Anne de Courcy: Chanel a Riviérán | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Mintha a korabeli pletykalapokat kereszteznék a történelemkönyvek súlyos tényeivel: ezt a benyomást kelti Anne de Courcy legújabb műve, amely egyszerre vezet be a kor legnagyobb divattervezője (Chanel) és a földi paradicsom (Riviéra) legszebb időszakába. Pezsgő élet, estélyek, világraszóló művek. Amíg mindent be nem árnyékol a második világháború.
Woody Allen egyik kései remekművében (Éjfélkor Párizsban) az Owen Wilson alakította Gil, a tehetséges, de kissé bizonytalan író mindent megtenne, ha visszarepülhetne és belekóstolhatna a húszas évek Párizsának pezsgő művészvilágába. A kívánsága teljesül, egyszer csak ott ül Hemingway, Fitzgerald, T. S. Eliot társaságában, és végül a zseniket könnyen kiszúró Gertrude Stein mond véleményt a regényéről. Nos, ha egyszer engem kérdezne meg valaki repítés tekintetében, akkor én habozás nélkül a harmincas éveket és a Riviérát választanám. A part ebben az időszakban élte a modern értelemben vett aranykorát, amikor „még nem árasztotta el a rengeteg betonépítmény”, és „olyan helyként vált ismertté, ahol egyszerűen és olcsón lehet élni”. És nyaranta legalább olyan pezsgő kulturális folyt itt, mint a messzi fővárosban. Plusz a hosszú, napfényes napok…
Az igazán nagy élet Antibes, Nizza és Cannes városaiban zajlott, a gazdagok és hírességek világában, akik nyaranta ide özönlöttek, „esténként végigkocsikáztak a tengerparton, hogy valamelyik kis halétteremben vacsorázzanak”, de ugyanúgy vártak rájuk a pazar villák, mulatóhelyek és persze a kaszinók is. A történelmi munkákban és az életrajzírásban meglehetősen rutinos Anne de Courcy (15 könyv szerzője) legújabb munkájának kissé félrevezető a címe. Ugyanis azt már a Bevezetés első mondatában leszögezi, hogy könyve nem Coco Chanel életéről és nem is a Riviéra történetéről szól, hanem azokról az évekről, amikor a híres divattervező nem csupán az itteni villájában (La Pausa) töltötte a nyarakat, de ezt a helyet tekintette igazi otthonának. Az angol cím egy árnyalattal pontosabb: Chanel Riviérája. Élet, szerelem, és a túlélésért folytatott küzdelem a Côte d’Azur partján 1930–1944.
Courcy könyve kicsit olyan, mintha a korabeli pletykalapokat kereszteznék a történelemkönyvekkel: nem csupán Chanel villájának történetét, berendezését, gyakori vendégeit ismerjük meg, hanem az estélyekkel, művészekkel, politikusokkal, arisztokratákkal és filmsztárokkal tarkított tengerparti luxusélet mindennapjait is. Mintha csak Gatsby egyik irdatlan hosszú partiján vennénk részt. Ugyanakkor ihletadóként sem volt utolsó a Riviéra. Itt írta meg többek között négy hónap alatt Huxley a Szép, új világot, Simenon három Maigret-regényt, amelyek híressé tették, Brecht és Kurt Weill itt fejezte be a Koldusopera átdolgozását, amely még azon év augusztusában hangos sikert aratott Berlinben, majd az egész világban.
És persze szerelmek szövődtek, házasságok mentek tönkre, majd kaptak új erőre. Itt volt a szerelmi fészke például H. G. Wellsnek, ide menekült élettársával Somerset Maugham (és még számos híresség), de az átlag angol is szívesen telepedett le errefelé, abban a reményben, hogy „a hazájuknál csendesebb, olcsóbb és melegebb helyen élhetnek”. Ez nyilván addig tartott, amíg mások is rá nem jöttek arra, amit az írónő Rebecca West így foglalt össze: a Riviéránál „semmi sincs közelebb a paradicsomhoz”. Az elszabaduló telekárakkal és bérleti díjakkal innen kezdve már csak a leggazdagabbak tudták felvenni a versenyt: „a gazdagok játszótere lett”. Amikor pedig már divatossá vált, teljesen beépült a part, és eltűntek a hangulatos halászfalvak, kiséttermek. (Franciaországban 1936-tól, Angliában 1938-tól járt a fizetett szabadság.)
Anne de Courcy szinte minden tud erről a csiricsáré, élvezeteket habzsoló világról. Azokról, akik vagyonokat vesztettek a kaszinókban. És a harmincas évek végéig tartó gondtalan aranyéletről. Erről sokat elárul a Prológus első mondata: „1938 nyarán a Riviérán nem az volt a legégetőbb kérdés, hogy mi lesz Németország következő lépése, hanem az, hogy kell-e pukedlizni Windsor hercegnéje előtt.” (A válasz: kell, a trónjáról lemondott herceg ugyanis elvárta, hogy a kellő tisztelettel kezeljék a már kétszer elvált feleségét.) De mindent tud a gondtalanságot beárnyékoló, közelgő sötétségről is, amelynek már elég korán megmutatkoztak a jelei.
A nácik hatalomátvétele, könyvégetései, leszámolásai után számosan kerestek itt menedéket, olyannyira, hogy kis kolónia alakult ki Sanary-sur-Mer falai között, ez lett a „tengerparti Weimar”. Ide menekült Thomas Mann, Wilhelm Herzog, Feuchtwanger és Zweig. Ahogy mondták némiképp gyászosan: „Akaratunk ellenére a paradicsomban élünk.” A könyv fesztelen hangneme is így válik egyre komolyabbá, ahogy közeledünk a Vichy-kormány uralta idők és a mindenhová beszivárgó terror felé…
A másik fő hangsúly természetesen Chanel, akinek az életéről (annak ellenére, hogy nem róla szól) szintén megtudunk minden fontosat: karrierjéről, jelleméről, kusza viszonyairól és életre szóló szerelmeiről, illetve a háborúhoz való hozzáállásáról. Egészen olyan apró részletekig, hogy milyen alapanyagot nem használhattak a villa szakácsai az ízletes ételek elkészítéséhez, mert a divattervező megtiltotta. „Nem kedvelem az olyan ételt, amelyik visszafelesel az embernek”. (A megoldás: a hagyma.)
A Chanel a Riviérán igazából egy lendületes regény (Urbán Erika alig hibázó fordítása), amelynek minden szereplőjét a valóság adta és formálta, minden fordulatát és szaftos pletykáját a szeszélyes történelem írta. Nincs benne semmi az elrugaszkodott írói fantáziából, mégis úgy olvassuk, úgy faljuk az oldalakat, mintha legalábbis Woody Allen egyik humor nélküli, de fordulatos forgatókönyve lenne. Léha és súlyos, eleven és szomorú. És letehetetlenül szórakoztató.
(A borítóképen Chanel villája a tengerparton.)
