Marianne Fillenz: Temesvártól Új-Zélandig | Miklós Gábor ajánlója
Rengeteg családi krónika, visszaemlékezés és napló rejtőzködik a világban. Sok az ismert levéltárokban, mások a családi papírok között várják, hogy valaki végre kezébe vegye őket, esetleg a nyilvánosság elé tárja. Ez történhetett Marianne Fillenz oxfordi professzor angolul megírt emlékeivel is: a temesvári gyermekévekkel, majd az új-zélandi emigráció időszakával. És ami a legizgalmasabb: levelezésével a nyitott társadalom eszméjét valló Karl Popperrel.
Itt lent. Azt hiszem, így fordítják leggyakrabban magyarra a szóösszetételt, amellyel az angolul beszélő ausztrálok és új-zélandiak a maguk lakóhelyét emlegetik. Hacsak a jogos öntudat és a megváltozott világkép miatt nem módosítottak ezen a szemléleten, amely a déli félteke lakóit, az óceániaiakat a Föld távoli, félreeső helyén tengődő, kitaszított briteknek minősíti. Azóta persze alaposan megváltozott minden, a világ ma inkább irigykedve, semmint sajnálkozva tekint az antipódus népeire. Megváltozott a közel és távol fogalompár értelme is az elmúlt évtizedekben. Mert teljesen jogos az ottaniak válasza arra a felvetésre, hogy mennyire messze élnek – messze, de mitől?
A világ központja ma már nem Nyugat-Európában van. Ezért is kapva kaptam a könyvön, amely már címében azt ígérte: elvezet Temesvártól Új-Zélandig. A szerző Marianne Fillenz (1924–2012), de már a borítón is szerepel, hogy a könyv a visszaemlékező levelezését tartalmazza Karl R. Popperrel (1902–1994), a hírneves osztrák-brit filozófussal. Igen, vele, aki a nyitott társadalom eszméjével állt elő. Ezt az elméletet tette magáévá aztán Soros György. A továbbiakat, a vele kapcsolatos hazai aktualitásokat nem is idézném fel, mert kerülöm a másodlagos szégyenérzetet.
Marianne Fillenz élete legnagyobb részében az oxfordi egyetemen tanított és kutatott az idegtudomány területén. Ausztráliai születésű férjével három gyermeket neveltek fel. Egyik lánya, Karen Clarke, fontos szerepet játszott a memoár megszületésében, a kiegészítéseivel segítette a szerkesztőt. (A szöveget Schmal Alexandra fordította kiválóan magyarra, és ő látta el alapos jegyzetekkel is.) A memoár feltehetően a legprivátabb műfajok közé tartozik, talán csak az alanyi költészet előzi meg – de ez a könyv igen visszafogott, szinte érzelemmentes. Nem mintha Fillenznek ne lettek volna érzelmei, de ezeket igen ritkán és felettébb fegyelmezetten adja vissza.
Azt gondolom, ezt a visszafogottságot otthonról hozhatta, és az angolszász környezet, amelybe belecseppent kamaszlányként, csak rátett az emóciókat takarékosan kezelő személyiségére. De miért kezdte el egyáltalán ezt a könyvet? Erre ő adja meg a választ, és talán itt nyilatkozik meg a legérzelmesebben önmagáról. „Azt hiszem, a legfőbb vágy, ami engem az írásra sarkall, hogy valamiképpen megragadjam a múltat, és ellenálljak az idő gyors és könyörtelen múlásának. A másik talán valamiféle igény a halhatatlanságra – a vágy, hogy emlékezzenek ránk, nemcsak a gyerekeink, hanem a következő generációk is. Ahogy haladok előre, úgy változik az önéletrajzom célja és jellege,” jegyezte le 1997-ben.
Mi jelenik meg ebből a kötetben? Először is megismerkedünk Marianne felmenőivel. Többet tudunk meg édesanyja osztrák katolikus családjáról, miközben feltehetően többet érintkezett apja rokonaival, számos testvérével és az unokatestvérekkel. Az apai oldal zsidó volt, a dédszülők költöztek át morva földről Magyarországra, hogy itt sikeres középpolgári, némelyikük nagypolgári életet kezdjen. Különös találkozás lehetett Stella Milla és Fillenz Albert házassága. A pár az esküvő után az akkor már Romániához tartozó Temesvárra költözött. Magyar állampolgárok voltak, magyar útlevelük volt.
A Bánság „fővárosában” éltek egészen 1939 őszéig, amikor nem sokkal a világháború kirobbanása után egy olasz utasszállító hajóval Ausztráliába utaztak, majd onnan Új-Zélandra.
Marianne 1924-ben született, és fotók, családi iratok, a szülei emlékei segítették, hogy összeállítsa temesvári gyermekéveinek történetét. Többször utal a könyvben arra, mennyire bizonytalan volt a család önazonossága. Az apa zsidó volt, de a vallást nem gyakorolták. Az anya katolikus volt, de ateista környezetben nevelkedett, apja szociáldemokrata szellemű, szabadgondolkodó bécsi matematikatanár. Feltehetően megkeresztelték, néha templomban is járt, az iskolában katolikus hittanra járatták, de ez nem érintette meg. A család német nyelvű volt, de a két lány megtanult románul és magyarul is – főleg a cselédektől.
A memoárból kiderül, hogy a szerző értett magyarul, de az olvasás már nehezen ment neki, a magyar kultúra elkerülte. Temesvár soknemzetiségű város volt ezekben az években, a Fillenz szülők a lányukat először egy magán elemibe, majd a román állami leánygimnáziumba járatták, ahol románul tanítottak. A román nyelv, kultúra hatásáról sem ír a könyvben, viszont elég sokat megtudunk a család vakációiról, romániai utazásairól, sítúráiról, Marianne iskolai éveiről. Úgy látszik, a szülők óvták gyerekeiket a negatív élményektől, a két háború közötti világ valósága nem nagyon tükröződik a visszaemlékezésben. A szülők azonban megérezték az Európát fenyegető katasztrófát, ezért is kértek bevándorlási engedélyt Új-Zélandra.
Marianne megírja, hogy elsősorban osztrák katolikus anyja szorgalmazta az utazást az ismeretlenbe. Amikor eldöntötték, hogy mennek, megpróbáltak valamilyen irodalmat szerezni a távoli szigetországról, de egész Temesváron nem leltek semmit.
Azt is megtudjuk, hogy a család magyarországi rokonai milyen értelmetlen kalandként fogadták a kivándorlási döntésüket, elképzelhetetlen volt a pár év múlva őket váró rettenet.
Szintén sokatmondó számomra, ahogy a család – de úgy látszik, más emigránsok is – nyelvet váltott. A kötet végén közölt Popper–Fillenz levelezés is angolul keletkezett. Pedig nyilván természetesebb lett volna mindkettőjüknek, ha németül írnak. Lehet, hogy ez rosszul vette volna ki magát a háborús években?
A Fillenz család hosszú hajóút után érkezett meg Új-Zéland déli szigetére, majd otthont alapítottak Christchurch városában, ahol a lányok megkezdték tanulmányaikat. Szinte semmit nem tudunk meg a szülők beilleszkedéséről, esetleges gondjairól. Marianne sikeres az iskolában, jelen van a német–osztrák menekültközegben, tovább folytatja a vívást, amelyet még Temesváron kezdett el, és amiben sikeres is. Rövid előkészítő főiskolai év után felveszik az Otago Egyetem orvoskarára, amelyet sikeresen végez el. Hamar kiderül, hogy a gyógyításnál jobban izgatja a kutatás, és diákként elkezdi kutatói pályáját az egyetem élettani tanszékén John Eccles ausztrál professzor, későbbi orvosi Nobel-díjas mellett.
A könyvben Eccles az egyik főszereplő – ő irányította, ösztönözte Marianne pályáját a kezdetektől, s lényegében kijelölte későbbi kutatási érdeklődését is. Egyetemi évei alatt ismerte meg az akkor Új-Zélandon tanító Karl Poppert. Az osztrák tudós eredetileg tudományfilozófiával foglalkozott, ám emigrációja alatt, a háborús fenyegetés hatására fordult a politikai filozófiához. A szabadegyetemi előadás-sorozatát (A nyitott társadalom és ellenségei) hallgatta Marianne Fillenz diákként. A diáklány és a professzor között élénk levelezés kezdődött, és tartott több évtizeden keresztül.
Érdekes a levélválogatást olvasni, sokat meg lehet tudni belőle Popper gondolkozásáról, az őt foglalkoztató számos tudományos, filozófiát érintő és közvetve politikai kérdésről. Kiderül, hogy a professzor milyen valódi baráti kíváncsisággal fordult ifjú levelezőpartneréhez, követte tudományos és személyes fejlődését, sőt családja történéseit. A levelekből kiderül, hogy Popper nem csupán nagy gondolkodó, de derék ember is volt.
Sok el nem mondott, elfelejtett eleme lehetne egy ilyen életelmondásnak. De lehet, hogy erre nem mindenki alkalmas. Marianne Fillenz, a tudományos kutató, egyetemi oktató és családanya tartalmas életét élte Oxfordban. Feltehetően munkás évei alatt nem azon gondolkozott, hogy családi krónikát írjon, feltárja mindennapjaikat, megmagyarázza a történések hátterét, és belehelyezze a kor kontextusába. Egész életében emigráns volt, még szülővárosában is, majd Angliában is, ahol meghalt.
Az ember nehezen viseli az „én mindig más vagyok, mint a többiek” állapotot, inkább menekül tőle, így ritkán azonosul önmagával. Inkább kerüli a nehéz kérdéseket, a régi választások megítélését.
Ezek ki is maradtak a történetből. A recenzens nem tehet mást, csak elkönyveli, ha leülhetett volna húsz-harminc éve a professzor asszonnyal egy interjúra, biztosan feltett volna neki pár kérdést. És biztatta volna: kutakodjék emlékei, a családi iratok, levelek, naplók között, hogy kerekebb legyen a történet.
