Erdős Virág: könnyei | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nem önszántából pattant bringára, hanem mert ráunt a verseket ingyen kérőkre, az ösztöndíjjal hallgatást is vásárlókra. Futár lett a pandémiától dermedt városban, egy a sok özvegy varsányinéból, aki házhoz viszi a hozott szalonnát. A kortárs költő, aki kerékpárt hajt kínjában. Erdős Virág könnyei és a valóságunkról készített pillanatfelvételei most is alkalmasak a nyugalom megzavarására.
Úgy alakult, hogy ő lett a lelkiismeretem. Nem hiszem, hogy erre készült, vagy ezt akarta volna, ahogy puszta akarattal sem válik valaki költővé. Én meg szeretem, ha van arca és hangja a lelkiismeretemnek. Amikor úgy érzem, hogy túl sokszor és túl akadálytalanul siklom át dolgok felett, hogy nem, vagy nem úgy vettem észre valamit, ahogy kellett volna, akkor Erdős Virág verseihez fordulok. Mert ha valóban közösséget akarunk vállalni azokkal, akiknek elemi szüksége a szolidaritás, akkor az a figyelemmel kezdődik. Amikor nem magunkon keresztül pillantunk rájuk.
Erdős verseiben pedig a figyelem a legerősebb. Figyelem a környezetre, a pandémiába dermedt utcákba, a kabátra kabátot húzó hajléktalanokra, a Hős utcai szegregátum lakóira, a rendszert fenntartókra és ellenzőkre, az ingyen verset kérőkre, a sok jattot adókra, és persze magára. Az ő költészete szorosan tapad a hétköznapok valóságához, amolyan lírai napló, folytonos reflexió a világ történéseire, részletgazdag fényképek sorozata hol fekete-fehérben, hol színekkel gazdagon. És ez a tekintet kérlelhetetlen a visszásságokkal és a hatalom (legyen az bármiféle) képviselőivel szemben, viszont nagyon is empatikus a peremre szorultakkal, és főként igen ironikus magával szemben.
Az is sokat elárul róla, hogy amikor elért minket is a világjárvány és bezárt a város, eltűnt az a kevés megélhetési lehetőség is, amely egy kortárs költőnek, még pontosabban egy NER-inkompatibilis kortárs költőnek megmaradt, akkor nem bújt kétséges legitimitású ösztöndíjak mögé, nem keresett később vállalhatatlan kompromisszumot, hanem elment biciklis futárnak. Ennek lenyomata az Erdős Virág könnyei című kötet. Ebben egyszerre keveredik a rá jellemző játékosság és örökös formakeresés a szinte már szenvtelen tudósítással és pontokba rendezett összefoglalókkal, a korábbi dühök helyett „normál hangerőn” megfogalmazott helyzetjelentéssel.
A kötet nyitó verse (Viszony) egyrészt pozicionálja a kötet legtöbb versében szereplő beszélőt, a futárt („A testem reklámfelület, az arcom maszk”), és rögzíti a rendelést feladó közötti, csupán pár pillanatra korlátozódó kapcsolat lehetőségeit és korlátait is („Magázlak, te letegezel”), illetve hogy a futár miben más, mint a költő („Ha költő lennék, beleköpnék a levesedbe”). És máris követhetjük őt ebben a lakályos világvége-hangulatban: „Minden este nyolckor ledobják az atombombát” (Budapest ’20). Évek múltán, ha fel akarom idézni majd a város akkori hangulatát, a félelemmel és bizonytalansággal átitatott utcákat, meg persze azt a sajátos ízt, amit mi, magyarok kevertünk ehhez, akkor a 44 gondolatébresztő látvány fotóalbumát veszem majd elő a 44 pillanatképpel.
A kötet komorságát jól oldják Erdős Virág kikacsintásai az elődökre, ahogy klasszikusokat parafrazál.
A Van egy cigány például Esterházy Egy nő című művét idézi meg: „Szeretem. / Olyanokat mond, hogy dik. / Meg hogy cicadella. / Meg hogy hőbutát lehet kapni”. Bravúros, ahogy ez a kedélyesnek tűnő hang fokozatosan megtelik a valóság ütötte eleven sérelmekkel („Ott járt iskolába, ahol külön mosdó van a magyaroknak. / (…) Olyan helyen élt, ahol fáklyás felvonulást rendeztek ellene”), miközben nem nehezül el a vers sztereotípiákkal, hanem megőrzi a bemutatás lebegősségét, az arckép sokszínűségét és elevenségét, ahogy EP női portrésorozatát is a játék teszi életszerűvé.
De beköszön Örkény is, amint a kihalt városban ide-oda cikáznak a futárok: „Több száz özvegy varsányiné. / A túlélők az ajtók mögött várakoznak. / Mindenki hozott szalonnát akar”. Majd Ginsberg: „Láttam nemzedékem legjobbjait / az ösztöndíjpályázat kuratóriumában / a szavalóverseny zsűrijében”, csakhogy itt a beatköltő túlfűtött hangjából, egy egész nemzedék életérzését rögzítő vád- és védbeszédből ironikus helyzetjelentés lesz, egy kívülálló kaján mosolya: hát ilyenné tettétek magatokat, barátaim.
A Misszilis című verset pedig azok ragaszthatnák a számítógépük képernyőjére, akik még mindig úgy vélik, hogy az irodalmi terméknek (vers, novella, esszé stb.) alapvetően nincs ára, azt az író köteles rendelésre előállítani, és még örüljön, hogy neki nem kell fizetnie.
Azoknak, akik kéjjel merülnek el az adminisztráció és bürokrácia feneketlen mocsarában, amikor azt a pár forintot ki kell fizetniük.
És lebegnek a kifogások tengerében: „További türelmedet kérjük, kicsit csúszni fogunk az átutalással, ugyanis nem találjuk a billentyűzeten az entert”.
Erdős Virág könnyei – ezek a „sósak / édesek / szemfes / tékesek”, ezek a „mélyről áradók” – korábbi köteteihez hasonlóan is egyenesen nekünk szólnak, kertelés és szépítgetés nélkül. A versek szinte lelépnek a lapokról, hogy a fülünkbe duruzsolják, kiabálják a maguk igazságait, észrevételeit, az éles tekintet eredményeit. Most egy kicsit ironikusabban, ám ugyanolyan éllel. Én épp azért szeretem, amiért más talán nem, mert lámpaoltás után sem hagy nyugodni. Amikor pedig már bármilyen feloldozást álmodhatnék magamnak.
ERDŐS VIRÁG legutóbbi művei: Hősöm; ötven plusz; Hátrahagyott versek.
