhatnám, hogy köztársaságpárti vagyok. Vagy ösztönösen nem kívánok részt venni abban, amit Clive Irving igen éleslátóan ír le: „A királyi házzal kapcsolatos újságírás a legjövedelmezőbb celebzsurnalizmus lett, a királyi család élete pedig olyan lett, mint egy szappanopera, amelyet kényszeresen egyfolytában néz mindenki”. Szinte tapintható a világszerte érzékelhető „agresszív és tolakodó lelkesedés”.
Mindezek ellenére viszont igencsak érdekelne egy olyan könyv, amely a „bulvárcirkusztól” kellő távolságot tartva beszélné el a brit történelemben leghosszabban uralkodó angol királynő, II. Erzsébet életét. A lényeget. Mert így végre világos lenne, hogy ebben a nem mindennapi teljesítményben mi köszönhető a puszta anatómiának, mi a szűnni nem akaró felhajtásnak, és mi a királynő valódi uralkodói szerepének, jó vagy rossz döntéseinek. Vagyis „a nagy ricsaj hátterében meghúzódó igaz történetekre” lennék igazán kíváncsi. Szerencsémre a brit sajtóélet egyik alapembere, aki maga is a bulvárújságírás felől érkezett a szakmába, pont ilyen könyvet írt. Nem leleplező, botrányszagú szenzációt, nem ájtatos apológiát, hanem hetven (sőt ennél is több) év néha kijózanító beszámolóját.
És most beszélnék le mindenkit arról, hogy gyorsan előre lapozva, egyből a Diána walesi hercegné körüli éveket falja fel leghamarabb, hiszen kétségtelen, hogy még mindig e körül izzik a legnagyobb érdeklődés. Ha így teszünk, nem fogjuk megérteni azt a folyamatot, amely VIII. Eduárd lemondásával vette kezdetét, és amely nem csupán az öröklési rendet változtatta meg, de alapjaiban írta át a brit sajtó és a királyi ház viszonyát. A 20. század első évtizedeiben ugyanis – ez mai fejjel szinte felfoghatatlan – a nyilvánosság nem láthatott be a királyi család életébe. „Akkoriban egyszerűen úgy gondolták, hogy a monarchia intézmény csak akkor fenntartható, ha minden gyanú fölött állónak látszik. Vagyis ahhoz, hogy létezzen, szükségszerűen káprázatnak kell lennie.”
Ez a káprázat foszlik szerte azzal, hogy a trónörökös, majd az ifjú király egy elvált asszonnyal kezd viszonyba, aki ráadásul jó kapcsolatokat ápolt a fasisztákkal, bizalmas barátja volt Ribbentropnak. (A könyv kíméletlenül beszél a hercegek vonzódásáról, „flörtöléséről” a fasizmussal; a háború végén ennek nyomait Churchill utasítására tüntették el az átfésült német irattárakból.) A brit laptulajdonosok eme ügy miatt rúgták fel a gentleman’s agreementet a sajtó és a királyi ház között, miszerint nem írnak a család ügyeiről. Ám amikor az amerikai lapok, amelyekre egy pillanatig sem vonatkozott a megállapodás, elkezdték megszellőztetni az ügyet, a brit lapok is megtörték a jeget. És innen már nem nagyon volt megállás. Igaz, botrány is volt elég, amely mind címlap után kiáltott.
Erzsébet megkoronázása 1953-ban volt az első és igazi médiaesemény. Igaz, hogy akkor még csak kétmillió készülék volt a háztartásokban, mégis húszmillióan követték a képernyők előtt. Aki úgy érezhették, hogy „egy közös, nagy nemzeti szentáldozás ritka pillanatának részesei”. Ráadásul az eseményre Churchill megszüntette a cukor és az édességek jegyre árusítását, így az ország „cukortól felpörögve” figyelhette a karnevált. A koronázást követő Margit-saga (a királynő húga szerelmes lett a nálánál idősebb királyi tisztviselőbe, Peter Townsendbe, és már a házasságot fontolgatták) és botrány pedig végképp felébresztette a bulvársajtó (majd az egész média) figyelmét a királyi família viselt dolgai iránt. Rájöttek, hogy az eddigi unalmas beszámolók, és udvarias semmitmondások helyett ezek a hírek mindennél jobban növelik az eladott példányszámokat.
Irving Az utolsó királynőben nem csupán a kort, a legfontosabb politikai szereplőket és arisztokratákat mutatja be igen pontosan, de arról is izgalmas képet fest, hogy miért és miként alakult át az évtizedek során a sajtó azzá a médiacirkusszá, amely közvetve Diána halálához is elvezetett. És amely valósággal túszul ejtette a család minden egyes tagját. Ez az ív a könyv talán legérdekfeszítőbb része, ugyanakkor a megértése elengedhetetlen, ha pontosan szeretnénk látni Erzsébet szerepét a monarchia túlélésében, amely sokkal törékenyebbnek látszik a könyvben, mint amilyennek valójában tűnt.
És vérmérsékletünktől függően fogadjuk el vagy szállunk vitába a szerző alapállításával, miszerint vélhetően II. Erzsébet lesz Anglia utolsó királynője. Clive Irving könyve botrányokon és kríziseken, felemelő pillanatokon át követi az ismert és eltitkolt eseményeket, és állít elénk olyan aprólékos tablót, amelyre csak egy kritikusabb, távolságtartóbb, mégis bennfentes szerző volt képes. A monográfia segítségével a lehető legjózanabbul szemlélhetjük majd a királyság némiképp megtépázott, ám mégis nosztalgikusan fénylő intézményét.
