Kísértetek a lélek színpadán

Balogh Klára et al.: Transzgenerációs történetek | Falusi Dóra ajánlója

„Nem is hinnénk, milyen sok családban vannak féltve őrzött titkok, köréjük szőtt torzítások, legendák, hazugságok, és ezek homályban maradása veszélyes a leszármazottakra”, olvashatjuk az örökül kapott traumák feldolgozását segítő könyvben. A csendek, elhallgatások, utalások, összenézések világa ez. A neves szerzők a felmenőinktől örökölt kríziseket, valamint azok hatását és gyógyítási módjait mutatják be. Vigyázat, rázós téma következik!

A szerzők – Balogh Klára, Bárdos Katalin, Békési Tímea, Hardy Júlia, Koltai Mária, Korbuly Ágnes és Tóth Borbála – a szenvedélybeteg-ellátásban és pszichiátriai intézetekben évtizedek óta foglalkoznak egyénekkel, családokkal. A neves pszichiáterek, pszichoterapeuták és klinikai szakpszichológusok által összeállított könyv esettanulmányokon keresztül mutatja be a generációk közötti kapcsolati hatások sokszínűségét. Arra a folyamatra fókuszálnak, hogy miként árnyékolja be, vagy rosszabb esetben határozza meg egy vagy több ősünk jelleme, sorsa a mi életünket. Bármilyen hihetetlenül hangzik, de még akkor is így van ez, ha soha életünkben nem találkoztunk velük.

A könyv elején, az Elméleti bevezetőben részletesen leírják, hogyan fordult a pszichológia figyelme ebbe az irányba, és miért van ennek oly nagy jelentősége. Olvasva a különböző életutakat, azok üzenete megkerülhetetlen. Ahogy a könyv alcíme (Örökül kapott traumák és feldolgozásuk) is jelzi, ezekben az esetekben a problémák okai olyan transzgenerációs „fantomok”, amelyek láthatatlanul öröklődnek, és nagyon is jelen vannak a sajátunknak hitt élettörténetünkben. Ahogy írják: „valódi kísértethistória ez a lélek színpadán”, hiszen a családban a szégyellt, eltagadott ősök jellemzően a későbbi generációk személyiségében bukkanhatnak fel.

„Az átadás még ma is igazi rejtély”, teszik hozzá. Az egyik első szakember, aki megpróbálta megismerni az öröklődés mikéntjét, Szondi Lipót volt. Az ő felfedezése a „családi tudattalan”, amely meglátása szerint valahol Freud személyes és Jung kollektív tudattalanjának fogalma között létezik. A második világháború után – elsőként az amerikai pszichológusok körében – egy paradigmaváltás is lezajlott ezzel kapcsolatban: az individuális pszichológiát a „kapcsolatainkban létezünk” eszméje váltotta fel.

Ekkor alkották meg a transzgenerációs terápiát is. Böszörményi-Nagy Iván (a magyar pszichoterápia másik nagy nemzetközi alakja, aki 1948-ban hagyta el hazánkat) fogalmazta meg elsőként a lojalitás, vagyis az elődökhöz fűződő hűség jelentőségét. Ennek lényege, hogy mivel tőlük kaptuk az életet, lekötelezettek vagyunk velük szemben még akkor is, ha elhanyagoltak vagy bántalmaztak minket. „Lojalitásviszonyaink tehát komplikáltak.”

A gyermek, mivel énhatárai még alakulóban vannak, a szülő érzéseinek egyfajta gyűjtőtartályává válik, és ez később nagymértékben meghatározhatja a világhoz való viszonyát.

A szakértők úgynevezett kényszersorsról beszélnek olyan esetben, amikor egy utód tudattalanul bár, de továbbviszi valaki más traumáját.

Ennek jelentése és jelentősége az esettanulmányok olvasása közben válik hidegrázóan valóságossá. Felmenőink történeteinek megismerése a szakember segítségével megvilágíthatja az ilyen kényszersorsokat. Ez után nyílik meg a lehetőség arra, hogy a saját sors kimunkálható legyen. Mindez a terápiák egyik legérzékenyebb pontja is egyben, mert nagyon könnyen kiválthatja a páciens ellenállását, vagy akár a terápiából való kilépését. Az esetleírásokban ilyen fordulatokkal is találkozunk.

De mit értenek a szerzők család alatt? A kötet egyik írója, Balogh Klára család-pszichoterapeuta megfogalmazásában a család definíciójának egyik meghatározója lehet a vérségi kötelék, de a kör ennél tágabb: „egymásnak elköteleződő emberekről van szó, akik felelősséget vállalnak egymásért, saját maguk viselkedéséért, és különösen a gyerekekért”.

Ahogy a letagadott múlt, úgy a meg nem élt becsvágy is kijelölheti a gyerek sorsát. A sok, szinte közhelyesen általános szülői elvárás (tanulj, mert én annak idején nem tanulhattam; legyél olyan erkölcsös, mint én; áldozd fel magad te is, stb.) mind hozzájárulhat az efféle kényszersorsok kialakulásához. Ugyanakkor elődeinktől érdemeket, tehetséget, áldást, erőt is kaphatunk, már csak ezért is érdemes minél részletesebben megismerni a családfánkat, de legalábbis a még élő rokonainkat. Hiszen „az áldás és az érték forrásai is lehetnek”.

A terápia célja a megbékélés, az életbe és a világba vetett bizalom helyreállítása. Merjünk emlékezni, megismerni a múlt titkait.

A szerzők szerint ez kötelező életfeladat, amelyhez bátorság és felelősségvállalás kell. A könyv nagy érdeme a szakmai hitelessége mellett az, hogy felhívja a figyelmet egy olyan lélektani problémára, mely egész életünkre rányomhatja a bélyegét nemtől, kortól, iskolai végzettségtől függetlenül. Mindezek felismerése, megoldása (mert meg lehet!) nagy önismereti és kapcsolati pszichológiai feladat, amelynek végén azonban az autonóm sorsválasztás lehetősége nyílik meg.