Sándor Iván: Szakadékjátszma | Balogh Ernő kritikája
A gimnáziumi egykori győztes sakkcsapatának három tagjának történetét meséli el új regényében Sándor Iván. Mi van itt, mi ez az egész, teszik fel újra és újra a nyugtalanító kérdést a folyton visszatérő szabadságnélküliség évtizedeiben. A válasz pedig nem túl szívderítő: a rémek nem változnak.
„Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat. S mindezek ellenére lényében és létében tartósabbnak bizonyult minden törvénynél, minden más alkotásnál. Egyetlen játék, amelyet minden idők minden népe egyaránt magáénak vallott, s amelyről senki sem tudja, melyik isten hozta a földre, hogy unalmat űzzön, elmét élesítsen, lelkeket hevítsen”, írja Stefan Zweig a híres Sakknovellában.
Ez az apoteózis akár a mottónk is lehetne, hiszen Sándor Iván új regényének főhősei egy középiskolás sakkcsapat tagjait alkotják. A cselekmény hármójuk sorsának fordulópontjaira épül, a nyolcvanas évek elejétől napjainkig íveltetve az események szálait. Kedvenc irodalomtanáruk – mesterük – második világháborús és ötvenhatos próbatétele pedig lényeges többletjelentéssel gazdagítja az alaptörténet tanulságait.
A mű szereplőinek tehát igen különböző súlyú, de – a maguk módján – egyaránt létfontosságú kihívásokkal kell szembenézniük: a nyilas rémuralom, az ’56 utáni megtorlás, a kádári „olvadás” kicsinyes tekintélyelvűsége és a mostani kurzus mindent átszövő hálózatainak fojtogató-nyomasztó világa a lelki-erkölcsi kihívások szempontjából természetesen semmiképp se hozható közös nevezőre. Ám a szabadsághiányban mégiscsak hasonlítanak, s emiatt abban is, hogy a teljes, értékvezérelt életnek, egyáltalán a humánum normáinak egyik periódus sem kedvez. Az egyén autonómiáját, méltóságát, az elemi igazságérzetet ugyanis, noha más-más mértékben, mindegyik sérti.
„Mi van itt?”, Mi ez az egész?”, kiáltozza szüntelen a regénybeli falu Bolondja, s végeredményben ugyanez foglalkoztatja a normális, sőt a magasan kvalifikált, szofisztikált elméket is. De a második világháború óta bármelyik rezsim kiszolgáltatottjai, elnyomott figurái szinte megszállottan szeretnék tudni, hogy meddig tart még a nyomorúságuk, hogy mennyit kellene még kibírniuk, érdeklődésükre azonban nincs megnyugtató válasz. A regény alapsugallata ugyanis épp a baljós tendenciák – a szabadságnélküliség – ijesztő folyamatosságát jelzik.
„Mindig ugyanaz” – a műben emlegetett fiatal képzőművész ezt a címet adja készülő kiállításának, s egyszersmind ez lehetne a regény történelemszemléletének tömör summázata is.
A mi tájékunkon a kínálat, úgy tűnik, a rossz különböző fokozataira redukálódik. „Ha képletbe foglalod az elmúlt magyar százhúsz évet, fogalmam sincs, milyen képletbe, ez a te szakmád, szerintem nyolcvanöt százalék diktatúrák, egyeduralmak, autarchiák, mondjuk tizenöt demokratikus kísérletek”, írja az irodalmárrá lett egykori diák a programozó matematikus társának. Vas István egyik önéletrajzi művének szavaival: „olyan nép vagyunk, amelynek még közvetve sincs abba beleszólása, mi történik vele” (Azután).
A regénybeli tanár Dosztojevszkij szenvedélyes kutatója lesz, és tanítványa, a legtehetségesebb sakkozó ebben is követi mesterét. Fjodor Mihajlovics koránt sem véletlenül válik kiemelt témává. A szűkebb szakmai szempontokon túlmenően ugyanis az orosz klasszikus nagy művei, illetve életútjának kulcspontjai mintegy életvezetési modellt is nyújtanak a különböző autoriter rendszerekben élő-alkotó értelmiségiek számára.
Az „üdvösséghit vagy lázadás” két lehetséges viszonyulásmódot kínál: az elviselhetetlen jelenből kiszakadó transzcendens vigasz vagy az igazságtalanságokat elutasító, radikális társadalmi cselekvés útját. A Szakadékjátszma immanens világa szerint ez a reális alternatívánk. Persze a magas művészet, hangsúlyozza a mű, a maga katartikus hatásával mindig segít a fennálló elviselésében. Schubert zenéje például ezért is magasodhatott több szereplő rendszeresen hallgatott kedvencévé. A C-dúr vonósötös folyvást egy méltóbb, sokkal emberibb létezés ígéretét hozza. Ugyanakkor mindenkor adott – negatív lehetőségként – a kurzusokhoz való alkalmazkodás: a sakkcsapat harmadik tagja például jelentett a tanárukról, napjainkban pedig a nagy és fölöttébb gyanús állami, állam közeli üzletelések szürke eminenciása lett, végeredményben meggyőződés nélküli alak, valódi moral insanity vált belőle.
A mű egyik – azonnal szembeszökő – sajátossága, hogy a narrátor rendre hajszálpontosan meghatározza az épp zajló, bekövetkező esemény idejét: „hat óra negyven perc volt”, „este negyed hétkor a színháznál volt” stb. Másfelől pedig a szöveg azt emeli ki, hogy az „idő-problémát” illetően „mindenben éreztetni kell a folyamatosságot”. A filozófiai értelemben is vett idő kettős természete – megszakítottságának és folyamatosságának örök és lényegi dialektikája – legáltalánosabban fogalmazva azt a paradoxont nyomatékosítja, hogy miközben a pillanatokat is számontartjuk, voltaképp egész generációk sorának élete múlik el a változó intenzitású szabadságnélküliségben.
A múlt század nyolcvanas éveinek kezdetén az iskolai sakkcsapat legkiemelkedőbb képviselője lehetőséget kap arra, hogy az akkori ifjúsági világbajnok, Kaszparov szimultán játszmájának egyik résztvevője legyen. Moszkvai tartózkodása alatt alkalma nyílik, hogy egy moszkvai színházi előadást lásson, eljut a kulisszák mögé is, ahol az igazgató ekként instruálja a vezető színészt: „mikor a végén belépsz, és megszólal a katonazene, azt érzed, nem lehet, hogy a gyerekeink is ebben nőjenek fel, az unokáink is, hogy az emberek mindig katonák, fegyverek között, nem szabad, nem lehet, ezt érzed.”
Ezek a nagyon is figyelemre méltó szavak a regény világában arra utalnak: hovatovább merő képtelenség, hogy sorsunkat történelmi léptékben is agresszív, militáns rezsimek, a kíméletlenség-embertelenség rémei szabják meg.
Természetesen a mindenkori valóság, tehát a mai hétköznapjaink konkrét közege is alakítja a mű értelmezését, így az orosz agresszió ukrajnai botránya kiemelten aktuális jelentést ad ennek az epizódnak, érvényességét jelenünk igencsak tragikus példákkal igazolja.
A regényben csaknem állandóan hull a hó. A sűrű, kavargó havazásban elmosódnak a kontúrok, bizonytalanokká válnak a távlatok, valamelyest minden kiszámíthatatlan, sőt, fenyegető és végzetszerű lesz: az egyik középponti alak épp hóviharban veszti életét. A lassan mindent beborító, áthatolhatatlan, a színeket és árnyalataikat eltüntető fehérség metaforája is híven jelzi a regény szellemiségének egészét át- meg átszövő súlyos szkepszist. A perspektíváinkat illetően az írónak nincsenek illúziói.
Sándor Iván sakkmester hőseinek hasztalanul kiváló a kombináló képessége, hiába képesek – az ellenfél fejével is – több lépést előre átgondolni, a társadalomfejlődés jövendő etapjai számukra sem prognosztizálhatók, túl sok ismeretlen rejtenek, az észszerű mellett mindig magukban foglalják az irracionalitás mozzanatait is. A regény szövegének tördelése, tipográfiája olykor a prózaversekét idézi, a stílus pedig a balladák rejtelmességét asszociálja, ami teljességgel megfelel a kételyekkel, feloldhatatlan dilemmákkal teli írói magatartásnak.
Napjainkat a szerző meglehetősen vigasztalannak láttatja, visszatérő jellemzői ugyanis a gátlástalan hazugságok, a sötét lenyúlások, a vészjósló fenyegetések. „Légy óvatos!” – figyelmezteti a még mit sem sejtő kollégát a dörzsölt beavatott, aki tudja, a hatalom karja nagyon is hosszú. „Ne telefonálj”, „belenézhetnek a leveleinkbe” – inti az egyik szereplő a másikat. A mű végkifejletében késő este van, tombol a hóvihar. A főhős „sehol nem látott fényt. Menni kell, gondolta. Elindult a sötétben”. Nem reménykedhetünk semmiben sem.
SÁNDOR IVÁN legutóbbi művei: Amit a szél susog; A korszak tekintete; A hetedik nap.
