Hogyan kérdezzünk világsztárokat

Köves Gábor: Végszónak sem rossz | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Harminchét kiemelkedő író, filmes, humorista és zenész szólal meg Köves Gábor második interjúkönyvében. Csupa olyan művész, aki az utóbbi évek legjelentősebb műveiért felelnek, akik ott vannak a polcunkon, akikért bekapcsoljuk a tévét, moziba vagy színházba járunk. Akikről azt hisszük, hogy már ismerjük. Nos, a könyv elolvasása után már valóban közeli barátokként üdvözölhetjük őket örömeikkel, kudarcaikkal és rögeszméikkel együtt.

Ha irigykedem, az már jó. Nem is annyira az alanyra (arra is!), hanem a kérdésekre. Jó, ezt kicsit meg kell magyaráznom. A laikusok szerint, ezt már többször megtapasztaltam, az interjú a legkönnyebb újságírói műfaj. Hiszen csak oda kell dugni a diktafont az alany orra alá, és ha megfelelően híres, akkor már az is elég, ha elszámol húszig, mindenki habzsolni fogja. Nos, ez nem egészen így van. Bár a felkapott és méltán neves művészek elég rutinosak már e tekintetben, néha meg kell lepni őket ahhoz, hogy kilépjenek a bejáratott mederből, a biztonságos mondatokból, és valóban őszinte, vagy ahhoz közeli mondandóval rukkoljanak elő.

Salman Rushdie interjúja előtt kimondottan izgultam. Annak apropóján érkezett Budapestre, hogy a már megszűnt Ulpius-ház négy könyvét is megjelentette. Természetesen azonnal megrohanták interjúért, sorban álltak a szállodai ajtaja előtt az újságírók. Én is kaptam kábé tizenöt percet, de a sokadik voltam a sorban, s a kissé már meggyötört író rezignáltan válaszolgatott a nagy gonddal összeállított kérdésekre – vélhetően mások is efelé tapogatóztak. Eltelt már pár perc az értékes időmből, s még csak pár tőmondatom volt. Ekkor témát váltva kétségbeesetten kérdeztem rá, hogy miért is vállalta el, hogy önmagát játssza a Bridget Jones naplója című filmben. És ekkor erre, mint valamilyen varázsütésre megnyílt, és sugárzó arccal csevegni kezdett. Majd szép lassan visszaevezhettünk az irodalom felé is.

Köves Gábor interjúkötetében is sok ilyen pillanat van, amikor ki kellett nyitni az alanyt, bevonni egy valódi, már-már intim beszélgetésbe, hogy az olvasó úgy érezze, szinte csak neki mondják, neki vallják be a mű keletkezésének körülményeit, a kulisszatitkokat, az életpálya kanyarjait és zsákutcáit. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy kellően jó kérdésekkel legyen felszerelkezve az interjú készítője. Köves interjúinak lehengerlő ereje pedig épp ebben áll: az alapos felkészültség (néha képes elhitetni velünk, hogy jobban ismeri az alanyt, mint ő maga), a frappáns humor és a lényeglátás miatt ezek a beszélgetések sosem unalmasak. És mindig kirajzolja az alkotó portréját is, bepillantunk a műhelyébe, a regényt/filmet/zenét létrehozó gondolatok közé.

Vagyis odaültet minket a képzelet folyton dolgozó üstje mellé, hogy lássuk, mégis milyen hozzávalók kellenek a halhatatlansághoz.

Mert a névsor igen impozáns. Én úgy kezdtem, hogy előbb csak a kedvenceimet olvasom el, aztán jöhet a többi, de még két óra után sem tudtam letenni a Végszónak sem rossz című gyűjteményt. Hogyan is lehetne letenni, amikor Margaret Atwood a totalitárius rendszerek lejárati idejéről elmélkedik, és még arra is válaszol, hogy van-e saját szolgálólány kosztümje. Vagy amikor a rebellis Stellan Skarsgård a rendezőiről (Bergman és Lars von Trier), a sportosságáról vagy a filmbéli meztelenkedéseiről beszél.

Magunkban vitázunk Nádas Péterrel, amikor arról vall, hogy miért nem olvas krimit, és kicsit kárörvendünk, amikor Karl Ove Knausgård a sértődős rokonokról panaszkodik. És igen, kicsit minket is levert a víz, amikor hosszas udvarlás és egyeztetés után egy nap a híres filmrendező PR-munkatársa ezeket a „történelmi jelentőségű szavakat” mormolta a telefonba: „Woody, itt Gabor. Gabor beszélj”.

Ő pedig beszél, de főként kérdez alázattal és frivolan, kíváncsian és lazán. És mindig van annyi humora és távolságtartó iróniája (főként az interjúkat felvezető, olykor a kudarcokat sem elhallgató felvezetőkben), hogy soha ne lopja el a reflektorfényt az alanyoktól, ne telepedjen rá senkire és semmire, mégis végig ő irányítsa a beszélgetéseket. Okosan adja fel azokat a labdákat, amelyeket könnyedén lecsaphatnak az alanyok Bödőcstől Christopher Plummerig, Zadie Smithtől Suzanne Vegáig. Az már csak hab a tortán, hogy a munkája révén a művészek krémjével (írók, színészek, rendezők, humoristák, zenészek) kerülhetett kapcsolatba, így az érdekes beszélgetések még érdekesebbé válnak.

És hogy miért kell a megszokottnál is jobban örülnünk az ehhez hasonló könyveknek? Egyrészt azért, mert a kérdezés tudománya – hála a honi helyzeteknek – éppen eltűnőfélben van (viszont virágzik az alákérdezés gyakorlata), ott meg, ahol a túlélésükért küzdenek, rendszerint a kultúra válik mostohagyerekké. Vagyis nincs idő, nincs energia megszólaltatni azokat, akik az elmúlt időszakban jelentős műveket hoztak létre, mert a politika nagycirkusza olykor elsodor mindent. Az interjúkból viszont az is kiderül, hogy ők néha pontosabban és élesebben látják a kurrens társadalmi problémákat, mint a „hivatásosak”, és jobban (szórakoztatóbban) is fogalmaznak. És persze hálát kell adnunk a Magyar Narancsnak (a beszélgetések zöme itt jelent meg), mert tudja: a kultúra értő figyelme nélkül nincs értelme politikáról sem beszélni.

Én meg maradok a jóféle irigységnél, meg a csöndes biccentésnél, hogy bár még csak júliust írunk, de talán már itt van az év legerősebb beszélgetős könyve.

KÖVES GÁBOR korábbi műve: Mi az, hogy nagymenők?