Kiss Cs. – Szalay-Berzeviczy A. (szerk.): Címlapon Magyarország | Daniss Győző ajánlója
Magyarország történetét és legfőképpen hazánk megítélését követhetjük nyomon a külföldi sajtó címlapjainak tükrében 1848 és 2020 között. Megtudhatjuk például, hogy legtöbbször 1956 kapcsán kerültünk a világ figyelmének központjába. A jeles szerzők és avatott szerkesztőségi alkotótársak tartalmas és – nem mellesleg – nagy alakú, látványos küllemű könyvet adtak a kezünkbe.
A kötetnyi válogatás szükségszerűen csepp a tengerből, és miként a csepp is csak megszorításokkal mutatja a szinte végtelen vizet, ez a munka sem lehet teljes. Ahogy azt Szalay-Berzeviczy András, a nagyívű bevezető (Pogány barbárok és Krisztus atlétái) írója, egyszersmind a kötet egyik szerkesztője is hangsúlyozta, a reális lehetőségekkel és tartalmi megfontolásokkal számolva csupán „nyugati” újságokat vontak be vizsgálódásaik körébe, és közülük is csak a legalább ötvenezer olvasóra számítható, főként politikai-társadalmi profilú napilapokat és hetilapokat.
Ekképpen hiába keresünk benne ázsiai, afrikai és az Egyesült Államokon kívüli amerikai cikkeket, címlapokat. Ami érthető is, hiszen egy Srí-Lanka-i, nigériai vagy perui lap olvasóit miért is érdekelné olyan nagyon Magyarország, mint ahogy általában a mi honfitársaink sem nagyon figyelnek például az említett országokban zajló eseményekre. Egyébiránt a kiadó tervezi a „keleti” lapokból szemléző kötet megjelentetését is.
A tárgyalt kor egészét (1848–2020) elénk villantó bevezető rámutat arra, hogy Magyarország, és a magyarok megítélése a lapokban nemcsak eseményről eseményre, évről évre és országonként volt más és más, hanem egyazon nemzeten belül is mutatkoztak különbségek egy-egy magyarországi esemény vagy magyar személy értékelésében. Megtudhatjuk azt is, hogy leggyakrabban 1956 szerepelt a címlapokon, cikkekben, a legnagyobb megítélésváltozást pedig Kádár János esetében tapasztalhatták a „nyugati” lapok olvasói.
A kötet másfél száz oldalnyi törzse az időrendet követve hat tanulmányban idézi az adott kor lapjainak legfontosabb magyar vonatkozású – és nemcsak címlapokon megjelentetett – írásait, képeit. Hermann Róbert („A magyar név megint szép lesz” – 1848–1867) nemcsak a tárgyilagos híradásokról szól, hanem felhívja a figyelmet a lapok számos ténybeli tévedésére is. Azok részben a kor lassú és gyakran hiányos híráramlása miatt kerültek be a lapokba, részben pedig amiatt, mert még például a szabadságharcunkkal összességében rokonszenvező angol sajtó is főként azokból a német nyelvű forrásokból tájékozódott, tájékozódhatott, amelyek a magyar ügy iránti általános ellenszenvükből következően erős elfogultsággal mutatták be a nálunk történteket.
A nyugati társadalmak „közhangulata” Magyarországot illetően nem volt egységes: például az Egyesült Államokban a rabszolgaságot fenntartani igyekvők kifejezetten rossz szemmel néztek arra az 1851-ben amerikai körutat tévő Kossuthra, akit a másik tábor „magyar Washingtonként” ünnepelt.
Egyébiránt az európai lapok Magyarország iránti érdeklődése Világos után gyorsan megcsappant, hogy aztán az 1860-as évektől újra figyelni kezdjenek ránk.
Akkor a nemzetközi, persze inkább csak a „nyugati” közvélemény – summázza Hermann –, rokonszenvvel nézte az ország önállósodási szándékát, azon belül főképpen a Deák Ferenc nevéhez kötődő, megegyezés-alapú törekvéseit.
Ifj. Bertényi Iván (Elvesztett presztízs vagy megváltozott nemzetközi viszonyok? – 1867–1919) a maga bemutatta korszakban is észlelhette annak a korábbi torzító mozzanatnak a továbbélését, hogy a nyugati lapok Bécs elfogult optikáján keresztül láttatták az országot, és magyar nyelvismeretük híján a hozzánk küldött tudósítók is leginkább csak az itt élő németektől szerezhettek információkat. Érezhető volt az is, hogy a lapok gyakran nem valóságos értékük, hanem a szenzációra éhes közönség igényei és országuk politikai tényezőinek „ízlése” szerint választották meg a témáikat.
Néhány valóban fajsúlyos mozzanat – a szegedi nagyárvíz, a millennium rendezvénysorozata, főképpen pedig a világháborús magyar részvétel – azonban bekerült a legnagyobb lapokba. Ahogyan címoldalt kapott Deák Ferenc, Tisza Kálmán, Apponyi Albert, Liszt Ferenc és természetszerűleg a közös uralkodó is. Utóbbiról az olasz La Tribuna Illustrata 1916 végén rajzot is közölt: a haldokló Ferenc Józsefben felrémlik egy széttöredezett Monarchia – és ezen a rajzon a trianonival majdnem megegyező magyar határok is láthatók. A később „szentesítetthez” hasonló határvonalakat más lapok is közöltek, szintén még a békediktátum aláíratása előtt.
Romsics Ignác (A király nélküli királyság – 1919–1945) szintén válogathatott az akkor már pontos trianoni térképet közlő lapok sokaságából. De a világ gyorsan napirendre tért a Monarchia felbomlása és Magyarország roppant veszteségei fölött, legföljebb néhányan említették meg, hogy a határok kijelölése nem minden esetben volt szerencsés. Horthy színre lépése a lapokban nem keltett ellenszenvet.
A viszonylagos csendben „rossz szenzációként” jelent meg a húszas évek derekának frankhamisítási botránya. Ellenben valóságos érdemének megfelelően szóltak a lapok az 1938-as Eucharisztikus Kongresszusról. Német és olasz orgánumok elsősorban az adott ország politikai érdekéből nagy lelkesedéssel számoltak be Horthy Miklós beelini és római látogatásairól. Akkori megjelenésünk ismét térképekkel, az országgyarapítások háború előtti térképeivel vált újra gyakoribbá. A háború éveiben aztán a nyugati sajtó érthetően nem a magyar hadsereg küzdelmeinek leírásával töltötte meg hasábjait. A mi részvételünkről legföljebb a velünk szövetséges országok lapjai számoltak be nagyobb terjedelemben. E fejezet érdekessége, hogy szerzője idéz – ha csak lábjegyzetben is – egy „nem-nyugati” lapot: a bukaresti Universul 1920. június 11-én a trianoni határok örökérvényűségét hangoztatta.
Eörsi László („A kommunizmus hosszú éjszakája egyszer véget érhet” – 1945–1956) írásának bizonysága szerint a korszaka első éveiből kevés esemény érdekelte igazán a nagy lapokat: valamelyest az infláció, Mindszenty József elítélése és Rajk László kivégzése.
Annál nagyobb figyelmet szentelt a világ 1956 forradalmának, szabadságharcának. Másfél száz nyugati újságíró, fotóriporter érkezett az országba, és – főképpen Budapestről – szinte elárasztották, bár néha csak légből kapott, hírekkel a világot.
A nyugati lapokban nagyon sok fotó is megjelent a harcokról. Színes címoldalt kapott Nagy Imre és az a fiatal fegyveres lány, akit utóbb sebesült ápolás közben halálos lövés ért. Több lapban is megjelent (1957 elején) egy orosz származású fotós felvétele alapján készült rajz, amelynek a főszereplőjét a Time magazin 1956-ra „az év emberének” választotta.
A tanulmány szerzője hozzáteszi: utóbb sokan „jelentkeztek”, hogy őket ábrázolja a grafika alapjául szolgáló fotó, de egyikük sem állt elő perdöntő bizonyítékkal. Azt azonban bizonyosnak mondja Eörsi, hogy ez „a valaha volt legismertebb hazai vonatkozású külföldi címlap”. A nyugati sajtó – mint ahogy a nyugati politikusok – rokonszenve nagyon határozottan a magyaroké volt, és egyértelműen kárhoztatta a szovjet beavatkozást. Aztán a világpolitikának fontosabbak lettek a szuezi válság történései.
Valuch Tibor (A kádárizmus arcai – 1956–1989) az időszak nagyobbik felében egy hozzávetőleg nyugodt Magyarországot lefestő újságokat szemlézhetett. Volt ugyan szó az ’56 utáni megtorlásokról, a tizedik évfordulón magáról a forradalomról is, utána azonban már csak a korona visszaadása meg a Rubik-kocka világhódítása keltett különleges érdeklődést. Lassabban és mindenképpen csendesebben kerültek szóba a „legvidámabb barakkig” vezető út történései, a Time 1986-ban terjedelmes interjút közölt az évek során egyre elfogadottabbá vált Kádár Jánossal – igaz, a címoldal portréján a feje fölött halványan ott magasodott Lenin (hogy aztán élete végén ismét ellenszenvvel övezzék a magyar pártvezetőt). Említi a fejezet, hogy a National Geographic 1965 júliusában a Parlament fotóját tette címoldalára, 1971-ben pedig több mint harminc oldalon foglalkozott Magyarországgal.
A korszak végén ismét történt egy, a világsajtóban nagy hírverést kapó hazai esemény: az NDK-s állampolgároknak utat adó határnyitás. Ünnepeltek érte bennünket.
Tölgyessy Péter (Külső mintakövetés vagy nemzetállami megoldáskeresés? – 1989–2020) heves szavakkal kezdi elemzését: „…csaknem ugyanazon felszínes sztereotip beállítások futnak végig a szokásosan mértékadónak nevezett sajtó közel egészén. A legnevesebb lapok tudósításai is tele vannak újságírói túlzásokkal, kisebb-nagyobb pontatlanságokkal, néha bántó tévedésekkel, esetenként súlyos elfogultságokkal.” Az idézett – és föltehetőleg nem ok nélkül választott – lapszámokat elemezve aztán megengedőbb a szerző. Szól arról, hogy mennyire érintette meg a nyugati sajtót Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, a romaellenes történések serege, a vörösiszap-katasztrófa és hogy például a Newsweek címoldalán az 1957-es Kádár-portré után csak hatvanegy esztendő múltán, 2018-ban jelent meg magyar politikus, Orbán Viktor egész oldalas fényképe az első oldalon.
A jelenlegi magyar miniszterelnöknek egyébként is „nagy sajtója” van: a tanulmány anyaggyűjtésének befejezéséig például a New York Times hasábjain 862-szer említtetett meg – igaz, nem mindig elismerően, ismét a szerző szavával élve és nemcsak az amerikai óriáslapra vonatkozóan: „A tengernyi uniszónóban megfogalmazott hosszabb-rövidebb cikk rendszerint rögzíti az Orbán-rendszer diktatúrához közelítő voltát.” Írása befejező részében Tölgyessy nemcsak a maga elemezte korszakra, hanem a teljes 173 esztendőre vonatkozóan állapítja meg: „A Nyugat vezető újságjai mindvégig a saját megfontolásaik, tulajdon mintáik megvalósulását várták a magyar politikától.”
A kötet harmadik nagy egysége pompás idézetparádé: 78 oldalon sorakoztat a tárgyba vágó teljes cikkeket vagy terjedelmesebb írásrészleteket. Olyan különlegességekkel, mint Teleki László 1861-es öngyilkosságának története, tizenegy évvel későbbről a magyar korona igényesen megírt históriája, egy tizenkét halálos áldozattal járó 1907-beli csernovai templomszentelés, Kun Béla interjú 1919 júniusából, Szálasi dicshimnusza 1944-ből, a londoni 6:3 szinte percről percre, a „gulyáskommunizmus” vagy Kertész Imre Nobel-díja körüli hazai és nemzetközi visszhangok.
A kötet végén 330 miniatűr címoldal-fakszimile idézi fel az olvasónak a kötetben említett, elemzett lapokat, és ugyanezt teszi a forrásként jelölt 83 újság felsorolása (megjelenési helyükkel, példányszámukkal, műfajukkal, irányultságukkal). Remek könyv. Nem utolsósorban azért, mert – ahogyan a bevezető szerzője írta – önreflexióra invitálja az olvasót.