Catrine Clay: Jó németek | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Hat különböző ember sorsán mutatja be a népszerű brit dokumentumfilmes és író azokat a németeket, akik a náci uralom 12 éve alatt az ellenállás valamilyen formáját választották. Ők voltak azok a jó németek, akikről hosszú ideig igen keveset tudtunk, miközben ők alkották a csendes többséget egy olyan helyzetben, ahol egy minimális kilengés is halállal járhatott. Meggyőző és megrendítő történetek egész sora.
Erős mondattal indít a könyv: „Apám mindig azt mondta, hogy nincsenek jó németek.” A brit dokumentumfilmes és író, Catrine Clay apjának minden oka megvolt ahhoz, hogy ezt higgye, hiszen öt évig harcolt a második világháborúban ellenük. Abban sincs semmi különös, hogy a kortársai között az a nézet terjedt el, hogy „a német pszichével valami végzetes hiba történt”, ami végül ebbe a látványos drámába torkollt. Mi, akik a keleti blokk országaiban tanultuk a történelmet, és a partizánok és illegális kommunisták csodálatos tettei vetették ránk a fényt, szintén úgy gondoltuk, hogy egy időben minden német náci volt. És egy kicsit az is maradt.
Azóta szerencsére megjelent jó pár könyv, amely épp azt a kérdést feszegette, hogy Európa egyik kultúrnemzetében miként verhetett gyökeret a nemzetiszocializmus és lehetett domináns, meghatározva a mindennapokat és a világpolitikát 12 éven át. De mit csináltak eközben azok, akik sosem szavaztak a náci pártra (nem kevés, mintegy húszmillió emberről, vagyis a németek kétharmadáról van szó), akik sosem léptek be a soraikba (nagyjából kétmillió tagja volt a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak) és soha nem mentek el ordibálni és tapsolni a hisztérikus tömegbe (amely sosem haladta meg a néhány százezer főt), hogy látványosan éltesse Führerét.
Hol volt tehát a csöndes, mindezt dermedten figyelő többség? Tényleg igaza van Babitsnak, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma?
Nos, a helyzet jóval, de jóval árnyaltabb. Először is, a náci diktatúra a század egyik legkeményebb totalitárius rendszeréhez tartozott, ahol elég volt egy halvány jelzés, miszerint az illető nem elég elkötelezett a náci rezsim iránt (egy nem túl lelkes Hitler-köszöntés például), hogy hazaárulóként lágerbe, vagy enyhébb esetben a Népbíróság elé kerüljön, amely intézményt eleve azért hozták létre, hogy megkerülje a hagyományos jogrendszert. Olykor tehát a némaság is kimondottan veszélyes lehetett. Ezért költöztek sokan vidékre, hogy ideig-óráig meghúzzák magukat, vagy színlelt támogatásba menekültek, hogy ne jelentsék fel őket az éber szomszédok vagy rokonok.
Catrine Clay kimondottan izgalmas könyve (Darnyik Judit fordítása, Majtényi György lektorálása) a jó németek sorsának bemutatásán keresztül azt firtatja, ami engem is mindig érdekelt: ő szerzőként (én pedig olvasóként) mit tett vagy nem tett volna a legsötétebb években? A kötet nagy érdeme, hogy kifejezetten közel hozza, és átélhetővé teszi a dilemmát. Mint írja, nem az volt a célja, hogy ő is elmesélje a nagy történetet a náci vezetőkkel a főszerepben, hanem pont fordítva: a történelem csupán háttér, hogy előtte kirajzolódjon a kiválasztott kisemberek élete, a kis sztorik. Így hat, egymástól életkorban, társadalmi rangban és meggyőződésben is különböző németet választott ki, hogy elmesélje az ő viszonyulásukat, ellenállásukat és bátorságukat az 1933-ban bekövetkezett hatalomátvételtől 1946-ig, amikor látszólag véget ért a történet. Ők voltak tehát a jó németek, akik –ahogy az alcím is állítja – tevőlegesen is szembeszálltak a náci rezsimmel.
Bár a könyv alapos kutatáson, emlékiratokon, feljegyzéseken, fényképeken és visszaemlékezéseken alapul, mégis inkább egy kissé szárazabb, ám annál feszültebb regény érzetét kelti, amelyben azonban a szerző képzelete sajnos nem lehet határtalan.
Vagyis nem egy történelmi értekezést kapunk kézhez, hanem eleven életutakat, kacskaringós sorsokat tanárokról, ügyvédekről, gyári munkásokról, egyházi emberekről, arisztokratákról. Ez ellenállás ténye és a nácik iránti ellenszenv ugyanis varázslatosan felszámolta a hierarchikus különbségeket, és ezek az emberek valóban vállt a vállnak vetve küzdöttek a maguk szintjén, ami – nem győzöm eleget hangsúlyozni – minden esetben az életük kockáztatásával járt.
Három sorsot villantanék csak fel, mintegy ízelítőként, hogy mire számíthat az olvasó. Igen tanulságos például Fritz-Dietlof von der Schulenburg (Fritzi) porosz arisztokrata története, aki 1933-ban épp házasodni készül, 31 éves, „energikus, okos, népszerű és idealista – és meggyőződéses náci”. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen másokkal együtt még mindig magában hordja a Nagy Háború megszégyenítő vereségét, átélte a gazdasági válság kilátástalanságát, valamint a weimari köztársaság teszetoszaságát, és minden idegsejtjével reméli, hogy Hitler visszaadja Németország régi hírnevét. Ám 1938-ra mégis eljut oda, hogy csatlakozzon egy titkos ellenállási mozgalomhoz.
Bernt Engelmann tizenkét éves gimnazistaként kapja meg az első leckéjét a nácik gondolkodásmódjából. 1932 májusában meglepő látvány fogadja: horogkeresztes zászló leng az iskola, vagyis egy politikailag teljesen semleges hely egyik tornyán. De hiába kiáltanak botrányt, a gondnok vigyorogva közli, hogy nem találja a torony kulcsát. A félkarú francia tanár lesz végül az, aki a tetőablakon kimászva, majd a cserepeken végigbotorkálva letépi a lobogót. Az udvaron nagy tapsvihar tör ki, néhányan persze pfujolnak. Estére viszont már el is dől az ügy: a gyaníthatóan náci szimpatizáns iskolaigazgató a vétkesek felkutatása és megbüntetése helyett a franciatanárt függeszti fel „további értesítésig”. Pedig ekkor még nem is voltak hatalmon! Nem csoda, hogy az Engelmann család a sarki pékség idős tulajdonosnője körül szerveződő ellenállási csoporthoz csatlakozik majd.
A legszínesebb történet minden bizonnyal Rudolf Ditzené, vagy ahogy sokan ismerik, a népszerű íróé, Hans Falladáé. Aki – hiába kölcsönözte nevét a Grimm-mesék igazmondó lováról – valójában notórius hazudozó, sikkasztó, drogfüggő, elmegyógyintézetet és börtönt is megjáró ember. Mégis: miközben az ő történetei és tisztességes szereplői révén értesült a világ arról, hogy mi folyik Németországban, az ügyében ítélkező bíró így nyilatkozott róla: „Teljes mértékben degenerált pszichopata”. A történetünk elején még úgy tűnik, sínre kerül az élete, megházasodik, íróként és férjként kezd új életet. Ahogy írja is: „Soha életemben nem voltam még ilyen boldog”. Ebbe trappolnak bele a náci csizmák.
Ő a passzív ellenálló, aki az olvasókat akarja megszólítani, akinek az a legfőbb kérdése, hogy „meddig folytathatja a munkáját liberális elveihez hűen, a náci elnyomó rendszer éveiben anélkül, hogy túl sok kompromisszumot kötne”.
Talán már ennyiből is látszik, hogy Catrine Clay könyve nem akármilyen teljesítmény, hiszen nem csupán bekísér minket a diktatúra hétköznapi életének sűrűjébe, de mindvégig megőrzi ezt a kislátószöget, hogy valóban átérezzük a korszak levegőtlenségét, veszélyekkel terhes légkörét. A segítségével végérvényesen megérthetjük, hogy a náci és a német, vagyis Hitler és Németország sosem volt egy és ugyanaz, és ha összemossuk a kettőt, akkor épp a jó németek érdemeit söpörjük le az asztalról.
CATRINE CLAY korábbi műve: Útvesztők.
