KÖNYVTERASZ
Két tragédia közjátékkal Kádárról alcímmel jelent meg legújabb kötete a drámaíró Spiró Györgynek. De vajon milyen figura az egykori főtitkár a színpad felől nézve? És minek van nagyobb ereje a hivatalos emlékezetpolitikának vagy a kortárs irodalomnak? A szerzővel beszélgettünk.
– Azt írod, hogy történészek és levéltárosok több évtizedes munkája kellett ahhoz, hogy megírhasd a két tragédiát és a közjátékot. Ennyire rég forgatod magadban az ötletet?
– Először a nyolcvanas évek közepén olvastam el az 1945–46-os újságokat, amikor Utópia címen novellát írtam a fogantatásomról. Aztán tizenkét éve a Tavaszi tárlat című regényemhez az 1956–57-es újságokat néztem végig. Azt hittem, ezzel kész. Sose gondoltam, hogy valaha is Kádár Jánossal fogok foglalkozni.
– Ez szerintem az olvasókat is meglepte.
– Azt éreztem meg számomra is váratlanul, hogy Kádár János drámai figura. Korábban is tudtam, hogy „a kommunisták különös emberek”, ahogy Sztálin mondta. A messianizmus újkori változata megvolt már a Kommunista Kiáltvány előtt, a Messiások című regényemet – előző változatának címe A Jövevény – is erről írtam. Diavolina című művemben a leninizmus sok alakja feltűnik az alapvetően Lenin-ellenes, de később kényszerűségből sztálinista lózungokat harsogó Gorkij körül. Nagyon különös világi vallás hívei a két Kádár-tragédiám hősei, közöttük tisztességes emberek és utolsó gazemberek egyaránt akadnak.
Ezzel a fajta hittel még nagyon sokan fogják megváltani a világot és a halálba masírozni.
A részletekért nagyon hálás vagyok a történészeknek, de a két dráma mégis az én szemléletem miatt olyan, amilyen. És hát színpadi művekről van szó, fő- és mellékszereplőkről, akiket színészeknek kell eljátszaniuk.
– Sem Kádár, sem Nagy Imre nem úgy szerepel a darabokban, ahogy azt a magyar történelmi nosztalgia megrajzolta. Egy író csak akkor végez valódi munkát, ha újra és újra átértelmezi, átforgatja a múltat?
– Sem a korszakra, sem egyes emberekre nem gondolok nosztalgiával. Súlyos és megoldhatatlan konfliktusokat látok, rettenetes bűntényeket, szadista gyilkosságokat és olyan áldozatokat, akik közül néhányan helyt álltak, mások árulók lettek. Nem hiszem, hogy bármit is átértelmeztem volna, igyekeztem a dráma keretei között közel maradni ahhoz, ami történt. Ami talán különös: a pártelitben játszódik mind a két darab meg a közjáték is. Létezik egyébként ilyen drámatípus: a királydráma. Egy drámaíró mindig alakokban és konfliktusokban gondolkozik, nem pedig ideológiai és politikai sémákban. Az alakjai viszont lehetnek ideológusok vagy politikusok. Már ha elég érdekes emberek ahhoz, hogy színpadra kerüljenek.
– Hogyan találod meg egy-egy karakter hangját? Magadban játszod elő őket?
– Látom őket magam előtt a színpadon. A hangjukat a jegyzőkönyvekből, a naplókból, a levelekből vettem, és nem a hangfelvételekből. Rákosi hangját például az emlékiratából. Efféle szereplőknek Shakespeare is örült volna.
– Ebben a korban, amikor történelmi emlékezetet szinte a politika diktálja, mit ér az írói értelmezés?
– Nem valaminek az értelmezése egy dráma, hanem irodalmi mű. Ha egy dráma jó, akkor mindegy, hogy mit mondanak a politikusok vagy bárki, akár arról a korról, amelyben a cselekmény játszódik, akár a szerző állítólagos nézeteiről. Weöres Sándor csodaműve, a Kétfejű fenevad akkor is a legnagyobb magyar dráma marad, ha az iskolában és az egyetemen nem tanítják, elhallgatják, letagadják, és a színházak nem tűzik műsorra vagy rosszul adják elő. A török korban játszódik, de a korszakról szóló történeti művekhez nem viszonyul sehogy. A szerző sokat olvasott hozzá, pécsi archívumokban is búvárkodott. Persze a rossz szerzők is sokat olvasnak. A Kétfejű fenevadnak a napi politikához sincs köze, bár nem véletlenül tiltották be a hatvanas évek végén. Tele van politikai csipkelődéssel, de nem politikus mű. Szerelem, erőszak, vérbaj, háború, árulás, gyilkolás a tárgya, hiszen az emberről szól. Weöres mégis mást tud az emberről, mint általában. „Hogy áll a Mester a történelemmel, benne van vagy fölötte?” – kérdezték, ő pedig így válaszolt: „Mellette.”
– És te hogy viszonyulsz a történelemhez?
– Ami egyszer kialakult a históriában, az valamilyen módon tovább él. Nem kell hegeliánusnak lenni, hogy ezt belássuk, de azért a nagy történetfilozófusok segítenek. Ami a Rákosi-diktatúrát és Kádár különböző korszakait lehetővé tette az országon kívül és belül, meg főleg a lelkekben, az megváltozva ugyan, de ma is létezik.
Az emlékezetpolitika hiába próbál elkenni bármit, csak a felszínt képes megkaparni.
A dráma műfaji sajátossága, hogy a hazugságot nem tűri, ugyanis polifon. Az emlékezetpolitika eszközeként született drámák viszont mind pocsékok.
– A fülszöveg végén némi szomorúsággal jegyzed meg, hogy reméled, egyszer majd előadják ezeket a darabokat. Mi késleltetheti szerinted a bemutatót?
– A két tragédia közül a Főtitkároknak van több esélye, mert tizenegy színésszel előadható. Hátránya, hogy nők nincsenek benne. A Sajnálatos események előadásához kell huszonöt-harminc színész, ennyit már nehezebb kiállítani. Nem lehetetlen egyébként, és húzni is lehet belőle. A maguk korában előadhatatlannak ítélt drámákat sokszor sikerrel adják elő később. Az igazi kérdés nem az, hogy az én drámáimat játsszák-e, hanem hogy lesz-e még színház. Ha igen, mikor és több lesz-e a ripacskodásnál.
– Miközben olvastam a darabokat, az jutott eszembe, hogy lassan mi magunk is egy drámában élünk idekint. Te milyen végkifejletet írnál neki?
– „A világdráma megy tovább, sem okosabb, sem ostobább”, dalolja ’88-ban írt Ahogy tesszük című dalművemben a kórus. Azóta sem lettem bölcsebb.
