Eörsi László: „Irgalomnak helye nincs” | Révész Sándor kritikája
Szisztematikusabb dekonstruáló nem létezik az 1956-os forradalom kutatói között Eörsi Lászlónál. Ezért lett ő kiemelt célszemély a történelemhamisítók számára. Fölöttébb kellemetlen ellenfél, miután az igazságnak elkötelezett bajnok találkozik benne a pozitivista gőzhangyával. Új könyvébe 1956 kivégzettjeit, a mártírokat és nem mártírokat gyűjtötte össze 254 életrajzban – messzire mutató tanulságokkal.
Népszerűsítésre, lelkesítésre, példaadásra, ünnepeltetésre, a nép szívének megnyerésére csak a hamisított történelem jó. A nem hamisított ugyanis ehhez túlságosan bonyolult, ellentmondásos, szennyezett és távolságot tart a jelentől. Annak ideáitól és problémavilágától. Az ünneplés és a felhasználás szolgálatában álló történészek, valamint a történelmi valóság feltárására törekvő történészek egymás ellen dolgoznak, és nyíltan is összeütköznek, ha az utóbbiak nem zárkóznak be a szakmai körükbe, és a mítoszok, legendák, eszményítések dekonstruálására vállalkoznak a szélesebb nyilvánosság előtt.
Eörsi László három évtized munkájával, városrészről városrészre, csoportról csoportra haladva, több mint húsz kötetben írta le, mi történt a forradalmi Budapest utcáin. De nemcsak azt rögzítette, hogy mi történt, hanem azt is, mi minden tudhatatlan még, mi minden bizonytalan, és főleg: mi minden nem lehet igaz mindabból, amit ’56-ról összeírtak és összeemlékeztek. Ami tudható arról, hogy a forradalmi fővárosban hol, mikor és mi történt, ki, mikor és mit tett, az Eörsi köteteiből tudható, és állítható szembe a visszaemlékezők fölöttébb gyarló és elfogultságok által megrontott emlékezetével.
Miután a városrészek elfogytak, megszületett a legkényesebb kötet, eljött a személyi összegzés pillanata, amelyben szembenézünk az ’56 kapcsán kivégzettekkel, illetve „kivégzendőkkel”.
A 226 kivégzettel, négy további áldozattal, akik meghaltak, mielőtt felakaszthatták volna őket, és azzal a 24 halálra szánttal, akiket csak távollétükben tudtak halálra ítélni. Ők lennének a mártírok, a hősök, a példaképek, az életáldozatuk folytán érinthetetlenek, a megkérdőjelezhetetlenek. Ők sorakoznak fel az „Irgalomnak helye nincs” című kötet 254 életrajzában.
Őket látjuk az emlékezés áhítatából kivetkőztetve, pőrén a maguk nagyon különböző életútjával, emberi minőségével, életük tömérdek ellentmondásával, bűneikkel és hőstetteikkel. Ők a kivégzettek. A mártír jelzőre jogosultak és nem jogosultak egyszerre. Eörsi korábbi köteteiben sok száz rövid életrajz mutatta be a forradalom résztvevőit, köztük a kivégzettek mintegy felét. Ezek az életrajzi blokkok már jelezték, hogy milyen nagy arányban vannak az ötvenhatosok között a törvényes rend határán vagy azon kívül tengődő deszperádók. A deheroizáló valóság azonban ebben a kötetben rombolja le a legnagyobb erővel az ünnepnapi tudat kliséit, mert itt már csak a meggyilkoltak, a kádári diktatúra áldozatai vannak jelen, ők azonban teljes létszámban, és a korábbiaknál részletesebb életrajzokkal.
Az elpusztított életek története a periratokban, vizsgálati anyagokban rejtőzik. A heroizálásban érdekeltek úgy próbálják leküzdeni a valóságot, hogy ezt az egész dokumentumanyagot hiteltelennek tekintik. Azzal a tömérdek információval együtt, ami maguktól az érintettektől származik, vagy a kivégzettek előéletéről szólnak olyan dokumentumok alapján, amelyek akkor készültek, amikor még senki sem sejtette, hogy az érintettek egyszer forradalmárok és vádlottak lesznek.
Ez a hiteltelenítés azon a tételen alapul, hogy a forradalommal kapcsolatos eljárások olyasféle koncepciós perek voltak, amilyenek az ötvenes években zajlottak, teljes mértékben kitalált bűncselekmények alapján.
Ezzel a tétellel Eörsi László tartalmilag megalapozottan, de fogalmilag pontatlanul vitatkozik. A könyvéből kitűnik, hogy bizony ezek a perek is koncepciósak voltak, csak másképp, mint a Rajk-per és a hozzá hasonlók. Nem az előzetes koncepció, hanem az előzetes konstrukció hiánya különbözteti meg az ’56-os pereket a korábbiaktól. A koncepció azonos volt: a diktatúraellenes tevékenység kriminalizálása.
Ehhez az ötvenes években ki kellett találni ilyen tevékenységeket és hozzá tevékenykedőket, mert az volt a cél, hogy a rendszer leghűségesebb hívei is rettegjenek, és tudják, hogy bármikor lecsaphatnak rájuk. 1956 után viszont rendelkezésre álltak fölös mennyiségben bűnök és bűnösök – ugyanannak a koncepciónak az alapján. A forradalom utáni perekben is belehazudtak, beleköltöttek a tényállásokba (sokszor a vádlottak hazugságait követve), de ez arra szolgált, hogy a koncepció szerint a valóban bűnösöket lehessen minél szigorúbban megbüntetni. Azt, hogy mennyire nem lehet a koncepciósságot kitagadni a forradalom utáni perekből, jelzi, hogy a Nagy Imre-csoport perét maga Eörsi is koncepciósnak nevezi – kivételképpen –, holott az sem volt másképp koncepciós, mint a többi.
A kivégzettek több mint 40 százaléka szakmával sem rendelkezett, csak az elemi iskolát fejezte be, vagy azt sem. Közel kétharmaduk munkás vagy szegényparaszt, agrárproletár volt.
A kivégzettek, és egyáltalán az utcai harcosok igen nagy része ahhoz a prekariátus réteghez tartozott, amely a mai Magyarországon városi környezetben csekély mértékben van jelen, és nagyon távol áll azoktól a túlnyomórészt értelmiségi csoportoktól, amelyek ’56 iránt komolyabb érdeklődést mutattak. Ezekben a körökben jellemzően az ismert értelmiségi áldozatok személyesítik meg a forradalom mártiriumát. A Nagy Imre-per áldozatai, Angyal István, Szirmai Ottó, Földes Gábor, Brusznyai Árpád, Tóth Ilona…
Az antiliberális, antiurbánus, értelmiségellenes értelmiség velük, illetve egy részükkel, az ex-sztálinistákkal szemben emeli piedesztálra a „romlatlan” pesti srácokat, akik nem tévelyegtek az ötvenes években, nem – megtért vagy meg sem tért – kommunisták voltak. Ez a koncepció válik tökéletesen tarthatatlanná a „pesti srácok” életrajzainak ismeretében. Már csak azért is, mert tömegével voltak közöttük korábbi kommunista párttagok, túlnyomórészt olyanok, akik nem önszántukból kerültek ki a pártból, és a legkevésbé taktikus, önmentésre alkalmatlan nyilatkozataikban is valamilyen szocialista rendszer híveinek vallják magukat.
1956-ban tele volt az ország perifériára sodródott, hányatott múltú és jelenű, sok gyászt, tragédiát, nyomort átélt emberekkel, akik a törvényes rend határán vagy azon kívül éltek, és nyomorúságos szocializációjuk, megviselt idegrendszerük messzire sodorta őket a polgári értékrendtől.
Ez az életrajzegyüttes tele van a szüleit nem vagy alig ismerő, házasságon kívül született, csonkult vagy szétszakadt családban, menhelyen, ide-oda hányódva felnőtt, korán magára maradt emberrel.
A tanulmányaik – általában eléggé alacsony fokon – megszakadtak, a munkaerőpiac peremén léteztek, sűrűn váltogatták a munkahelyeiket, és maguk is bomlékony házasságokban, élettársi kapcsolatokban éltek. Jelentős részük börtönviselt volt köztörvényes cselekmények miatt. Természetesen valamennyiük életét felforgatta, meghatározta a gyerekként vagy fiatalként átélt háború. Ismerős volt számukra a halál.
Nézzük meg például, hogy kezdődik Bartha Béla életrajza: „Tornyospálcán született 1927-ben, tizenkét gyermekes munkáscsaládban. (1956-ban már csak két testvére élt.) Édesapját – aki gazdasági cseléd volt – négyéves korában elvesztette.” 1946-ban kezdődik büntetéseinek sorozata, de közben azért 1950-ben hat elemivel főhadnagy is lehetett, majd visszaesik a mélységbe, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a tizenkét testvér közül tizedikként ő is fiatalom elhalálozzon, mert kétszer is öngyilkosságot követett el.
Az újpesti forradalmi bizottság elnöke, Kósa Pál a koalíciós években pártfunkcionárius volt Újpesten. Motzer Nándor a hadseregben túlbuzgó térképésztisztként kérte számon a beosztottjaitól a Szabad Nép vezércikkeinek olvasását, és minden hiba mögött politikai bűnöket keresett. A forradalom után Nyugat-Németországban kémnek állt, és öntudatos németként az SS keretében szolgált felmenői világlátásával azonosult.
Gönczi Ferenc, aki Tóth Ilonával együtt részt vett egy ávósnak vélt fiatalember meggyilkolásában, így beszélt az utolsó szó jogán: „Egy csendes őszi napon bekopogtattam a párt kapuján, ahol meleg és fény áradt, intett felém néhány fényes tekintet. Úgy léptem be, mintha édes szülőkhöz, testvérekhez mennék. […] Követtem a pártot, de csalódtam a pártban, csalódtam a hadseregben. Mást mondtak, mint ami a valóságban volt. Lenin kivétel, az nem csak tanított, de utat is mutatott. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy őt kövessem…” És mindezt nem azért mondta, hogy az esélyeit javítsa, mert olyannyira hangsúlyozta a Lenin útjáról letért párt hibáit, hogy az ügyész félbe is szakította és leteremtette.
Pálinkás Antalnak valószínűleg azért kellett meghalnia, mert ő hozta Budapestre Mindszenty hercegprímást, és egykoron a Katonapolitikai Osztály önkéntes ügynökeként a Mindszentyvel kapcsolatot tartó tisztekről gyűjtött információkat. A forradalom után (és persze a letartóztatása előtt) szignálta a forradalmat megbélyegző tiszti nyilatkozatot, amelynek aláírását azok közül is sokan megtagadták, akik egyáltalán nem vettek részt a forradalomban.
Több kivégzett „kisnyilasként” lépett be a kommunista pártba. Nagyon kevesen voltak, akik valamikor az ellenük folyó eljárás során, legkésőbb az utolsó szó jogán ne fogadták volna el azt a koncepciót, az ellenforradalom koncepcióját, amelyen az ő perük is alapult. Persze ez önvédelmi próbálkozás is lehetett a fenyegető halálbüntetés árnyékában, és sok esetben nyilván az is volt, de egyáltalán nem minden esetben és nem teljes mértékben.
Számtalan példán láthatjuk, hogy a viharos időkben az élet és a történelem nagy fordulatait miként követték a politikai meggyőződés fordulatai.
Egyáltalán nem csak a politikai és értelmiségi elitben, hanem a társadalom mélyében is. Steiner Lajos szállítómunkás például a rá váró ítélet tudatában kijelentette: „Ha halálra is ítélnek, legalább azzal a tudattal halok meg, hogy Nagy Imréék és a többiek, akik belerántottak ebbe az ügybe, azok is elérték méltó büntetésüket.”
A recenzens párja abban a kispesti iskolában tanít, ahol a kispesti felkelők berendezkedtek. Az iskola falán ott van a kivégzett parancsnokhelyettes, Szegedi Flórián emléktáblája. Kézenfekvő lenne, hogy a forradalom emlékét vele személyesítsék meg, aki ott szervezte a szabadságharcot, ahol ők a gyermekéveik nagy részét eltöltik. Szegedi Flóriánról ezt tudjuk: „1948-ban lopás miatt kétszer pénzbüntetést kapott. 1953-ban egy kalauznővel mint hatósági közeggel szembeni erőszakért nyolc hónapra, majd a következő három évben lopásért, sikkasztásért 18 hónapra ítélték. 1952-ben megnősült, egy gyermeke született. (…) 1957. július 24-én letartóztatták. Az ügyészségi kihallgatásakor bűnösnek vallotta magát a szervezkedésben, valamint a Hungária úti közért és a Pannónia utcai Népkert vendéglő kifosztásáért.” Az iskola közelében van egy közért is, a ma már Wekerlének hívott vendéglő. Ezek is ott vannak a gyerekek személyes látókörében. Ezeket fosztotta ki a mi hősünk.
Vannak különböző lehetőségek. Lehet hallgatni Szegedi Flóriánról, mintha ott sem lenne a falon. Lehet úgy rámutatni példaképként, hogy semmit nem árulunk el az életéről, elvont figura, holt szoboralak marad, és a gyerekeket elzárjuk minden információtól, ami megzavarhatná őket, és gondosan távol tartjuk őket a forradalom valóságától. De szembenézni is lehet vele, nyilván a felsőbb osztályokban: miként és mennyiben voltak bűnözők a hősök és a hősök bűnözők. Ez természetesen csak ott lehetséges, ahol az iskolában nem a lebutított, hanem az ellentmondásokkal, paradoxonokkal teli valóságos történelem van jelen. De hol az az iskola?
EÖRSI LÁSZLÓ legutóbbi művei: A külpesti srácok 1956; Pesti lányok; A „Budai srácok” 1956.
