Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek | Demény Péter kritikája
Keresztelő János élete, a történeti Júdea és a Milbacher elbeszéléseiből már ismert Kádár-korabeli falu újabb eseményei fonódnak össze új művében. A huszonöt éve hordozgatott regénytémának szerencsére nem ártott a hosszú vajúdás.
Az Angyali üdvözletek kissé az Emlékiratok könyvére emlékeztet, ott is három nagy történet megy majdnem végig. A regény poétikájának fontos tényezője ez a majdnem, illetve az, hogy mindegyiket Somi-Tót Krisztián, és a töredékes, vázlatos fejezet magyarázza, zárja le. Nem evangélium, de rájátszik arra, hogy amit az egyik így lát, a másik nagyon nem úgy. Milbacher Róbertnél csak három nagy történet fut végig, de addig, amíg futnak, éppen olyan szigorú rendben követik egymást, mint Nádas Péternél az elbeszélő berlini történetét, a regényét, illetve a gyermekkorát leíró fejezetek.
Az Angyali üdvözletekben ez a három szál az álevangélium (amely Keresztelő János életét követi nyomon), a Kádár-korabeli faluban történt események, illetve az örömhírnek egy azzal kortárs zsidó vallásos közösség általi továbbadása. És akármennyire különbözik a két mű (már csak terjedelmükben is, hiszen Milbacheré a maga 240 oldalával az Emlékiratok szerény töredéke csupán), a három történet egymásra hatása mindkét könyvben fontos írói kihívás. Még abban a törekvésben is hasonlítanak, hogy a közelmúlt valóságát is meg akarják teremteni. Azzal is akarnak kezdeni valamit, hiszen az Esperes és Pista történetét elmesélő Kádár-kori fejezetnél ellenőrizhetőbb, referenciálisabb nincsen.
Görföl Balázs interjújában Milbacher hosszan fejtegeti, hogy a posztmodern mely irányát szereti, és melyiket nem, de szerintem már ez a hármas osztatúság, az ún. fiktívnek és az ún. valósnak a folyamatos ütköztetése is éppen elég posztmodern, és most egyáltalán nem pejoratívan használom a szót.
Már maguk a mottók is megteremtenek egyfajta ütközést, ha szabad így mondanom. „Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: »Légy szíves, égesd el a pergamenedet!« De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.” Míg a másik: „Ilyenkor, Nisán hónapjában, sok idegen megfordul itt. Hozzák a rongyaikat, az árnyékukat, a gyerekkorukat, […] és mind odatódulnak a Nagytemplom kapujához, hogy előkészítsék magukat az áldozatra, s megvásárolják az állatokat, melyeket már előkészítettek a föláldozásra. Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk az azonosságunkat.” A Mester és Margarita az ostoba apostolról, a Saulus pedig az áldozat szükségességéről beszél. Ám az, aki ír, mindig is mást ír, az áldozatnak pedig minden körülmények között meg kell történnie, még egy álevangélium sem lehet meg nélküle.
Mindenesetre Milbacher gyönyörűen teremti meg mindhárom részletvonulatot, és a közöttük levő összhangot is. Minden ilyen könyv legfőbb kihívása mondhatni a hangszerelés kihívása: a különálló szólamoknak együtt is meg kell tudniuk szólalni. Az író tökéletesen uralja a régi evangéliumok nyelvezetét, azt az egyszerre ódonnak és tisztának tűnő nyelvet, amely olyan üdítő forrásnak tűnik ma is; a választékos leíró nyelvet, illetve a Kádár-kor beszélt nyelvét. A részeknek egyénisége, személyisége van, külön zamata és atmoszférája, és belőlük szépen áll össze az Angyali üdvözletek. Milbacher többnyire úgy ír, mint a szájjal írók, ahogy Szerb Antal nevezi Mikszáthot. A próza duktusa természetes, tisztán vagy szennyesen patakzik, de mindig a megfelelő és kiszabott írói célnak megfelelően. A Kádár-kori fejezetek kifejezetten anekdotikusak, az álevangélium pedig evangéliumi, a választékos fejezetek viszont nem egzotikusan artisztikusak, hanem csak éppen annyira, mintha egy intelligens apostol mesélné el őket. Végig a mese móduszaiban élünk és olvasunk, ettől barátságos és hihető az egész.
(FOTÓ: Gál Csaba)
„Nem írhattunk le semmit abból, amit tanított, ez volt a legfontosabb szabály, mert az írott szóról azt tartotta, hogy olyan, mint valamely élettelen tetem, rothadásnak indult dög, mely tisztátalanná vált az Úr színe előtt, és bárki – legyen az metélt vagy metéletlen –, aki rábukkan, könnyűszerrel kisajátíthatja és félremagyarázhatja a maga kénye-kedve szerint, mert a halott betű nem tudja megvédeni magát. Nem maradt más választásunk, mint hogy pontosan megjegyezzük a szavait, ahogyan azok elhangzottak, hogy majd ugyanúgy szóról szóra adhassuk tovább mi magunk is, ha arra méltónak találtatunk.” (16–17. o.)
Írásban mesélni valakiről-valamiről, aki-ami kételkedéssel viszonyul minden íráshoz – íme, a regény egyik, talán a legnagyobb tétje. Hiszen a tanító Zecharjáról, az Abija-rendbéli papról mesél, miközben nem engedi, hogy leírják, amit mesél, és miközben azt sem lehet tudni, ő maga honnan tudja azt, amiről beszél. A beszéd teljes gyanúba keverése az írás eredendő gyanúba keverése után – mindenképpen nagy kihívás.
De minden hit alapja, hogy ha igazi, akkor nem kellenek bizonyítékok hozzá, pontosabban elég az, amit mondanak róla.
Vannak írók, akiknek árt a várakozás, mert a túl hosszú vajúdás végül rossz művet szül. Milbacher a fenti interjúban bevallja, hogy ez a legrégebbi regényötlete. Elolvasva a kötetet, azt mondhatjuk, hogy ő nem az ilyen írók közé tartozik.
MILBACHER RÓBERT korábbi művei: Léleknyavalyák; Szűz Mária jegyese.
