Nobel cenzúrázatlan élete

Ingrid Carlberg: Nobel | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Most amikor a fél világ megint azt találgatja izgatottan, hogy ki kapja a világ leghíresebb elismerését, érdemes felidézni, hogy ki is áll a világraszóló adomány hátterében. Családi viszályok, szerelmi bánatok, sikerek és hatalmas csalódások övezik a hús-vér Nobel életét. Azé az emberét, akinek hosszú ideig csak a retusált, kigyomlált életrajzát lehetett megírni. A svéd újságíró könyvéből pedig az is kiderül, hogy az egész világ megrökönyödésére miért nem Tolsztoj lett az első irodalmi díjazott.

Én már úgy nőhettem fel, hogy nyugodtan álmodozhattam a világ egyik, ha nem a legrangosabb elismeréséről: a Nobel-díjról. Magáról a névadóról csak annyit tudtam, hogy ő a „dinamit atyja”, és találmányát alapvetően békés célokra szánta, ám az általam látott amerikai filmekben folyton ezzel repítettek levegőbe mindent: bankot, hidat, gazdag emberek rezidenciáját. Mindezektől eltekintve mégis úgy hittem, hogy egy szép napon majd nekem kell meghajolnom a svéd király és a felsorakozott pingvinek előtt (Svédországban mind a mai napig így hívják az akadémia frakkos képviselőit).

Más kérdés, hogy a világ nagy része sokáig csak alaposan retusált, cenzúrázott képet kaphatott Alfred Nobelről. Hiába tartalmazott a hagyaték tengernyi levelet és fontos dokumentumot halála utáni ötven év alatt csupán egyetlen könyv jelent meg róla. Ám a Nobel Alapítvány által kiadott 1926-os kötet anyagából – kegyeleti okokból – szinte minden kihagytak, ami foltot ejthetett volna a feltaláló hírnevén. És ezt a közvéleménynek szánt, csonkított képet be is betonozták azzal, hogy egyetlen független kutatót sem engedtek az iratok közelébe.

Az ötvenes években történt még egy kísérlet, amikor egy svéd-amerikai újságírót kértek fel a monográfia megírására, de ekkor is árgus szemekkel figyelték a munkát.

Így nem csoda, hogy a kiadó a kiherélt kéziratot túlságosan száraznak és unalmasnak találta, és elállt a megjelentetésétől. Úgy tűnt, az idő még nem érett meg arra, hogy Nobel egyik levélbeli megjegyzése, amelyben arról írt, hogy jobban kedveli a tehetséges nőket, napvilágra kerüljön: „Az ész érdeklődése túléli a faszét. Ámen!” Vagy ahogy Ingrid Carlberg fogalmaz fontosabb volt a nagy adományozó, a megvesztegethetetlen, tisztességes gentleman alakja, mint a hús-vér Nobelé.

Mára szerencsére az alapítvány felhagyott a retusálási kísérlettel és a digitalizálás miatt a hatalmas anyag kutatása sem jelent már embertelen feladatot, így az íróként és újságíróként is nevet szerző Carlberg belefoghatott, hogy megírja „az első, elfogulatlan történetet Alfred Nobelről és a Nobel-díj hátteréről”, amelyben az eredeti és nem átvett forrásokra támaszkodott. (A Hivatkozásokban fejezetről fejezetre összefoglalja, hogy milyen anyagokat használt fel az események minél pontosabb rekonstruálása érdekében.)

Történetünk kezdetén Stockholm messze nem volt az a példát mutató, csalogató világváros, mint ahogy ma él bennünk. Az 1800-as évek elején Európa egyik legpiszkosabb és legegészségtelenebb városaként, telente pedig a kontinens egyik legsötétebb települése volt, szeptembertől márciusig napközben sem volt érdemes olajlámpások nélkül járni. De a Nobel családra is sötét évek járnak Alfred születésekor. Először is leég a bérelt ház, amelyben laknak, az apa által épített pompás, tízszobás házba pedig nem tudnak beköltözni, mert időközben Immanuel Nobel súlyosan eladósodott. Negyvenhét hitelezőnek mai árakra átszámítva mintegy ötmillió koronával (165 millió forinttal) tartozott. A helyzet szinte megoldhatatlan, az építőmesterként dolgozó, de feltalálóként sem utolsó, kreatív apa végül a gumiban látja meg a lehetséges menekülőutat. (Az apa alakja már azért is megkerülhetetlen, mert összes gyermeke közül Alfred hasonlított rá leginkább.)

Nem részletezném a terjedelmében, kiállításában és a fotók szempontjából is tekintélyes mű megannyi kikutatott és feltárt adalékát. Elég ha csak annyit mondok, hogy a monográfia a számos adat és szinte mindenre kiterjedő részletessége (kor- és társadalomrajz) ellenére is megőrzi olvasmányosságát (Garam Katalin fordítása). Talán időnként csak azért kell letenni, mert a súlya próbára teszi a legerősebb kart is.

A tudomány szempontjából ugyanakkor Alfred Nobelnek sikerült a legizgalmasabb korban megszületnie. „Az ő életében a világ a szó szoros és átvitt értelmében is a sötétségből a fénybe érkezett”. Az egyház uralta világkép dogmarendszere egyre inkább veszít az érvényességéből, a tudósok az emberiség életet gyökeresen megváltoztató találmányokkal és felfedezésekkel rukkolnak elő. Nem véletlen, hogy Nobel végül tekintélyes vagyonának kilenctizedéből (mai értékén 2,1 milliérd korona, közel hetvenmilliárd forint!) díjat alapított azok számára, „akik az elmúlt esztendőben az emberiségnek a legnagyobb hasznot hajtották”.

A díj útja sem volt egyébként zökkenőmentes. Már az is megérdemelne egy regényt, ahogy sikerült a végrendelet rendelkezéseit megóvni az örökösök (mivel Alfred Nobelnek nem volt saját családja, tizennégy unokaöccsre és -húgra szállt volna a vagyon) mohóságától, akik nem csupán több pénzt, de a díj odaítélésének mikéntjébe is bele kívántak szólni.

Az elismerés súlya sem volt utolsó: a díjazottaknak járó összeget 150-200 ezerre becsülték, ami egy átlagos professzor minimum húsz évi fizetésének felelt meg.

Ezért aztán találóan fogalmazott az egyik korabeli lap, amikor az elismerés súlyát az előző év nyarán újraélesztett olimpiai játékokhoz hasonlította. „A Nobel-díj egy évente kiadott olimpiai díj lesz »az emberi produkció legeslegjobbjai számára«.” És akkor még nem beszéltünk arról a sérelemről, amely a hazafiasabb svédeket érte amiatt, hogy a békedíjról a végrendelet szerint a norvégok döntenek majd…

De ki és hogyan ítéljék oda a díjakat? Ki meri vállalni a felelősséget? Nem is a sok önjelölt okozott nehézséget (egy olasz például a tyúkszemről szóló esszéjével pályázott volna az elismerésre), hanem a kijelölt szervezet alkalmatlansága. A Svéd Akadémia ugyanis abban az időben poros irodalmi ízléséről volt híres, és begyöpösödött titkáráról, aki harcban állt az összes kortárs modern íróval Selma Lagerlöftől August Strindbergig. Így már akkor is igen nevetségesen hangzott, hogy egy ilyen testületre bízzanak egy olyan díjat, amely az egész világirodalmat teszi mérlegre és fokozottan befolyásolja majd a közízlést.

A kritikák jogosságát meg is alapozta az első irodalmi Nobel-díjas neve, aki – az egész világ várakozása ellenére – nem a kor legnagyobb óriása, vagyis Lev Tolsztoj lett, hanem a svéd titkár „egyik megkövesedett házi istene, egy elfelejtett, »másodrangbéli«” francia költő, Sally Prudhomme. Az orosz klasszikus reakcióját pedig már figyelembe vették a következő évi odaítélési folyamatban. Állítólag azt nyilatkozta, örül, hogy nem kapta meg az elismerést, mert a pénz „mást nem tud teremteni, csak gonoszságot”.

Az elmúlt száz esztendő – a díj esetében legalábbis – nem igazolta vissza a borús kijelentést.