Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun | Papp Sándor Zsigmond kritikája
A vastagbőrű mimóza személyes tárcái és kisesszéi után Nádasdy Ádám most prózában beszél a férfiszerelem buktatóiról, miközben lelepleződnek a normális világ szereplői is.
Nagyon sok mindent köszönhetek Nádasdy Ádámnak, de leginkább a nyelvért vagyok hálás. A magyar nyelven belüli alnyelvről beszélek, egy nyelvszigetről, amely látszólag jelentéktelen a magyar nyelv tengerén, mégis ennek felfedezése (ha úgy tetszik: elsajátítása) szolgált az egyik legerősebb élménnyel az elmúlt években. Nádasdynak nem csupán az a meggyőző természetessége lefegyverző, ahogyan felvállalja a melegségét, hanem – és ez a fontosabb – ahogyan beszél róla. Az Élet és Irodalomban megjelent tárcasorozatát és egyéb kisesszéit összegyűjtő könyve (A vastagbőrű mimóza) afféle könnyed bevezetés volt a melegekről való beszéd- és gondolkodásmódba, az apróságoktól egészen a kardinális kérdésekig. Mert az élet ilyen: olvasóként egyszerre morfondírozunk a szerzővel azon, hogy mit szabad kérdezni egy melegesküvőn, egészen addig, hogy miként lehet kezelni a nyílt undort, a mocskosbuzizást. Könnyednek tűnt, ugyanakkor minden sora mögött érződött a feladat terhe: a könnyedség megtalálásának egyáltalán nem könnyű útja.
És most itt az újabb lépés: a próza felől megközelíteni ugyanezen kérdéseket. Mert míg A vastagbőrű mimóza kizárólag a személyes élmények felől tárgyalta az élet, a meleglét különféle problémáit, árny- és napos oldalait, a novellákban a személyes már többszörös szűrön, az esztétika csavarjain és fogaskerekein keresztül jut el az olvasóhoz, ám ugyanolyan érvényesen és ugyanolyan intenzitással. Talán ez az út már nem lehetett olyan gyötrelmes, hiszen költőként már kisujjában volt az irodalmi lepárlás megannyi módszere.
Kérdésként is csak az maradt, hogy vajon költőként ír-e majd prózát, meghosszabbítva a rövid sorokat, vagy íróként talál-e majd rá a próza másképpen csillogó költészetére.
Ez nagyon hamar eldől, már az első szövegek után világossá válik, hogy a műfaj messze nem fogott ki rajta, rutinos szerzőként kerülte ki a csapdákat, hogy végül ugyanahhoz a letisztult, pontosságra törekvő, a feleslegektől zsigerileg irtózó stílushoz jusson el, ami a verseit és a műfordításait is jellemzi. Plasztikus, finom humorral átszőtt hasonlatai („Makacs tudott lenni, mint egy kiskutya, nem bírta elengedni a postás nadrágját”, vagy: „minden mondata egyforma volt, mint a reggae-zene”, vagy: „a francia nők szerint a csók bajusz nélkül annyit ér, mint a lágytojás só nélkül”) a prózanyelv titkos motorjai. És olyan magabiztosággal elegyíti a szerelem felvillanó pátoszát a hétköznapok földhözragadt profanitásával („Aztán egyszer, az ágyban, amikor már túlcsordult a szíve, és nem bírta ki, hogy ne mondjon valamit, azt suttogta neki: »szaros Lajos!«”), hogy azonnal élővé, lüktetővé varázsol minden élethelyzetet.
A kötet tizenkét novelláját a fellobbanó, kibontakozó vagy épp már fáradó szerelem/kapcsolat vagy annak keresése tartja össze. És bizony nincs semmi meglepő abban, hogy dinamikáját, belső logikáját, a felbukkanó érzelmek intenzitását és lefolyását tekintve minden épp úgy zajlik, mint a heteróknál. Ha kissé figyelmetlenebbül olvasunk vagy átsiklunk a szerelem tárgyának neme fölött, szinte teljesen hétköznapi történetek tárulnak a szemünk elé, azok mélységével és felszínességével, megtorpanásaival és eufóriájával, szennyével és emelkedettségével. Ám van egy mozzanat, amely mégsem engedi, hogy a könnyed univerzalitásként olvassuk a sajátost: minden szöveg mögött ott lappang, vagy akár nyílt problémaként is megjelenik az elfogadás keserű kérdése. A kapcsolat és ezzel önmagunk felvállalásának gondja, amely pillanatok alatt drámává mélyít mindent, és nem engedi, hogy a szerelem a maga szabályai szerint gyúrja össze vagy válassza szét a szereplőket. Olyan pluszteher ez, amelyet a legtöbb hetero szerelem még hírből sem ismer.
Van, amikor az elfogadás már-már észrevétlenül, humoros természetességgel megy végbe. Miközben a szerelmeseket szinte már megbénítja és a szakítás szélére sodorja a rejtőzködéssel járó feszültség, egy nap a házinéni (a főbérlő) levelet hagy az asztalon, miután felfedezte a véres vattát, amelybe albérlőjének fiúszerelme bugyolálta a megvágott ujját: „FIÚK, MI EZ A VATTA? VALAKI MEGSÉRÜLT? VAGY TI IS MENSTRUÁLTOK? BUÉK! ARANKA” (Adnál tüzet?). Máskor egy főiskolai kiránduláson kerül kimondatlanul is politikai kontextusba a „lebukás”, amikor a nyolcvanas évek végi lazulás (világútlevél, Gorenje-láz) áll szemben azzal, hogy az egyik csoporttársuk épp akkor lép be a pártba, mert tenni akar az országért (Nagyhideghegy). Bukta és Csongor kapcsolatában mintha a közelgő kapitalizmus szabadosságát néznék az eltűnő diktatúra szemüvegén át, s hirtelen nem is találnak szavakat a jelenségre. „Meg kellett volna előre mondaniuk, hogy ők micsodák.”
A kirekesztés és elfogadás között leng ide-oda az inga, ahogy az ország tántorog a még ismeretlen szabadság és a megszokott elnyomás végpontjai között, és ez a szerelmen belül is felszínre hozza a lappangó feszültségeket.
A Birkahús című novellában, amely a kötet egyik legerősebb szövege, még keserűbben jelenik meg mindez. A pesti kiruccanásról hazatérő fiúkat egyikük apja vendégeli meg birkahússal, s közben a tévében látott melegfelvonulásról fecseg, a „nagy marhaságról” és „vásári komédiáról”. Majd a felvonulás főszónokára terelődik a szó, akikkel a fiúk egyébként Pesten véletlenül megismerkedtek (sőt egyikük alkalmi szerelembe is bonyolódott vele a vécében.) „Ez a Maksics, egyébként meg se látszik rajta. Több ilyet kéne mutatni, azt se tudjuk, hogy néznek ki.” A fiúk pedig rezzenéstelen arccal eszik tovább a szaftos ételt, karnyújtásnyira attól az apától, aki épp miattuk főzött. (És akkor a birkahús szépen megalapozott és végigvitt metaforájáról még nem is beszéltünk.)
Miközben a kötetben a férfiszerelem a lehető legtermészetesebb módon bukkan fel, reakcióik révén sorra lepleződnek le a külvilág „normális” szereplőinek furcsaságai: gesztusaik, nyelvük, csendjük árulkodik a betokosodott és néha teljesen alaptalan gyűlöletükről, tesze-tosza közömbösségükről vagy épp nyitottságukról. Ám Nádasdy sokkal okosabb szerző annál, hogy csupán erről beszéljen a novelláiban. A finoman rétegzett szövegek a traumák mellett a boldogság és boldogulás kacskaringóiról mesélnek, amely családi drámák zátonyai, múltbéli sebek örvényei mellett találja meg a maga útját (vagy épp téved el). A záró novellában (Ha egyszer kibillen) Balázs egyszerre küzd azért, hogy a Szilárddal való kapcsolata révbe érjen, ezt szimbolizálná az együtt töltött Szenteste, illetve azért, hogy választottja végre eloldozza magát múltbéli traumájától. A magára parancsolt kényszerű egyedülléttől a szeretet rutinos ünnepén. Az ötlet, amivel mindezt eléri, frappáns és felszabadító. Méltó lezárása a kötetnek. A kötések oldódnak, még ha meg is kell várnunk, hogy lejárjon a lemez.
A szakállas Neptun semmit nem tud az elsőkötetek egyenetlenségéről, nem ígéretes novellák váltakoznak benne zsákutcákkal, hanem igencsak kiérlelt szövegek erős tételekkel: olyan atmoszférájú történetek ezek, amelyek könnyen csalogatnak be a világukba és hagyják, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk bennük, miközben erőfeszítés nélkül nevettetnek meg és szomorítanak el.
NÁDASDY ÁDÁM legutóbbi művei: Milyen nyelv a magyar?; 100 év – 100 kép – 100 gondolat; Jól láthatóan lógok itt
