KÖNYVTERASZ
Harmadik novelláskötetével jelentkezett a költő és műfordító Szabó T. Anna, aki rendszeres szerzője volt a régi Index tárcarovatának is. Az új kötet kapcsán arról beszélgettünk, hogy lehet-e zenére írni, mikor kel életre egy szereplő és mi ellensúlyozhatja a világ banalitását.
– A tárcaíró élete állandó készenlét, hogy nyakon csípje a következő szöveg témáját. Így azt is mondhatnám, hogy a folytonos figyelem teszi a tárcaírót. Mennyiben különbözik ez a költő figyelmétől?
– A figyelem hasonló, bár én soha nem tárcát írok, hanem sűrű szövésű novellát. A tárcaíró – és a költő – azt írja meg, amit lát, én pedig azt, amit kitalálok. Egy apró momentum köré – például, hogy látok egy embert egy selyemakác alatti padon – intenzív történetszeletet hasítok ki magamnak, ami mögé az olvasónak kell odaképzelnie a teljes kört, a teljes életet. Az én dolgom csak az, hogy kinyissam az ajtót, amin át a fény a szobájába, a személyes terébe vetődik. Annyiban hasonlít még a költői figyelemhez, hogy az írásaim többségében nem is a történet erős, hanem a hangulat: az érzéki-érzelmi töltet, és a mondatok muzsikája, ritmusa. A szövegek hossza is különböző a könyvben, az egészen rövid prózai balladától a két-három oldalas életképeken át a darabokból építkező írásokig és a sokhangú elbeszélésig.
– Alakultak még a szövegek, amikor kötetbe rendezted őket? Vagy épp ellenkezőleg meg akartad őrizni a szövegbe kódolt pillanatnyiságot?
– A történetek jó harmadának nincs köze semmilyen laphoz, sőt, ebben a könyvben jelenik meg először, a kötetszerkesztés idején írtam, ahogy a könyvet összetartó motívumok elkezdtek összeállni. Kicsit olyan érzés volt ez a folyamat, mint befejezni egy regényt. A témáimat mindig magam választottam, még akkor is, amikor felkérésre írtam, és ezek általában engem is meglepnek, hiszen ritkán tudom előre, hogy mit fogok megírni. Régebben vezettem fejben vagy füzetben naplót a megírandókról, de most inkább rábízom magam a belső látásomra és az írás- és élettapasztalataimra. Ezekből egyre több van nyilván, ahogy öregszem. Azután pedig kitartóan megyek a nyomon, amerre az orrom visz.
(FOTÓ: Dragomán György)
– És mire figyelsz útközben?
– A szerkezetet közben erősen kézben tartom, nagyon figyelek az arányokra, de a szereplőket nem akarom uralni, hanem engedem őket dolgozni, általuk a történet önmagát írja. Szándékom szerint mindig úgy, hogy túlmutasson a pillanaton, ahhoz hasonlóan, ahogy egy jó skicc sem csak a lerajzolt látványt mutatja, hanem egy küzdelem vagy egy elnyugvás folyamatát és pillanatát. Bízom benne, hogy a szövegek nemcsak egy használható ívet adnak ki, hanem egymást is erősítik és magyarázzák, sőt, sokszor át is értelmezik. Különösen igaz ez azokra, amelyekben a valóság kizökken egy pillanatra, hiszen ezek a momentumok visszamenőleg átrajzolják azt is, hogy a többi írás terében mennyire vannak biztonságban a szereplők, vagy mennyire történhet meg velük valami.
– Tudnál példát is mondani?
– Amit a rajongásról vagy a szerelemről mondok, illetve amit ebből megmutatok, más fényt kap, amint haladunk előre a kötetben. Ezért érdemes egyszer sorrendben is elolvasni az írásokat, és megtalálni a kapcsolódási pontokat. Sok ilyen van: tárgyak, helyzetek ismétlődnek és tükröződnek. És visszatérve az előbbi kérdésre, a szerkesztés során sok szöveget átírtam. Volt, hogy valamivel hosszabb lett, volt, hogy belekerült néhány olyan motívum, amely a szövegek kohéziójában, egymásutániságában segített.
– Sok helyen kap hangsúlyos szerepet a zene. Segít az írásban is? Jobban látod magad előtt a szereplőket, ha tudod, hogy mit hallgatnak otthon?
– Korábban elképzelhetetlen volt, hogy zenét hallgassak írás közben. Még fordítás közben is zavart, mert pont annyira osztotta meg a figyelmemet, hogy megkavarta a mondatok ritmusát. Életemben először a Senki madara című hosszú elbeszélésemhez hallgattam muzsikát. A témához illő, lassú és egyszerű dallamívű japán instrumentális zenét.
Az írás háttere és feltétele számomra mindig a csend volt.
Kivéve a vonat hangja, vagy a kávéházi háttérzaj, ezek sokszor még segítettek is a koncentrálásban. Most viszont nagy szükségem volt a zenére.
– Pedig a korábbi kötetedben is segítségül hívtad a zenét
– Az első novelláskötetem, a Törésteszt idején a zenéhez való viszonyom annyiban változott, hogy egyes írásokhoz, például a Mahler-szimfóniáról szóló szöveghez napokon át hallgattam írás előtt – de nem írás közben – a vonatkozó muzsikát. A Szabadulógyakorlat (kritika ITT) több szövege esetében viszont képes voltam a sok előzetes meghallgatás után közvetlenül zenére is szöveget komponálni. A kötetet indító Zsoltárszimfóniát vagy a kötetet záró Doors-dalokat például írás közben is hallgattam és újrahallgattam, időnként egy-egy részletet végtelenítve. Sokkal könnyebb volt így ráhangolódnom a szereplők szenvedélyességére vagy kétségbeesésére, a lélegzésük ritmusára. Itt sem lehet ugyanakkor általánosítani, mert a Bartók zenéjét tematizáló írás közben például képtelen voltam Bartókot hallgatni. Az ő életműve tőlem mindig totális odafigyelést, teljes odaadást követel. Éppen emiatt voltam képes megteremteni a szinte megszállottan következetes zenészszereplőt, aki osztatlan és önfeláldozó figyelmet követel ki magának a környezetétől.
– Mikor érzed azt, hogy sikerült elkapnod egy szereplőt? Amikor meghallod magadban a hangját? Vagy ha már a szándékod ellenére kezd el mozogni a szövegben?
– Akkor a legjobb, ha én magam sem tudom a szereplők titkait, az olvasó mégis ki tudja következtetni a novellából. Akit írnak, mindig több annál, mint aki ír. Saját élete van, külön törvényeknek engedelmeskedik: ha eléggé figyelünk rá, akkor lelép a papírról és lélegzetet vesz. Ha már nem kell várni, követelni és erőltetni, hanem a szereplő magától beszél, rajtam át mondja a saját történetét, akkor jó: akkor érzem, hogy él a szöveg. Engem is érhetnek meglepetések: a nyitó novellánál például én magam is a korrektúrázás utolsó fázisában világosodtam meg, hogy a beszélő miért használ egy bizonyos kifejezést. Azon a ponton már annyira átvette az irányítást a hangja, hogy én magam sem tudtam, milyen tragédiát titkol az életében. De az a bizonyos szókapcsolat, amit használ, világosan utal rá. Izgalmas tapasztalat volt, hogy az organikusan íródó szöveg többet tud, mint én.
– Olyan pillanat ez, amikor a színész és szerep eggyé válik?
– Amikor egy színész pusztán a szövegén át annyira azonosul a szerepével, hogy ő maga eltűnik a színről, akkor kezd működni az előadás.
Amikor egy íróból pusztán a hangon, a szavakon át megképződik és testet ölt egy másik ember, az nagyon izgalmas pillanat.
Ehhez nem elég a beleérzés, ehhez teljes átélés kell, tranzicionálás egy lélekállapotba. Nem véletlen, hogy a szereplőim maguk is ezt a határátlépést próbálgatják folyton. Át akarnak kerülni egy másik lélekbe és testbe, a szerelem és a rajongás transza, az érintés vagy a testi átváltozás segítségével. Átlényegülni, azonosulni akarnak, pont úgy sóvárognak a másságra, mint ahogy én, az író vágyom őrájuk, arra, hogy a médiumuk lehessek.
– És át lehet lépni a határt?
– Gyakran jár a fejemben Wittgenstein privátnyelv-elmélete. Mármint az, hogy lehetséges-e az átélt érzések leírhatósága, közlése, kifejezése, hogy valójában nincs-e ugyanolyan vékony, de áthatolhatatlan fal ember és ember közt, mint történet és olvasó között. Úgy képzelem ezt, mint egy papírlapot a valóság és a képzelet határán.
– De ha érzékeljük is ezt a falat, mégiscsak a nyelv az, ami nekiállhat lebontani, vagy legalábbis meggyengíteni.
– Azért lettem költő – és prózaíróként sem tagadhatom meg a költőfülem- és szemem –, mert nyelvi módon látom és élem át a világot. Számomra a nyelv is test, élő organizmus. A szavaknak testmelege és kisugárzása van. Nevezhetjük jelentésmezőnek is, én hol aurának, hol hálózatnak érzékelem. Egyetlen példa: az imént használtam a médium szót, erről nyilván a kísértetek fognak eszembe jutni, a kísértet, a kísértés, sőt, a kísérlet is. És igen, a könyvem is annak a kísérlete, hogy a vágy kísértése átvezessen az örökéletbe, a kísértetek – mint testet öltött és testet vesztett vágyak – birodalmába, racionálisból az irracionálisba. A rejtélyes történetek ellensúlyozzák az ismert világ banalitását. Ez az irizáló határ valóság és képzelet, vágy és test között, ez érdekel a legjobban. A pont, ahol megszűnik az objektivitás és a szubjektivitás különbsége, a kettő feloldódik az eggyé vált sokban. Ez az eszmefuttatás látszólag messze vezet az eredeti kérdéstől, de alapvetően mégis a könyvem – és az írásmódom – lényegét érinti.
SZABÓ T. ANNA legutóbbi művei: Ár; Határ, Törésteszt
