J. Baker – N. Place: Sztálin borospincéje | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Olyan hihetetlen történet, hogy akár igaz is lehet. Meg persze az évszázad átverése. II. Miklós cár, aki kimondottan rajongott a csúcsminőségű borokért, hordószámra hozatta azt Franciaországból, majd halála után Sztálin privát gyűjteményébe került. Két ausztrál borszakértő eredt a legenda nyomába: lehet, hogy a kollekció túlélte a második világháborút, és egy grúz pincében hever a milliókat érő kincs?
Nem tudom méltányolni a jó bort, ám annál inkább a szenvedélyt. Főként azt a típusát, amely a gyűjtésre szakosodott. Amikor valaki felkészülten, konokul, szinte már rögeszmésen bővíti a kollekcióját. És akkor már mindegy, hogy gyufacímkéket, sörös dobozokat vagy cipőket gyűjt. Persze jó, ha ennél valamivel nemesebb dologért rajong, bár a történelem néha a legegyszerűbb tárgyat is képes átjárni, felértékelni. A bor esetében persze nagy kérdés, hogy mire megyünk egy több tízezer dolláros muzeális palackkal, ha az csupán a pincében hever, és nem lehet megkóstolni? Hiszen az olyan lenne, mintha egy vagyonért megvásárolt Modiglianit ennénk meg valamelyik hűvös reggelen.
Vélhetően egy igazi borgyűjtő másként gondolkodik, és a Sztálin borospincéjének szereplői sem arról híresek, hogy csupán messziről szemeznek szenvedélyük tárgyával, persze azért ők sem mernének csak úgy felhörpinteni egy 19. századbeli világhíres palackot, főleg ha olyan ritka, mint a holdra szállás. Márpedig ebben a regénynek is beillő igaz történetben szinte csak olyan borokról esik szó, amelyekbe szinte szó szerint belefolyt a történelem.
Gondoljanak csak el egy 1847-ben a bordeaux-i pincészetben palackozott bort, amelyet II. Miklós cár és Sztálin is megfoghatott, majd túlélte a második világháborút.
A történet olyan különleges, hogy egyszerre lehet a borvilág egyik legnagyobb átverése vagy több millió dollárt érő, hallatlan kincse is. Az ausztrál borkereskedő, John Baker a muzeális palackok és borritkaságok szakértője, Sydney-ben ő honosította meg a minőségi és csúcsborokat áruló szaküzletet a nyolcvanas években, amelyet egy hívogató könyvesbolt mintájára képzelt el. Olyat, ahol az eladók mindent tudnak az egyes szerzőkről, a könyvek keletkezéséről és a cselekmény rejtett utalásairól. Mert bizony a boroknak is legalább olyan fordulatos sztorijuk lehet, mint a regényhősöknek.
A készlet beszerzése is legalább olyan izgalmas, mint a régi könyveké, csak itt pincékben, pókhálós palackok között kell kiismernie magát annak, aki meg kívánja különböztetni a porosodó, ott felejtett középszert az igazi ritkaságtól. Őt és jobbkezét, Kevin Hopkót keresik meg egy nap egy igen különleges listával, amelyen furcsa nevek és számok sorakoznak. A számok évjáratokra és palackméretekre utalnak, a nevekkel (Ájkem, Latur, Oprien) viszont nem nagyon tudnak mit kezdeni. Míg ki nem derül, hogy a fonetikus átírás mögött a világ leghíresebb nedűi állnak. Mert „vannak borok. És van a Château d’Yquem.” (ejtsd: sátó dikem) Az 1847-es évjárat pedig még az összes csoda között is a márka Rolls-Royce-ának számít.
És milyen a pedigréje! Történt ugyanis, hogy az országvezetésben és birodalomépítésben nem igazán jeleskedő II. Miklós igencsak értett a borokhoz. Miközben a nép körében csak úgy terjedt az elégedetlenség, az ezerötszáz szobás Téli Palota lakója számolatlanul költötte a pénzt a csúcsminőségű borokra, amelyekből döbbenetes mennyiséget vásárolt össze (és fogyasztott is el). Miután a sorsa utolérte, a mesés borkollekció Szálin pincéjében kötött ki, aki ugyancsak nem vetette meg a gyűjtemény áldásait, sőt: ő is hozzátette a magáét a saját gyűjtőszenvedélyével. Ám amikor a nácik megtámadták a Szovjetuniót, a kincseket – köztük a már akkor is rettentő értékes palackokat – az ország három különböző szegletébe rejtették el. Egy részét a szülővárosába, Tbiliszibe küldték, „egy jelentéktelen kis borászatba, ahol senki nem fogja keresni, és ahol azóta is csücsül, fél évszázad múltán”.
Adja magát a kérdés, hogy vajon mi igaz mindebből? Lehet, hogy ez is akkora átverés, mint amilyen a szintén borkedvelő amerikai elnöknek, Thomas Jeffersonnak tulajdonított gyűjteménnyel történt. 1985-ben 157 ezer dollárért kelt el az a bizonyos palack Lafite, amit állítólag több társával együtt találtak meg Párizsban befalazva. Jó húsz év múlva derült csak ki, hogy mindegyik hamisítvány és a történet a borkereskedelem egyik legnagyobb csalásaként vonult be a történelembe. Jelen történet igazsága csak úgy derülhetett ki, ha a két ausztrál szakértő elutazott Grúziába, amely a történet idején még csak tíz éve független ország, vagyis még igazi vadnyugat, ahol mindenki a nagy üzletre vadászik, messze nem a legtiszteségesebb eszközökkel.
A Sztálin borospincéje ennek a kincsvadászatnak a története (Upor László fordítása), és hamar nagy feltűnést keltett a világban. Nem csoda, hiszen a könyv igen szórakoztatóan, regényesen meséli el a kalandokat, és bár soha nem lesz ott a veretes történelmi könyvekben, mégis – akárcsak a palackban érő borok – sok mindent elárul a szüretelés óta eltelt időkről, korszakokról.
Közben pedig bevezet egy különleges világba, a muzeális palackokat gyűjtők szűk birodalmába, amely tele van tökéletes évjáratokkal és csalásokkal, legalább annyira, mint a műgyűjtőknél.
A könyv kimondottan szórakoztató olvasmány: nem törekszik többre, mint amennyit ígér, de azt maradéktalanul betartja. Jó borok mellett ad elő egy elképesztően igaz históriát.
