M. Richards – M. Langthorne: A rejtőző sereg | Falusi Dóra ajánlója
Sherwoodról leginkább Robin Hood juthat az eszünkbe, pedig a hasonló nevű hadművelet a második világháború legelképesztőbb brit menekítő akciójának számított. Ennek keretében 250 szövetséges hajózót bújtattak három hónapon át egy náci bázis melletti erdőben.
Ma már – nagyrészt Hollywoodnak köszönhetően – evidensnek tűnnek azok a heroikus törekvések, amelyek a szövetségesek menekülő vagy szökevény katonáinak megmentésére irányultak a második világháborúban. A leglehetetlenebbnek tűnő vállalkozás azonban épp olyan kevés publicitást kapott ez idáig, mint amilyen elképesztő titoktartással bonyolították le a franciaországi Fréteval erdőben közvetlenül a D-nap előtt.
Matt Richards történelmi dokumentumfilmek forgatókönyvírójaként ismert. Feldolgozta már a gátrombolók, a colditzi börtön és a D-napot megelőző tragikus hadgyakorlat történetét is. Kutatómunkája során bukkant rá A rejtőző sereg című könyvben szereplő hajózók megmentésének különös eseményeire, melyet végül Mark Langthorne kollégájával közösen írt meg. Az ismert tényeken túl számos interjú és beszámoló segítségével tárták fel ennek az elképesztő történetnek minden részletét.
A hadifoglyok kiszabadításának vagy az ellenséges területről menekülők megsegítésének kérdése az első világháborúban még nem sok figyelmet kapott.
Sőt: fogságba esni szégyenteljes stigmának számított, ezért a kiképzés során nem is fordítottak figyelmet arra, hogy egy ilyen helyzetre felkészítsék a katonákat. Az emberélet nem számított, a repülőgépek pedig még nem játszottak döntő szerepet a hadviselésben.
A második világháború idejére azonban a technika fejlődésével, és a már jóval bonyolultabb, hatékonyabb Spitfire, valamint a Hurricane megszületésével a repülő személyzet kiképzési ideje is hosszabb időt vett igénybe. A statisztikák szerint azonban egy hajózó nem érte meg az ötödik bevetését, és bár a gépek pótlása vagy javítása viszonylag gyorsan ment, az új RAF-osok kiképzése már nem tudott lépést tartani ekkora veszteségaránnyal.
Ez az igény hívta életre 1939-ben a brit hírszerzésen belül az MI9 részleget, amelynek speciális feladatai közé tartozott a szövetséges hadifoglyok megszöktetése, hazajuttatása és nem utolsó sorban a morál fenntartása a menekítés és a bujkálás során. Ez utóbbi nem volt lebecsülendő: a brit bombázó parancsnokság 1945 szeptemberéig 389 ezer bevetést hajtott végre. És akkor most képzeljék el azt a kantint, ahol a támadás második hullámára készülő pilótáknak úgy kellett elfogyasztaniuk a vacsorájukat, hogy közben tudták: az előttük felszállók 60 százaléka meghalt vagy nem tért vissza a támaszpontra. Ezeknek a huszonvalahány éves fiataloknak, „a brit ifjúság krémjének” a teljesítménye, morálja és lelki ereje közvetlenül is befolyásolta a háború kimenetelét.
Ahogy tehát a háború haladt előre és a bevetések száma egyre nőtt, Nagy-Britanniában súlyos hiány alakult ki a képzett személyzetből, miközben a D-nap előtt Franciaországból már ötszáz menekülő próbált visszajutni a szigetországba. Ezért mindennél égetőbb kérdéssé vált az ő kimenekítésük. Az MI9 azt az utasítást kapta a hadügyminisztériumtól, hogy dolgozzon ki egy tervet, amelynek keretében megmenthetik és hazajuttathatják a szövetséges hajózókat.
A feladatot Airey Neave brit hajózóra bízták, aki 1940-ben, az egyik bevetése során esett fogságba, majd angolként az elsők között szökött meg a nácik különösen szigorú, hírhedt börtönéből, Colditzból – méghozzá nem is akárhogy. Nem spojlerezek, mindenesetre teljesítményére az MI9 is felfigyelt, és ettől kezdve nekik dolgozott.
Mivel már nagyban folytak a D-nap előkészületei (folyamatosan bombázták a nácik által megszállt területeken lévő vasútvonalakat, az infrastruktúrát, a kommunikációs létesítményeket), a már működő menekítő útvonalak ellehetetlenültek. Neave-nek valami teljesen újat kellett kidolgoznia. Ugyanazt a logikát alkalmazta, amit a saját colditzi szökésénél: annyira vakmerő és elképesztő ötletet talált ki, amilyenre senki sem gondolt volna.
Több száz hajózót bújtatott el Franciaországban, az egyik náci támaszpont közvetlen szomszédságában található frétevali erdőben.
Annak is a legszélén. A katonáknak, mivel kimenekíteni már nem lehetett őket, itt kellett bevárniuk az invázió nyomán előrenyomuló szövetségeseket. A vállalkozás akkora kockázattal járt, hogy tulajdonképpen őrültség volt még belevágni is.
A rejtőző sereg legizgalmasabb részében arról a három hónapról mesél, mely idő alatt 250 hajózó került a lombok között, a sűrű aljnövényzetben ponyvákból eszkábált táborba. Új szabályokat, új magatartást kellett kidolgozniuk, hogy életben maradjanak, hiszen egy hangos szó is az életükbe kerülhetett. A szerzőpáros a tábori élet minden apróságáról beszámol: hogyan szerezték be a napi élelmiszeradagot, milyen pszichés nyomásnak voltak kitéve, illetve milyen következményekkel jártak az amerikai és brit katonák között felmerülő ellentétek.
A tábori napok és az invázióra való feszült várakozás rengeteg kritikus pillanattal járt, és a könyv mindezt a lehető legalaposabban tárja az olvasó elé. Egy olyan rendkívüli tettre hívja fel a figyelmet, amely eddig elsikkadt a D-nap látványosabb eseményeinek elbeszélésében. A rejtőző sereg hiánypótló mű, és még akkor is érdekfeszítő és letehetetlen, ha nem a történelem rajongójaként vesszük kézbe, hanem csak egy izgalmas történetre vágyunk.
